LORD LAZARUS

"Szemétként égess el / évtizedeket."

 

IV.

“What a trash
To annihilate each decade.”

Charles úgy próbálja a fűszereket, mint drága nők a parfümöket: a csuklójára hint egy keveset, és megszimatolja. A zsidó szatócsboltban vannak, és Erik elbűvölve figyeli, hogyan légzi be Charles a fahéj forró illatát.
- Ez egészen mesés - suttogja a férfi, és felé kínálja a kezét. - Nem gondolja?
- Kétségkívül. Mihez lesz?
- Evett már ön francia pirítóst?
Erik védekezően a kezében tartott kenyérre markol.
- Még nem ettem pirítóst - vallja be, és épp arra térne, micsoda pazarlás volna, amikor Charles egy tündöklő mosollyal végleg elvarázsolja.
- Akkor az lesz reggelire, mit szól?
Eriknek nincs szíve azt mondani, hogy feléjük nem dívik a reggeli. Charles tovább halad a tiszta bolt fapolc-sorai közt, és elgondolkozva megtorpan.
- A tojás, ugye, kóser?
- Ha nincs benne vér - mondja Erik rezignáltan -, akkor szerintem bőven kóser.
Charles finoman felvonja a szemöldökét.
- Erről némi vita van - teszi hozzá Erik. - A kenyérről is.
Charles arca megzuhan.
Az, hogy idegen készítse az ételt, már eleve megszegi a kashrut szabályait, és Charles bő egy hete főz rájuk; Erik erről inkább nem szól. Ami azt illeti, ő a maga részéről hálás bármiféle ételért, és Charles segítségéért, és azért, hogy ezt nem a műhelyben kamatoztatja, mint azt megpróbálta (egy teljes karosszéria bánta.) Végül inkább magára vállalta a háztartási teendőket. Erik egy hete nem mosogatott, és sírni tudott volna örömében.

A boltossal gyors szót vált, jiddish nyelven, és Charles valósággal tündököl az oldalán. A párbeszéd amúgy némileg dicstelen:
- Honnét való a barátja?
- Mi köze ahhoz magának?
- Angol?
- Amerikai.
- Van finom teám.
- De jó magának.
- Gyönyörű ez a dialektus - jegyzi meg Charles, ahogy kilépnek. - Feltétlen meg kell tanítania rá.
Erik hunyorog a hirtelen lámpafényben.
- Majd meglátjuk… - A szava egy pillanatra elakad. A tekintetével ösztönösen Fridát kereste. Vásárolni mindig együtt mentek.
- Nocsak, jó fiú voltál? - búgja Charles, ahogy leguggol Professzor Puddington elé. - Ki kap jutalomfalatot?
- Jövök magának egy márkával.
- Ugyan, miért?
Erik a corgi felé biccent.
- Még mindig nem szökött el.
- Nem kell neki póráz - felel rá önérzetesen Charles, és igaz ami igaz, ahogy elindul, a kutya egy lelkes vakkantással a sarkába szegődik. Erik gyanakvóan figyeli a jelenetet, aztán a nyomukba ered.
Charles jókedvű, és a hangulata ragályos. Kora este van, a levegő bágyadt, balzsamos;  sápadt, sovány hold szórja a fényét. A házak homlokzata fölött majd’ minden ablak tündököl, és narancssárga négyzetek vetülnek a járdakövekre. Charles dudorászva a szélükre szökell, a dal el-elakad.
- Kiskoromban azt játszottam, hogy csak a fényre szabad lépni.
- Én meg azt, hogy agyonlövök mindenkit. - Bizonyítékként Erik feltartja pisztollyá formált ujját. Charles nevet. - Peng-peng!
- Mi azt úgy mondjuk, bang-bang. Érdekes, nem? Ahogy a hangutánzó szavak is különböznek.
- Knall-knall - teszi hozzá Erik. - A fegyverhangra mondjuk azt is.
Charles egyszerre szembependerül bele. Lelépett a fény széléről, és köztük csak egy lélegzetvételnyi táv.
- Ich liebe dich - suttogja Charles.
- Megőrült? - motyogja Erik.
- Megőrjített. - Charles egy csókért hajol, az utca kellős közepén. Erik elsiet mellette, a fejét leszegve. Hamarosan hallja a lépteket, és a kutya ugrabugra ügetését. Charles rendben beéri. - Bízzon bennem - jegyzi meg -, úgy sem vesznek észre.
- Ha magán múlik, végünk - vág vissza Erik, de a hangjának nincsen éle. A szája szegletében mosoly lapul, amit Charles elcsen onnan: lelopja az ajkairól, a csók fürge és gyors, és utána vad vigyorral rohan. Erik nevetve és káromkodva a nyomában, a lépteik felzavarják a félreeső utca rendjét. Egy éles kanyar, és Charles a park felé vág; Erik beéri vége, és - mintegy barátian - magához rántja a derekát.

