LORD LAZARUS

 "Ára van / sebeim szemrevételének, ára van / szívem verésének, ha hallhatod.
És ára van, / igen nagy ára van / egy szónak, egy érintésnek, / egy kevéske vérnek még."

III.

“There is a charge

For the eyeing of my scars, there is a charge

For the hearing of my heart--

It really goes.

And there is a charge, a very large charge

For a word or a touch

Or a bit of blood”

- Levele jött - mondja Magda Maximoff valamiféle kedélyes hitetlenséggel.  Erik épp a tűzhelyet részesíti testi fenyítésben; felnéz, és azt tudakolja Magda vállától:

- He?

- Jó, mi? - hunyorít a nő, és elhaladtában a férfi mellkasának löki a borítékot. A keze kicsit ottmarad. - Svájcból.

- Svájcból - ismétli Erik száraz torokkal. A kopott fazékban krumpli fő; Magda fölé hajol, és fintorog, ahogy felemeli a fedőt.

- Kije van magának Svájcban? - kérdi némi éllel.

- Ezen én is sokat gondolkoztam - dünnyögi Erik, és imbolygó léptekkel megy a kredenchez, kiszed egy kést, a lábával kihúzza a széket. Minden figyelme és fókusza a levélen függ (úgy tűnik, a lélegzete, úgy fest, talán az élete is); a mellkasában megreked valami a krikszkrakszos kézírás láttán, egy egyetemi elme szálkás vonalai jegyzik, E. LEHNSHERR ÚR SAJÁT KEZÉBE, a cím (némi helyesírási hibával DUSSELDÖRF és a házszám mögött kérdőjel), a felső sarokban Charles F. Xavier szignója, a Geneva-tó partjáról.  

Erik felnyitja a levelet, de megvárja, amíg Magda kimegy (“ki fog futni,” jegyzi meg, Erik nem tudja, ki vagy miért [Peter?]) Frida az alkalmon kapva besurran, büszkén végigcsattog a csempén, és Erik combjára fekteti a fejét.  A férfi futólag megvakarja a füle tövét, és értetlenül hunyorít a kezében tartott képeslapra.

Egész szép darab, meg kell hagyni: ahogy kihajtja, körbeollózott hegyek sziluettje bukik elő cakkos fenyőkkel, kétségkívül Charles saját keze munkája, az olcsó csiríz szagát még érezni lehet. Frida felvakkant.

- Viselkedj - dünnyög Erik, ahogy megfordítja a lapot: a háta üres. A kartonrétegek alól egyszerre egy négyrét hajtott cetli pottyan elő, és Erik arca lángban ég, ahogy kiteríti az asztalon, a tenyerét gondosan a lap szélére simítva. Egy rövid lélegzet után átsiet a sorokon, majd fintorog, és végigbetűzi őket megint, szóról-szóra.

Kedves Erik és Mrs Lehnsherr,

üdvözletemet és jókívánságomat küldöm Svájc messzi (mindenesetre messzebb, mint aminek tetszik) országából. Ez az utolsó napom itt, mielőtt tovább haladnék Liechtenstain felé. Az idő igazán nagyon-nagyon szép, bár a hegyek havasak, ámbár ennek inkább lehet köze talán a magassághoz, mint a hőmérséklethez, mindenesetre, a nap süt, és csak egyszer esett ittlétem alatt, ami Anglia után valóságos (bár jóleső) sokk! Összeakadtam egy igazán mókás kecskével, aki megfosztott a perecemtől, de nos, minden ismertségnek ára van. Nyílik itt egy egészen mesés fehér virág, melynek a nevét beható biológiai ismereteim ellenére sem tudom (egy lepréselt szárat mellékeltem a borítékban. Őszintén bizakodom benne, hogy ez nem minősül csempészetnek?) Szívből remélem, hogy remekül telnek a nyárnak ezen utolsó röpke hetei, és mindkettejük egészsége vagy változatlan, vagy javuló tendenciát mutat, inkább az utóbbi, azt hiszem.

Szívélyes üdvözlettel jegyzi,

Charles Xavier

- Wass - motyogja maga elé, és mintegy végszóra, a víz kifut a krumpli fazekából, és felemészti a lenge lángot.

