reset:blackout

Supernatural, Destiel AU a Művész és Múzsa kihívásra, Yamival és Riverrel közösen [aki Életsávok címmel már el is készült a történetével, hess olvasni] Az én választásom a drámaíró!Cas/színész!Dean felállás volt.

art by thimblings || zenei aláfestés

Michael nevét arabos egyszerűséggel Mihaélnek fordítottam, ne vessetek meg.

 r e s e t : b l a c k o u t

Castiel mindig úgy gondolta, hogy van valami különösképpen megnyugtató az írógép kattogásában: mintha apró, közelgő léptek hangja lenne. Pontosan: a szavak így lépdeltek felé, és végül pedig már - végül már rohantak, vágtáztak, és sortűz lett a zajból, rattatattatatamtamtatam, a lapon pedig történt valami, valami forradalmi.

Castiel T. Frigeniht drámaíró volt. Ebből élt. Nem tartotta sem munkának, sem művészetnek. Ez egyszerűen egy dolog volt, amit csinált: sorokat írt, furcsán tördelve, egy akadozó Underwoodon, és a betűk aztán London-szerte színpadra futottak, színészek szájába fészkelték magukat és nézők agyába, és tapsban visszhangzott vágtájuk robaja, katt-katt-katt, taps-taps-taps.

Ó, a dübörgés.

Castiel nem tudott aludni a dübörgéstől.

Ez volt az egyetlen ok, amiért írt - amíg meg nem ismerte Dean Winchestert.

* * *

Tíz órán át repült, óceánokon át repült. Egy színifesztiválra hívták, New Yorkba, és ő ment, az ölében szorongatva egy bőrtokos táskaírógépet és maga után rángatva egy fél koffernyi túlélőkészletet, jelmezkellékek, fogkefe. Hónapok óta először borotválkozott, a hotel citromszagú tükrénél, és meglepődött, hogy emlékszik még rá, hogyan kell, aztán öltönyt öltött, kölnit hintett fel, ballonkabátba bújt, és hiteles lett és komolyan vehető, egy Mr. T. Frigeniht, és hosszan bámulva magát arra jutott, hogy a megbeszélésen biztosan ezt akarják látni tőle, ezért fizették ki a jegyet, tehát kihúzta magát, a fény felé fordult, zsebébe gyűrte a darab kéziratát, és ment.

- Elnézést - mondta. - Elnézést. Bocsánat, szabad lesz? Elnézést!

A színház a Broadway-en volt. Egy a Broadway-i félamatőr pinceszínházak közül, egy a száz és száz színház közül, akik úgy döntöttek, életre hívják valamelyik művét. (Castiel gyűlölte ezt a kifejezést, "életre hívni" - ha szavak halottak lennének, ha nem lennének, hallgatnának. Irtóztató volt elképzelni azt a csöndet.)

Ellenőrizte a címet a térképén, röviden bólintott, és belépett; a küszöbön túl futni kezdett kicsit, aztán lassított. Nem látott recepciót vagy ruhatárat. Valaki megkopogtatta a vállát.

- Castiel Frigeniht?

- Igen. Üdvözlöm.

- Chuck Shurley. - A férfi kezet nyújtott. - Nagyon megtisztel, hogy eljött, igazán... nagyon megtisztel. A meeting ööö, szóval akár kezdhetünk is. - Sietve hozzátette: - Alig egy hetünk van. Sosem dolgoztam még ilyen nyomás alatt.

- Soha? - kérdezte Castiel, némileg aggódva. Chuck intett, és ő követte őt, a kezét ökölbe szorítva, majd kinyújtva az ujjait.

- Még soha nem indultunk színházfesztiválon. De ezzel tarolni fogunk. Ez elég jó, nem? Ezzel... - Megtorpant, a vállát egy szürke ajtó lapjának vetette, és lenyomta a kilincset. Az makacson kattant, aztán engedett. - Nagyon erős a darab. Pont valami ilyesmit akartam, valami kísérletit, valamit... ami ilyen.