Charles-on még érződik minden fűszer, amit végigpróbált, szegfűszeg, vanília, fahéj.
- Ez nem ér - mondja Charles. - Eresszen, ejnye!
- Nicsak, ki beszél - leheli Erik, a lélegzete puhán Charles nyakán. Aztán van annyi esze, hogy hátralép. A férfi kipirultan néz rá, elnehezült pillantással; tétován megnyalja az ajkát; és hamar összeszedi magát, elfordul, mintha dróton rántanák. Amikor megszólal, a hangja érdes és éles:
- Nincs kedve sakkozni? - int a park felé. Öregurak ülnek a táblák felett, a gyér fényben, a kerítés túloldalán. Erik elvigyorodik. Élvezi, milyen könnyedén kihúzza magát, hogy a hangja nyugodt és közömbös az arca, amíg Charles lázban áll.
- Nekem nem lehet - mondja közönyösen, és színpadiasan zsebre akasztott kezekkel elindul. Nincs rajta zakó: inget és nadrágtartót visel puha sapkával.
- Nem szabad sakkoznia? Vagy nem tud?
- A legjobb játékos vagyok Düsseldorfban - kezdi Erik, aztán tódít: - Németországban, meg Európában; magánál mindenesetre ránézésre jobb, de…
- De?
- De zsidók nem mehetnek a parkba. - Nem akart ebből csattanót csinálni, de a játékos tónus miatt úgy hangzott. Fintorog. Charles értetlenül néz fel rá, aztán egyszerre rázza a keserű kacagás.
- Ezt ki találta ki?
- Gondolom, a kancellár?
- Ez nevetséges! Én bemehetnék?
- Hogy ne mehetne? Tisztavérű.
Charles a park felé int. A kőrisfák lusta árnyak.
- Én - mondja -, szóval az én nemzetem leigázott mindent, elvett maguktól mindent, megnyertük a háborút; és én bemehetnék, maga meg nem, akinek a családja megszenvedte, akik részt vettek benne, akik itt élnek és dolgoznak…
- Hé-hé, nem én találtam ki.
- Ez nevetséges - ismétli Charles, és kiegyenesedik. A komolyanvehetetlen kutyáját leszámítva egész meggyőző a kép, ahogy megvetően néz a komor park felé. - Bejön velem?
- Nincs az az isten. - Erik átnéz a kerítés felett. Az árnyak megnyúltak, összehajoltak. Gonoszan zúgnak a fák. - Nem is akarnék ezekkel vegyülni.
- Nevetséges - dünnyögi Charles harmadjára is, és a gondolataiba mélyed.

A komor mód nem tart ki sokáig, és a garázsajtó szezámjához érve végleg lefoszlik: Erik a ruháival együtt rángatja le róla, amíg Puddington jólnevelten felporzik a lépcsőn. Végre Charles egészen meztelen; Erik csak a sapkájától szabadul meg, és kigombolja a sliccét, ahogy előkészíti magát. Charles előtte fekszik a műhelyasztalon, és Erik nyirkos ujjai végigcirógatnak a kiugró kulcscsontokon, épp csak érintik a sápadt, finom bőrt, kitapintják a szívós izmok szálkás vonalát, a férfi karcsú derekát, aztán, mellőzve minden ceremóniát, belé hatol.

A fa, a fém és a szex szaga szúrós, felettük futó fények vonaglanak, és minden lökéssel megremeg az asztal. Charles a feje fölé nyújtózva a szélébe kapaszkodik, ívbe hajolva, az ajkaira harapva és a szája sarkán  játszik az az édes, kéjes kis vigyor.