- Milyen figyelmes! - búgja mama, ahogy a préselt és meghatározhatatlan virágot forgatja a kezében. Pontosan ez a problémám, dönt Erik, az túlfőtt burgonya sótlan falatjait forgatva a szájában. A tányér a térdén.  - A képeslap is igazán ötletes, láttál te már ilyet?

- Nem szoktam levelet kapni - jegyzi meg Erik.

- Írd meg neki, hogy köszönöm, hogy gondolt ránk.

- Nincs meg a címe. - A villára harap. - Liechtensteinbe ment - mondja tele szájjal -, azóta szerintem már még tovább. Cseszlovákiába vagy Magyarországba.

- Mikor látogat meg megint?

Erik vállat von.

- Soha?

Mama tiltakozik, de Erik egészen biztos ebben: tüzetesen átvizsgálta az üzenetet, és nem fedezett fel benne semmit, ami utalna, nos, bármire is. A kecskés megjegyzést az ismertségek árával megkísérelte magára vonatkoztatni, de a pereclopás, mint metafora, sehogy se illett a történtekre. A képeslap, végső soron, egy kelekótya, kusza kis küldemény volt egy régi jó baráttól.

- Vissza kéne írnod neki - ágál mama. - A hostelnek hátha meghagyta a címét.

Erik pontosan így cselekszik.

Charles,

a szájára gondolok és a szemeire. Ne hagyja, hogy elfelejtsem a mosolyát. Hiba volna. Még érzem az illatát, nem is a kölnijét vagy az arcszeszét, hanem a bőre lázas szagát azon a berlini éjszakán, az alkohol és a füst éles párája alatt, a nyelvem hegyén. Felkortyolnám a nyakáról és a válla medréből.

Meg akarom baszni, Charles, úgy, ahogy egy nőt sose mernék, úgy, hogy szűköljön alattam és szétszaggassa a hátamat a körmeivel, hogy a fogaival belém tépjen. Nem lennék gyengéd magával. Ön megértené a haragomat. A vágyamat. Elhitette velem, hogy így van.

Kedves Charles, így kell levelet írni. Ha fél tőle, hogy a hatóságok kézhez kapják valamiféleképpen, ha ilyen gyáva, akkor ne írjon és ne jöjjön.

Az idő amúgy szép. Kicsit hűvös.

Amikor ma reggel kivertem, magára gondoltam. Csodás kis segge van.

Meg tudnám ölni magát.

Majd szóljon, ha végigkefélte a kontinenst, és rám ér.

Maradok tisztelettel,

öreg barátja,

Erik

utóirat: Édesanyám köszönetét küldi a képeslapért. Én nem. Frida jól van.

A levelet persze nem küldi el. Egyrészt bizonyítothatná volna vele az igazát, másrészt viszont kétségei vannak a helyesírást illetően, meg hogy Charles elolvasná-e egyáltalán. A képzeletében egy komornyik viszi hozzá ezüsttálcán, amíg Charles görög pózban hever egy fiktív szerető pamlagán, és kacagva a közeli kandallóba veti a sorait.

Erik benzinnel meglocsolja és bakanccsal széttiporja a lángoló papirost, bár a levlapot Maximofftól lopta és a töltőtollát is eltüntette. Dolgoztam vele, fut át az agyán a pernyére meredve.

Megküzdhetnék érte, jut az eszébe.

Nem olyan ember volt, hogy vesztes csatákba fogjon.

A kezébe vesz egy kalapácsot, és munkához lát.

A vas aránytalanul nehéznek érződik.

Nem számolja az éjszakákat, és túl elfoglalt ahhoz, hogy holmi félrefutott esélyeken és szétzúzott reményeken pityeregjen.

És csalódott, és kiábrándult, és hideg-kemény, mint az érc; és mégis azon kapja magát, hogy vár, egyre vár, minden pillanatban, és minden napkelte egy újabb fohász, egy vészhívás, gyere, térj vissza hozzám, muszáj, muszáj.

Charles egy csütörtöki napon érkezik.

Késő este van. Erik munkába merül, egy Ford Sedant farigcsál, felvágós darab, vörös- és vajkrém-lakk, szétzilált motorral és egy közveszélyes kuplunggal, a szélvédő szilánkokban, a féket meg megette a fene. Amennyire egy kocsi tönkremehet, ez tönkrement, gyűrött roncs az elején és mámoros elegancia a végén, és van ebben talán valami kielégítő; talán Erik a legszívesebben így hagyná, és talán ez az oka, hogy még mindig vele virraszt. A hátán, a mellkasán verejték, csak trikó van rajta, nadrágtartó, korom és gépmocsok. A kezét a nadrágjába törli futólag, és Frida unottan figyeli a székre tekeredve, összegömbölyödve.  A rádió szólt még nemrég, a sláger-nóta a levegőben függ, és fene nagy meleg van, az új hét hősége a betonba rekedt, és a gázlámpa fényköre is izzadni látszik.

