ö r ö k z ö l d
Bilbo felnyüszít, torokból és hosszan, a jégen heverve Thorin teste mellett, akitől egyre szökik el a hő, az élet. Kék szemek bezárult egekre merednek.
Fagyszag. Vérszag. Hússzag.
A sasok vijjognak.
Majd ha elmegy, menekülni fog. A jégpáncél kicsúszik a talpa alól, elesik, és újra, és megint.
Hagyja magát szilánkokra törni vagy felolvadni.
Thorin a télben halt, és a tél azóta tart. Bilbo nem engedheti megtörténni a nyarat, a tavaszt, nem engedheti, hogy rátűzzenek a napsugarak egy olyan világra, aminek Thorin többé nem része már.
Megfutamodik hát. A lépcső felé tart, botladozva, és lerogy, a csontváza nem tartja többé.
Thorin csontjai nem fogják megtartani az emlékezetét. Thorin vére a kezén, ráfagyott: királyvér, kék vér, hősi vér, ez fog maradni belőle, Bilbo nem tűrheti, hogy leperegjen.
Az út egy év, egy teljes év, kishíján. Gandalf kíséri, és Bilbo egyre várja, hogy feltárjon valamiféle mágiát, aminek hála lehetséges, hogy a halott újra éljen, vagy hogy ő az időben visszatérjen.
Gandalf tréfálkozni próbál, és Bilbo nevet.
Ez ugyanaz a táj, ugyanaz az út. Bilbo érzi a talpán a porát, azt suttogja, “itt járt.”
Talán majd szembejönnek saját magukkal. Talán majd rajtakapja Thorin árnyát, kivont karddal, ahogy az álmai felett őrt áll.
Az álmok forróak, furcsák, fantasztikusak. Bilbo most köznapi dogokról álmodik. Thorin eszik. Thorin alszik. Thorin lélegzik.
Thorin.
Ő volt…
Azt kérdezik tőle, ki volt ő.
Ő volt…
Nem hagyhatja, hogy a legendák szóljanak róla: az őrült királyról; az utolsó csatáról; hogy ahogy a pipáját szívta, ahogy dalolt, ahogy dühöngött, az semmit se jelentsen, hogy a mosoly lehervadjon egy szigorú kő- és aranyarcról, a pénzérmék portréjáról.
Mert ő volt…
A gyűrű megnyugtató súly a kezében, de a szülei portréját megigazítva zokogni kezd.
(Ott a helyük, egymás mellett.)
Elvitték a karosszéket. A könyveket. Csak arra gondol, “megígértem.” Itt van egy egészen új élet lehetősége, a lecsupaszított Zsákvégben, de Thorin megkérte: térjen vissza a könyveihez, a karosszékéhez - a régi életéhez-
- Tedd azt vissza! - perel Bilbo, ugyanígy szólt rá egy törpe-társasága.
- Nem, ne, ne, ne, ne - mondja Bilbo, mondta annyiszor, és soha senki nem fogad szót, és Thorin meghal.
- Tedd azt vissza! - perel Bilbo, ugyanígy szólt rá egy törpe-társasága.
- Nem, ne, ne, ne, ne - mondja Bilbo, mondta annyiszor, és soha senki nem fogad szót, és Thorin meghal.
Bilbo száztizenegy éves. A csontjai sajognak, ahogy felhág a domb tetejére, a tölgyfához. A csontjai sajognak, amióta Thorin meghalt, ólmos fájdalommal.
Egy időben Thorin meghalt újra és újra. Bilbo újra és újra sajgó, viszkető gyászra riadt, aztán lassan nem törődött vele, mi is az a súly a mellkasában, miféle bánat feszül a bőre alatt, és egy hirtelen felismerés újra eszébe juttatja: “meghalt.”
Zúgnak a lombok.
Nem a halála zavarja, hanem a hiánya. A halál elkerülhetetlen. A hiány nem. Néha ezt mondja magának, hogy az nem.
Zúgnak a lombok, a fa neve Thorin. Ostobaság, talán. De látta gyökeret verni. Látta felnőni. Látta a nap felé törekedni.