    A konyháig sántítanak. Erik a combja rándulásában érzi még az orgazmus hevét, Charles pedig a derekát markolja. A lényeg, hogy a ruhájuk, a hajuk rendben, és ha kicsit túlságosan is csillog a kedves vendég tekintete - nos, ki vetné a szemére?
Charles kimérten lecsüccsen, és egy rövid füttyel magához hívja a kutyáját. Erik kitárja az ablakot, és a fekete szellőnek tartja az arcát. A pillanat tökéletes: a párkánynak támaszkodik, és elhallgatja Charles kusza “jól van, jól van, jaj te” motyogását. Charles még így is lassan, jól artikuláltan beszél, jellegzetesen fel-le lejtő hangsúllyal, valósággal táncol a szava, kokett szökkenésekkel és elnyújtott, lusta lépésekkel.

Magda Maximoff besétál, a karján kosár. Egy pillantással észrevételezi majd semmissé teszi Erik jelenlétét, és kihúz egy borítékot a kebléből.
- Vous êtes Charles Xavier?

- Oui,  c’est moi.

- Vous avez une lettre.

- Ah, merci, Madame!

-  De rien.
Charles felveszi az elé ejtett levelet, és felmosolyog az elhaladó asszonyra. Az szív egyet az orrán, és leteszi a kosarát.
- Erik kedves, tudnál adni nekem egy kést?
Erik engedelmeskedik. Magda közben molyolni kezd a talpalatnyi spájzban, és Puddington érdeklődve felé fordítja a füleit. Charles gondosan felvágja a boríték szélét.
- Ki írt magának?
- A menyasszonyom.
Erik azt kívánja, hogy a drámai hatás kedvéért Magda elejtsen valamit. Valami nehezet.
- Ó - mondja Erik, amíg Charles fintorogva előrázogat egy mályva levélkét -, menyasszonya van?  
- Ühüm, aha… - motyogja, aztán egyszerre felocsúdik, és elneveti magát. - Ó jaj, én faragatlan… Nem, nem úgy, félreért. - A borítékot félrerakva elkezd a nadrágzsebében kutakodni; ehhez meg kell emelkednie a széken. Erik karbafont kézzel figyeli. - A neve Moira McTaggert, tündéri lány, csuda intelligens, és volt köztünk valami, afféle, gyerekkori románc, de régen vége. - Előtalálja a tárcáját. Erik kezébe nyomja. - Azért kértem meg a kezét, tudja, jogot hallgat, és tudja, milyen nehéz egy nőnek a felsőoktatásban, pénz, presztízs, blablabla. - Erik egy kicsi képre néz: Moira hosszú hajú, őzike arcú lány. - Most közös szobán osztozunk Oxfordban, és én mindenben támogatom, cserébe ő pedig…
- Alibit biztosít - fejezi be Erik -, az életvitelére.
Charles röviden bólint, aztán elkomorodik.
- Nahát, ez elmondva szörnyen hangzik.
- Ugyan.
- Ennél azért érti, a helyzet jelentősen komplikáltabb, de a lényeget, nos, eltalálta.
Erik a nő arcát nézi, ahogy a közös fotón Charles-ra tekint: régi kis kölyökszerelem, mi? Lehnsherr-MacTaggert 1:0. Szegény lány. Erik teljes sávszélességben kárvigyorog, ahogy visszaadja a tárcát. Charles a kezét egy pillanatra a kezére helyezi, köszönetképpen, és felmosolyog rá.
- Lássuk csak, mit ír - jelenti be, aztán az első bekezdés után a keze megremeg. - Oh, dear.

Erik a részéről az utóiratnál tart: rég megtanulta, hogy onnan kell kezdeni egy levelet.

u.i. Blokád van? Nem volt a hírekben. Már nem is tudom, hanyadszorra küldöd meg ugyanezt a német címet - nem úgy volt, hogy utazol? Válaszolj csak erre röviden: hogy hívják, és hányféle esztétikai mutációt produkál? 10 alatt a feleleted nem fogadom el.

Ezután a tekintete az első sorra téved.

