trouble+5

Welcome to Night Vale AU, trouble+, ötödik fejezet.

"- Az ott egy unikornis?
- Az. Van egy rúzsnyom a seggén."

 zenei melléklet ezúttal James Vincent McMorrow-tól [ i t t ]

December 23.

 Az életem során elkövetett hibák:

1. Á Szerintem Jól Néznék Ki Vállig Érő Hajjal, Nem? (Hát nem.)
2. A Védőkesztyű A Lúzereknek Való
3. Ha Nincs Ráírva Hogy Gyúlékony Akkor Nem Gyúlékony
4. A Női Mosdó Mindenkié
5. Vodka-Aszpirin, Rázva, Nem Keverve
6. Megkérdezni A Teljesen Hetero Színjátszókörös Srácot Hogy Járunk-E
7. Kinek Ne Állna Jól Az Okkersárga? (Nekem.) kapcsolódó: Hetven Dolcsi Nem Sok Ezért Az Okkersárga Pulcsiért.
8. Nyolc Évesen Áramátalakítót Csinálni És Kipróbálni Az Új Telefonomon
9. A Fogadás, a Haribo Béka és a Technokol Esete
10. Elmondani Cecilnek Mi Az A Karácsony

A jelek szerint azt itt nem ünneplik. Valami téli napforduló van, vagy mi. De Cecil most teljesen rápörgött a karácsony témára.

CARLOS AVES: CECIL ÉS A KARÁCSONY
szemelvények

„Istennek van egy fia? Azt hittem, csak pókokat szült!”

„Szóval egy halott püspök lemászik a kéményen? Az durva.”

„A tejet és a süteményt a goblinoknak kell elöl hagyni.”

„És mit gyújtotok fel?”

„Miért nem gyújtotok fel semmit?”

Személyes kedvence: „A FÁRA? DÍSZEKET? A FÁRA. Behoztok egy fát a szobába. És feldíszítitek. És utána még csak fel sem gyújtjátok?”

Teljesen megihlették a hagyományaink. Nekiállt feldíszíteni mindent, tündérfényt bűvölt a cseppkövekre és kiszögezte Brad zokniit, és most itt van a klubhelyiségben egy fa aki kedves dolgokat suttog nekünk de valahogy nem bízom benne. Mindenki csomagol, Cecil meg fagyönggyel a hajában száguldozik.

December 25.

Boldog Téli Napfordulót! Csengő szól, csengő szól, ropog a parázs. Cecillel kimentünk Hiriam barlangjához meggyújtani a máglyát, aztán hagyomány szerint elégettük önmagunk csuhé-másait, hogy ily módon az új tavasszal új énünk szülessen (legalábbis Hiriam valami ilyesmit magyarázott). A vuducsuhé-cuccra viszont a saját hajunkból kellett kötni egy tincset, és eleinte szörnyű szaga volt, és Hiriam rosszul lett és visszamászott a barlangjába, mi meg kitartóan ültünk a sivatagban a tábormáglya körül (Mellett? Körül nem igazán lehet ülni ketten), és Cecil szórt rá valami növényeket és határozottan kellemesebb illata lett, olyasmi, mint az ánizsnak; és szikráztak felettünk a csillagok, ezernyi csillag, a homok puha volt és forró, és minden annyira békés és tökéletes volt, hogy naná hogy meg kellett kérdeznem Cecilt, hogy miért nem a családjával tölti a nem-karácsonyt. Cecil elsőnek csak vállat vont, hámozgatta a gránátalmáját (előfordulhat, hogy kicsempésztünk a konyhából egy tál gyümölcsöt), és azt mondta, „ó, hát leléptek.” Én meg:
- Mi az, hogy leléptek?
- Végeztem a gimnáziumban, átvettem a bizonyítványomat, hazamentem, és üres volt a lakás. - Beleharapott a gránátalmába. - Fehér falak. Kicuccoltak gyorsan, amíg nem voltam otthon.
- És azóta nem is hallottál felőlük?
Cecil a mandzsettájába törölte a száját.
- Nem igazán kerestem őket, érted.
Nem értettem. Szóval elmagyarázta az egész sztorit. A helyzet a következő: Cecil anyja valami nagyon ismert boszorkánycsaládból származott, orákulum volt. Az apja öngyilkos lett Cecil születése után három nappal, éjfélkor felakasztotta magát egy villámsújtotta fára. A bátyja tizennyolc évesen lezuhant a seprűjéről, amikor viharba keveredett, és kitörte a nyakát. Az anyja ezt már nem bírta elviselni, és életre hívta, inferust csinált belőle, élőhalottat; nem tudott beszélni, gondolkozni, érezni, de ott lakott velük.
- Mindig ő volt anya kedvence – mondta Cecil -, mert anya a fejébe vette, hogy apa miattam halt meg, és gyűlölt érte. Nem számított, hogy mit csinálok, hogy hogyan teljesítek az iskolában, hogy mennyit segítek otthon, hogy hogyan próbálkozok, őt szerette jobban. - Megigazgatta a szemüvegét, és vett egy reszkető lélegzetet. Azt hiszem, sírt, de nem vagyok benne biztos. - Van abban valami elég lehangoló, amikor a halott bátyád jobb mindenben, mint te.
Finoman kifejtettem neki, hogy az anyja teljesen hülye volt, hogy így bánt vele, mert egy csodálatos fiút veszített, és hogy nem vonható ő felelősségre az apja döntéséért. Nem nagyon tudtam, mit mondjak. Cecil viszont őszintén hálásnak tűnt, megnyugodott egy kicsit. Átöleltem, és a vállamra hajtotta a fejét. Néztük a csillagokat, ropogott a tűz, aztán elparázslott, és még mindig ott ültünk, és nem szóltunk egy kurva szót sem. 

