A semmis helyek

Hannibal és Will sajnos nagyon szerelmesek, én kérek elnézést. Egy ordítás a Digestivo után.

[ha gyűlölöd magad és mindent, ami szép és jó az életben, ajánlom előtte/utána/közben ezt a zenét, természetesen]

Will a semmis helyekre gondol.

A névsorolvasásra az iskolában, amikor beteg volt - amikor felolvasták a nevét, és ő nem volt ott, hogy fölemelje a kezét.
- William Graham?
- Csak Will. Jelen.

Túl sokat költöztek ahhoz, hogy emlékezzenek rá. Túl sokat költöztek ahhoz, hogy a házak megtartsák számára az üressé vált teret. Helyek, amik magukba foglalják Will hiányát: a fűzfaágak boltja, amik ráhajoltak a folyóra, és kuplaként nőtték őt körbe, a gyerekkor legszentebb színhelye. A móló, amin feltűrt farmerben hevert, az első kutyáját ölelve, egy korcs kis spánielt, akivel sárga felhőket néztek. A kerek ablak New Orleansban, ami mindig tárva volt, ahonnét gitárszó szólt, ami alatt Will meg-megállt hosszú perceken át, és pendülésről-pendülésre fejtette meg a játékos minden gondolatát. A 307-es szoba az akadémián, az emeletes vaságy, ami alá bemászott, és láthatatlanná vált a szobabulikon.

Hannibal Lecter rendelője. Az a fotel örökké az ő fotele lesz.

Hannibal Lecter

szívkamrája

az elmepalotában.

Tanár. Profilozó. Empata. Vádlott. Gyilkos. Áldozat.

Csak Will.

A hátán hever, a saját ágyában, a saját házában, Wolf Trap, Virginiában.

A ház az előző lakóiról álmodik, az idős házaspártól, akitől bérli. Ez az ő ágyuk, és az ő zongorájuk, és az ő képeik, és az ő könyveik. Will már csak szakirodalmat olvas.

Egyszer régen az volt a legveszélyesebb dolog az életében, hogy önmagát Raszkolnyikov helyére képzelte a Bűn és Bűnhődésben. Hogy ott állt a tükör előtt, és próbált emlékezni: “megöltem őket?
tényleg?

tényleg?

tényleg?”

Hannibal lélegzete lassú és egyenletes. Nem alszik. Őt figyeli.

Will megmozdítaná a fejét, de az ereiben még bénító jég Cordell gyógyszere. Hajnalodik, a láthatár lassan fölolvad és szétfolyik.

Hannibal átöltöztette egy régi, rongyos flanelingébe, de ezúttal nem mosdatta és nem fésülte meg. Ez a kegyelme, vagy a büntetése, Will nem akarja tudni, melyik. A frufruja izzadtan és vérmocskosan tapad a homlokának. A plafont bámulja - öt, hat, hét éve, a hátán hever és a plafont bámulja minden reggel és minden éjjel, de Hannibalnak még a tenyere is ismerősebb - a vonásai, a ráncai.

Egyszer régen az ujjlenyomatai érdekelték volna a legjobban. Mostanság az érintése.

Ez nincs rendben.

A takaró felett feküdnek, egymás könyöknyi közelében, és Hannibalt csak a szeme sarkából látja, mint egy hályogos látomást. Ez így lesz: újra és újra odakapja majd a pillantását, riadtan, a férfi felderengő árnyékára.

Hannibal beivódott a véráramába, és ott van a semmis terek emlékezetében. Mint a nők parfüme, miután rég elhagyták a szobát; mint a vér, luminollal megfestve - kéken izzik fel lefolyóba csorgatott gyilkosságok története.

Hannibal nem érinti meg. Dolgok, amiket Will mégis érez: a lélegzete, a hője, az illata - minden egyes szívverése és gondolata. Will mozdulatlansága Hannibal tehetetlensége. Ha futni kezdene, a férfi rohanna vele.

A semmis helyek csordultig telnek.

- Te nem fogsz hiányozni - ezt mondja majd neki a reggel. - Nem foglak megtalálni. Nem foglak keresni. Nem akarom tudni, hol vagy, vagy mit csinálsz. Nem akarok rád gondolni többé.

Ha Hannibal most megcsókolná, nem tudná vele mozgatni az ajkait, de nem tudna elhúzódni sem.

A férfi úgy fekszik mellette, ahogy a tűzhely elé kucorodik le egy kisgyerek: ugyanaz a csodálat lobog vissza a tekintetében, ugyanazt a távolságot tartja, amit beléneveltek. Ugyanúgy megvan a hatalma, hogy végleg kioltsa, vagy a pokol infernójává gyújtsa.

Hannibal elnyúlik mellette, és melengeti magát a közelében.

Amikor a hóba térdel, az majd

hideg,

hideg,

hideg lesz.

---

hozzászólás: IGEN // nem