Az árnya enyhet ad. A levelei dalolnak. Erős, nagy fa. Túléli őt. Túlél majd generációkat.
(Máshogy, mint egy legenda.)
Bilbo Ereborba készül, és Rivendellnél nem jut tovább. Holdfény szitál.
(Térj vissza hozzám.)
A tenger bőg. A hajó készen áll. A törpéknek ez nem mennyország, de Bilbo tudja-
Tudja-
(Ő volt az én…)
A jégből dér lesz, aztán zúzmara. Ez Bilbo gyásza, hókönnyű, fehér, puha. Néha elsüpped benne, néha elveszik a kavargásában, a viharában.
Egyre havazik benne, a mellkasában, de van, hogy nem veszi észre; vannak órák vagy másodpercek. Vannak évek. Vannak évtizedek.
Megírja a történetet.
Először úgy írja meg, hogy Thorin ne haljon meg. Ez csak egy vázlat. Aztán, a tinta valósága.
A tenger…
Frodo elveszítette a gyűrűt, és a Mithril-inget.
A tenger nem fagy be.
Mennie kell.
Támogatják. Néha elfelejti, hogyan kell járni, lélegezni, beszélni vagy nevetni, Thorin halála után, mert Thorin egyikre sem képes már, és ez így igazságos, valahogy.
Néha fekszik a hátán, a kezét összefűzve a mellkasán, vagy egy kőkardon pihentetve képzeletben (ugye, így temették el? Mélyen a földbe.)
És néha ina szakadtából rohan. Amikor még fiatal volt, csak szaladt és szaladt és szaladt, amíg a táj elmosódott és a valóság lemaradt, és ő megpróbált lépést tartani Thorinnal.
Lassan ismerte fel, hogy amint osztoznak a gyászon, úgy osztoznak az életen. Evett, és Thorint táplálta vele, a bor szétfolyt az ereikben, forrón, vörösen, és megosztott vele pár pipát, késő éjjel.
Bilbo élt. Ez volt Thorin végrendelete. Élt egy boldog, egy normális, egy hosszú életet.
És aztán, a tenger.
Thorin a túlparton kell, hogy legyen. Máskülönben nincs értelme.
Bilbo felé tart minden evezőcsapással. Öreg már. Az arcán sópára.
Valahol távol ködös hegyek hallgatnak. Valahol távol lombok zúgnak. Valahol távol hősökről dalolnak.
És ő már látja…
Igen, a parton áll.
Ő az.
Ő volt az én…
Ő az.
komment: igen // nem
Megjegyzések
Ő az.
köszönöm.
Magáról a ficről pedig annyi, hogy fájt. Nagyonnagyon, pont azért, mert annyira valószerű az egész, és lassan már minden alkotásodat canonnak tekintem, annyira hiszek bennük. Van kedvenc idézetem is:
„Kék szemek bezárult egekre merednek."
„- Nem, ne, ne, ne, ne - mondja Bilbo, mondta annyiszor, és soha senki nem fogad szót, és Thorin meghal."
Szóval ennyi. Visszaburkolom magam a takarómba és cicákra gondolok. :(
A harmadik filmre jön elő a legszebben. Egy mini-metát tervezek az utolsó húsz percre, ha valaha lesz erőm rá. Számomra megalapozott kánon. Jár hozzá egy no homo kiskapu, de kivételesen az a kiskapu, és nem a slash interprtáció. Szóval sírjunk.
[köszönöm szépen]
SCOUT, most, hogy ez megvolt, a hátralévő életemben úgy teszek, hogy a film vége az, hogy ünnepség van, és jön Legolas, és Thorin néz rá, de félreáll, és ott van Bilbo, Thorin zászlajára markolva, felékszerezve, és Thorin a karjaiba kapja és pördül vele, amíg megcsókolja és virágszirmok hullanak nem nem az nem a Return of the King hanem a BotFA, kibaszottul összeházasodtak Bilbóval és Thorin még énekelt is
Mostantól ignorálom az eredeti befejezést és a kommentedben leírt endinget tartom hivatalosnak. *hisztérikus nevetés*
*hisztérikus köszönöm*
[tőlem pedig aztán soha ne kérj bocsánatot vulgáris beszédért :DD]
A dal: http://midorikiku.tumblr.com/post/105859390549/speakfriendandenter-dont-say-we-have-come-now
És akkor szóval tehát az van hogy. Eleinte sajnáltam, hogy még nem láttad a filmeket, de ma amikor beléptem blogspotra és láttam hogy 'Na Raistlin megnézte a BotFA-t' felkiáltottam hangosan hogy "OOOooké én most boldog vagyok, majd reggeli után hagyom neked hogy kicsinálj". Hát nem sikerült te gaz nőszemély hát nem sikerült?
