Analóg áramkörök

Carlos múltja: önmagukba forduló analóg áramkörök. Jelene Cecillel egy technikai forradalom. Avagy meg akartam írni Carlos és a rádió történetét még vizsgaidőszak előtt, és ez lett belőle. Welcome to Night Vale, Cecilos...fluff?

Carlos nagyanyja diót tör egy lazúrkék zsámolyon, és cserzett barna markába gyűjti a héjakat. A rádió szól. A rádió mindig szól. Az öregasszony haja hollófekete, Carlos úgy hiszi, valamilyen tündéri csoda folytán. Carlos öt éves, a világában még nincsen hajfesték és vegyszerek. Nagyanyja haja büszke, tornyos kontyban, az asszony az ablak előtt ül egy széken, pipaszár lábai terpeszben, ölében feszülő szoknyájába gyűjti a roppanó illatú dióbelet. Arca csontos, szikár, a szemöldöke szénszín ív a homlokán. Anya után, aki meghalt, ő a legszebb nő a világon. Tükröm, tükröm. Szól a rádió, a hírek mennek, Carlos törökülésben kuporog a zsámoly előtt. Nagyanyja mesél. A hangja mély. Dallamos, régi nyelven beszél, anya nyelvén.
- Mindig szólt a rádió a háborúban – mondja. – Negyvenkettőben, amikor jöttek a németek, amikor már azt hittük, nem lehet rosszabb. Ha nem volt rádiód, átmentél a szomszédba. Mindenki nyitva hagyott ajtót, ablakot, hogy halljuk. Jönnek, azt mondták. Itt vannak.
Carlos felnéz az öreg készülékre. Egy könyvespolc tetején áll, csipkekendő rajta, mint egy szemfedő. Ez talán ugyanaz a rádió, amiben a háború történt.
- Aztán az amerikaiak nyertek. – Nagymama a dióbélbe harap. – Rock’n’roll szólt a rádióból és a fiatalok megbolondultak.
Carlos megriad. Úgy képzeli, valóban megőrültek: szoknyás lányok és farmeres fiúk vonaglanak a földön kifordult szemekkel, és szól a rádió.

Carlos tizenkét éves. Leemeli a csipkekendőt a rádióról, kihúzza a konnektorból, magához karolja. Nagyon poros, hosszú, szürke csíkokat hagy iskolai egyeningén. A derekának támasztva, magához szorítva cipeli a fürdőszobába, lefekteti a fehér csempére, csavarhúzót vesz elő, szerszámokat, szögeket. Úgy boncolja föl, mint valami állatot, látni akarja az áramkörét, a csatlakozásokat, kábelbeleket ont és erekként követi az elektromosság életvonalait.

Carlos tizennyolc éves, és talán szerelmes. Russel és ő összecuccolnak a szemeszterre. Jó ötletnek tűnik, jobbnak, mint a kolesz, hétvégenként mindketten hazautaznak, aztán nagymama meghal, és Carlosnak nincs hova mennie, és az albérlet rumlis és szörnyű, és Carlos kényszeresen csak takarít folyton, aztán Russel hazajön, és megint tornyokban állnak a mosatlan csészék, megint ott egy üres pizzásdoboz a padlón és bevetetlen az ágy minden reggel, és minden reggel szól a rádió, ahogy Russel csupa kedvvel főz, rántottaszag lebeg a levegőben, Carlos félholtan vonszolja elő magát a hálószobából, Russel pólójában és egy csípőig csúszott alsónadrágban, az első útja a rádióhoz vezet.
- Hallgatod? – ásít, és rögtön lekapcsolja, legyen végre csend, és homlokát a hifitorony tetejének hajtva ásít. Russel majd kávét ad neki és ételt, körberajongja, megeteti, megitatja, az útjára indítja és este hazavárja, és ez így fog menni minden kurva nappal és majd minden második este kefélnek és ez így lesz az örökkévalóságig, és ő még csak el sem kezdett élni soha. Russel itt lesz, a robbanó, rajongó imádatával, a káoszos energiájával, magas, barna, karcsú, és Carlos nem tudja, mit kívánhatna még, és fogalma sincsen, mi hiányzik. Aki belészeret, az mind így szereti, az mind hódolva imádja őt, mint egy istent, amíg egy reggel az emberségére nem ébrednek.
- Hallgatod? – kérdezi Carlos megint, ismét, egy újabb virradattal, és már kapcsolná is ki a rádiót, az ugató hangú talkshowt a hülye röhögéssel amit semleges zenévé kevernek, amikor Russel felcsattan a mosogatónál:
- Igen, hallgatom!
És Carlos maga mellé ejti a kezét és hát talán ennyi volt az egész. Szól a rádió. Ők hallgatnak. Aztán Russel sírni kezd.

