avagy a karrierem a fandomban lassan abból fog állni hogy elégedetlen arckifejezéssel újraírom az epizódokat mert c'mon
s h e l l s h o c k
Történhetett
volna máshogy.
A szárnyak ívbe
hajolnak, izzó tollaik felborzolódnak, a láng végigsüvít rajtuk, a szag: mint
az égett hajé és körmöké, és van benne valami fémes, valami elektromos. A
szárnyak árnya füstbe bomlik. Castiel zuhan, a tengelye körül megfordulva, körbe-körbe-körbe és körbe, ahogy a bolygók mozognak, és a Föld vonzása
maga felé rántja, a zsigereibe kapaszkodva húzza-húzza-húzza
(a szag még mindig)
A zúgó erdő, a szél
(a szárnyak csontig égnek, csonkig égnek)
És a föld: a föld szaga mély és nyirkos, a hátán fekszik, keze a fűbe markol, füvet morzsolnak ujjai, szédülve az eget nézi és az ég lángol, hullócsillagok és füstölő meteroitok, száznyi, ezer
(húgaim. bátyáim. vétkeim.)
Talpra áll, így egyenesedett fel az első ember is, Ádám, és az égre nézett, igen, a szférák mozogtak, az angyalok ott jártak a levegőben, és Isten-
fék.
Föld fröcsköl fel. Benzinszag. Olajszag. Rozsda, vér.
- Cas!
A reflektor fénye hideg, a bőrére esik, de nem érzékeli. Fuldokolnia kéne a bűzben. Az ég – a felszakadt ég, a lángoló ég – nem szabadna, hogy fekete legyen, látnia kéne rajta a csillagok csigavonalát és a lombokban a zöld ezer színét fordulni-
- Cas!
Ajtócsapódás, léptek. Dean megragadja, maga felé fordítja, az arcába néz és az ő arca riadt, liheg, liheg, liheg, Castiel vak már a színeire és süket a szavaira és az érintését alig érzi, ahogy a vállába markol, ahogy végigsimít a hátán, úgy, mintha törött csontokat akarna kitapintani (hol fáj? mindenütt! velem sajog a lüktető világ!), mintha azt várná, hogy megérinti valahol a szárnyak csonkjait, hogy a ballonkabát felszakadt anyagán át kitapinthatja valahogy a sebeket, de ameddig az ő érzékelése terjed – örökre az emberé – Castiel sértetlen, és egy tehetetlen pillanatig Castiel gyűlöli ezért.
Az ő léte, egy angyalé, felfoghatatlan volt. De Dean még mindig semmit sem ért.
- Jól vagy?
De Dean még mindig tudni akarja. És ez a különbség.
Castiel térde megroggyan. Dean a kabát anyagába markol, úgy húzza az Impala felé, a motor jár, a fények égnek.
- Ó, ember… - motyogja a lélegzete alatt és Castiel felnevet, egyetlen kis hah,
hah, hah, hah,
talán erre legalább képes lesz ezentúl: érzékelni az iróniát.
- Kórházba kell mennünk – Dean már a haditervet hajtogatja – Sam haldoklik, meg kellett találnom téged-
- Nem tudom meggyógyítani. – Castiel megtorpan. Döbbenten áll. Nem tudja meggyógyítani.
És Dean mégis vonszolja magával.
- Rendben leszel – mondja neki, ingerülten, felnyitja a hátsó ajtót, belöki, és behajolva beszíjazza; a levegőben – kénszag – itt volt egy démon, hol van most? Dörömbölés a csomagtartón.
Dean ellenőrzi a biztonsági övet.
Sam felszűköl.
Az éjszaka fényes: ragyogva hullanak mind.
A testvérei sikoltanak, de Castiel nem hallja már. Szorosan lezárja a szemét. Dean kezét érzi az arcán, a száraz tenyér a bőréhez simul, egy rövid kis érintés: hé.
hé hé hé
Minden rendben lesz.
Régen érezte az olvadó aszfalt szagát a kerekek alatt.
Gördülnek előre, az út rohan, Dean oldalra néz, Sam felé, a válla fölött hátra fordul, előre néz, visszapillantótükör, Sam megint – Sam sápadt, remeg – Castiel némán ül, kezei a térdén, kihúzza magát.
darran-darran-darran
Az Impala az úton, van valahol egy kórház. Minden sérülés gyógyítható. Minden átok megtörhető. Minden helyrehozható.
Ez az a világ, amiben Dean hisz, amiben úgy hisz, mint még soha semmiben, a fejében egy új genezis zajlik, és ez az, amit Castiel érez végre, amit fel tud fogni a hályogos világból – az imát – anélkül, hogy hallaná a szavait, tudja, Dean miért könyörög, ahogy az öccse haldoklik mellette az ülésen és az őrangyala szárnyfosztottan gubbaszt a válla mögött és nem a válla fölött, karddal a kézben, harcra készen, glóriával – Dean soha nem látta úgy.
Dean talán semmit sem veszített.
Castiel hátradől.
Még semmi sincs veszve. És ha az örökkévalóság már oda – még mindig itt van nekik a jelen.
