to reach

Marvel, Starbucks szösszenet: egy állókép körbejárva, ahogy Steve és Bucky kinyúlnak egymás felé, POV-váltással és Bucky részéről önkényes nyelvtannal. (Mentségére legyen szólva, még gyógyulófélben van.)
fanart: [min1919] || vajon ezt most megússzuk mellékelt zene nélkül? [nem valószínű]

t o : r e a c h

/tuː riːtʃ/

Steve Rogers: öt láb aztán hat láb és két hüvelyk akarás, ökölbe gyűrt sóvárgás a katonaság után (hogy rámarkolhasson valami olyan megfoghatatlanra, mint a becsület és az igazság,) és előtte még: összeszorított fogú fél-imák jó egészségért, egyetlen-egy átaludt éjért, és még valami, zsigerből és szívből és örökre, a vágy, ami megfogalmazhatatlan, és aminek a neve James Buchanan Barnes.

Most 2016 van. Steve nem szűnt meg akarni vagy vágyni. Mondhatná persze, hogy mindene megvan, ezt is érzi az ereiben végigvillámlani: óh-ez-minden-minden-minden, a mámor rövidzárlatában Bucky zihálva fölé borul, Steve háta a férfi mellkasának szorul.  Még egy utolsó lökés, végső nyögés, Steve a saját csuklójára harap, Bucky húskeze a derekán, aztán lehengeredik róla.

Steve vágyja a hőjét. Közel törleszkedik. Bucky kurtán felnevet. A hang száraz, örömtelen. Steve hallani akarja ezerszer és ezerszer. A férfi mellkasába fúrja a fejét, izzadt haja a homlokába tapad. Zihál, zihál. Bucky emberi keze a hátára téved, a tekintete elréved, lustán cirógatja és tétován, mintha azt kérdezné: most mihez kezdjek veled? Steve a gerincét meggörbítve belesimul a tenyerébe.

Vékony fénysugarak kúsznak be a redőny alatt, sápadt-sárga sávok a liláskék téli éjben. A köréjük csavarodott takaró pihe-puha, Bucky teste szolid, kemény. Steve keze feljebb kúszik a mellkasán, hogy kitapintsa a szíve ritmusát. Az ujjbegyek a sebeket becézik a fémkar szélén, és Bucky a vállát egy hirtelen mozdulattal odébbrántja.
- Bocs - mondja Steve. - Csikis?
- Nem - mondja Bucky -, csak baromi ronda.

Steve hökkenten felszusszan. Valami annyira nem stimmel: talán Bucky rekedt, orgazmus-utáni hangja, kisimult arca, szétfutó tincsei a párnán - hogyan mondhatna magáról ilyesmit egy ennyire gyönyörű férfi? Steve nyomatékosan megböki. Bucky bosszúsan odébb araszol.
- Nem vagy magadnál - közli vele Steve.
- ‘Hja. Gondoskodtál róla.
Steve - csökönyös Steve, makacs Steve - felül Bucky derekán, aki felnyög a súlya alatt. Átveti az emberi kart az arcán.
- Azt hittem, kellőképpen kifárasztottalak.
- Megengeded?
Steve keze ismét a sebeken, egészen puhán. Bucky ösztönösen megrándul, és a fémkar mechanikus zörejjel újrarendezi magát. Bucky egy frusztrált sóhajjal elrántja az arca elől a másik karját, és felkönyököl. Steve még mindig rajta ül.
- Muszáj?
- Sosem érsz vele hozzám. Amikor így vagyunk.
- Te most elpirultál?
- Franc’t. Ne tereld a témát.
- Érj csak hozzá. - Bucky a fémkar felé biccent. Bucky fáradt és ideges. Nem ez lett volna az este célja. - Gyerünk.
Steve egy komoly fintor után kinyúl felé, és az arcán szétfut a lelkesedés. Nem valami gyakoriak köztük az ilyen gesztusok, a semmi kis simogatások és kósza érintések. Bucky a maga részéről nagyon is céltudatos és már-már veszélyesen praktikus. A hálószoba falán túl többnyire még csak nem is öleli át. Az első csókjuk két hónappal volt azután, hogy Bucky először maga alá gyűrte egy hosszú-hosszú péntek délután.
Steve ujjai már-már kegyelettel érnek a karhoz.
A fém merev és fagyhideg, halott, mint a puskák csöve és a pisztolyok markolata. Steve keze megrebben, és Bucky száján felcikázik egy kegyetlen, győztes kis mosoly.
- Mondtam.
És ahogy fészkelődik, valami moccan. Steve a fémvállra simítja a tenyerét.
- Látod? - mondja eltökélten. - Hozzád tartozik. - Lehajol, amennyire tud. Az ajkai a vörös csillagra forrnak.