 

December 31.

2014

[A naplóból két oldalt kitéptek.]

Január 24.

Vége a vizsgaidőszaknak, és átmentem MINDENBŐL. Cecil az utóbbi pár napban (hétben...) nagyon izélt, hogy „hű, ünnepelni fogunk”, „hű, ezt meg fogjuk ünnepelni”, és egy titokzatos arccal mászkált. Dana felvilágosított, hogy meg kéne kérdeznem, mit tervez. Megkérdeztem, mit tervez. Nem árulta el.

A szobában persze parti volt. Megint idecsődült mindenki (miért mindig a mi hálókörletünkbe?), ugrabugrálás, zene, alkohol, tűzijátékbűbáj, élő denevérek, tűzijátékbűbájjal eltalált halott denevérek, síró lányok, kitépett tankönyvlapok és rituálisan elégetett tankönyvek: a szokásos. Egész jól éreztem magam, de aztán egy idő után bevettem magamat egy sarokba egy pohár akármivel, mert a szociális interakcióméterem kiakadt valahol három csoportos ölelés után. Cecilt nem láttam sehol, aztán egyszerre felbukkant, és nem az egyenruhája volt rajta (!!!), és Steve be is szólt neki, hogy „de mugliba vágtad magad!”, de C. hál'Istennek nem rendezett jelenetet: egy szűk fekete csőfarmer volt rajta, bokacsizma, hosszú fekete ing meg egy még hosszabb dzseki (találd ki a színét) valami nyakánccal és ez így a frizurájával meg a tetoválásokkal meg mindennel együtt halál lazán nézett ki és nem állítom hogy nem bámultam meg kurvára, tudod, van az, amikor valaki nem csak így ehh, hordja a feketét, hanem viseli, és Cecilnek amúgy is van ez a járása amiről nem tudom, írtam-e már, hogy így rendesen kihúzza magát (ez ritka manapság, oké?), és akkor ahogy a csípője mozog meg a hosszú lábai és ragadj magaddal te félisten

Cecillel nagyon jó barátok vagyunk.

Cecillel nem akarom totálisan szétkúrni a barátságunkat azzal, hogy itt belezúgok meg ilyenek. Elméletileg. Gyakorlatilag előfordulhat hogy véletlenül szerelmet vallottam neki majdnem kis híján vagy az ellentéte vagy. És most nem tudom, mi van. De ez volt:
Cecil jön. Én a sarokban. Cecil jön, jön, jön, libbennek itt félre előle mindenkik, megáll mellettem és megtámaszkodik a falon fél kézzel hogy közel tudjon hajolni, és azt mondja:
- Van egy meglepetésem.
És van abban valami amikor ezt olyan hangon mondják, hogy belerezonál a gyomrod. Sajnos valamiért erre az volt a reakcióm hogy kiöntöttem az italomat a hátam mögé (NE KÉRDEZD. NE. KÉRDEZD.) és azt mondtam, „menjünk”, és mindent elkövettem, hogy úgy nézzek ki, mint aki NEM EGY TELJES TOTÁLIS IDIÓTA és hogy ne veszítsük el egymást a tömegben Cecil megfogta a kezem és húzott maga után. Az Északi Toronyba mentünk, de Cecil persze nem bírt addig várni, hogy odaérjünk rendesen.
- Találd ki, mit hoztam Los Angelesből!
- Te Los Angelesben voltál?
Biccentett.
- Beugrottam.
- Vannak ilyen... elvarázsolt... részei? - Amint kimondtam, máris éreztem, hogy kurvára logikus. Javaslatok mugliknak: ismeritek azokat a tenyérjósnak kikiáltott nagy kőarcokat, amik aprópénzzel működnek? Ők is ismernek titeket.
Cecil – feltehetőleg némi telekinézis segítségével – megértette, mire gondolok (komolyan, szerintem olvas a gondolataimban – mert hogy rohadtul nem tudom kifejezni magamat, na az nem tény, az egy AXIÓMA.)
- A mugli részen voltam – magyarázta, amíg megalahomorázta a csapóajtót – ééés ezt hoztam!
Felmásztunk a létrán, körbenéztem, és ugyanolyan poros és pókhálós, üres képkeretek és bezúzott tükrök voltak mindenhol, mint idáig, szóval óvatosan megjegyeztem:
- Nagyon... szép?
- Ugye, hogy gyönyörű? - Cecil szabályosan gügyögött, és az ablakpárkányhoz ment (sütött be a sejtelmes holdvilág, gyertyák lebegtek, minden) és ott volt az ablakpárkányon egy rádiókészülék. Az az oldschool. Az az oldschoolnál is oldschoolabb. Az amihez még használtak fát, meg ilyen rácsos. - Ez egy mugli rádió! - lelkesedett Cecil. - Segíts bekapcsolni.
- Ötletem sincs, hogyan működik – vallottam be töredelmesen. Cecil kisimította a haját a homlokából, és döbbenten nézett rám a szemüvege fölül.
- Nem? De hát...
- Nem hallgatok rádiót – vallottam be -, és ez egy régebbi készülék. A technika rengeteget fejlődött azóta. - Tartottam egy teljesen felesleges monológot, Cecil ugyanis lemaradt annál a résznél, hogy nem hallgatok rádiót.
- Egyáltalán honnan szerezted?
- Egy... üveg mögött... volt.
- Elloptad egy kirakatból?!
- Egy üveg mögött volt – ismételte meg, aztán előkerítette a csontpálcáját, és felé suhintott. [Jut eszembe: el ne felejtsem már megkérdezni tőle azt a bűbájt, amit mondott... ha még beszélünk. FOGUNK MÉG BESZÉLNI.]

