Negatív tér

Welcome to Night Vale, hirtelen felindulásból elkövetett reakciófic-szösszenet a negyvenedik epizód lehetséges folytatásaként:

"LAUREN: Nagyon szimpatikus a fiúd, az a tudós. Mi is a neve? A tökéletes hajával meg a temető-fogsorával. Folyton beleüti az orrát Night Vale tudományos rejtelmeibe… Annyira jó volt, hogy feltárta a multidimenzionális narancsaink titkát, mert máskülönben nagyon sok embernek baja esett volna, amíg pénzt csinálunk! Ó, milyen sok pénzt. [Nevet] Mi ehhez pár élet? Rengeteg pénzt! Jó kis tudós ez a te tudósod. Hogy is hívják?
CECIL: Ahhm, Carlosnak.
LAUREN: [Halkan] Rendben. Rendben van. Tehát Carlos. Oké."

N E G A T Í V  T É R

Ironikus, mert ez volt az első dolog, amit megtudott róla, ami információnak számított, ami hírértéknek tűnt, ami ez volt: most már tudjuk, hogy városunk új tudósát Carlosnak hívják.

Most próbál visszaemlékezni – Carlos, igen, Carlos egy fogalom volt, egy azzal a fogalommal, tudós, egy azzal, idegen, és minden, ami most ötlik fel benne, később kapcsolódott hozzá, de az érzés, az meglepően azonos, ahogy a gyomor görcsbe rándul a félelemtől vagy a vágytól, és a gyanakvás is hasonló ahhoz a mániához, ahogy mindig csak rajta tartaná a tekintetét.

Vannak emberek – talán-emberek – és ez elképzelhetetlen, de nekik Carlos még mindig egy didaktikus fogalomhármas, és fogalmuk sincs róla, milyen, amikor álmosan nevet egy rossz viccen és a tenyerébe temeti az arcát, de a vigyorát nem tudja elrejteni, és milyen érzés a kezét fogni – hogy a tenyere száraz, savcserzette és meleg, embermeleg, húsmeleg, élő-meleg, és Cecil sikítana, irgalmazzatok, üvöltene, irgalmazzatok, hiszen ÉL, és ez elég kéne, hogy legyen, csak ennyi: nem tehettek vele semmit, mert ÉL.

Logikusan végiggondolva persze (gondolkodjlogikusanpalmer-ó-istenem-istenem-istenem), logikusan végiggondolva, hatalmukban ál elvenni Carlos életét, hatalmukban áll megfosztani a létezéstől, és elég lehet egyetlen mozdulat, ahogy az ádámcsutka reccsen és a gége törik, és vége.

Carlos halottan – miért nem gondolt erre még soha? A halála sokkal valószínűbb, mint az élete, sokkal egyértelműbb, kiszámíthatóbb, bizonyosabb, és mégis abszurdnak tűnik, bizarrnak és nevetségesnek, ugyan ki akarná bántani? (Ők akarják, Palmer. Bántani is fogják. Tudják, hol keressék. Tudják, hol találják.)

Otthon van, gondolja, ahogy felrohan a lépcsőházban. Otthon, mintha ez adna valamiféle mágikus védelmet.

Talán ha csak
minden harmadik
fokra lép
otthon találja még.
(Talán ha nem beszéltél volna róla annyit. Talán ha őrizted volna, úgy, mint egy titkot. A fogaid közé zárva némán, a nyelved alatt, mint egy aranykulcs…)
Belöki az ajtót. Nyitva van.
- Carlos?

(Ahhm, Carlos. Carlosnak hívják. Carlos, A Tudós. Nemsokára Carlos Palmer, ha minden igaz, ha…)