Chuck akadozva, riadtan beszélt, a hangja éles volt és fáradt. Sántítva tipegő szavak.

A meetingteremben két összetolt asztal volt, mellettük műanyagszékek, a plafonon lustán forgó ventillátor, az ablakokon pedig szürke vászoncsíkok lógtak. A sarokba tolva egy tábla állt, rá piros filccel felírva: MIHAÉL. Castiel büszkeséget érzett, indokolatlanul és akaratlanul. A MIHAÉL a darab címe volt. Az ő darabja. Egy darab belőle.

Mihaél és Lucifer harca. Negyvenöt perc. Nulla dialógus. Hatvanhét gépelt oldal.

Az asztal végén egy flanelinges férfi ült, aki hamar talpra pattant. Csaknem lefejelte a ventillátort.

- Mr. Frigeniht! N-nagyon örvendek, ööö, őszinte megtiszteltetés, Sam Winchester.

- Lucifer - tolmácsolt Chuck. Castiel az asztalon áthajolva kezet nyújtott; a fémkeret a derekába vágott. Sam két kézzel szorított rá a tenyerére, és tele szívvel vigyorgott.

- Rajongok a darabjaiért. Ez, ez idáig a kedvencem. Hihetetlen megtiszteltetés, tényleg, hogy a része lehetek, nagyon... csak nagyon hálás vagyok, hogy engedte, hogy színpadra állítsuk. Ez valami, ez... huh. Kezdhetnénk is a megbeszélést, nem, Chuck?

- Dean hol van?

Sam az ajkaira harapott. Castiel a fejét félrebiccentve megjegyezte magának az arckifejezést. Ezt kérni fogja tőle. Kisfiús. Konok. Lucifer.

- Késik. Késni fog, most írt.

- Testvérpárt castingoltunk - mondta Chuck, ahogy kihúzott egy széket Castielnek. Ő a ballonkabátját lesimítva helyet foglalt. - Arra gondoltam...

- Ühüm.

- Sam évek óta a társulattal dolgozik. Színpadi színész. A legjobb.

Sam vigyorogva legyintett.

- Azért mondom - folytatta Chuck -, mert Dean inkább sorozatokban játszik.

- Remek színész - tette hozzá Sam.

- Igen, tényleg szuper. Őrült népszerű, mármint itt nálunk. A maga körében. De nem színpadi színész. Persze van képesítése, de...

- Semmi probléma - bólintott Castiel. - Ez a darab két testvérről szól. Két testvér kell hozzá. - Egy kicsit hallgatott. A megfogalmazás nem stimmelt. Hunyorított.

- Mi is erre gondoltunk. Hogy ez így hiteles lenne.

- Tiszteletben tartok minden kreatív döntést. Ön a rendező. Én csak azért vagyok itt, hogy asszisztáljak.

Az ajtó kitárult.

Az ajtón belépett valaki. Az a valaki nem Mihaél volt.

- Bocs mindenkitől, elaludtam. Hello, Cas?

- Castiel.

- Dean. Hé, Chuck, figyelj, gáz van. - Ledobta a táskáját az asztalra. - Sz'tem a dramaturg szkriptjét kaptam, érted, nincs benne egy darab párbeszéd, végig csak instrukció, basszus. Elkevertétek.

A csöndben puhán fordultak a ventillátor lapátjai. Tizenkét függőleges fénysáv vibrált elő a vászoncsíkok mögül, megvilágítva a felkavart port. Dean Winchester, egyetlen függőleges fénysáv, az ajtókeretben világított. Castiel összehúzott szemmel figyelte.

- Ez a darab.

- Tessék?

- Nincs benne dialógus.

- Negyvenöt... várj, negyvenöt perc, és végig kussban?

- Beckett - vágott közbe Sam. Dean grimaszolt, sértett undorral.