Működött. Sikerült bekapcsolnia a rádiót.

Viszont. Az egyetlen logikus magyarázat, amivel elő tudtam állni a soron következőkre az az volt, hogy a rádió tényleg cseszettrégi, mert csak régebbi adókat fogott be, vagy az összes műsorvezető agyhalott volt aznap este, mert vadiúj slágernek konferálták be a Video Killed The Radio Start attól az együttestől akiknek rohadtul nem tudom a nevét.

Nos. Volt bennem némi alkohol. Lent még mindig ment a tombolás. Örültünk, hogy sikerült beüzemelni a dolgot, meg hogy túl vagyunk a vizsgákon. Minden. Szóval elsőnek csak így hülyülésből táncolni kezdtünk. Előadtam az összes béna diszkómozdulatot, amit tudtam, és fejeket vágtam, és Cecil hülyére röhögte magát és meg akarta tanulni őket, én meg megtettem minden tőlem telhetőt, és már pont nagyon benne voltunk, amikor egy lassabb szám jött – ezúttal a The Cure-tól, ami az egyik felsős padtársam mániája volt, a Love Song, a kibaszott. Love. Song., de én annyira benne voltam a hangulatban meg az egész mindenben, hogy ilyen baromi gáláns hajlongással felkértem Cecilt, ő meg vette a poént, és elfogadta, és végig egymás lábán tiportunk meg affektálva és hamis brit akcentussal dumáltunk, ami akkor baromi viccesnek tűnt, hogy „ó, igen kedvemre való ez a muzsika, nem gondolja, Mr Palmer?” „Sir, úgy gondolom, hogy ön tévedhetetlen az ízlésében”, és még mindig röhögtünk, és akkor mi volt a következő szám? A KIBASZOTT WICKED GAME.

Kedves naplóm, hadd emlékeztesselek a szövegre: 

 

„Miféle boszorkányos játékot űzöl, hogy így érezzek irántad?
Miféle boszorkányos csellel vettél rá, hogy rólad álmodjak?
És nem akarok szerelembe esni veled
Nem, nem akarok beléd szeretni”

Kedves dal. CÉLZOL VALAMIRE?!

A rohadt életbe.

Mondjuk úgy, hogy át tudtam érezni.

Vegyük hozzá, hogy már kifáradtunk a marhulásban, szóval ott lassúztunk Cecillel, összeborulva, és közben búgott itt nekem a chrisisaak és pengett a gitár, és mindig azt gondoltam, hogy ez a legnyálasabb, a leges, leges, legnyálasabb szám a világon, mármint hogy így totál ne már, ruhaboltokban játsszák meg kávézókban, ki hallgatja egyáltalán, de akkor meg majdnem elbőgtem magamat, hogy „úristen ez annyira rólam szól ez annyira rólunk szól” és totál belelovaltam magamat, érted. Cecil gyakorlatilag a karjaiban tart, ott öleli át a derekamat, én meg kapaszkodom a nyakába, és csak forgunk körbe-körbe a holdfényben lassan és bámulok fel rá és egyszerűen nem bírom elviselni, és amikor vége a számnak, végre, akkor egyszerűen így kibukott belőlem:
- Nem akarok beléd szeretni.

De remélem, REMÉLEM azt hiszi, hogy csak a dalszöveg mély, zengő költőiségét éltem át így, mindenesetre utána elég kurva gyorsan mondtam hogy tökre vissza kéne mennünk a többiekhez és ő elég kurva gyanúsan hamar rábólintott.
(Slusszpoén? Mielőtt kikapcsolt a rádió: „All you need is love”, Beatles. Ez a rádió el van átkozva.)

Amikor visszamentünk a klubhelyiségbe, Dana rögtön letámadta Cecilt, mármint egészen konkrétan karon ragadta és kihúzta magával, és azóta nem kerültek elő, pedig már mindenki alszik és senki nem takarít (jellemző) és nem mindenki van a saját ágyában (még jellemzőbb), na és ami a legin

-

Így legyen ötösöm a lottón ha valaha is játszom még olyat bár matematikailag tökre esélytelen az egész DE A LÉNYEG hogy amikor a fenti sorokat leírtam, hallom, hogy Cecil visszaoson, lenézek, szlalomozik át az üvegek és az aluvók között lumosnál, és amikor mászta meg a létrát, gyorsan kihajoltam hozzá, hogy:
- Hé Cecil, minden oké?
Ő meg felnézett rám, valahogy olyan arccal, mintha nem tudná ki vagyok vagy hol van, aztán kaptam egy félmosolyt.
- Persze. Minden oké.
Szóval, kedves naplóm, ismétlem: minden oké!

Szerelmes vagyok Cecil Palmerbe.

Február 14.

Szerelmes vagyok Cactus June-ba. Ő az istennőm. Belepusztulok, ha nem lehetek vele, meghalok minden pillanatban, amikor nincs mellettem. Megkísérelem újfent bevenni várát; jó társam, Cecil óva int, de én készen állok. El fogom hozni ide szívem hölgyét, és szerelmünk végre beteljesedik – máskülönben végzek magammal, Isten engem úgy segéljen!

