Trisztán balladája egy egész vidám sztori

Hannibal/Kingsman AU, Hannibal/Will, one-shot rövidke, hála [ennek] a fanartnak és hogy azt mondtam magamnak kábé fél órája, hogy "jó, ezt gyorsan megírom." ♬
update: már angolul is elérhető  az [AO3]-on ☆

trisztán balladája egy egész vidám sztori

Hannibal Lecter gazdag volt, művelt és kegyetlen. Hannibal litván volt, és dán és angol, százalékos leosztásban. Hannibal Tristan volt, a Kingsman titkosszolgálatának ügynöke, a kések mestere, és ha van egy hullád? Bízd rá. (Kivéve, ha a sajátod - nem akarod, hogy a sajátodat, nos, kezelje. Kissé gyomorforgató, ami történik velük, illetve, pont hogy nem az, inkább ínycsiklandó - de erről máskor.)

Tehát Hannibal Lecter sok minden volt - csak elnéző nem. Nem szenvedhette a tökéletlenséget és a töketlenséget, és kifejezetten gyűlölte felemelni a hangját.
- Galahad! - ezt is épp csak úgy említette, közelharc közben, sajátságosan pösze akcentusán, bízva benne, hogy társa és partnere veszi az üzenetet, hogy neki segítségre van szüksége. Mason Verger közben egyenletes ütemben ütötte a fejét az öklére erősített arany boxerrel.

Hannibal kése három másik ember szívében, agyában és ágyékában volt, ebben a sorrendben, egy különösen mesteri, már-már míves hajítótrükk keretében, ami még most, sajnálatosan fegyvertelenül is nosztalgikus büszkeséggel töltötte el. Türelmesen megvárta, hogy Mason igazán beleélje magát a következő ütésébe - csak úgy szállt a szőrmebundája - és elegánsan eltáncolt előre, az oxford-cipő fel sem csikordult a parketten, ahogy elpördült a faltól, és egy közel tökéletes piruettben lendületet vet, aztán hátrafele csúszni kezdett, hogy kimarja a kését az egyik áldozatból.

- Galahad? - érdeklődött közben, és hátralesett a válla fölött, ahogy karcsú ujjai a gyöngyház kés markolatára fűződtek.

A férfi átvágott a színteren. Hannibal jóformán csak az öltönyét érzékelte belőle, egy választékos királykék villanást (együtt választották) és mellé még rebbenő, barna fürtöket, meg egy - kutyát?
- Mindjárt! - vakkantotta Galahad, és Hannibal végérvényesen lemondott róla. Rajtra állt, ahogy Mason elé terpeszkedett (a vért nyalogatta a szájáról, színpadiasan, undorítóan és unottan), és Hannibal nekilendült. A levegőbe rugaszkodott, és ahogy vetődött, a karja satujába zárta Mason nyakát, annál fogva nyert lendületet (végigfutott a falon hozzá, Mason fuldokolva hörgött fel) - így pördült meg körülötte, a torkára markolva, és a szemébe vágta a kését.

Az üveg ropogva megrepedt, és utána a szemüreg szörcsögő hangja következett.

Hannibal lebukfencezett róla, és macskás ügyességgel földet ért.
- Will? - kockáztatta meg. Mason vonyított a háttérben. Hannibal fintorgott. Nem lesz ez így jó. Ahogy volt, hátrarúgott, a kést még mélyebbre küldve a férfi agyában.

Will aka. Galahad végre visszatért a helyszínre, szinte ráérősen, és a szó szoros értelmében csípőből tüzelt: a pisztolyt fel sem emelve leszedte a fogdmeget, aki a lépcsőn dübörgött volna le, aztán arcra fordította az egyik hullát, és a miheztartás végett tarkón lőtte. Az felnyüsszent. Hannibal nem értette, hogyan mulaszthatta el. Feltápászkodott végre, és leporolta a kezét.

Will után beestek ketten a bejáraton; Will szaltózott egy közepeset, és fejbelőtte őket: BANG! BANG!

A banditák tölténye a szemközti falba csapódott be. Vakolat pergett, ahogy Will talpra érkezett, és a homlokát a mandzsettájába törölte. Hannibal ajka elkeskenyedett, ahogy mellé lépett, és a selyemkendőjét kínálta felé.
- Mire véljem ezt? - kérdezte, és a fejével az ajtó felé biccentett. Will hátranézett, aztán megdörgölte az arcát, egy fürdőző kutya minden eleganciájával és finomságával.

Will isteni tincsei borzasan meredeztek, és a nyakkendőjét megint elhagyta valahol, valamint legombolta a felső két-három gombot. A szemüvege csálén állt az orrán. Hannibal ösztönösen megigazgatta a sajátját.
- A kutya? - kérdezte Will rekedten, a kendőt az öklébe gyűrve.
- A kutya - bátorította Hannibal, mert Will-t úgy kellett végignoszogatni a párbeszédeken: az ehhez hasonló emberi interakciókban nem vett részt önkéntesen.
Mondjuk úgy, hogy általában nem őt küldték vallatni vagy információt szerezni.
Will egy véreb volt halálos szimattal és zseniális aggyal, és mindezek mellé úgy festett, mint egy kóbor lovag. Will megdörgölte az állán a több napos borostát, és alig érthetően motyogta:
- Biztonságba kellett helyezni a kutyát.
- Hát persze - hagyta helyben Hannibal.
- A jelentés nem mondta, hogy kutyájuk is van.
- Hogyan is lehettek ilyen figyelmetlenek?
Mire Will hajlandó volt magára venni a szarkazmust, Hannibal már az álla alá támasztotta a kését. Kényszerítette, hogy rá nézzen, egyenesen a szemébe, és csak akkor mosolyodott el, amikor Will egy kifulladt kis vigyorral üdvözölte.
- Legközelebb nem hagysz cserben, Galahad - mondta csendesen. - Megértetted?
- Meg.
- “Meg?”
- Megértettem, sir.
Hannibal helyeslően bólintott, amit Will felhatalmazásnak vett, hogy kissé lábujjhegyre állva megcsókolja, a pengével a torka mentén, ami bemocskolta a kitárt gallért. A csók fegyelmezett volt és már-már szűzies, mert Hannibal megtanította, hogy a heves érzelmek kimutatása illetlen nyilvános helyen, még úgy is, nos, hogy a szemtanúk nem  élnek.

Hannibal tanította meg mindenre: ő tanította meg öltözködni, helyesen beszélni és ölni; ő volt az, aki valami világvégi putri metróaluljáróból összekaparta, és a Kingsman figyelmébe ajánlotta.

Az utolsó teszttel akadtak némi nehézségek, a kutyával és a vaktölténnyel.

Néha még akadtak nehézségek.

De haladtak, és ez a lényeg; ahogy Will elhajolt, a szemüvege bepárásodott, és vadul rávigyorgott.

- Nem hagyom cserben, Tristan - ígérte, és Hannibal kisimította a haját a homlokából, szinte már gyengéden.  
 És aztán csinálták seggbe.
 

---

komment: IGEN // nem