Halaszthatatlanul vissza kell térned.

- Baj van a foglalóval - tolmácsol Charles, a fogát szívva. - A fenébe. Esküdni mertem volna, hogy elrendeztem.
- A félévkezdés is a nyakán van, nem? - kérdi Erik megértően. Charles tesz egy diszmisszív gesztust, és sóhajtva hátraborul. A feje búbja a mögötte álló férfi hasára hajol.
- Mihez kezdek majd maga nélkül? - suttogja. A szeme hihetetlenül kék; a bánat a tekintetében hihetetlenül őszinte.

    Charles a kofferén rámolva egyre magyaráz:
- Majd felhívom az utcai fülkét; melyik napokon jó magának?
És:
- Küldök majd csomagot is, mit gondol, a barnasör vámmentes?
Egy pillanatra se merül fel benne, hogy az elválásuk bárminek is a végét jelentse. Erik szánalmasan hálás, és szédülve boldog: a szíve megint túl hevesen dobog, és beleszeret minden apró mozdulatba, ahogy Charles kirázza a törülközőt, elsimít egy ing-ráncot vagy a hóna alá nyalábolja az ergya kutyáját.

    Erik kifuvarozza a vasútállomáshoz egy önkényesen kölcsönvett kocsin: Charles hajában korai szél. Kiváltják a jegyet, fellelik a vágányt, ellenőrzik az útlevelet - aztán várnak egy keveset, zsongó, puha csöndben, egymás oldalán. Amikor a szerelvény befut, Charles kapkodva előhalászik valamit a ládájából, és Erik kezébe nyomja:
- Fogja.
A Fajok Eredete az.
- Charles Darwin - olvassa Erik. - Még egy Charles.
- A druszám, a hősöm, a mentorom, az istenem. - Charles a szívére simítja a tenyerét, és meghajol a ronggyá kopott kötet felé. - Önnél hagyom kölcsönbe. Olvasta már?
- Hallottam róla.
- Nagyon-nagyon élvezni fogja. És kérem, ha az a maguk kancellárja valamivel ismét előáll, a nevemben sújtsa fejbe vele. - Megkocogtatja a könyvet, és hunyorít. - Keménykötéses.
Erik röviden felnevet.
- Megígérem.
A kalauz kiált: felszállás, felszállás! Charles átnéz a válla felett, aztán Erikre mered; van egy tétova pillanat, mielőtt a nyakába veti magát, úgy, ahogy elszakadni készülő testvérek búcsúztatják egymást, az ajka forró az arcán.
- Vigyázzon magára - suttogja, a hajába túrva. - Látjuk még egymást.
- Szeretem magát - mondja Erik, és annyi mindent mondana még, ami kiejthetetlen.

Rohan a vonat után, és Charles az ablakból kihajolva integet, a karján a kutyája, aztán a szerelvény elrobog, ratatatam, és Erik az ereiben és a csontjaiban érzi, hogyan távolodik tőle a fém-tömeg.

A könyv első használatára szeptember harmincadikán kerül sor. Erik közben már kiolvasta négy- és félszer, és fejből fújja Charles minden bogárbetűjű margójegyzetét (ilyen szavak vannak ott: mutáció, maghasadás, x-gén.) A kötet él a kezében és Charles hangján hallja a fejében: az aláhúzott sorok, bekarikázott félmondatok, hozzáadott nyilak és felkiáltójelek indikálják a tónusát, és a történetéről mesél minden tea- és kávéfolt, benne feledett menetjegyek, préselt falevelek, számlák, névjegykártyák, szamárfülek, oldalhosszú jegyzetek: az egész élete. Erik úgy őrzi, mint ballada-lovagok a szerelmük zálogát, és tudja, nem téved vele, a Fajok Eredete Charles számára értékesebb és személyesebb, mint titkon rótt vers-sorok, hajtincsek és adomány-ékszerek. A belső borítón felirat, EX LIBRIS X, az utóbbi gondosan gravírozott iniciálé, a kiadás dátuma pedig történelmi értékű művet indikál.

Erik épp ezt a kezdőoldalt böngészi ezredszerre, amikor a doktor besétál. Szinte rajtakapottan vágja le a zöld fedelet.
- Beszélnünk kell - mondja az orvos. - Hallotta az új rendeletet?