Egy profi szalonba jár elkészíttetni a frizuráját, minden második csütörtökön, mosás, szárítás, vágás. Három év után sem tudja a fodrásza keresztnevét. A rádió mindig szól. A férfi néha megjegyzi:
- Szeretem ezt a számot.
És Carlos beleegyezőleg hümmög.

Szól a rádió minden ruhaüzletben. Carlos egy egész sornyi világoskék inget válogat át, konfekcióméret luxusárban, de minden üzletben mást jelent az S az M és az L. Carlos maga elé tartja őket, a vállához próbálja, a rádióból romantikus szám csöpög, hízeleg, és Carlos undorodva teszi vissza az inget, amibe nem tud beleszeretni.

Szól a rádió minden recepción.

Szól a rádió minden taxiban.

Ez a magány.

Carlos és Chloé, Chloé és Carlos. Karácsony van. Az összes barátjuk eljött, a krémszínű kanapén ülnek körben. Chloé átadja az ajándékát. Persze, az ő ötlete volt, hogy ezt társaságban kéne csinálniuk.
- Boldog karácsonyt – mondja. Carloson kárómintás pulóver, a szemüvege az orrnyergére csúsztatva. Bontogatja a csomagot. Chloé mosolyog rá, a tekintete körbefut a szobán. A nappalijuk tökéletes. Az életük tökéletes.
Chloé szőke, szürke szemekkel, gyöngyfogú, hattyúnyakú, és az első ember, aki egyenlő félként kezeli Carlost. Chloé fehérneműmodell az Intimissinél, szokva van a szépséghez és kicsit unja is talán, úgyhogy amikor először találkoztak, egyenesen Carlos szemébe nézett, és nem nyűgözte le a szokott közöny vagy a szokott félszeg mosoly. Amikor szóba elegyedtek, kiderült, hogy meg tudják nevettetni egymást. A New Yorki-i metró plakátjain Chloé az oldalán fekszik, a combja tárva, a csipke fehér harmat csak, Chloé nyújtózik és egyenesen a kamerába néz, ajka nyitva, Carlos egyre bámulja és végigborzong rajta a büszke öröm, ez az én barátnőm, és tudja róla, amit az elhaladó száz és ezer ember nem, hogy hogyan szökik finom ránc a szeme alá, amikor tényleg nevet, hogyan lágyul el és hamvad ki ez a perzselő tekintet a sötétben, amikor a karjaiban tartja, hogy milyen a hajába túrni és a nyakába suttogni, szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Chloé nevet. Carlos kiemel egy dobozt a csomagolópapír roncsaiból, a barátaik tapsolnak, éljeneznek. A levegő glögg, gyanta és légfrissítő-szagú.
- Hogy ne késs el többet – hunyorog Chloé. Egy rádiós ébresztőóra az. Carlos kínban vigyorog. Érti a célzást, de nem biztos benne, hogy a poén megért egy ünnepet. Mindenki nevet, az ő arca lázba lobban. Kihúzza a fa alól Chloé ajándékát. Szörnyen érzi magát. Nézi, ahogy kibontja.