* * *

James Buchanan Barnes… vagy Bucky, Jimmy, Zimnij Szoldat ti Télkatona és (én?én?én), akire Pierce csak úgy hivatkozott: A Vagyontárgy, Zola pedig: Őrmester, és a hadseregben 32557038 volt, tehát ő csak ezeket akarta: bosszút és Steve Rogers-t. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.  

A revansát kiérdemelte. Megszerezte.

Steve Rogers-el a helyzet más volt. Steve-ből a tudatában számtalan példány volt, jóval több, mint önmagából: egy iskolás kölök, rozoga kissrác, a mindent eldöntő manifesztáció, amikor Steve Rogers Tizenöt Évesen Egyszeriben A Világ Legszebb Dolga Lett (de ez titok,) és volt még sok-sok Steve és nagy Steve (Amerika Kapitány) és kettejük árnyéka évek fagyott-fagyott tudatában.

És volt a Steve, aki szerette őt és végigcsókolta a sebeit. Azt már mind eldöntötte, hogy az összes Steve-ek közül messze ez a Steve a leghülyébb, és hogy az összes Kivagyokén-Hé-Hé-Hé közül pedig a mostani a legboldogabb.

Steve-et akarta. És ez különös volt, mert évekig-évekig, vagy amennyire emlékezett rá, talán soha nem akart semmit. Szigorúan véve nem akarta a küldetések sikerét, például: az csak egy következmény volt valamiféle túlélő-ösztönből, hogy inkább-ők-mint-én, hogy ha rendben leadja a jelentést, akkor az majd nem fáj. (És ha valami fáj, azt kivették a tudatából. És egy ideig még örült is ennek, az Őrült, A-a-a-a-)

Amikor a HYDRA ügynököket levadászta - megölte - egy lövéssel kivéreztette - elült ott és nézte órákig-órákig-órákig, ahogy szűkölve kiszenvednek - akarta azt? Nyet-nem. A végeredmény volt fontos, maga a revans, nem a részletek. Talán ezért kellett ilyen közelről látnia a halált. Talán ezért kellett megrendeznie ezt a mészárlást, Natalia azt mondta, úgy hívta, Na-ta-li-a-

Steve-et akarta minden erejével, és a bosszút, ami lehetségessé tette Steve-et. Steve! Kellett a, a közele, sose tudta, hogy ez mit jelent. És kellett mindene-mindene-mindene, sok-sok szavak után több-több: érintések, lélegzetek. Steve, amikor szeretkeztek.

Steve-nek elmondta Nataliát. (Natashát.) Résznyire emlékezett. Nem volt szükséges valamit elfelejteni, ami ennyire - felesleges? (Mert végtére is, kit érdekelt?) Egyszer volt egy több-mint-tizennyolc-lehet Fekete Özvegy, még képzésben, és Bucky tudta, hogy hozzáért, és azt kereste magában, Steve apartmanában állva, hogy mehetett olyan könnyen?

Akkortájban lenyűgözte, hogy egyáltalán emlékezett, hogy valamire emlékezett, forró-forró csók-csók, lepedő és a két comb ölelő, és az volt benne, már csináltam ilyet, és többre nem emlékezett, de ez elég volt, már csináltam ilyet volt-volt életem (ezelőtt.) Akkor-még-Natalia és ő nem sokat beszéltek; a lány rájött volna, hogy valami nagyon nincs rendben (jobban, mint azt érezte, a tilos-heccet, kikezdeni a férfival akit a raktárban tartottak és aki szavak nélkül lőni-ölni tanította őket.)

A fémmarokban a-neve-Natalia puha melle, fém-ujjak a lába közt és benne.

Steve-el nem ment.