Amikor kopogtatnak, Erik semmit sem feltételez. Felrántja a garázsajtót, még műszaki miazmákon merengve, azzal a mindenkor rosszalló tekintettel, aztán Professzor Puddington csaholva átvág a lába között, és az emeletre rohan; Frida felpattan és lobogó fülekkel, befarolva utána szalad.

Erik egy darabon utánuk bámul, mert előre nézni nem mer.

Felismerné a férfit a lélegzetvételéről már talán. Charles zihál. Charles úgy fest, mint aki gyalog jött a határtól. A levendula ing ujja feltűrve, a gallér kigombolva, a szeme karikás és álomtalan, és a haja - no az bezzeg tökéletes rendben. A tekintete tiszta, mindentudó, átható, és a mozgása (a mozdulat, ahogy előre lép) könnyed és könyörgő, úgy lép elé, mintha Erik mágneses mezeje vonzaná és megtartaná. Felnéz rá, de nem mond semmit. A szája megvonaglik, majd makacs vonallá hajlik, és megfordul, hogy egy mozdulattal lerántsa a garázs ajtaját.

Erik mögé lép.

Erik a fémnek szorítja.

Charles kapkodó lélegzete megakad, ahogy Erik hozzá tapad.

- Nocsak - suttogja a férfi a tarkójába -, ezer éve.

Charles csak hátratolja a csípőjét. Erik felmordul, és a derekára markol, előre lökve magát. A mozdulat túl erős, Charles homloka fájdalmasan koppan a garázsajtó fémfalán. Erik felnyúl, a hajába markol, és az ajtónak szorítja a férfi arcát.  Charles szeme kéken lobban. A fejét hátrahajtva Erik  szorításába simul, fehér ív fedetlen nyaka.

- Hiányoztam, kedves? - mondja, és a hangja elviselhetetlen. Erik a felszegett áll alá csókol, felmordul:

- Mégis hová gondol?

Charles felkuncog, és elégedetten hümmög. Ring Erik karjaiban, a szemeit lehunyva, egészen hozzá hajolva.

- Nem akartam én megváratni - dünnyögi, a szava lustán forog -, mindössze nos, arra jutottam, szükségünk lehet némi időre...

- Csak magára van szükségem, Charles. - Hátrébb lép, és maga felé fordítja végre. Charles riadtan néz rá, az álmodó éber értetlenségével, aztán egy szédült mosollyal a nyaka köré fűzi a karját. A mosolya mindig előbb látszódik a szemein, mint az ajkain, és az orra is mozdul rá, ahogy hunyorít. Egy egészen kicsit lábujjhegyre áll.

- Nem mond semmit? - kérdi Erik, és visszaharcolja a vigyorát. Charles vállat ránt.

- Arra várok, hogy megcsókoljon végre.

- Meg fogom csókolni?

- Ó, igen - És az az igen csak egy sóhaj Erik száján, ahogy a játékot elunva lehajol hozzá, és birtokba veszi az ajkait.  Hogy több időt már ne veszítsen, közben kitűri Charles ingét a bőröv alól, és az ujjai a hátára futnak: puha a bőr, hegyesek a csontok és az izmok kemények.

Charles egy türelmetlen szusszantással Erik lábai közé ékeli a combját, és a trikójára markol. Erik felnyög és az egyensúlya megborul; hátrálni kezdenek, egymást vetkőztetve, és a férfi felnyüszít, ahogy Charles kézfeje a sliccét súrolja egy kapkodó mozdulatban.

- Van önnél vazelin?

Erik értetlenül pislog le rá.

- Huh?

- Tart olyat?