Chanel-parfüm díszüvegben. A negyedik randijukon moziba vitte Chloét, fél órával hamarabb be kellett menni a jegyekért, körbenéztek a plázában, hideg volt, mindkettejükön télikabát, Carlos az orráig húzta a sálját, egy drogériában álltak, Chloé a tesztercsíkokon végigpróbálta a parfümöket, és egyet a csuklójára fújt, Carlos felé tartotta:
- Imádom ezt az illatot.
Az a felkínált,  fehér csukló volt a legerotikusabb dolog, amit Carlos az életében látott, ahogy elővillant a kötött kesztyű és a parka ujja alól, és olyan illata volt, mint az asszonyságnak.
- Majd megveszem a kövi fizumból – sóhajtott Chloé, ahogy visszatette az üveget. – Egy éve ezt mondom.
„Megveszem neked”, Carlos ezt akarta mondani, de még nem ismerték egymást elég régóta akkor, még szokatlan volt az a szédült öröm, ami végigcikázott benne, ahogy Chloé megfogta a kezét.
A dobozban van egy nyaklánc is, apró, tündöklő gyémánt ezüstfoglalatban. Amikor Balin nyaraltak, egy reggel Chloé megkérte, hogy adja rá a nyakláncát, az öltözködőasztal előtt ült teljesen meztelenül, és a haját összefogta a feje tetején. Az egy egyszerű kis aranylánc volt a neve kezdőbetűjével, C, még a keresztelőjére kapta. Végül csak azt viselte végig. Nem hagyták el a hotelszobát, nem hagyták el az ágyat három teljes napon át.
Az utolsó ajándék egy törtfehér selyemkombiné, olyasmi, amit Chloé az őszi/téli kampányfotón visel, de drágább anyagból, puha és könnyű, mint a pókháló-fonál. Chloéról Carlosnak a hó jut eszébe, amikor az ugyanilyen puhán szitál.
Nem akarja mindenki előtt elmondani ezeket a történeteket. Így csak egy doboz drága és semmilyen ajándék, amit adni tud. Chloé örül nekik, de nem keltik fel benne ugyanazokat az asszociációkat, ugyanazokat az emlékeket. Üres tárgyak jelentés nélkül, és Carlos lassan rájön, hogy életében először ő az, aki jobban szeret; és aztán ő lesz az, akit otthagynak.

Chloé eltűnik, a rádió marad. Az óra minden reggel bekapcsol. Ugyanaz a műsor megy, betelefonálós kívánságkoktél. Carlos minden reggel lecsapja, és minden reggel megfogadja, hogy majd frekvenciát vált, de soha nem ér annyit az egész. Egyszer majdnem betelefonál. Csak öt perc csöndet kérne.

Carlos utálja a rádiót. Minél jobban belegondol, annál inkább. Értelmetlennek tartja és elavultnak, márpedig a hagyományőrzés nézete szerint a fejlődés útjában áll, és a rádió nem lehet más, mint tradíció, egy korban, ahol nem kéne malmozva várnod, mikor adják le a kedvenc zeneszámodat, ahol nem kéne időjárásra és közlekedési hírekre figyelni, ahol minden csak egy kattintásnyira van; amikor nem ér szájbavágásként egy újabb szerelmes sláger.