–

Oké azt hiszem meg kéne magyaráznom az előző bejegyzést. Egyetlen szó: amortenia. És még egy csomó minden mást is meg kell magyaráznom. Szóval menjünk... menjünk sorjában, jó?

Tehát. Valentin-nap. AZT bezzeg ünneplik. Eléggé úgy, mint odahaza. Én persze ezt nem tudtam és pont nem jártam utána, szóval senkinek sem küldtem csokit vagy kártyát, és akkor amikor visszajöttem az óráimról délután az ártatlan, szende vágytól vezérelve, hogy én itt most bepakoljak a szekrényembe, akkor a szekrényem azt mondta hogy LOL és rámokádott egy életre elegendő rózsaszirmot, csillámot, daloló-mozgó-villogó üdvözlőlapokat, süteményt meg ragaszkodó plüssállatot, és Cecil nagyon meglepődött, amikor ezekkel felmálházva vánszorogtam be a klubhelyiségbe. Ott ült és tanulgatott, de csak úgy ímmel-ámmal lapozgatta a könyveket, felkönyökölve, és felderült, amikor meglátott, de aztán észrevette a rengeteg cuccot, és mondom (írom), meglepődött.
- Hát te?
- Valentin-nap – magyaráztam, és leszórtam elé az egészet, mert az ő asztala volt a legközelebbi. Cecil rosszalló arccal végignézett a halmon.
- Az ott egy unikornis?
- Az. Van egy rúzsnyom a seggén. - Húztam magamnak egy széket, és leültem. Cecil átvizsgálta a csomagokat, és felemelt egy tálcányi muffint.
- Ez az egyetlen értelmes ajándék az egész kupacból, nem? - jegyezte meg. - Milyen gusztán néznek ki! Nem veszel egyet?
- Kösz, nem vagyok éhes, de te nyugodtan szolgáld ki magad.
- Ó nem, nem, nem! Nem. Nem. - Megköszörülte a torkát, és eltolta magától. Kurvára nem értettem, úgyhogy óvatosan megjegyeztem:
- Gondolom... sok csokit kaptál... te is?
- Igen – felelte elgondolkozva -, de azokhoz mind volt aláírás. - Rámbámult. - De van egy anonim kártyám. - Még mindig bámult rám. - Amit nem írtak alá. - Még mindig. - Kaptam egy olyat. - És még mindig. - Írtál... valamit... mostanában, Carlos?
- Á nem, nekem ez az egész szarság kiment a fejemből. Meg nem tudom, ööö, én nem hiszek ebben az egész „írj a haverjaidnak Valentin-napra!” dologban, érted? Baromi fura. Bocs, nem küldtem neked semmit. - Mondtam. Én. Barom. Cecil bólintott, beharapta az ajkait, aztán felállt.
- Értem. Bocsáss meg egy pillanatra. - Kiment. És én tök oké voltam vele. Nyilván semmi gyanús nincs abban ha valakit Valentin-napon a sárga földig friendzoneolsz, és utána könnybe lábadt szemmel elviharzanak. Nekem, persze, újra mondom, nem tűnt fel. Feldobtam a lábamat az asztalra, és vártam egy darabig, hogy Cecil visszajöjjön. Nem jött vissza. Vettem magamnak egy muffint (tényleg kurva jól néztek ki, ilyen színesek meg minden, szívecske-szórással) és beleharaptam. Furcsa ízük volt, és elmerengtem azon, mióta van egy muffinnak határozottan arcszesz-illata a tengeri szellő és a forró kövek esszenciája mellett, de akkor belesett Cactus June, Steve-et kereste, és akkor minden nagyon ronda lett.
Mármint nem lett minden rögtön nagyon ronda.
Mert tényleg csak behajolt, kérdi, nincs-e itt Steve (volt nála valami plüssállat, aminek a faját nem tudnám azonosítani), aztán lelépett, de ez pont elég idő volt ahhoz, hogy a kurva muffinba sütött amortenia meggyőzzön róla, hogy ő életem szerelme. Nagyon jól készítették el, hogy így beállítottság meg minden ellenére... érted.

