شهريار

 شهريار  (seherezádé) X-men, Erik/Charles, post-DoFP. ♫
fanart: ♡ || nem fanart: ♡

شهريار

C H A R L E S

és a név bezengi a világmindenséget, vagy ami a világmindenségből megmaradt.
Ez az ő neve, Erik hangján: egyedül így van értelme; mégis, így többé már nem jelenti, “szabad,” egy hívószó szinonimájára szakad, amire ő csak azt suttogja, jelen, jelen (itt és most és veled. )
C H A R L E S
Ez Erik hangja az ő fejében, és képzelet kell, hogy legyen, illanó illúzió és a megalázott visszhang-csönd utána. A hátára hengeredik, a paplan forró súly a mellkasán és súlytalan tömeg az ölén, a lábán, a hőjét sem érzi, csak tudja, hogy ott van, hogy ott kell, hogy legyen, ahogy Erik régi helye az ágyban viszkető fantom-fájdalom.
C H A R L E S   U M   G O T T E S   W I L L E N

Csak féltudattal regisztrálja, hogy nem ért németül; hogy a gondolatok nyelve túlhat a szavak fonák formáján; hogy ez emlék így nem lehet; és amikor felriad, Erik már kiabál.

C H A R L E S!
És a neve csak ennyi: S.O.S.
[save . our . souls]

JELEN, JELEN

* * *

Charles mezítláb megy ki elé (mezítláb járul a színe elé)
[vesd le  sarudat, mert szent ez a hely, ahol te jársz]
A lába a padkán, és a tolószék a zúgó pázsit mentén gördül, a kiásott ösvényen.

Erik a kapunál áll, és a kapu csak akkor tárul már, ha elnyerte a bebocsátást: fémes hanggal megfordul a sarokvasakon. Charles az esernyő réznyelére markol.

Hajnal van. Vihar dúl. Erik megérkezett, elérkezett, kibaszottul bekövetkezett: most már csak történik, mint a kormos virradat és a zápor nyáron.
(Most már nem haza jön, és nem hozzá.)
- Hello - mondja Charles. A hangja rekedt.
[hello, goodbye.]
Erik árnylila köpenye a feje köré csavarva, úgy fest vele, mint egy keleti vándor, amikor pedig nevetséges kéne, hogy legyen.

A sisak a kezében.
[you say yes, I say no]
- Csak pár órára tartanálak fel.
[you say goodbye and I say hello]

* * *

Erik azt mondja, hogy támadás érte őket; hogy amit sejt, az árulás; és hogy olyan, akiben megbízna, nincs más.
- Hát - mondja Charles a hallon áthaladva -, nem az a nevetek, hogy a Gonosz Mutánsok Testvérisége…?
- Az irónia - vágja rá Erik. - Az emberiség így lát bennünket. Hát legyen csak igazuk.
- Talán valamelyik testvér szó szerint vette a szórólapot - mondja Charles, és ó, tessék: máris itt van a mellkasában az a mágneses taszítás, ahogy két negatív pólus löki el egymást.
És elégtételt érez,
és száraz haragot, talán,
és végső soron semmi újat már.

* * *

Automatikusan és szótlanul a hálószoba felé mennek. A folyosó zajtalan, az istentelen óra díszletté szedi szét, a gyerekek zárt ajtók mögött alszanak. Charles csendben végigsimít a gondolataikon és az álmaikon, elringatja félelmeiket és zaklatottan zúgó szíveiket (kint dobog, lüktet a zivatar) és Erik tudata előtte halad.
Erik elméje a távolból olyan, mint egy hangár, ahol behunyt szemmel jársz, érezve a föléd hajoló oszlopok nehéz ívét, a fémcsarnok puszta erejét; hatalmát; távolságát - Erik tudata szilárddá tervezett, mégis örökmozgó épület, roppant és kiüresedett.

A hálóban égszínek, a társalgóval ellentétben: minden kontra-kék, és az ágy fém-hajlatába görcsös emlékek fonódtak, örök ívekké torzultak.
Erik a küszöbön megáll.
Az ablakok előtt nehéz drapériák, és a vázában virágok halma, harmat-illattal; a régi még a csillár, a könyvsorok, a kandalló, a kis kanapé az ágy végén; a szőnyeget felgöngyölték; a falon kapaszkodók vannak.
- Maradhatsz - mondja Charles, ahogy a székből végre kitornázza magát (és a háziköntös a bokájára gabalyodik, de ugyan, mit számít?) - Maradhatsz, de én reggel nyolckor órát tartok.

Erik elszakítja tőle a pillantását.

Charles látja magát a felé lökött képen, látja, ahogy Erik mellette hever, ő az ölében, neki háttal; Erik a tarkójába kóstol, a nyak kivillan a hosszú haj alól és a férfi keze az ágyékára markol, hallja a saját sóhaját és érzi Erik nevét a nyelvén, az ujjait a szájában és a vágyát magában, érzi őt magában egészen mélyen.

A köpeny a földre lebben.

* * *

[“meséld el megint az álmot, amiben hullákat húztunk ki a tóból
és meleg ruhákat adtunk rájuk
mondd el megint, hogy későre járt, és senki se tudott aludni, és a lovak addig-addig vágtattak
míg elfeledték már, hogy valaha lovak voltak.”]

* * *

Erik ruhái a kandalló párkányán száradnak, a levegőben ázott vér száradó szaga és lőporé
[bang-bang]
(töltény a velőben, a gerincvelőben; Charles azt mondja magának, akkor sem tudna futni, ha akarna.) A lábaik a paplan alatt összegabalyodnak.
Ahogy összeölelkeznek, az olyan, mint nedves talajon támogatnák egymást, készen arra, hogy a kitalált katasztrófa után (azután, hogy már biztosan állnak) elengedjék a másikat.

Charles csuklója Erik könyökére fonódik, amit az alvó férfi átvetett a vállán.

És az egész világ a nyomában van.

És valami szörnyűség történt.

És mégis, mégis, a helyzet ez: egy terroristát keresnek, egy titkos szervezet gyilkos vezérét - és Charles ágyában csak egy megfáradt férfi fekszik.

Erik álmai szentjánosbogarak, lassan és fényesen körbedongnak. (Nappalra torzak. A nappal álmai már csak barnás-színű ízeltlábúak, korhadt fába kapaszkodva.)
Hajnal dereng.
Charles virraszt, és a vigíliája a szerelmüké.

* * *

[“nézz a fényre az ablakbála bukóján. dél múlt talán, jelzi,
hogy vigasztalhatatlanok vagyunk.
mondd el megint, hogy mindez, ahogy a szerelmünk is, tönkre fog tenni bennünket.
fénytől megszállott testeink bomolnak majd szét.
mesélj még: hogy sose ununk majd belé.”]

* * *

Charles teát főz le huszonkét főre, és a kancsónak döntött óravázlatát betűzi át, ahogy egy pirítóst rágcsál.
Amikor felkelt, Erik már nem volt az ágyban.
A rádióban, a reggeli híradóban, szóval ott szó volt róla.
A folyosó felzsibog, kölykök és kiskamaszok özönlik el a konyhát, a rádió egy slágerre vált.

ERIK?

[hello, goodbye.] 

---

komment: IGEN // lécci igen 
az idézett vers  saját fordításban szereplő részlet Richard Siken verséből {link} amit egy kedves ám anonim ajánló juttatott el hozzám {még egy link}; a fic továbbá nyomokban tartalmaz még némi Beatles-t és Bibliát.