- Tudom, hogy Beckett csinált ilyet, de az tíz perc max, és nem én játszok benne.

- Ez nem olyan - jelentette ki Castiel, és lassan felemelkedett ültéből. Szemben állt Deannel. Dean még mindig fényleni játszott. - És nincs csönd. A gesztusok beszélnek.

- Szóval, balett? Az fasza lesz.

- Dean! - szólt rá Sam, valamiféle rémült haraggal, és aztán Castiel felé villantott egy kínos mosolyt.

* * *

Dean Winchester szavakból. Ha szavakból kéne megalkotnia, igéket használna. Mihaél viszont főnevek összessége. Castiel a hotelszoba asztalán ülve a fal lapfehérjére meredt.

* * *

Az első próbát másnap reggel tartották, a B színpadon. Feketedoboz. Minden oldalról körbeülhető. Középen egy fénysáv. A fénysávban Dean.

- A feszten is blackbox lesz?

- Hibrid - mondta Chuck.

- Szuper. - Dean Winchesternél valami nem stimmelt a szavakkal. A kérdéseire tudta a választ. A melléknevek az ellentéteikké fordultak. Dean Winchester félmeztelenül állt a fehér fényoszlopban. A teste tökéletes volt, és az arca tökéletes volt. Castiel úgy gondolta, talán Ádám nézhetett ki így, ilyen nyersen és gyönyörűen, Ádám, akit földből teremtettek és szebb lett az égnél is, erősebb a szélnél és fenyegetőbb a tűznél.

- Mi a koncepciód? - kérdezte Castiel. A harmadik sorban ült, előre hajolva. Dean felé fordult, azt mondta:

- Az, hogy eljátszom a szerepet.

- Megvannak a kellékek! - Sam vigyorogva lépett be, két durva botot tartva a kezében. A haját félig-meddig hátrafogta, és fekete nadrágot viselt, mást nem.

Castiel csak a magánéletében tartotta fontosnak a jelmezeket.

A két testvér mezítláb megállt egymással szemben. Dean a kezét nyújtotta.

- A botot a darab részeként adom át - emlékeztette Sam. Felhunyorgott. - Mehet?

Chuck tapsolt.

- Lássuk!

Sam mosolya leolvadt. Dean elhúzta a kezét az arca előtt. Amikor feltekintett, úgy festett, mintha márványból faragták volna, és Castiel még előrébb görnyedt: ez volt az, amit keresett. Sam aztán átadta a botot, és a kő megrepedt. Dean az ajak húsa mögött vicsorgott, és izomból rontott Sam felé, Lucifer felé, a bot dobbant a talajon, és a másikhoz csapódott, "LUCIFER átadja a kardot MIHAÉLNEK. MIHAÉL rögvest LUCIFERNEK ront." Castiel hátradőlt az ültében. Egy nehéz, lassú sóhajjal engedte ki a levegőt.

A színház arénává lett, egy gladiátorharc lelátóján ült maga is, durván dobbant minden lépés, a botok suhogva forogtak, csont kong, koppan, zihálva fúj a tüdő. Ez Lucifer volt. Egyedül Lucifer.

- Állj - mondta Castiel, halkan. Maga elé meredt. Nem mert a színpadra nézni. - Kezdhetnénk előröl?

- Oké - bólintott Sam. Dean felbámult rá.

- Mi volt gáz?

- Csak kezdjük előröl.

- Ugyanilyen lesz, ha nem mondod meg, mi volt a gáz.

- Szeretném látni megint. Látnom kell.

Dean halkan felnevetett, a fejét ingatta. Aztán támadt és rontott megint.

- Állj.

- Szóval, mi az?

- Nem lehetnél kicsit... - A szavakat kereste. Dean némán meredt rá. - Talán... angyalibb?

- Kedvesebb?

- Nem, nem.

- Légiesebb? - próbálta kisegíteni Chuck.