(a szag még mindig)
A zúgó erdő, a szél
(a szárnyak csontig égnek, csonkig égnek)
És a föld: a föld szaga mély és nyirkos, a hátán fekszik, keze a fűbe markol, füvet morzsolnak ujjai, szédülve az eget nézi és az ég lángol, hullócsillagok és füstölő meteroitok, száznyi, ezer
(húgaim. bátyáim. vétkeim.)
Talpra áll, így egyenesedett fel az első ember is, Ádám, és az égre nézett, igen, a szférák mozogtak, az angyalok ott jártak a levegőben, és Isten-
fék.
Föld fröcsköl fel. Benzinszag. Olajszag. Rozsda, vér.
- Cas!
A reflektor fénye hideg, a bőrére esik, de nem érzékeli. Fuldokolnia kéne a bűzben. Az ég – a felszakadt ég, a lángoló ég – nem szabadna, hogy fekete legyen, látnia kéne rajta a csillagok csigavonalát és a lombokban a zöld ezer színét fordulni-
- Cas!
Ajtócsapódás, léptek. Dean megragadja, maga felé fordítja, az arcába néz és az ő arca riadt, liheg, liheg, liheg, Castiel vak már a színeire és süket a szavaira és az érintését alig érzi, ahogy a vállába markol, ahogy végigsimít a hátán, úgy, mintha törött csontokat akarna kitapintani (hol fáj? mindenütt! velem sajog a lüktető világ!), mintha azt várná, hogy megérinti valahol a szárnyak csonkjait, hogy a ballonkabát felszakadt anyagán át kitapinthatja valahogy a sebeket, de ameddig az ő érzékelése terjed – örökre az emberé – Castiel sértetlen, és egy tehetetlen pillanatig Castiel gyűlöli ezért.
Az ő léte, egy angyalé, felfoghatatlan volt. De Dean még mindig semmit sem ért.
- Jól vagy?
De Dean még mindig tudni akarja. És ez a különbség.
Castiel térde megroggyan. Dean a kabát anyagába markol, úgy húzza az Impala felé, a motor jár, a fények égnek.
- Ó, ember… - motyogja a lélegzete alatt és Castiel felnevet, egyetlen kis hah,
hah, hah, hah,
talán erre legalább képes lesz ezentúl: érzékelni az iróniát.
- Kórházba kell mennünk – Dean már a haditervet hajtogatja – Sam haldoklik, meg kellett találnom téged-
- Nem tudom meggyógyítani. – Castiel megtorpan. Döbbenten áll. Nem tudja meggyógyítani.
És Dean mégis vonszolja magával.
- Rendben leszel – mondja neki, ingerülten, felnyitja a hátsó ajtót, belöki, és behajolva beszíjazza; a levegőben – kénszag – itt volt egy démon, hol van most? Dörömbölés a csomagtartón.
Dean ellenőrzi a biztonsági övet.
Sam felszűköl.
Az éjszaka fényes: ragyogva hullanak mind.
A testvérei sikoltanak, de Castiel nem hallja már. Szorosan lezárja a szemét. Dean kezét érzi az arcán, a száraz tenyér a bőréhez simul, egy rövid kis érintés: hé.
hé hé hé
Minden rendben lesz.
Régen érezte az olvadó aszfalt szagát a kerekek alatt.
Gördülnek előre, az út rohan, Dean oldalra néz, Sam felé, a válla fölött hátra fordul, előre néz, visszapillantótükör, Sam megint – Sam sápadt, remeg – Castiel némán ül, kezei a térdén, kihúzza magát.
darran-darran-darran
Az Impala az úton, van valahol egy kórház. Minden sérülés gyógyítható. Minden átok megtörhető. Minden helyrehozható.
Ez az a világ, amiben Dean hisz, amiben úgy hisz, mint még soha semmiben, a fejében egy új genezis zajlik, és ez az, amit Castiel érez végre, amit fel tud fogni a hályogos világból – az imát – anélkül, hogy hallaná a szavait, tudja, Dean miért könyörög, ahogy az öccse haldoklik mellette az ülésen és az őrangyala szárnyfosztottan gubbaszt a válla mögött és nem a válla fölött, karddal a kézben, harcra készen, glóriával – Dean soha nem látta úgy.
Dean talán semmit sem veszített.
Castiel hátradől.
Még semmi sincs veszve. És ha az örökkévalóság már oda – még mindig itt van nekik a jelen.
komment: igen // nem
Megjegyzések
Köszönöm. Könnyes szemmel, de fokkal jobb lelkiállapottal nézek szembe a tanulnivalómmal.
"(húgaim. bátyáim. vétkeim.) "
Ezért remegő szívvel imádlak, mert ebben minden benne van, ami Castiel.
Hódolatom szép hölgyemény (mert már nincsenek szavaim, amivel dicsérni és imádni tudnálak)
még nem szóltak.
de a remény hal meg utoljára. és ha az évadzáróig sem szólnak, nyáron úgyis végignézem, de no.
Edlundnak sürgősen vissza kéne jönnie. Mármint ebben a szent pillanatban. MOST.
És én elhiszem.
Mert így.
(belélegeztem és elvittem és kedvenc. ne keresd. ne bonyolítsd.)
♥