trouble+

Welcome to Night Vale/Harry Potter AU regény. Carlos mugli létére és tévedésből felvételt nyer a Night Vale Sötét- és Árnyaltabb Varázslatok Főiskolájára, ahol mestere a gyakorló boszorkányúr, Cecil Palmer lesz. Első fejezet.

trouble+

A SERIFF VARÁZSFELÜGYELETI FŐOSZTÁLYÁNAK TULAJDONA
ARCHÍV #237 SZÁMÚ AKTA
„TROUBLE+”

Fájl
címke: 
 Night Vale, UT
 Aves, Carlos
 Palmer, Cecil Gershwin Damien Sterling Wyatt

tartalma:

• egy (1) darab négyzetrácsos füzet
  színe: kék
  spirálozott
  
• egy (1) darab penna
  anyaga: viharmadártól származik
  
• egy (1) darab tintatartó
  anyaga: fém
  üres állapotban
  
• öt (5) darab tű
  anyaguk: fém
  
• egy (1) darab varázspálca
  anyaga: csont
  magja: vélahaj
  megjegyzés: kettétörve
  

A füzet tartalma a következő:
[szkennelt fájl: [hivatkozás]
munkatársunk gépírásában: 

 

Carlos A. (18) s z e m é l y e s naplója

2013. augusztus 29. 

 

Először is: naplót írni nem lányos. A fegyelmezett elme legfőbb ismérve az események szervezett, rendszeres dokumentációja: és miként egy kísérletet is naplózni való, úgy… oké tényleg baromi lányos. De megszoktam. 12 éves korom óta csinálom /a naplóírást/. Valamikor akkor kezdtem sejteni, hogy meleg vagyok. Nem állítom, hogy nincsen összefüggés.
Ha elég elmélyült fejjel csinálom, tanulásnak tűnik. Igazából azért jó [(leendő)reménybeli] fizikusnak lenni, hogy BÁRMIT csinálsz, ha elég elmélyült fejet vágsz, az FIZIKA. Kávéfőzés? Termodinamika. Leestem a lépcsőn? Gravitációs kísérlet, basszátok meg.
Épp a harvardi behívómat várom, amúgy. Biztos vagyok benne, hogy felvettek. Remélem, felvettek. Fel kellett venniük. Rajtam volt a szemüvegem. A hello-okos-vagyok szemüvegem. Mármint ha jól nézel ki, akkor mindenki alapnak veszi, hogy cserébe legalább sötét vagy {ami amúgy egy érdekes jelenség: valamiféle hitet tár fel egyfajta univerzális egyensúlyban jó és rossz között, mely mélyen az emberi elmében gyökerezik… és melyben Én, személy szerint, NEM HISZEK} Szóval túl nem tudom, helyes vagyok ahhoz, hogy komolyan vegyenek, és amint ezt elpanaszolom egy barátomnak, elveszítem nevezett barátot. Soka_
-
állj hallottam valam
hallottam valamit megint
rögtön jö\

lassan augusztus 31.

Szóval ezt most pennával írom.
Kedves naplóm, hadd magyarázzam meg.
Kedves naplóm, MAGYARÁZZA MÁR MEG VALAKI
Ó bassza meg bassza meg bassza meg bassza meg bassza meg bassza meg bassza meg x12

Oké, tehát:

tegnap ott ülök az íróasztalomnál az albiban albérletben, lakótárs sehol, tök kuss, írlak téged, rajtam a néhai gimis tenisz-hoodie, boxeralsó meg bakancs (mert elsőnek menni akartam valahova de aztán mégse, és pont eddig jutottam az öltözködésben) és akkor így

KHRRRHHHMMTTHHHGR,

ami a jelek szerint annak a hangja, ahogy valaki kimászik a kéményedből (ezt neked, Mikulás) sőt, ha izé, szóval nem kimászott. Utólag gondolom, nagyon SZERETTEM volna, ha kimászik, és nem csak MEGJELENIK így zöld lángok közepette és KKKGHHHRRR.

A fickó neve Cecil.

Amúgy.

Cecil úgy… hat láb magas, tippre, és elég vékony. És boszor Témánkhoz visszatérve: aha, helyes. Nagyon. Mármint így eszméletlenül aranyos a srác. Igen, teljesen hülyének néztem. De nem ezért. Elsősorban. Hanem mert

CECIL EGY KIBASZOTT BOSZORK FEKETEMÁGUS
(boszorkányúr. ez a szakszerű kifejezés. vannak szakszerű kifejezések)

Tessék. Leírtam.

Persze, az első gondolatom és mániákus meggyőződésem úgy jó húsz percen át az volt, hogy a lakótársam szivat: hogy ez valami hülye beavatási rituálé vagy ugratás, amihez se kedvem, se türelmem nem volt – csak az a baj, hogy Cecil baromi meggyőzően csinálta, és egy olyan srácot, mint Cecil, nem küldhetsz el az anyjába.