- Ühm, aaa ööö… - Ezzel tesz egy gesztust a tisztítószerek felé, és rögvest megbánja, amint Charles arra siet. Már csak a nadrágja van rajta és fél pár cipő.  Ahogy felnyújtózik a polchoz, a lámpaláng megvonaglik a vállán, a derekán. Erik sóhajtva hanyatlik az autóroncs felé, a térdei hirtelen túl gyengék. A fém hűvöse felrázza és végigfut rajta egy pillanatnyi pánik, amíg Charles felé nem néz megint. A pillantása felé rántja, de Erik még mindig nem tud mozdulni. Charles a tégellyel a tenyerében felé közelít, menet közben kilépve a nadrágjából és a félcipőből, aztán az alsónadrág következik. Erik az ajkaira harap. A férfi elé ér; az ujjhegyeit a mellkasának támasztja, és egészen finoman lök rajta. Erik, teljesen a hatalma alatt, a roncsnak feszül, mozdulatlanul és engedelmesen. Charles letérdel, lehúzza róla a munkaruhát. Az arcát a combjának hajtja, és a vágyába kóstol. Fémhanggal felcsikordul valami a műhelyben.

- Charles!

- Hmm. - A férfi lesüti a pillantását; szempillái árnyakat karcolnak az orcájára. Erik tétován túr a hajába, és Charles az érintésébe simul. - Lenne olyan jó, hogy a hátsó ülésre heveredik, kérem? - motyogja.

Erik felvonja a szemöldökét.

- Lenne olyan jó, hogy előbb befejezi ezt? - Maga felé mutat. Charles feltápászkodik, a fejét rázva.

- Ma este nem - közli kereken, és egy vitathatóan vigasztaló gesztussal Erik ágyékára simítja a kezét. - Azt akarom, hogy alattam élvezzen el.

Erik homlokegyenest masírozik a hátsó üléshez.  

Amire Erik később majd emlékezik, az ez: minden lélegzetvétel, ziháló és rekedt sóhajok, elsuttogott, elharapott nevek és ki nem mondott szeretlekek, az ígéret: mi ketten.  Charles a derekán ülve, szétvetett lábakkal, a mellkasa hullámzik (hah, hah, hah) a hullámos haj zilált, és tenger-szilaj minden mozdulat. A kezeik görcsösen összekapaszkodnak. Erik fellöki a csípőjét, minden izma lázba forr, Charles hátrahajtott fejjel nyüszít rá fel (Erik, Erik, kérem, ERIK.) A tekintetük összetalálkozik, a kocsi ring körülöttük, fém-bölcső új szeretőknek, és az ülés bőrhuzata Erik izzadt hátára tapad.  

A vége felé a keze már Charles csípőjére mar, a férfi a plafonba kapaszkodik, előre görnyedve (fölé borulva) és közös minden kiáltás.

Az orgazmus szinte mellékesnek tűnik. Egy rándulás a gerinc mentén, robbanás a medencében, szilánkok az agyban, szünet. Utána viszont Charles még mindig ott van, és csak ez számít, Charles gömbölyű, szeplős válla, amit végigcsókol, fénylő fogai egy nevetésben.

Amire Erik örökre emlékszik majd az Charles, ahogy meztelenül és diadalmasan a munkapultra ül, és cigarettára gyújt.

Lemosakodnak: spongya, gyári szappan, a tűzhelyen forralt víz teknőből. Charles némileg naivan utána Erik hálószobáját keresi, a kezében elfeledett koffere.

- Hát olyanom sincs - mondja Erik. - Egy szobát bérlünk, ott anya alszik.

- És maga pedig?

Erik a közös nappali egyetlen díványára mutat: alacsony kis kanapé falábakkal, kopott huzattal. Charles bólint, és egy ásítást elfojtva lop magának róla egy díszpárnát. A földre dobja.

- Szórakozik?
- Alszom.
Erik demonstratívan a díványra dől, és a szélére húzódva meglapogatja maga mellett a helyet.
- A szomszédai - mondja Charles bizalmasan halkan -, a lelkemre venném, ha feljelentenék.
- Aludni már csak lehet?
- Tudja, hogyan értem.
- Jöjjön. - Erik kinyújtja az egyik feleslegesen hosszú lábát, és közelebb rugdossa. Charles kuncogva ellenáll, a kezét a szájára szorítva, amíg előre nem zuhan.
- Maga lehetetlen fickó - dünnyögi Erik mellkasába. A férfi elégedetten fészkelődik, és Charles puha fürtjeibe fúrja az ujjait. Érzi a hőjét a pizsama finom anyagán át; takaróval nem szolgálhat, de reméli, hogy a saját testmelege majd megteszi.