Három percen belül ötszázkét oldal koppan az agg doktor koponyáján.

- Majd megoldjuk valahogy - mondja mama, ahogy Erik előtte köröz, az ágy végén (jobbra két lépés, balra két lépés.)
- És mégis hogy? - fakad ki a férfi. - Idejön, és azt mondja nekem…
“Árja orvos zsidó pácienst már nem kezelhet,” mondta az orvos, aki világra segítette őt, és aki benntartotta az édesanyjában az életerőt.
- Mondd, hogy nem voltál vele udvariatlan - kéri mama. Erik megtorpan.
- Hogy udvariatlan? - Hadonászik a könyvvel. - Amikor… Felér egy ítélettel…
- Na - csitítja az asszony, ahogy elcsuklik a hangja. - Na.
Erik a tenyerébe temeti az arcát, aztán úgy tesz, mintha csak megtörölte volna. A hajába markol.
- Két lehetőségünk volt - mondja. - Az egyik: a zsidó orvosok. Ők már rég nem praktizálnak, eltüntették az összeset. A másik, a németek. És most annak is vége. Senki nem mer majd idejönni hozzánk, akkor sem, ha millió márkát ajánlanánk. Csak gondold végig logikusan.
- Na - mondja megint mama. - Kicsim, gyere ide. Minden rendben lesz.
- Mégis hogyan lenne? - Erik felcsattan, de azért leül az ágy szélére. Szeretné, ha ez megint csak a keményfejűségéről szólna, szeretné, ha tévedne. Mama a térdére simítja a kezét, megszorítja. Erik a könyv gerincét markolja.
- Sokkal-sokkal jobban vagyok, angyalom.
- Mert ő kezelt, mert jó orvos volt, hol találunk ilyet? És a gyógyszerek? Mindjárt itt a tél, mama…
- Erik, ne aggódj. Egyet se félj. Megmutatjuk nekik, jó? - Erik leszegett fejjel ül. Mama megcsípi az arcát. - Olyan jól leszek, ott fogok táncolni a Krolloper előtt. Felkapom a szoknyám, nesze, Herr Hitler!
Erik sírósan felnevet.

    Erik érmét érme után dobál a telefonba: a fülke egy fél várossal feljebb van, öt potya villamosmegálló. A kapcsoló már csak rutinból kérdez: Anglia?, és a válaszát meg se várva következik a kattanás, a zúgás.
Erik a kagylóra markolva áll. Van ez az íratlan szabály, hogy mindig Charles keresi őt: kedden és csütörtökön, pontban este nyolckor; és egy kisebb köteg levele is érkezett, amiket Erik a kanapé alatt rejteget, együtt a csodás csomaggal és angol cigarettával, mamának a nassokkal és szappanokkal.

Erik türelmetlen ritmust kopog a párás üvegen. A gyomra görcsben.
Mama is ezt mondta: “miért nem hívod fel Charles-t? ő mindig úgy felvidít.”
(Mama tényleg elfogadta: mint kiderült, lánykorában odáig volt egy zöldségesfiúért, aki sehogy se viszonozta az érzelmét, de akitől mindig kapott szőlőt és barackot, ami pedig igazi ritkaság volt az ő asztalán - és kiviláglott persze, mi volt a háttérben, “és Erik,” mondta anya, “amikor bevallotta, no jó, amikor rajta kaptam, hirtelen nem változott át - ugyanolyan remek fiú volt, amilyennek megismertem, és ez, tudod, elgondolkoztatott.”)
- Vonalban van - mondja a kapcsoló, egy iszonyú reccsenés, aztán a portás hangja:
- Hallo, tessék, Trinity kollégium… ó, maga a német hívás?
Erik az ujja köré csavarja a kábel drótját.
- Mr. Xavier elérhető?
- Kapcsolom a szobáját, sir.
Újabb adag zúgás és kattogás, aztán egy kásás hang:
- Charles Xavier, éjjeli őrszolgálat, miben állhatok rendelkezésére?  
- Felébresztettem?
- Óh, Erik!
És Erik elvigyorodik. A vállával az üvegnek dől.
- Csak hallani akartam a hangját. Remélem, rólam álmodott?

