postmortem randevú

Hannibal, Hannibal/Will, kétperces. Grafika: [x]

postmortem randevú

Ez akkor történt, amikor Will Graham meghalt.

Will fiatalon halt meg, alig negyven évesen. Sejtette, hogy így lesz; de valamiféle különös okból kifolyólag nem gyilkolták meg. A szíve adta fel.

És ott volt az a dolog a sötétséggel. Életében mindent a fény festett meg, erre világosan emlékezett - elnézést a szójátékért. A színek, a formák: mindez napsugarak és izzók visszavetülése volt. Itt ugyanez történt, csak nem a fénnyel. A sötétség formát és mélységet vett fel, alakot öltött, dimenziót, kiterjedést nyert; mindent egybevéve, pont úgy festett, mint az előszoba Dr. Hannibal Lecter rendelőjében.

Megvolt egy ideje, hogy Will itt járt. Nem követte figyelemmel, mi lett vele a doktor letartóztatása és kiszabadulása után. Eladták. Átalakították. Lerombolták.

Most itt állt, a kabátja a karján. Inget viselt, a haja kifésülve. Talán a temetkezési vállalkozó öltöztette fel.

Mindent negatívban látott, kivéve magát. A teste: fény vetülete. Fényszemcsék ültek a bőrén, a tincsein, a szemében, érezte a hőjüket, az ízüket.

Az ajtó feltárult. A szagok: a legkorábbi, amire emlékezel. A víz és a viasz illata, először, a tavaszé, a viharé; Hannibal Lecteré.

- Korán érkezett, Will. - Hannibal teátrálisan ellenőrizte a karóráját.
Will a testsúlyát a jobb lábáról a balra helyezte. A teste fénytől lüktetett.
- Dr. Lecter? - Hunyorgott. A férfi egy ideje nem volt része az életének; talán magától értetődő, hogy a haláláé legyen.  A másik magyarázat, hogy az enyészet átlát a felejtésen és az emlékezeten: hogy felismeri, hogy ami mindent meghatároz, az a hiány kell, hogy legyen. Az álom, amit ébredés után rögtön elfelejtesz, a név, amit többé ki nem ejtesz.
Ez volt Dr. Lecter.
- Kérem - mondta Hannibal, ahogy beljebb invitálta -, most már igazán szólíthat az igazi nevemen.
Az ajtó mögött: sötétség. A sötétségben: Will nem tudta pontosan kivenni. Mintha csak a szeme sarkából látná, és hiába fordult felé, elsiklott a fókusz.
- Lucifer? - suttogta, a fejét félreszegve.
- Hízelgő, de nem.
- Isten?
- Mit gondol?
- Nem akarok gondolni rá.
- Mit hisz?
- Nem hiszem.
- Mit remél?
- Hogy nem.
Hannibal elmosolyodott.
- Valóban nem. Eltalálja harmadjára? Mint a mesékben.
Will végignyalt az ajkán, és vigyázva előre lépett. A kabátja a kezében.
- Maga a halál - közölte, és a tekintete Hannibal vonásait fürkészte; a szemét nem, sohasem, többet árult el az ajkak rándulása és a fogak villanása. - Végig az volt, ugye?
- Beismerem.
- Követni kezdett.
- Így volt.
- És gyilkolt.
- A dolgomat végeztem.
- Kit ölt még meg?
- Mindenkit. Mindent.
- Nem értem. - Will az ujjai közé csíptette az orra nyergét.
- Szívesen elmagyarázom - mondta Hannibal puhán. Az ajtó felcsikorgott.
- Mindenkit követ?
- Álruhában, igen.
- Egyszerre ott lesz az életükben - foglalta össze Will. - Azzá válik, aki majd a romlásukhoz vezet.
- Azért tudnia kell, Will, hogy ön különleges.
A férfi félrehajtotta a fejét. Hannibal a bejáratnál állt, viselve a szokott mosolyát, egy emberi érzelem ócska paródiáját.
- Miben? - Will fintorgott. - Miben vagyok különleges?
- Holtan született.
Hannibal mosolya kiteljesedett.
- Holtan született - folytatta. - Így találtam önre, de kedvesem, a szíve… Olyan nagyon érdekelt. Kíváncsivá tett. És unatkozom nagyon. - Hátranézett a válla felett, aztán vissza Willre. - Nem tart velem? Örömmel mesélek. Nyárborom van, és minden csemegém édes.
- Azt elhiszem - dünnyögte Will, aztán megrázta a fejét. - Mi történt? Elnézte, hogy felnőttem.
- Magába szerettem.
- Természetesen.
- Én leggyönyörűbb gyermekem, a ragyogó elméjével és a gyémántszívével: tiszta és kemény, de nem törhetetlen. A kezemben hamuvá pergett. - Lenézett a tenyerére. - Emlékszik még?
- Soha nem felejtettem el.
A konyha, a kő. A vágás, a vér.
- Miért hagyott el? - kérdezte Will, amikor Hannibal nem felelt. A hangja megremegett. - Olaszország után, mindenek után…
- Megkegyelmeztem - mondta a Halál, a kezét a szívére helyezve. - De aztán hiányozni kezdett. Az önzésem, attól tartok, felülkerekedett. Megengedi, hogy elmeséljem?
- Mi történik, ha átlépem a küszöbét?
- Nem érdekli? Próbálja meg. - Hannibal közelebb lépett, és Will arcát a tenyerébe vette. Száraz és hideg volt az érintése, mint a csontoké. - Tartson velem. Ne hagyjon itt. Ne hagyjon el.
- Van választásom?
- Hogy ne lenne? Lucifer. Isten.
Will az érintésébe simult.
- Annyi éve… - Kezdte. Megakadt a beszédben, az ajkát megnedvesítette. - Nem lesz egyedül. Megígérem.
- Pompás lakomát készítettem - suttogta Hannibal, ahogy közel hajolt. - Már várják a vendégek. - Az ajkuk összeért. Fény csókolt sötétséget.

Will szíve akkor állt meg. 

---

komment: IGEN // nem