És hát – kell fokoznom? Halál kínos az egész; Cecil visszajött, az arca vizes volt, nagyon vigyorgott (nagyon erőltetetten), én pedig azt mondtam neki:
- Cactus June-t szeretem. El kell mennem hozzá.
- Mi van? - kérdezte olyan baromi elesetten, és én állat meg kirohantam (egészen konkrétan fellöktem) és száguldottam a lányok hálókörletébe.
Cactus nem volt ott. Visszajöttem. Szédelegtem. Megírtam az omniózus naplóbejegyzést. Cecil csak ott ült az asztalnál és bámult rám. Felkerekedtem megint. Megint felkerestem a lányok hálórészlegét. Áldás és hála légyen, Dana nyitott ajtót, amikor már tíz körömmel kapartam a falapot és azt üvöltöztem, hogy látnom kell Cactust meg meghalok nélküle.
- A saját két kezemmel öllek meg – közölte velem Dana, aztán megragadott, próbált elcibálni, nem hagytam magam, rám küldött egy bénítóátkot. Amikor magamhoz tértem az ágyamban hevertem, és hallottam, hogy Dana és Cecil egy ággyal lejjebb beszélgetnek: Dana valami olyasmit mondott Cecilnek, hogy Cecil egy elővigyázatlan hülye és magára vessen, Cecil meg... Cecil sírt. Én még kába voltam és szerelemittas (bleh), szóval elkezdtem lemászni a létrán. Ott ültek Cecil ágyán, Cecil magához szorított egy párnát ami feltűnően úgy nézett ki mint az a párnám amit egy hónapja keresek most hogy így belegondolok.
- Na nem mész sehova! - kiáltott rám Dana. - Cee, maradj itt, ahol vagy, Carlos, te velem jössz!
- Cactushoz megyünk?
- Steve bevitte Cactust a városba vacsorázni, és-
Elengedtem a létra fokát, és hagytam, hogy lezuhanjak. Akartam a halált. Összetört a szívem, és azt akartam, hogy a csontjaim is zúzódjanak szét. Szóval kábé úgy éreztem magamat aznap mint Cecil végig. Dana egy lebegtetőbűbájjal megmentette az életemet, aztán magával vonszolt a bájitaltanszertárba, és amíg megpróbáltam megmérgezni magamat, főzött nekem egy ellenszérumot. Leültetett, és nézte, ahogy megiszom. Ott kuporogtunk a barlang sötétjében, csak a lombikokban világítottak... dolgok, amiknek az eredetét nem firtatnám.
- Jobban vagy? - kérdezte Dana türelmetlenül. Bólintottam, és felkönyökölve a tenyerembe temettem az arcomat.
- Igen. Istenem, ez szörnyű volt. Miért pont Cactus? Mármint bírom a lányt, de... a lányt. Lány.
- Ő volt az első, akit megláttál, felteszem. És nem sajnállak. Carlos, nézz rám.
Az ujjaim közül felbámultam rá. Dana karbafont kézzel ült, előtte még rotyogott az üst.
- Cecil szerelmes beléd.
- Jézusom, mit ivott? - jajdultam, és talpra ugrottam. Dana megragadta az ingujjamat, és közel húzott magához.
- Cecil szerelmes beléd az első pillanat óta, hogy meglátott – suttogta. - És nem tudom, hogy teljesen hülye vagy-e vagy csak halálosan bunkó, hogy ezt ennyire ignorálod, de mint a legjobb barátja-
- Cecil nem szerelmes belém – vágtam rá. - Jobbat érdemel.
Most Danán volt a sor, hogy hátradőljön és a tenyerébe temesse az arcát, és felhördülve nyögött. Legalább elengedett. Elkezdtem a kijárat felé hátrálni.
- Könyörgöm, ne gyere ezzel! Figyelj, nem foglak én belezsarolni semmibe, de könyörgöm, légyszives, beszélj vele, és ha nem, akkor legalább annyit mondj neki, hogy „bocs, nem”, mert fogalmad sincs, mennyire ki van bukva, de persze képtelen lenni megmondani neked... - (satöbbi, satöbbi)
- Ebben legalább hasonlítunk – vágtam közbe. - Egyikünk sem tud kommunikálni. Ja, tökéletes pár lennénk.
Dana valahogy szomorúan mosolygott.
- Sajnálom – mondtam neki.
- Tehát nem érzel iránta semmit?
- Azt hiszem, ez kettőnkre tartozik – jelentettem ki. Ő bólintott, hogy érti. Amikor kiléptem a szertárból, úgy éreztem magam, mintha egy vallatókamrából távoznék. Meg sem köszöntem neki az ellenszérumot. Meg az életmentést. Amúgy. Mellékesen. Zsongott a fejem. Hülyén éreztem magam. Nagyon. Tudod, van ez, amikor tisztában vagy vele, hogy az életben most valami jelentőségteljes dolog történik, de így kívül rekedsz az eseményeken – nem fogod fel. És minden baromi drámai és zajlik körülötted ez az egész és ott van ez a rengeteg ember aki még részt vesz az egészben és te csak ott állsz és fogalmad sincs, mit kéne tenned.

Elmentem fürdeni, hátha segít a zuhany gondolkozni. Hát nem. Szerintem kábé két órát álltam a vízesés alatt és na mi ment a fejemben? A Wicked Game. Végig. Még mindig utálom.

Mire visszamentem, a klubhelyiség már kábé üres volt. A tanulók többségét képző egyedülálló tömeg (70, 72%?) aludni ment, akinek meg volt valakije, az gondolom, ment a városba vagy hoppanált valami romantikus honolului tengerpartra vagy a fene tudja leszarom. Megmásztam a létrát. Bevetetlen ágyak, állig húzott takarók. Cecil úgy tett, mintha aludna. Bemásztam mellé.
- Ébren vagy? - suttogtam. Hallottam, hogy szipog, aztán elmotyogott valami ahát. - Beszéltem Danával – folytattam. De nem bírtam többet mondani. Egyszerűen képtelen voltam rá. - Maradhatok? - Egy újabb aha.
Felemeltem a takarót. Bebújtam alá, átöleltem őt. Csontos, gyönyörű Cecil. Nekem háttal feküdt, éreztem a samponja illatát. Éreztem, hogy rázkódik a válla, és simogatni kezdtem a derekát, és nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg a tarkóját, a vállát – csak puhán, gyorsan, vigasztalóan. Még erősebben zokogott, de nem volt hangja, csak az elcsukló lélegzetnek.
- Miattam sírsz? - kérdeztem.
- Sajnálom – hüppögte -, annyira sajnálom, Carlos, nem akartam tönkretenni...
- Majd reggel megbeszéljük – mondtam. - Oké? Majd reggel megbeszéljük.