- Carlos!
- Mmhm.
Carlos a lábával kilöki a fürdőszoba ajtaját, hogy Cecil lássa, lustán integet, borotválkozik éppen, az állán habpamacs, a mosdókagyló peremén borosta-pernye (ezt fogod feltakarítani utána), Cecil pedig felé rohan [nem emlékszik utólag arra a pár lépésre], előtte áll, megragadja a vállát.
- El kell tűnnöd innen.
Erősebben ragadja meg a vállát, mint akarja, és az ajtó felé löki. Carlos megbotlik a küszöbön, a zsilettpenge félresiklik – csíknyi vér a fehér habon -, a férfi megtántorodik, aztán egyensúlyba billen, félig ámulattal törli az állát, a tekintete – a tekintete a leginkább talán üres, aztán, mintha azon is végigvágtak volna, rianás vérzik szét benne, de a hangja nyugodt még (mindig olyan nyugodt volt a hangja, és egy kissé nazális, emlékezned kell majd rá – csak egy sejtésnyi akcentusal, és ahogy beszélt, pontosan úgy csókolt, lassan, minden szót megízlelve és az ajkaidat ízlelve hosszan és ó irgalmazzatok)
- Cee, mi baj van? Nyugi, üljünk le…
Cecil a vállára markol megint és rángatná magával, vonszolná csak el-el-el ahogy az oroszlánok a szájukban viszik a kölyküket, cibálja egyre de Carlos eltépi a karját és hátra lép (egy lépésnyi távolság és mérföldekké torzul és emlékezz, Palmer, hogy már most hányingered van a köztetek feszülő űrtől, hogy a csontjaidban érzed – hogy ő mondott erről valamit, hogy a levegő köztünk, hogy a polaritás, hogy az atomok nincsenek rendben ha nem állunk elég közel egymáshoz, hogy ez az elmélete, a vonzás, a-)
- Mit csinálsz? – kérdezi Carlos, a szavak éle hűvös [erőltetetten], a tekintetében más villan: kíváncsiság, az egész magatartása; nos, analitikus, és ez most nem jó, most-
- El kell tűnnöd innen – ismétli Cecil, de már nem pánikban, nem, a pánik szétomlik a szájában és keserű, féldühödt bánattá csepeg, egy reménytelen, béna kis mozdulattal kinyúl, és nagyon óvatosan, csak az ujjai hegyével, taszít Carlos vállán, a nyomaték kedvéért. Carlos a tenyerét rásimítja a kezére, Cecil ujjai a vállán, a csuklója a szívnél (a szíve) és azon kapja magát, hogy visszatartja a levegőt, hogy lélegezni se mer, nehogy ezt a ritmust bármi megzavarja, és az ujjai begörbülnek, ökölbe szorítaná hogy védeni tudja, ereklyetartóba helyezné-
- Cee, mi a baj? – ismétli Carlos puhán. Az álla még mindig habmaszatos, csak egy picit, és a vére piros, piros, piros. Cecil nyel egyet, és alig tudja leerőltetni a torkán az egészet, a hang valahogy kattan a gégénel (gége – reccs), és azt suttogja, krákogja:
- Hallgattad az adást?
- Mindig hallgatom. – Carlos összefűzi az ujjaikat.
- Elszúrtam – folytatja Cecil, egyre halkabban, egyre rekedtebben -, elszúrtam, és le sem esett. Nem esett le, érted? Csak amikor már a folyosón voltam. Ott voltam a folyosón, és hirtelen megértettem. És futottam. – Rászorít a vállára. – El kell tűnnöd innen.
- Mert a StrexCorp menedzsere megfenyegetett? – Carlos felvonja a szemöldökét. Egy vigyor jön, mintha kifejezetten jól szórakozna, igen, ez pontosan az a mosoly, kaján, kihívó és kamaszos, és Cecil tompán beszél, hadar, de még mindig artikulál, persze, folyton (milyen artikuláltan fogsz üvölteni utána! hogy fogsz üvölteni, ha-ha!)
 - A nyolcszázasnál fordulj le – mondja. – Az én kocsimat vidd. Ne lássanak meg. Északra tarts. El fogsz érni egy villámsújtotta fát, a fa ágán egy keselyű ül, vele ne beszélj, hajts tovább, és el fogsz érni Salt Lake Citybe…
- Miért mennék Salt Lake Citybe?
- Lakni – mondja Cecil, aztán pontosít: - Élni.
- Nem akarok Salt Lake City-ben lakni. – Hunyorít. – Jönnél velem?
- Nem, nem mehetek, az gyanút kelt – itt maradok, fenntartom őket, és te a villámsújtotta fánál, ez fontos, ott van egy válaszút, na, ott balra…
Carlos nem figyel; a fejét enyhén félrebiccenti, a lábát nézi, hunyorít, és a nyelvével csinál valamit – a szája belső oldalának szorítja, Cecil pedig már kívülről hallja magát, koordinátákról és utakról és aszfaltról magyaráz de csak azt mondja, menekülj, menekülj, menekülj, és Carlos rápillant végre, és ő fokozatosan elhalkul, érzi, hogyan tompul el a hangja, mint amikor sávot váltanak, és a férfi előre lép és most ő az, aki hátrál, de Carlos előre nyúl, az arcát a kezébe veszi [Cecil szorosan lehunyja a szemét; Hamlet herceget látja maga előtt, kezében a koponyával], Carlos közel hajol és megcsókolja, az ajka nedves, Cecil szeme nedves, tudja, hogy sír, de nem tudja, mióta, Carlos ajkai (a lótusz-evők mannája, csak metaforákban fogsz emlékezni rá, mert ez a költészet, ez, és az ujjai a bőrödön vibrálva), Carlos ajkai a száján, aztán a férfi elhajol, mélyen a szemébe néz (a csillagok közt feszülő abszolút és mindennel terhes semmi.)
- Cecil Gershwin Palmer – suttogja, egyszerre ünnepélyes és személyes, pódium-hang, hálószoba-hang, szavak, amiket Cecil nyakába suttog és amiket a mikrofonba mond a városházán -, Cecil Gershwin Palmer, én nélküled nem megyek sehová.
Cecilből előcsuklik a zokogás. A hang éles, és nem tehet róla, ahogy előre görnyed, ahogy Carlos otthoni laborköpenyébe markol, ökölre gyűrve az anyagot, és jóformán térdre esik előtte, a keze remeg, a lába inog, reszket az ökle, minden hegyes bütyök csontfehérré fakul.
- Ne most legyél romantikus – mondja. – Ne most legyél bátor. Ne most.
(Ne most legyél… ne most legyél Carlos.)
- Veled maradok – suttog Carlos -, és nem megyünk sehová. Night Vale a mi városunk. Ez az otthonunk. – Megcsókolja Cecil homlokát, azt motyogja: - Itt fogunk megöregedni. – Aztán pontosít: - Itt fogunk meghalni.
Akkor törik fel az ajtót.

[Cecil elsőnek így képzelte el: a házat Carlos papucsa és bögréi nélkül, a laptopállvány és a Bunsen-égő nélkül, és üres volt – igen, sokkal üresebb, mint most, pár héttel később, a fehérre meszelt falakkal, a lecelofánozott parkettával, az ajtón a rendőrségi pecsét, a sarokban dobozok halmai; üresebb volt; a föld alatt dobozok, fadobozok, koporsók]

komment igen // nem