Charles a téli szünetre ígérte magát. Alig lett november, Erik már számolta a napokat; kilencig jutott; és elérte a kristályéjszakát.

KNALL-KNALL!

PENG-PENG!

és a hang, ahogy az üveg törik: ahogy a szilánkjaira zúzódik.

[kopp-kopp, majd, az ajtó.]

A nap rendben lement. Erik a garázsban virrasztva vaxol egy barnásvörös Mercedes Benzt, amit holnap hajnalra ígért a tulajnak. Fütyül közben: a dalt Charles játszotta le neki a legutóbbi hívásuk közben, csupa puha hegedű és zúgó szaxofon omló üteme, és ahogy a füttyfutam a legmélyebb hangjához ér, Wanda Maximoff egy emelettel feljebb kiemelkedik az ágyából.

Eriknek persze erről fogalma sincs. Fütyül tovább.  
Wanda barna haja szétfut a párnán: a szálak maguktól bontják ki a lány gondos éjjeli fonatját.
Trallala-lalala-lalala.
És egyre magasabbra emelkedik: a takaró lecsusszan róla, erőtlenül lóg le a karja, a nyaka hátrabicsaklik. Egy láthatatlan erő húzza a plafon felé, mintha a köldökénél lenne kampóra akasztva. A hosszú hálóing a bokájáig fodrozódik.

Peter megrándul álmában.

Wanda pedig sikítani kezd.
Erik felkapja a fejét.
Wanda sikít.
Égnek a zsinagógák.
Wanda látja mind, szorosra zárt szeme mögött: Wanda, akinek az apja fém és a fivére higany, Wanda Maximoff, a káosz-boszorkány, hunyt szemmel csak sikít és sikít a kristályéjszakán.
- Mi a… - motyogja Erik, és akkor az ablak berobban; a műhely egyetlen, apró kis ablaka szilánkokra szakad, és Erik a fülére szorított kézzel hasra veti magát. Felporzik a padló.
Ronda röhögést hall.  Német szó. Valaki torokhangon üvölti:
- Rohadt zsidó!
Fentről léptek düb-dobb-dübörgése. Magda Maximoff egy koszos rongycsomót töm a lánya szájába, és a tenyerét rászorítja az arcára.
- Shhh, shhh!
Erik feltápászkodik. Az utcán dagad a zaj. Üvegek csörömpölnek, aztán egy lobbanás, tűz fut fel a szomszéd bolt falán.
- Mi a fene baja van maguknak? - üvölt Erik. Az ajtón dörömbölnek, fém csapódik fémnek. Puskacső. Fegyveresek.
Erik gyomrában megrándul az iszony.
- Kinyitni, zsidó! És hozd magaddal a cigány kurvát!
Magdát?
Erik az ajtó felé ered. Ököllel ráver.
- Húzzanak el!
Az egyikük az ajtóba rúg, a fém belebong. Az utcáról gajdolás és siránkozás, egy asszony vonyít szavak nélkül, félnémán valahol, és egy férfihang ismétli: ne, ne, ne, kérem, neee-eee-heee!
- Nyisd ki! - ordít az egyikük; SS tiszt? Vandál? Állampolgár? Ki tudja; mit számít már?
Erik fülében még mindig ott motoszkál a dallam, halkan, és az orrában érzi a wax éles szagát. A gondolatai kifutnak a jelen elől, csak bámulja a garázsajtót, és nem-nem, képtelen felfogni, mi lehet a túloldalán.
Ismét üveghasadás. Elhaló ordítás. Az arctalan asszony jajgat és jajgat tovább, a közelből zokogás.
- Nyisd ki, vagy betörjük!
Mama, zakatol Erik agya. Az ég szerelmére, mamával mi lesz? És egy abszurd gondolat: ha-ha, fel kéne hívnia Charles-t. Volna mit mesélni.
- NYISD KI! - üvöltenek, és ez túl sok; a szagok, a zajok; és aztán, a fegyverropogás.
KLANG-KLANG!
Erik nekiindul. Erik ki akarja nyitni az ajtót, felrántani egy lendülettel, és beverni az első barom képét puszta ököllel, kiloccsantaná a kurva fogait, hagyjanak már békén --
de az ajtó magától mozdul.
A fém felnyüszít, megcsikordul, és zuhan-zuhan az ajtó, mintha a fal omolna alá, egy nehéz puffanás, és ott fekszik a járdán.
Alóla elfojtott ordítás.
És az ajtó zuhan tovább.
Erik fölötte áll. Csont-toccsanás, egy utolsó, állati vonyítás - vér szivárog szét - előkúszó-mászó tócsa az ajtó alól - az megvonaglik még - a szomszédban, velük szemben, a ház ég - Erik arcán lángok, rémület lobog fel -
Mein GOTT!
Minden megtorpan. Oda a hangnak. Üvöltöttek tovább? Talán; és forróság volt, kályha-hő, és ő csak áll ott és zihál. Sűrű a levegő, mint egy álomban, szinte áthatolhatatlan. Köd vagy füst, és a lába előtt vasbeton, vérszag, az ajtó fojtó fémje mintha égne - Erik émelyegve fordul el.
Nem emlékszik rá, hogy felment a lépcsőn.
Nem emlékszik, mikor került mama ágyához.
- Bújj el - azt motyogja. - Jönnek, bújj el.  
- Erik, el kell menned!  
Erik remegve áll. Mama szobájában nem égnek fények, csak a hangját hallja. A hátán hideg verejték folyik végig, zihál, zihál, és tudja, hogy a ház tárva-nyitva áll, mert az ajtónál, az ajtó alatt… (Hányan voltak?)
- Szedd össze magad! - szól rá mama. - Erik, kérlek, fogd az útleveled és menj!
- Mi?
- Visszajönnek, ki kell nekik, szerinted? A fiúk, a férfiak. Elvisznek…
Erik nem hallja. Megrázza a fejét, de a világ így csak síkokra siklik: zúgásra és hangokra; a sötétség feldobb-dobb-dobban; mama azt mondja, azt kéri, a kezét szorítja, esdeklik-
- Menekülj! Az életemre kérlek, hogy menekülj!
- Visszajövök érted. Rejtőzz el.
Az éjszakán átlépve a karjaiba vonja.
KLANG-KLANG!
- Indulj már, kicsim! Hess, hess, hess!
Mama kapaszkodik belé. Erik hátralép.
- Ha egy héten belül nem hallasz felőlem…
- Erik!