És megbeszéltük. Cecil álomba sírta magát, és végig próbálta elfojtani, hogy ne halljam, a szájára szorította a tenyerét, én pedig úgy tettem, mintha aludnék, és kurvára nem aludtam, hajnal körül lehetett úgy egy pár órás öntudatlan állapot. Felkeltem anélkül, hogy éreztem volna, hogy aludtam. Cecil hasra fordult, feltámaszkodva nézett, felébredtem, felültem, amennyire tudtam, odahúztam egy párnát magamhot, és tisztában voltam benne, hogy ez a jelenet nagyon másmilyen is lehetne, ahogy egymás mellett ébredünk, de csak azt magyaráztam neki, hogy fogalmam sincs, mi ez az egész, és adjon egy kis időt gondolkozni és addig ne változzon semmi és hogy sajnálom.

Kínos volt az egész, és szörnyű, és ő csak úgy beleegyezett mindenbe, hogy oké. Még egy utolsót rúgtam belé azzal, hogy kezdjen el egy új inas után nézni biztos ami biztos, mert ha úgy döntök hogy... hogy nem, akkor nem tudom végigcsinálni.
- Ez nem így működik – mondta.
Mire ezeket írom, már végigcsináltuk a mai szertartásokat, kettőt. Kussban. Vééégig erülve egymás tekintetét.

Utálom ezt. Azt akarom, hogy olyan legyen minden, mint régen. Rettegek bármiféle változással kettőnkkel kapcsolatban, de ha valaki meg tudna győzni róla, hogy „figyelj, ezt éld túl, és két hónap múlva már boldogok lesztek”, akkor azt mondom, hogy oké, végigcsinálom, csapassuk, ollé, de így nem tudom, megéri-e, logikus-e, és egyszerűen az egész túl. sok.

Február 17.

Naplóm, emlékszel arra a „ha valaki azt mondja két hónap múlva...” etc bejegyzésemre? Ma megkaptuk az új órarendet. Milyen órám van? JÓSLÁSTAN. Bassza meg.

C. és én már beszélünk. Amikor muszáj. Amúgy azt hiszem, kerül. Nem tudom.

Február 20.

Szerelmi drámánkat megszakítjuk a hírrel, hogy Night Vale-t ismét megtámadták. A változatosság kedvéért aurorok. Mindenkit levezényeltek a katakombákba, az alkalmazott sötét varázslatok órám közepén szólalt meg a vészsziréna, aminek olyan hangja volt, mint a légiriadónak, aztán Cecil hangja utasított mindenkit, hogy fegyelmezett rendben vonuljunk a katakombákba és barikádozzuk el magunkat – hogy az aurorokkal szemben nincs értelme felvenni a harcot. (Biztató, amúgy. Itt mindig minden annyira az.) Szóval, elindultam én is, de az előadást tartó kámzsás alak feltartóztatott. Tudtam, hogy nem nézhetek rá, tehát csak így álltam ott lesütött szemmel, és egyre inkább a meggyőződésemmé vált, hogy én itt most meg fogok halni. Kicsinek éreztem magamat, jelentéktelennek és boldogtalanak, mintha minden öröm távozott volna a világból, egyszerűen így... üresség. Az arcnélküli öreg hölgy végre felbukkant (tökre meg kéne tudnom a nevét), tehát, ott termett és megragadta a karomat.
- Miért nem mehetek a többiekkel? - bukott ki belőlem nyomorultul.
- Az inasoknak a boszorkányurak mellett a helyük – közölte. - Jöjjön.
- Mit kell tennem?
- Meg kell védenie Cecilt. - Aztán finoman az értésemre adta: - Magán múlik az élete.
Soha. Jobbkor.
Haladtunk végig a folyosón. Jóformán vonszolt maga után. A falak remegtek, mintha léptek közelednének. A talaj vonaglani látszott. Fénynyalábok húztak el mellettünk, fémes, nehéz hanggal, ami aztán szárnysuhogássá lágyult, és egyre erősebben pulzált a ragyogás körülöttünk. Megkérdeztem, mi történik.
- Az angyalok – magyarázta. - Őrséget állnak. Ha a védfaluk elbukik, mi is elbukunk.
Felvezetett a nagyteremhez, de csak átvágtunk rajta, és a tanári asztal mögött felnyitott egy nehéz tölgyajtót. Hosszú, világos terembe értünk, ami fölé gótikus mozaikablakok görbültek, és leolvadt, viaszos gyertyák lebegtek a mennyezet alatt. A boltíveket csontból faragták. A terem végén volt egy oltárkép-szerű festmény egy gyönyörű boszorkányról, aki egy meztelen férfit vezet pórázon, és győztesen (és kissé mániákusan) nevet és nevet: előtte ott állt Cecil és Cactus és Steve. Cecil nagyon sápadt volt. A kámzsás alakok krétakört rajzoltak fel, aztán az arcnélküli öreg hölggyel együtt távoztak. Cecil és Steve beléptek a krétakörbe, és megálltak egymásnak háttal.
- El ne baszd – mondta Steve. - Kérlek, ne baszd el.
- Fogd be – motyogta Cecil, és összefűzték az ujjaikat. Együtt kántálni kezdtek: Cecil egészen mélyen, Steve pedig magasabban, élesebben föléénekelt, mintha károgott volna, és felemelkedtek a levegőbe, a köpenyük lobogott, örvénylett körülöttük.
- Mi a fene történik? - fordultam Cactushoz miután becsuktam a számat. A légzésem hisztérikus volt, lüktetett a fejemben a vér, a világ széle feketévé mosódott.
Tudod.
A szokásos.
Megint.
- Védőigét mondanak – magyarázta Catus June. - Egyfajta pajzsot vonnak a kastély köré... akik már bejutottak, azok ellen semmit nem tehetünk, de a többit kintartják. Őket... - nyelt egyet. - Őket akarják majd megölni először. Bárki jön, az majd rájuk támad. Mi védjük meg őket.
- Nem kéne köréjük egy hadsereg? - üvöltöttem szelíd érdeklődéssel. A fiúk már transzban voltak, nem hallották, Cactus pedig komolyan nézett rám:
- Mi vagyunk az inasaik. Csak bennünk találnak menedéket. Csak mi nyújthatunk oltalmat. - Cactus felmutatott az oltárképre. Kibetűztem a feliratot: BOSZORKÁNYÚRNŐ INASÁVAL. [Informatív. És kicsit sértő.]
Körülbelül kétmillió kérdésem volt (amiket majd ne mulasszak el alkalomadtán feltenni neki... szép sorjában), de némileg elterelte a figyelmemet az, hogy Cecil és Steve hátravetették a fejüket, kifordult szemmel, és a szájukból előömlött valami – valami, ami sötétség volt. Nem füstszerű, nem is folyadék: egyszerűen csak maga a sötétség, és tudtam, valahonnan tudtam, hogy Night Vale kastélya most éjszakába borul – hogy estébe rejtik, áthatolhatatlan és örök éjfélbe, és hogy rajtam múlik, hogy kitartsanak.
- Háromszor háromszor három kört kell megtennünk körülöttük – mondta Cactus. - Aztán fordulunk. Mindig háromszor háromszor három. Ne vétsd el. - Kivonta a pálcáját, és követtem a példáját. Csak a lépteinket hallottuk, visszhangoztak a teremben, és hallottam a légzésemet és a zihálásomat: Cecil és Steve némák voltak, mint a halottak. A kezem remegett. A gyertyák fénye pislákolt körülöttünk. Éreztem a viasz és a hideg, nyirkos agyag szagát.