Bilbó nyüszít, én vele együtt, és már megint ott van előttem a jelenet, és már megint fáj, és már megint sírok lélekben, és Bilbó öleli Thorint és jönnek a sasok, nézd,jönnek a sasok, kérlek Thorin mondd hogy látod őket mondd hogy még látod a te hobbitodat kérlekkkk... Majd Bilbó élete, hosszú évekig tartó de rövid élete Thorin után és nélkül, és a fehér partok, a hajó, az út, az egész olyan AHH. ne várj tőlem értelmet, kérlek. Bagginshield, nincs rá több magyarázat.
Szerettem. Szerettem, ahogy elmeséled. Hogy akarva vagy akaratlan verses sorai voltak. A szerkezetét. A szépségét, a fájdalmait, az egészet ahogy van és még újra fogom olvasni párszor. Köszönöm ezt az újabb döfést a szívembe.
(Mindezt pedig már órák óta el akartam küldeni, csak elkerültem a géptől. De ami késik nem múlik ugye)
*az oldalára hengeredik és összegömbölyödik*
siralmas állapotban vagyok. este hat van. ficeket olvasok. képeket nézek. próbálok nem bőgni. volt kábé egy fél óra, hogy tudtam másra is gondolni, de most visszasüppedtem.
hajnal háromkor fejeztem be a filmet, tízre volt beállítva az ébresztőm, de felkeltem (a csatával álmodtam) és megírtam ezt. azóta vagyok pizsiben.
már a könyv is eléggé levert de ez így mi az úristen
[a verses sorokra az egyszerű magyarázat az az, hogy világéletemben költő akartam lenni, nem író - de rosszak a verseim. szóval kárpótlásul prózába szuszakolom a ritmus és a rímek iránti szenvedélyemet.]
a tumblr sem nagyon hagyta elfeljtenem az utolsó részt, de ez most felelevenített mindent.éljen.
de nagyon imádom, olyan gyönyörűen sikerült megfogalmaznod.
kedvenc: "Talán majd szembejönnek saját magukkal. Talán majd rajtakapja Thorin árnyát, kivont karddal, ahogy az álmai felett őrt áll."
az az érzésem hogy fogok még én ezen a ficen sírni
ui.: a kommentedben leírt verzió azért jobban tetszett, majd egyszer muszáj lesz írnod egy Bagginshield esküvőt is:D ( már ha nem az a vége a regényednek hmm )
régen spameltem tele a tumblrt ennyire valamivel
és köszönöm szépen ;u;
és nem szeretem a regényeket esküvővel zárni, de... azt hiszem, határozottan érik az esküvői fic (és már MEGINT ezt csinálod, margaery, hogy lazán felveted, hogy meg kéne írnom, én meg bombaugrásban rácsapok, hogy MEG KÉNE ÍRNOM - félem hatalmadat.)
Most remelem, hogy a buszon mindenki azt hiszi, a hideg csipte ki a szememet. sot, tulajdonkeppen leszarom, mit hisznek. De ez kegyetlen volt, kegyetlenul jo. Orulok, hogy ennyire elenken el benned a fandom es a Bagginshield, rajtad keresztul en is nagyon megszeretem. (Na nem a fandomot, azt eddig is szerettem, de ezt a shipet.)
Ihlet- es időgazdag hetet! ;)
LL15
Ui. Mondd hogy mobilrol is mukodik a html kodolas vagy ez most csunya volt.
LL15
*szórja rád a bagginshield csillámport* minden buzis és minden kurvára fáj~~
Sunny-Apple
ez mi vagány már
ha bármiféle felvétel lesz róla, könyörgök érte.