Beszélni kezdenek egy frekvenciáról. Fehér zajról a sivatag közepén. Adást fognak egy nem létező városból. Carlos a PhD szakdolgozatát valószínűtlen fizikai jelenségekből írja, és pont jól jön neki egy urbánus legenda. Összepakolja a cuccait, összepakol pár lelkes egyetemi kutatótársat, és elindulnak. Igazából csak egy rosszul álcázott roadtrip, egy jó kifogás a szabadulásra, az autórádióban giccses, rossz zenéket fognak és hamisan énekelnek hozzá, a kormánykeréken dobolva, aztán egy ponton, amikor Carlos már biztos benne, hogy eltévedt, a többiek pedig a GPS-fölé hajolnak, mert egy olyan úton haladnak végig, aminek a helyén csak egy szakadékot jelez – ezen a ponton a rádió elhallgat, statikus sistergés következik, éjszaka van, figyelik, hogyan mozdul a piros nyíl a pontig, ahol kiakad, hogyan erősödik a zörej, az egyik lány a fülére szorított kézzel már sikít, „kapcsold ki, kapcsold ki, kapcsold ki!”, Carlos pedig feljebb veszi a hangerőt.
Isten hozott Night Vale-ben.
Felnéznek. Fények vannak előttük. Körbeveszik őket. Talán fél órája lehet, hogy egy forgalmas főútvonalon hajtanak. És észre sem vették.

A beszédje alatt van egy fickó az első sorban, aki keresztbe dobott lábakkal ül, és végig a telefonjával matat. Egy BlackBerryn, amennyire Carlos ki tudja venni. Az egész első sor üres. A mikrofonban Carlos hangja megremeg. A tekintete szinte könyörgően függ a férfin, aki a legbizarrabb hallucináció mind közül, egyedül az első sorban, a kezében a telefonja. Túlságosan jól öltözött ahhoz, hogy egy ilyen világvégi koszfészekhez tartozzon, unottan elegáns, de van benne valami extravagáns, a kisugárzása pedig egészen döbbenetes, mintha egy pulzáló vákuum, egy őrjöngő feketelyuk ölelné körbe. Nyugodtan ül saját lényének atomrobbanása közepette, mintha teljesen közömbös lenne önnön energiamezejével szemben, a szeme elektromosan kék (és ez az első alkalom, hogy Carlos rögtön megjegyzi valakinek a szemszínét), és ez a tekintet végül megállapodik rajta és van mögöttük valami sötét vagy hatalmas, mint egy vonagló árnyék, Carlos a pódium szélébe kapaszkodik.
Az előadása végén egy rohamrendőrnek festő alak megkérdezi tőle, minden rendben volt-e, és bár biztos nem erre kíváncsi, Carlos kinyögi:
- A pasas az első sorban végig a mobilján lógott.
- Eh? Ő Cecil. Riporter.
- Ja, hogy újságíró.
- Rádiós – mondja a rendőr hűvösen, mintha egy alapvető dologban tévedett volna, és Carlos akkor és ott gyomorból gyűlölni kezdi Cecilt.

Az egyik első útja mégis hozzá vezet. A rádióadó-torony vörösen pislogó fényekkel mered a sűrű sötétségbe, Carlos kényszeredetten követi a fényét, pozitív kemotaxis vagy csak az a fajta babonás hit, ahogy az öregek a templomtoronyhoz tájolják a világukat. Bárhová megy, a rádióadó-torony ott világol valahol, a város fölé magasodva.

Minden ablak és ajtó nyitva van. Szól a rádió.

Összefut Cecillel egypárszor. Félig véletlenül. Felemelkedik az ültéből, félbehagyja, amit csinál, kihúzza magát, előre köszön. Cecil újra és újra biztosítja felőle, hogy szükségtelen a ceremónia, de Carlos valahol élvezi, udvarias formaisága hogyan töri szilánkokra a másik férfit, hogyan tettetheti, hogy mit sem tud erről és közömbös felé.
Minden jelenség közül Cecil a leginkább megmagyarázhatatlanabb, így mindenáron megpróbálja kategóriákba kényszeríteni. Nyomulós, törtető médiaszemélyiség, mondja magának, ellenadatot kap, újabb hipotézis következik, sosem elegendő a bizonyíték semelyik vádra sem, végül csak egy marad: Cecil is olyan csak, mint a többi. Mindenki, aki ilyen omolva rajongott érte; mennyiszer látta már ezt az esdeklő, lágy tekintetet, hányszor nézte végig ezt a szelíd visszavonulást, és már belefáradt. Már rohadtul elege van.