Az ajtó bezáródik.

Erik a kilincsre markol, és ahogy a zár kattan, minden erejével azt kívánja, azt parancsolja: csak neki nyílj ki. nem engedhetsz be mást.

Amikor már nála van az útlevél és egy maroknyi márka, összefut Herr Maximoffal a nagyszobában. A férfi kezében kés. Erik meghátrál, de Maximoff nem őt nézi. A tekintete az utcán. (Az utcán ablakszilánkok. Mint a kristály.)
- Dezertál? - suttogja.
- Egyelőre.
- Isten hozzá.
Erik biccent. Az eltorlaszolt ajtón túlról lefojtott sírás.

Filmszakadás.

Erik az autóban ül, amit szerelt. Beindítja a gázt.
És Erik átgázol a kiszakadt ajtón.
kkrrreecsss-shhhkkkkrrrrr

Erik szorosan lezárja a szemét.

Erik felnyitja a szemét. Berlin felé tart.

Üresek, véresek, üvegesek az utcák. Szilánkok szerteszét. Ragyogó gyémánt!

A reptéren azt mondják:
- Az útlevele érvénytelen.
És rányomnak egy hatalmas-hatalmas J betűt. Jüdin. Azt jelenti, zsidó.  
És azt mondják neki:
- Természetesen bátorítjuk rá, hogy mihamarább elhagyja az országot, ugyanakkor az úticélját tekintve figyelmeztetnünk kell, hogy Anglia nem fogad tovább zsidó menekülteket.
A férfi kék szemű és szőke.
- Nem, egyáltalán nem adunk ki jegyet. Komolyan nem érti? Ezzel az útlevéllel vissza már nem térhet. Csak oda érvényes. És Angliába nem lehet, a határt már három éve lezárták a fajtája előtt. Javasolnám Kanadát.
Erik csak bámul rá.
- Van telefonjuk?  
- A B szektorban talál.

Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Jelentkezik a kapcsoló. Igen, tengerentúli hívás. Danke.  Bitte.
A telefon fémje forró a kezében, lüktet és él. Beforrott ablakokon túl hajnal hasítja szét az eget szín-szilánkjaival. Erik torka elszorul, a szíve őrülten lüktet.
Ha a porta nem veszi fel, hazaindul. Hiba volt…
- Trinity kollégium, miben állhatok…
- Charles Xavier - mondja Erik. - Kapcsolná, kérem?
A terminálban mindenütt felmálházott családok, kabátban és pizsamában. Véreres szemekkel az egekre merednek.
Várják a virradatot.
- Charles?
Erik körbenéz. Azt gondolja, gyávák.
Nem fogja fel, mit mond. A szavai összefüggéstelenek.
- … csak ránk akartak ijeszteni…
Valami ilyesmi.
Körbenéz a tömegen. Annyira kibaszottul rettegnek.
- Három órán belül ott leszek magáért.
- Felesleges. Hazamegyek.
- Erik, az égre kérem. Gondoljon az édesanyjára.
- Rá gondolok.
- Semmit nem tehet érte, ha lecsukják.
Erik átles a válla felett. Ó, persze. A rendőrség.
És a hullák a kapu alatt.
Nem én voltam. A kisfiam. Az Államokban van.
- Siessen.
- Repülök. Várjon meg, jó? Kérem, Erik, ne hagyjon cserben.
Charles úgy beszél, mintha még Erik tenne szívességet.
A bordái mögött csak ez zubog: látni akarom, látni akarom-

mert a világon már semmi másnak nincs értelme.

Erik megfakult színek és felborult falak közt ül mozdulatlanul, és maga elé mered. A frissen súrolt köveken ablaktáblák visszképe vonaglik. Undorodik a várakozás izgalmától. Talán nem érdemli meg.
(De ők megérdemelték - ha kinyitja az ajtót, megölték volna; felrohannak a lépcsőn, látja maga előtt; betörik az ajtót, feldúlják a szobát, a hajánál fogva vonszolják elő mamát, Wandát, Magdát.)
Lidércnyomás: kísértet-súly szorítja a mellkasát.
Charles, Charles, Charles.
Álomtalan látomások égetik a szemhéját, keserű parazsuk a nyelve alatt.
A feje előre bukik, a háta meghajlik.

Valaki megérinti az arcát. Ez lehet, hogy sokkal később volt.
- Erik?
Charles homlokába tolva pilóta-szemüveg.
- Maga meg hogy került ide?
A tenyere annyira hideg.
- Jöjjön, kérem.
Ez valóban Charles? Talán becsapják.
- Ugyan, Erik, csak kimerült.
(Kimondta hangosan?)

A kifutópályán egy magángép. Könnyű kis sikló.
- Hallucinálok - mondja Erik.
- Ühm, engedtek leszállni - mondja Charles zavartan, és egy öntudatlan gesztussal megérinti a halántékát, ahogy hátragyűri a haját. A fedélzetre segíti Eriket: a férfi álomiszony-kába, minden tagja ón-nehéz.
- Magának - mondja -, van egy repülőgépe…
- Nos...
- ...és körbestoppolta Európát.
Charles fintorog. Erik némán nevetni kezd. Az elöl lévő bőrülésről Charles lehessenti Professzor Puddingtont, és beszíjazza Eriket. A tenyere megint a homlokán.
- Aludjon, kedvesem.
Charles-on bomberdzseki. Az illata bőr és kölni, olyan valódi - tényleg itt van, talán. Eljött érte.
És most majd átszelik az óceánt.
Erik az érintésébe hajol.
- Mikor hozzuk el az édesanyját?
- Visszajövök érte - dünnyögi Erik. Annyi mindent akarna mondani, de az álom hatalmasabbnak tetszik a tudatánál, Charles szava visszhangként kong, szétfoszlik benne, mint az altató. 

Eriknél nincs csomag. A kezében az útlevél, a zsebében némi pénz. A posztókabátja zsebében egy kötet: Charles Darwin - A Fajok Eredete. 


 

---

következő fejezet >>
komment: IGEN // nem