- Az angyalok az Úr zsoldosai. Mihaél erős, de passzív. Dean aktív.

- Szóval mi, inkább hárítsak? A szkriptben támadás van.

- Persze, hogy támadás van. - Castiel megvonta a vállát. - Támadj, de passzívan.

Dean feltartotta a botot, a végénél fogva, és csuklóból puhán Sam felé csapott, ahogy vigyázzban állt.

- Ez jó szarul néz ki így, nem?

- Ez egy pólusharc - jelentette ki Castiel, a szék karfájára markolva. - Aktív és passzív, pokol és menny, rossz és jó.

Dean felvonta a szemöldökét.

- Szerinted Mihaél jó?

- Kizárólagosan jó. Ez a lényeg.

- Pf, akkor egy követ játszom.

- Akkor játssz egy követ.

Egymásra meredtek. A fénysáv vakított.

* * *

Sam felhívta magához. Azt mondta, át akarja beszélni Lucifer karakterét. Castiel az apartman küszöbén állt, félrebiccentett fejjel. Magában tízig számolt. Csöngetett.

Dean engedte be. Dean jól szabott mellényt viselt, nyakkendőt, inget, a hóna alatt bőr pisztolytáska, a haja félrefésülve.

- Nem kaptad meg az sms-t? – kérdezte.

- Nem hordom magamnál a mobilomat.

- Sam késni fog, és valami húsz sms-t írt neked. Meg hívni is próbált. Tisztára rinyált.

- Semmi gond. Megvárom. Ha nem probléma.

- Persze, jah, ööö, érezd otthon magad. – Dean megdörgölte a tarkóját, és félreállt. Castiel lekopogta a cipőjéről a sarat a lábtörlőn, és besétált, két lépésnyit, majd megtorpant.

- Éppen próbáltál?

- Benne voltam valamiben.

- Zavarok?

- Szart. Kabát?

Castiel felnézett rá. Dean a hajtókákra markolt. A tekintetében volt valami változás – ahogy a fények változnak – ahogy a reflektorok fénye forróvá dereng – de Castiel nem figyelhette meg. A férfi mögé került, és lesegítette róla a kabátot. Castiel kioldotta a nyakkendőjét, és a zsebébe gyűrte.

- Mit próbáltál?

- Ja, nálatok nincs CW. Van ez a sorozatom. Negyvenes évek, zombik. Zsaru vagyok benne. Nagyon állat.

- Értem.

- Ez a halomra-gyilkolok-mindenkit-és-enyém-a-nő téma. – Dean kihúzott magának egy széket. Leült. – A jelmez segít karakterbe rázódni.

- Persze.

- Lehet, hogy ez a gáz a Mihaél-taggal.

- Hogy nincs jelmez?

- Hogy nincs karakter.

Castiel kihúzta magát, és szusszantott. Dean elvigyorodott. Kigombolta a mandzsettáját.

- Nem úgy értettem. – Felgyűrte az ingujját. – De egyszerűen nem tudom megsztaniszlavszkizni.

- Ah.

- Végig egy motivációt látok: legyőzni Lucifert. És akkor ez negyvenöt percig: legyőzni Lucifert. Persze, van rá egy csomó oka, belementem ebbe az egész Biblia-szarságba, oké, de nyílván – ez hol nem snassz? Mármint ha negyvenöt percen át ugyanazt akarja. Szóval szerintem adnék neki valami pluszt, mert igazából magával is harcol meg minden.

- Ezt hogy érted? – Castiel félrebiccentette a fejét megint. Dean mélyen a szemébe nézett, elsőnek úgy tűnt, komolyan koncentrál, aztán, mintha elfelejtett volna valamit, aztán megrázta a fejét.

- Ööühm. – Csettintett. – Szabad akarat. Amikor mondtad, hogy passzív, ezen kezdtem el agyalni. Mihaél a szabad akaratért harcolt.

Castiel hunyorított.