- Megint benne vagy a műsorban – vigyorognak rá a laborban a kollegiái. Suhogó köpennyel a rádióhoz megy, lekapcsolja, és hátrafordul.
- Talán inkább dolgozzunk, mit szóltok?
Hányingere van a saját hanghordozásától. A gyomrát görcsbe szorítja a bűntudat. (Russel a mosogató fölé hajolva zokogott.) Nem mutathatja ki. Senki nem tudhatja meg.

Szerelmes Cecilbe. Belezúgott. Ez a legröhejesebb dolog a világon. Nem szabadna így lennie; triviális, és fölösleges. Chloé óta senkit nem szeretett, és ez most még jobban fájna. Ugyanaz a tárgyias közöny Cecil tekintetében elviselhetetlen lenne. Mindennél jobban szeretné megalázni, mert el fogsz hagyni, mert elhagynál. Revans folyamatos jövőidőben.
- Nem személyes okokból telefonálok.
A szünet alatt hívja fel. Mindig a szünet alatt hívja fel. Soha nem küld sms-t. Hallani akarja azokat a visszatartott és elnyelt, remegő lélegzetvételeket.

Éjjel, amikor nem tud elaludni, és az altatók szétgurulnak a padlón, ahogy kiesnek remegő tenyeréből, felkapcsolja a rádiót és leoltja a villanyt.
Jó éjt. Jó éjszakát.
Az oldalára hengeredve suttogja vissza a szavakat. Cecil fölvágós ruhái a labor padlóján, mosatlan edények a mosogatóban, közös emlékek, korai randevú egy drogériában, ez minden, amit akar, felülírni az emlékeket, felboncolná Cecilt egy csavarhúzóval hogy megértse a titkát az elektromosságának.

Szól a rádió. Hallgatná, de remegő kézzel lekapcsolja. Utánaömlik az adás minden ajtón és ablakon.

Ez a magány.

Egy évvel később. Egy év telik el. Cecil élő adásban zokog. Végigvisszhangzik a bowlingpálya sorain. Carlos inge vértől lucskos. A világa cafatokban. Már nem hurcol magával semmit. Ha még egy órát, egy percet, egy másodpercet élhet, azt Cecillel akarja tölteni. Akkor meg akarja vigasztalni. Akkor át akarja ölelni. A hajába túrni, a nyakába súgni, sajnálom, sajnálom, sajnálom – milyen érzés lehet?