Steve végigcsókolja a sebeit, dühödt hús-fonál futva a vállainál, ami néha fehérbe fordul, fércmunka, fűrészmunka, ezer-kilencszáz-negyven-valahányból, amíg ő ott hevert leszíjazva. (Ez néha eszébe jut. Ezt többnyire meghagyták.) (“Emlékezz,” mondta Pierce, “hogy őrülten fáj. Tessék, a jelentésben leírták: végig ordítottál.”) Nem altatták. A fájdalmat nem tompították. Kit érdekelt? Párszor az eszméletét vesztette. Aztán az emlékezetét vesztette. Amikor a karját felrakták, még James Buchanan Barnes volt.

De a kar nem tartozott hozzá.

A kar nem volt Azé-A-Buckyé. A kar nem volt az övé. A kar már HYDRA sem volt.
A kar-súlyt mégis érzi a gerincben, a medencében, a nyakban és valahogy az agyvelőben. Steve azt mondja:

- Hozzád tartozik.

Micsoda (marha) megértés van ebben! Steve fejében létezik egy Bucky-pakk, benne az összes Buckykkal, akire Ő-Most nem emlékezik.

Steve az összeset szereti.

Steve szeretkezett vele, és álomba édesgette. Steve megmentette az életét. Steve a csatatéren: ezért éld túl, Te-Hülye. Steve, ahogy rávigyorog. Steve jelenléte mindig-mindig a fejében. Steve most az ölében.

Steve - ha csak hozzáérne - de nem érdemli meg.

Steve, először is, nehéz, és ezek felett: Steve annyira fontos, Steve drága, Steve szeretett. Steve fülei kipirulnak, tessék, ez Steve, szó sincs róla, hogy zavarban van, csak olyan lelkes-hülye-mindig, és Steve haja kóc-szőke, a szeme helloszia-kék, mert ezek a szemek köszöntek, ezek mindig felismerték, ha csak ránéztek, és Steve szája talán-puha a fémkezén. Azzal ilyesmit nem érzékel.

Amit érezni akar, az a tartás. Steve teste, a tömege - valami fizikai, valami, aminek nincs neve. Hogy itt van? Talán, hogy itt van.

Egyszer-Bucky megkérte Starkot, aki annyi-mint-az-apja-volt-akkor, hogy szedje le róla a karját. Azt találták, hogy nem lehet, hogy valahogy kikapcsolná az agyát. Hogy a kettő össze van kötve.

Talán-Bucky megint akar menni, mert szerinte a szívében is chipek vannak. Azzal is összekötik a karját, és lehet, hogy olyasmi köti oda Steve-et, mint egy mágnes. Persze valami több, azt tudja.

Steve-et odavonja. Hagyja, hogy hátradőljenek. Steve felette, Steve testmeleg. Steve suttog-vigyorog:
- Érints meg.
Steve majd' mindig vigyorog. Ő megkérdezte egyszer, miért. Meglepődött Steve, arra jutott: “szerintem csak örülök, hogy itt vagy velem. Nem tudom.”
Bucky is örült. De ő nem vigyorgott. Nehezen tudott. Próbálta nemrégen. Akkor pofon. Az persze Pierce volt, és ő már halott, nem-Natalia-már megölte.
Amikor Steve azt mondja:
- Érints meg.
Ő úgy felel:
- Mármint ezzel? Nem vagy fáradt még?
(A mondat helyesen: nem vagy még fáradt? Figyelni kell oda.)
- Csak… - motyogja Steve, és a rossz kart maga felé vonja. Ráfekteti a mellkasára.
Ba-dünn-dünn.
Ő pedig kijelenti:
- Érzem.  
De van, ami ennél fontosabb. A kezét Steve nyakára viszi. Fontos, hogy levegőt kell kapnia, és aha, aha: valami ott van, a tenyerét aztán az orrára szorítja-
- Ühm, Bucks…?
- Élsz - mondja neki, és a kéz a nyakon megint. Dübb-dübb, az erek. Ez kell: tudd, hogy a verésük mikor áll el. Hő, puhaság, tapintás, az nem fontos. Azt nem építettek bele.
A tekintete lejjebb szánkázik.
- Támogatom - vágja rá rögtön Steve.
- Nem volt elég? - förmed rá ő. Ez egy vicc. Régi-Bucky ilyeneket tudott.
Aki-Most, az bölcsebb. Az tudja, hogy soha nem lesz elég.

Steve a hátára hengeredik.

---

komment: IGEN // nem