Hogy hogyan éreztem... Nem gondoltam semmire. Minden kiüresedett. Jelentéktelené vált. Csak az lüktetett bennem, hogy meg fogom védeni Cecilt. Hogyha kell, belehalok, de meg fogom védeni – és nem azért mert ezt érzem helyesnek, vagy mert ezt diktálja a kötelességem, vagy mert hősködni akarok vagy ilyen szarság, hanem mert egyszerűen ráébredtem teljes bizonyossággal, hogy képtelen vagyok elveszíteni őt, hogy ez nem történhet meg. Hogy nem akarok, nem vagyok hajlandó egy olyan életet élni, aminek Cecil nem a része.

Kilenc kört tettünk meg. Cecil karja hirtelen kifacsarodott, Steve lába pedig derékszögben elhajlott: mintha fémhuzalokon rángatták volna őket a levegőben, mint az első éjszakán, amikor Cecil azt állította, hogy alvajár.
- Mi történik?
- Támadják a kastélyt.
Néztem őket, és a tompa és félálomszerű, rettegő kis transzállapotomon egyszerre végigsöpört a gyűlölet, izzó és vörös hévvel (nincs rá jobb szavam): hogy bárki kényszeríti őket, bárki kényszeríti Cecilt, hogy megszenvedje a kastély sorsát, hogy a védője legyen, az dögöljön meg: hogy szét akarom tépni, bárki csinálja ezt vele, hogy bárki is állt elő a boszorkányúr tisztségével, őrült volt, hogy ezt nem fogom tűrni – és pontosan eddig jutottam, amikor berobbantották az ajtót, és az forgácsaira szakadt.

Egy ősz hajú auror rohant felén. Cactus avadát kiáltott, de végig se mondta az átkot, az auror egyetlen pálcasuhintására felemelkedett, nekivágódott egy mozaikablaknak, és a szilánkokkal együtt zuhant alá: és tudtam, hogy a következő én leszek, és ez pont hidegen hagyott, mert azt is tudtam, hogy utánam Cecil következik, és hogy ha kell, foggal és körömmel védem meg de nem adom át.
- Imperius! - ordítottam. A hangom elfúlt, a kezem reszketett: de az átok működött. Az auror egyszerre megtorpant, kihúzta magát, szobormereven állt és rámmeredt.
- Kötelezlek rá, válaszolj: te vagy ennek a seregnek a vezére?
- Az aurorok parancsnoka vagyok, uram – mondta.
Rámarkoltam a pálcámra. Izzadt a tenyerem, a remegés átfutott a lábaimra. Nem mertem abbahagyni a köröket, hogy a védelem ne törjön meg, de nem mertem leengedni a pálcát sem, a saját tengelyem körül fordulva jártam körbe. Cecil elesetten felkiáltott. Az ujjai mind hátrafelé hajlottak, ahogy a magasba lökte a kezét és üvöltött.
Ennyit a kegyelemről.
- Kötelezlek rá – folytattam -, hogy parancsold vissza a sereged, bármibe kerül is ez, végre kell hajtanod. Vezényeld őket a barlang felé, ami az északi buckák lábánál fekszik. A vörös bucka ormán lesz egy hasadék, abban él egy ötfejű sárkány. Sorakoztasd fel az embereidet a hasadék szája előtt. Parancsold, hogy várjanak. Lépj a sárkány barlangjába. Mondd, hogy Night Vale-ből érkezel. Állj meg előtte, és szólj neki, hogy fújjon tüzet a barlang száján át mind az öt fejével. Égj el az embereiddel együtt szótlanul. Bármilyen hazugságod kell mondanod ehhez, mondd nekik. Parancsolom – kiáltottam újra, túlkiáltva Cecil fájdalmas üvöltését – hogy engedelmeskedj nekem! És most hajolj meg.