    Álmában egy vonaton vágtázik, a táj körötte csak homályos benyomás az üvegen át. A fülke szokatlanul tiszta, a fapadok sora fényesen ragyog.

Érzi a sínek görbülését.

Érzi a kerekek gördülését.

Érzi a fémfalak hajlását, a tömör anyag  lihegő mozdulását, minden rozsdálló lélegzetvételét.

A fülke előtt Charles halad el, háziköntösben. Meglepettnek tűnik; visszafordul felé, az ajtóba kapaszkodva.
Ta-ta-ta-tam.
- Pardon - mondja -, ez most a maga álma, vagy az enyém?
A vonat ring és rázkódik, ta-ta-ta-tam.
Erik elbizonytalanodik.
- Német vonat. Sráckoromban utaztam itt.
- Ah. Bocsánat, hogy alkalmatlankodtam.
Erik elvigyorodik.
- Nem marad?  
Charles nevetve ingatja a fejét.
- Nem volna etikus.
- Ugyan miért nem?
- Ez a maga álma. Én éppen csak besétáltam. Véletlenül, ugye érti.
Erik nem érti.
Felelne,
de felriad.

   

    Valami zaj volt. Valami felnyüszített. Aztán valami, valami, valami - Professzor Puddington kaparja az ajtót. Ugat és ugat és ugat.
Charles Erik mellkasába nyög. Legyint, és két ujját a halántékának támasztja.
- Ül - mondja. - Csitt - mondja. - Alszik.
A Professzor pontosan így cselekedik. Charles Erik álla alá ékeli a fejét.
- Charles?
- Aludjon.

    Amikor felriad, sötétségből riad, emberi hangokra - Charles hangjára - az ajtó mögül, tompán. Charles kiabál.

Eriken a tegnapi nadrágja van, amiben lefeküdt, a tegnapi éjszaka zsibbasztja a lábát, a derekát. Felkönyököl és megszédül. Az ablakon túl tündöklő nappal.

Charles mond valamit.
- GO BACK TO YOUR ROOMS!
Erik hunyorít.
- NOW!
Now, now, now. Kintről a külvárosi forgalom kezdődő zaja, szélzúgás és itt bent a vaslépcső a garázsból fel-fel-fel, csikorog, döbb-döbb-döbb. Az ajtó kitárul, dumm, Peter és Wanda, a hónuk alatt átspárgázott könyvek, a kezük összekulcsolva, és leszegett fejjel csak haladnak tovább.Peter haja az arcába lóg. Peter haja feketére festve, hogy olyan legyen mint az anyjáé és a húgáé, hogy ne legyen olyan, mint amikor megszületett; Wanda coffjában skarlát szalag.
Tizennégy évesek. Tizennégy éve volt-
Nem kéne iskolában lennetek? gondolja Erik, aztán azt: Mióta tudtok angolul?, de az ikrek csak elsorolnak mellette, célzatosan a Maximoff-lakrészhez menetelve, a Maximoff-kölyökhöz (a másik Maximoff-kölyökhöz, mondja magának Erik, az újszülötthöz.) Az ajtó zárul.
Szezám, tárulj.

Erik feltápászkodik. A lépcső aljáról szűkölés, majd Professzor Puddington felcsahol.
- Frida? - ásít Erik. - Frida, lábhoz!

Nehéz léptekkel indul neki, és az ólom minden egyes megtett méterrel feljebb kúszik, amíg félelemmé nem olvad.
- Charles, minden rendben?
A férfi felöltözve áll a műhely közepén, a roncs mellett, a keze, a szája, a válla remeg. A szemközti falra mered.

- Ezt nem akarja látni - mondja, de a hangja elcsuklik. - Menjen vissza.
- Minden rendben? - kérdezi megint Erik, és magában azt ismétli: minden rendben, minden rendben, minden rendben.
Charles sápadt, mint a halál.

A feje oldalra bicsaklik.

A falon

vörös

feliratok

voltak

A fal bádogból és a szavak vérből.

Előtte függ az első áldozat.
- Frida?
Frida vaskampóra akasztva, a nyakán hurok.
A falon felirat: HÚZZ HAZA IZRAELBE, ZSIDÓ!
Frida nyelve hosszan lelóg, sovány teste élettelen súly.
- Frida? Kislány, kiskutyám!