- Az angyaloknak nincs szabad akarata.

Dean elvigyorodott.

- És szerinted nem szeretnének? – Felpattant. – Kávét? Biztos szétfagytál. New York, ember.

- Te nem itt laksz? – kérdezte Castiel. „És szerinted nem szeretnének?”, hallotta a fejében. Tétova léptekkel követte Deant a konyhába, úgy érezte, mintha csontjai üregét ólommal töltötték volna fel.

„És szerinted nem szeretnének?”

Szavak szaladnak körbe és körbe.

Ólom a csontban.

Ihlete volt.

Dean magyarázott valamit, ő pedig a konyhapultra fektetett jegyzettömbre meredt, mellette egy ceruzacsonk. A keze ökölbe szorult.

Most vérrel tudna írni.

„És szerinted nem szeretnének?”

Amíg még Dean itt van, és beszél, vérrel tudna írni.

Az angyalok most beszélnek hozzá.

Blake azt állította, a verseit angyalok diktálják.

Őrültnek tartották.

„És

szerinted

nem

szeretnének?”

Szeretnének.

Sam egy ponton megérkezett, kifulladva, nyirkos hajjal, és egyre magyarázott:

- Egy csomó ötletem van Luciferrel kapcsolatban. Ez az ábrázolás egészen döbbentes. Ő a kistestvér, a kamasz, a feketebárány, de nem próbálod fölmenteni. Ez zseniális, hogy nem próbálod fölmenteni. Ezt fognám meg benne, a tudatosan elkövetett hibákat.

Castiel bólintott, az asztalon dobolt.

Tudatosan elkövetett hibák.

Hallotta, hogy Dean öltözködik, és hallotta, hogy elhagyja a lakást. A szíve ökölnyire szorult.

* * *

Szerinted nem szeretnélek?

Az írógép pulzusütemben kopog.

* * *

A próbán Dean és Sam hátára szénszárnyakat festettek, amik az idővel és a verejtékkel együtt olvadtak le, toll-vonalak olajként a csípőre, a könyékre csorognak. Castiel pontosan így képzelte el, és megrémítette, hogy láthatta.

* * *

Az éjjel Castiel maga maradt három bögre presszókávéra, az írógép összes billentyűjére, az angol ABC összes betűjére. Ha Dean itt lenne, verseket tudna írni. Lüktető, lüktető szonetteket.

* * *

Az első sorban ült, felkönyökölve. Mihaélt kereste. Deant látta. Ezt kivételesen nem érzte hibának, de magyarázatot kellett találnia rá. A félszünetben felült a korlátra.

- Talán egy neo-futurista megközelítés – mondta Deannek.

- Aha, az mi?

- Lényegében, hogy nem karaktert játszol, hanem önmagadat. Illetve nem egészen; hogy önmagad vagy a karakter. Az ő igazságát keresed magadban.

Dean húzott egy vonalat a levegőben:

- Karakter-én; nem ugyanaz. Ez alap.

- Náluk nem.

- Nálam igen. – Dean egy kört rajzolt a levegőben. – Ez én vagyok.

Castiel összeszorított ajkakkal és összeszorult szívvel nézte. Dean ziháló mellkassal állt előtte. A fények egyenletes sugárban izzottak. Valami nem stimmelt.

- Valami nem stimmel – mondta Castiel. Dean tehetetlenül szétdobta a karjait, és hátat fordított.

A hátán leolvadó szárnyak. 



* * *



Szerinted?

Szerinted?

Szerinted?



* * *



Castiel a hotel ablakában ült. A virradatot figyelte. Leolvadó égbolt. Az írógép az asztalon állt. Oda nem fordult. A kezében tartotta a telefonját, két tenyere közé szorítva. Micsoda szörnyű hibákat követhetne el!



* * *



- Nem stimmel – mondta Deannek. – Tudod, miért nem?

- Elmondhatod, miért nem.