Ez annak a története, hogyan öltem meg újabb... nem tudom, hány embert. Lassan rovátkázhatnám. Azt mondják, az aurorvezér, a nevét nem jegyeztem meg, szóval hogy a szemtanúk szerint taktikai visszavonulásról beszélt. Jó duma. Én nem tudtam volna ezzel előállni. A húsuk a csontjukra égett. És nem érdekel. Túl nagy lett volna az ár. Néha egyetlen élet elég.

Ez mély volt.

Szóval. Cecil. Steve. Cecil és Steve leereszkedtek, olyan lassan és nyugodtan és olyan normális szögben álló végtagokkal, mintha mi sem történt volna. Steve lába alig ért földet, máris rohant Cactus June felé, aki lassan kezdett magához térni.
- Kislány, hé, kislány, minden oké? - üvöltötte Steve, és felkapta a levegőbe és megpördült vele és megcsókolta, és azt mondta, „győztünk, győztünk, győztünk”, és néztem ahogy nevetve egymásba karolnak és azt gondoltam, „whoa, ezek lehetnénk mi”, és Cecilre néztem, aki csak ott állt, ott a pont a lehető legmesszebb tőlem, és úgy voltam vele, hogy oké, leszarom, nem érdekel, minden mindegy, ennyi, kész, és elindultam felé.
- Cecil, beszélnünk kell.
Feltartotta a tenyerét, aztán előre dőlt, a térdére támaszkodva kapkodott levegőért, meggörnyedve. Megálltam mellette, de nem tudtam, mit tehetnék. Megpaskoltam a hátát, lehunyta a szemét.
- Majd este, oké? - lihegte. - El kell mennem a gyengélkedőre.
- Elkísérjelek?
- Jól vagyok – motyogta, kiegyenesedve suhintott a köpenyével, és száguldó köddé változva elviharzott.
- HA JÓL VAGY AKKOR NE MENJ A GYENGÉLKEDŐRE! - üvöltöttem utána. Frusztrált voltam. Némileg. Steve meg erre rákezdi:
- Hé Carl, minden oké veletek? Éreztem Cecil energiáit, és ember, teljes káosz a srác.
- Szállj le róla.
- Csoda, hogy kitartott a krétakör! - jegyezte meg egy negyedik hang, és eltartott egy darabig, mire leesett, hogy a festmény beszél.

A továbbiakban részletes leírás következik arról, hogyan vonszoltam vissza magamat a klubhelyiségbe. Még mindig remegek, ami azt illeti. Nem valami könnyű így írni, de muszáj írnom, muszáj lefoglalnom magamat valamivel. Nem akarok gondolkozni, egyszerűen – túl sokat gondolkozom, túlkomplikálok mindent, és ezt nem akarom, és nem akarok a szenes csontokra gondolni a sivatagban és nem akarok Cecilre gondolni a gyengélkedőn és nem akarok gondolni semmire de semmire de semmire semmire semmire

Pár órával később

Hát.

Nem gondoltam semmire de semmire de semmire.

Beszéltünk Cecil-el. Ő beszélt, főleg. Az északi toronyban találkoztunk. Szokás szerint. Ott volt az a hülye rádió, még mindig. Egy élettel ezelőtt táncoltunk rá.
Cecil azt mondja:
- Figyelj Carlos, gondolkoztam.
Már szörnyen érzem magam. Folytatja. Még mindig nagyon sápadt. Még mindig kerüli a tekintetemet. Még mindig szerelmes vagyok belé. Basszus, hogyan lehetne másképp? Nézem és... hogy tudnék máshová nézni? Csukott szemmel is látnám magam előtt.
- Nem akarom tönkretenni ezt az egészet – folytatja. El tudnék veszni a hangjában. Bele tudnék süketülni és bele tudnék őrülni. Olyasmiket mond, hogy sajnálja, meg hogy legyünk barátok, és hogy igen, szerelmes belém (a szívem ezen a ponton eltépte az ereket és az izmokat amik a helyén tartották, ha jól éreztem – és éreztem őket egyesével elszakadni, minden ínt és ideget) – de Cecil meg így folytatja, hogy megpróbál ezen túllépni meg minden, mert nem akarja, hogy rámenjen erre a barátságunk, és nem akart kényelmetlen helyzetbe hozni, satöbbi. Hallgatom, bólogatok, persze, oké, Cecil, persze, minden oké.
Minden oké.
Kényelmetlen helyzet az anyád.
Előkészíti a tűket. Az ujjbegyeinknek támasztjuk. Süvít a szél kint. Megborzongok, úgy teszek, mintha csak a szél lenne. Magamnak is ezt mondom, egy darabig. Körözni kezdünk. Az ujjainkat egymáshoz közelítjük. És amikor összeérnek, összeborulva, vér a vérhez, akkor előre hajolok és megcsókolom Cecilt.
Megcsókoltam.
Röviden és puhán. Megtorpant. Megtorpantam.
Megcsókoltam.
Ezt – ezt le fogom még írni százszor.