Erik elé lép.
HÚZZ HAZA IZRAELBE, ZSIDÓ!
Charles felzokog.

Charles azt kérdezte tőle, hogy kik lennének képesek ilyesmire.
Die Menschheit. Csak az emberiség.

Amikor temetik, Charles azt kérdezi:
- Mit jelent a felirat?
A piszkos kis belső udvaron vannak. Itt tárolják a konténereket, van egy hinta, pár bokor, homokozó. Frida itt szaladt. Erik a gödörbe engedi a testét, a tetemét. Frida szőrének tapintása idegennek érződik a hő nélkül, a pofája a vigyorgó lihegés nélkül. Nyirkosnak tűnik most, hidegnek, súlytalannak és ezerszer nehéznek.
- Azt mondták, menjek vissza Izraelbe - mondja Erik.
- Itt vagy otthon. - Charles hangja üres és kopott. Erik kezében ásó, Charleséban virágok. Erik a sírba néz.
- Itt vagyok otthon - ismétli.
Aztán azt mondja:
- Alig egy hónapja a kancellár rendeletére a nevemhez kellett tenni, hogy “Izrael;” a nőknek azt kell tenni hozzá, hogy “Sarah,” minden zsidónak. Szóval én vagyok Erik Izrael Lehnsherr, a kutyám meg? A kutyám egy kibaszott német dobermann.
Felhányja rá a földet.
Charles ráteszi a virágot.
A kertben szedte.

    Eriknek dolgoznia kel. Eriknek le kell mosnia a vért.
- Előbb jelentenünk kéne a rendőrségen - mondja Charles. És Erik? Hát, Erik igazán jót röhög ezen.

    Mamának nem mondja meg. Minek? Az önkényes ebédszünetben felnéznek hozzá. Charles szemei szárazak és pirosak, az arca felduzzadt.
- Frida megszökött - mondja Erik. - Egész nap kerestük. Nincs sehol.
- Csak elcsatangolt - mondja mama. - Vissza fog jönni.
- Hívtuk, ahogy tudtuk.  Semmi. Tudod, hogy soha nem kószál el, soha.
Mama megszorítja a kezét. Erik az ágy szélén ül, Charles mellette áll. Ha Charles nem állna ott, akkor megőrülne. Akkor talán nem bírná tovább.
- Ugyan már - mondja mama. - Bárhová ment is, visszatalál hozzánk. Emlékszel, amikor hazahoztad? Kész kis vakarcs volt. Egy újságpapírba bugyoláltad. Hogy vacogott!
- A sorsára hagyták - teszi hozzá Erik, és a szorítása erősödik. - Télen. Kidobták a francba, úgy szedtem össze a hülye hóból. Hagyták volna meghalni, azt akarták, hogy meghaljon; mi a fenéről tehet egy kutya?!
- Ejnye na, kisfiam. Minden rendben lesz. - Mama felmosolyog rá, és félrefordulva Charles-ra néz. - Mondd meg a barátodnak, hogy ne aggódjon ő sem.
Mama mosolya olyan állandó és bizakodó és őszinte; Erik talán ezért nem állja meg, talán ezért mondja azt:
- Charles nem a barátom.
És mama nevet.
- Ugyan, tudom, hogy újszerű neked, na de ti ketten-
- Szeretők vagyunk - mondja Erik. - Charles és én. - Egyenesen ránéz. Az édesanyja állja a tekintetét.
- Ó! - Azt mondja. - Milyen szokatlan!
Erik pedig:
- Ennyi?
- Mégis mit mondhatnék?
- Például, hogy nem tudom, kitagadsz?
Mama felhorkant. Közel rántja őt, és elkapja Charles ingujját. A férfi meglepetten az ágy szélére esik, és mama mindkettejüket a karjaiba zárja. Charles válla megfeszül, majd megzuhan.
Charles-t talán soha nem ölelte át a saját édesanyja.
- Csak vigyázzatok egymásra - suttogja mama. - Nagyon kérlek benneteket, fiúk, vigyázzatok egymásra.
Erik átkarolja Charles derekát, és mama vékony vállának hajtja a homlokát.
Csak akkor ragadja torkon a sírás.
Ott ülnek összekapaszkodva a betegágy szélén.
1938-at írnak.
A nyár a végére jár. 

---

következő fejezet >>

komment: IGEN // nem