Három hónappal később. Még három hónap telik el. Carlos zsebretett kézzel vág át a Night Vale Közszolgálati Rádió épületének előcsarnokán. A pult mögött úgy guggol a recepciós, mint aki egy barikád mögött rejtőzik, lopva Carlos felé csúsztat egy látogatói kártyát. Névre szól.
A folyosón Daniel jön szembe, Cecil témaszerkesztője és közvetlen főnöke. Carlos cinkos, derűs gyűlölettel int felé, a férfi fintorogva biccent és energetikus léptekkel siet tovább egy mappába karolva. Az automatának támaszkodva Lizzie áll, a délelőtti talkshow vezetője, aki szellemekkel és élettelen tárgyakkal készít interjút. Carlos futólag gratulál a szerdai tisztítószeres szappanoperához, de állítja, hogy a „vallomások a fiókmélyből, a fiókmélytől” felülmúlhatatlan. Elsiet előtte egy újabb gyakornok, a nevüket megjegyezni igazából értelmetlen. Kávét egyensúlyoz egy tálcán, az Cecil lila bögréje.
- Kézbesítem – ajánlkozik Carlos, és a lány hálás mosollyal adja át neki.
- Még forró.
- Vigyázok. Te is vigyázz magadra. Kérlek. – Magában hozzáteszi: könyörgök.
Carlos halad tovább a rendezett egyenfolyosókon. Futurista esztétikával futnak a semmibe, hipermodern üvegfalak tükörillúziója villan. Carlos megtorpan Cecil stúdiójának ajtaja előtt, a sarkain hintázik. Vörös felirat: ADÁSBAN, az ablakon benézve látja őt, és lassan elvigyorodik, megkönnyebbült örömmel, észre sem veszi, hogy öntudatlanul rámarkolt a tűzforró bögrére.
Nem késett el.
Az ajtóval szemközt a falnak támaszkodik, az üvegen át Cecilt nézi – a férfi egy, Daniellel való professzionális nézeteltérés következtében, mely sok fojtott hangú fenyegetőzést, egy baltát és számos szilánkot tartalmazott, úgy döntött, hogy odébb húzza az asztalát, így most háttal van főnöke őrhelyének, amit Carlos foglal el.
A hallgatók mind elmulasztják a valódi műsort.
Cecil gesztikulál. Rebbenő, gyors mozdulatok, ösztönösebbek a táncnál, a csukló villanása, az ujjak tehetetlenül megfeszülnek és rándul a váll. Lerúgta a cipőjét, zoknit visel, feltűrt szárú nadrágot, a fejhallgatót a fülének simítja, amikor hívás érkezik. Az íróasztal fiókjából egy kéz nyúl ki, ami üzenetet ad át neki sárga cédulán, aztán vörös cédulán, aztán egyetlen fekete lapot. A keverőpulton hunyorgó fények csillagkép-alakzatban. Cecil bejátszik egy előre rögzített felvételt, hátravetett fejjel pördül a széken, rajzfilmhangot utánozva, zzzzzumm, aztán észreveszi őt és az asztal szélébe kapaszkodva megállítja magát, vigyorog, a fejhallgatót a nyakába húzza, és Carlos óvatosan benyit, bár éppen nincsenek adásban, lábujjhegyen oson hozzá, leteszi a kávét az asztalra, a szék mögött megállva összefűzi az ujjaikat, és Cecil még mindig hátravetett fejjel néz rá.
- Hát te?
- Csak beugrottam. Szeretem nézni, ahogy dolgozol.
- A munkát szereted, és nem engem – grimaszol Cecil, és megszorítja a kezét. – Szereted látni, ahogy az emberek végzik a dolgukat. Élvezed.
A hangja ilyenkor lágy. Más, mint a rádióban. Még mélyebbé olvad, zsongóan puha, a szavak elnyúlnak. Carlos előre hajol, görnyedten áll, az állát megtámasztja Cecil feje búbján.
- Hazavigyelek? – dünnyögi, és összefűzött ujjaikkal előre és hátra dönti a kézfejét, előre és hátra.
- Hozzád-haza vagy hozzám-haza?
- Mindenütt otthon, ahol ott vagy. – Felemeli a balját, Cecil a székkel körbe fordul, mint egy különös keringőben, amíg szembe nem néznek egymással végre. Carlos a karfára támaszkodva megcsókolja, gyorsan és puhán. – Jössz velem?
- Mi a program?
- Egy hosszú fürdő, szex és pizza.
- Csábítóan hangzik, pláne ebben a sorrendben.
- Akkor megvárlak kint.
- Persze lehetne egy hosszú fürdő, két hosszú szex és három hosszú pizza – jegyzi meg Cecil ártatlanul. Carlos egy lemondó sóhajjal hátralép, mire gyorsan utána kap. – Várj meg itt. Már csak három blokkom van, időjárás és végeztem.
Carlos fejcsóválva megadja magát, körbenéz, aztán jobb híján az asztal szélére huppan. Cecil sandán somolyog rá, a combjára simítja a tenyerét, ahogy ismét élő adásba lép. Carlos lehunyja a szemét és a fejét enyhén hátrahajtja.

Szól a rádió.

- Kedves hallgatók! Különleges vendégünk van ma…
- Azt próbáld meg – szűri Carlos összeszorított fogai közül. 

Szól a rádió.

Ez a szerelem.

---

komment: igen // nem