- Mert igazad volt.

A férfi felnézett rá. Félmosolygás. Castiel érezte, hogy elvigyorodik.

- Ó – mondta Dean. A hangja mély volt és érdes. A hangja szén. – És az baj, hogy igazam van, hmm?

- Ha igazad van – folytatta Castiel -, és szerintem márpedig igazad van, akkor át kell írnom az egészet.

Dean lesápadt.

- Miért kéne átírnod az egészet?

- Mert akkor az angyalok tudnak szeretni.

Dean grimaszolt.

- Kit szeretnének?

Talán téged.

- Meg sem fordult a fejemben… - kezdte, aztán elakadt.

Új lapot kell befűzni.










* * *



Az előadás reggele zajos virradat. Castiel a fülére szorította a párnát. A szavakat az álmaiban Dean Winchester ejti már ki mind.

Szeress bele a múzsába, és ha készen áll a mű, öld meg, öld meg, öld meg két kezeddel!

Képtelen lesz megírni. Képtelen lesz átírni. Maradjon hibás. Maradjon üres. Dean Winchesternek élnie kell. 





* * *

 
A függöny mögött Dean hozzá lépdelt. Dean hátán árnyékszárnyak. Félrevonta. A karjába markolt. A fülébe suttogott.

- Támadt egy ötletem.

Castielnek ezer és ezer ötlete volt és üvölteni akart tőlük.

A szavak robajlottak.

- Lepj meg vele.

Dean döbbenten nézett le rá.

- Tessék?

- A színpadon szeretném látni.

- És ha mellélőttem?

Castiel hallgatott egy darabon; nem tudja, hogyan fogalmazhatná meg. A gesztusok beszéltek. A tenyerét Dean arcára simította.

Dean nem Ádám. Dean Betshabé.

Dean tekintetében kihunyt a fénysugár. A sötétség a teremtés sötétsége volt.

A gesztusok beszéltek.

A gesztusok énekeltek.

Dean megcsókolta.

Dean csak Dean volt most, volt és lesz mindörökké.

A szemében lévő sötétség a teremtés sötétsége volt, és a csókja: legyen világosság.
Castiel visszacsókolt. Castiel megtehette, hogy visszacsókoljon.

Dean elhajolt, és végighúzta az ujjait Castiel álla alatt.

Összevigyorogtak.

 


* * *




 
Dean a színpadon: Mihaél.
 
A közönség sorai telve.
 
A harc ritmusa követte a nyargaló szavak tempóját, száguldva dübörgött.
 
Ó, a dübörgés.
 
És minden gesztus kiáltott.
 
Dean arckifejezései igék voltak mind, igék és ígéretek.
 
A szárnyak leolvadtak.
 
Mihaél letaszította az égből Lucifert. Dean letaszította Samet a színpadról. Sam talpra állt és Lucifer talpra állt, a közönség soraihoz sétált, az első sorban, középre leült. A fejét felszegte. 

Figyelt és várt.
 
Középen, a színpadon, egyetlen fénysáv. A fénysávban Mihaél állt. A fejét felszegte. Figyelt és várt. Megszólalt végül:
 
- Győztem! - És a hangja megtört, az arca megtört. A kezéből kihullott a bot. A színpad elsötétült.
 
Taps zúgott.
 
A közönség felállva tapsolt.
 
Castiel ülve maradt. Ő nem tudott megmozdulni.
 
A keze remegett. 


 
* * *

 
- Mi a terv? Vissza Angliába?
 
Castiel elmosolyodott. A hotel ágyában hevertek. Az asztalon az írógép. Castiel nem mondott semmit.
 
Csönd volt.
 
Végre, pusztító, iszonytató, gyönyörű, gyönyörű csend.
 
Dean halkan lélegzett, Castiel vállába temetve az arcát. A férfi a tincseibe túrt. A gondolatai zajtalanok voltak, feketék és üresek.

komment igen // nem