Szóval ott áll, frissen a kandallóból, vigyorog/vicsorog [nem tudtam eldönteni, most sem tudom eldönteni] és azt mondja:
- Carlos Aves? - Én meg tehettem valami gesztust döbbenetemben, ami indikálhatta a személyazonosságomat, mert a nem-mosolya büszkévé csorbult vagy hogymondjam, és kihúzva magát kijelentette: - Gratulálok! Felvételt nyertél a Night Vale Sötét- és Árnyaltabb Varázslatok Főiskolájára! A bagoly sajnos elhunyt.
És tudod, van az a pont, amikor mindegy, ki MATERIALIZÁLÓDOTT a szobádban és hogyan, és mindegy, hogy hogy néz ki (mármint nem csak az, hogy hogy néz ki: Cecil egészen konkrétan cilindert viselt, nem azt a Lincoln-féle kürtőkalap-dolgot, hanem a puritán-szerűt a széles csattal, szélfogó fekete köpenyt, ami a derekáig ért, magas nyakú inggel, és amúgy oké volt, nyakkendő, nyakkendőtű, hajszálcsíkos mellény meg vasalt nadrág kopogós cipővel amin valamiért volt az a felgombolós, fehér cucc [amit, mint később megtudtam, kamáslinak neveznek]) – tehát mindegy volt, hogy a semmiből megjelenik ez az alak, mert:

1. Az agyam rövidzárlatot kapott és az egyetlen kérdés, ami felmerült bennem, az is csak lassan és tétován, az volt, hogy hogyan halt meg a bagoly és milyen bagoly és MIÉRT
   
2. Automatikusan elkezdtem endorfint termelni a „felvételt nyert” kifejezésre
   

Szóval összességében a reakcióm az volt, hogy „aha”.

C. egy pillanatra valahogy csalódottnak tűnt, de aztán vigyorgott megint, és kivont magának egy széket. Nem tudom, milyen igét használjak arra, hogy egy intésére átsüvített a lakótársam gurulós széke a szobán, és engedelmesen megállt a lábainál: de Cecil nem ült le, csak nekitámaszkodott a támlának és azt mondta:
- Jó! - Aztán végigmért. - Nem számítottál rá?
Mire vigyorogva vállat vontam.
- Összekeversz valakivel – jegyeztem meg, és kicsit felvontam a szemöldököm, és szerintem úgy néztem ki, mint az az agymosott fazon a Colgate reklámból (a cél Ryan Gosling lett volna), mert Cecil komolyan zavarba jött, és ellökte a széket és közelebb sétált, és lassan illett volna felállnom, de még mindig alsógatyában voltam, és valahogy meggyőztem magamat, hogyha ülve maradok, akkor ez a tény majd így univerzálisan elfelejtődik.
- De te vagy Carlos Aves – fogta közben könyörgőre Cecil, én meg vigyorogtam tovább és vonogattam a vállam, mint egy hülye vagy kettő (egyébként örök hálám így utólag hogy nem küldte rám a varázs-elmegyógyot, ha van olyan).
Épp tenni akartam valami „szóval hol a kandikamera?” szerű megjegyzést, ami viszont kevésbé hangzik kreténül, amikor a ROHADT SEMMIBŐL előhúzott egy pergamentekercset, kihengerítette, és elkezdett fel-alá sétálni, a tekercs meg hosszan tekergett át a mindörökké tartó lábai között, és az orrnyergére tolt kerek kis szemüveg (okuláré?) fölül motyogva olvasott:
- XY, ZZ (itt neveket mondott amúgy), Aves, Carlos. Hah! Márpedig ez azt írja, Miami, Floridában élsz. - Vetett rám egy vádló pillantást, és úgy ejtette ki Florida nevét, mintha valami idegen szó lenne. Ja, amúgy írtam már Cecil hangjáról? Mert nem fogok. Mert nem lehet.
- Te varázsló vagy? - kérdeztem, mutatva, hogy értem a poént, ezzel a már agresszíven bizalmaskodó hangsúllyal, ő meg felszegte a fejét, félprofilba vágta magát és bezengte:
- Boszorkányúr vagyok. - Egy győzedelmes kis félmosoly múlva visszagörnyedt a pergamen fölé, sétált fel-alá, aztán egyszerre megtorpant, és azt mondta: „ó”. Aztán meg azt: „szörnyű félreértés történt”.
Egy csuklómozdulattal összegöngyölte a pergament, mintegy mellékesen zsebrevágta, és előrántott egy csontpálcát. Elég fenyegetően tartotta rám, de valahogy nem győzött meg, szóval csak ültem ott és néztem rá, ő meg azt mondta:
- Sajnálom. – És úgy festett, tényleg sajnálja. - Exmemori- (¿¿utánanézni mi volt ez??) de te biztos mugli vagy?
- Ja, mugli vagyok. - Valami asszem meghalt bennem. Nem tudtam, mit jelent a szó (azóta kiderült: varázstalan ember. tessék. újabb szakkifejezés) – úgy döntöttem, egyszerűen sodródom az árral vagy a poénnal vagy mivel és ha végre valaki április bolondját kiált, majd kidumálom, hogy csak nem akartam megbántani a haverjukat.
- De hogy lehetsz mugli? - erősködött Cecil elkeseredetten.
- Így születtem – kockáztattam meg, ő meg legyintett.
- Igaz. - A pálcát megpörgette az ujjai között, aztán elgondolkozva az állához ütögette. Rámsandított. - Nem akarsz megtanulni varázsolni?
- De. Naná. Persze. Taníts meg. - És vigyorogtam. Már megint. Még mindig.
- Nem lesz könnyű. - figyelmeztetett -, de vannak módszerek. Fájdalmas és szörnyű módszerek.
- Ha működnek, akkor nekem oké – grimaszoltam.
- Tehát készen állsz alárendelni magadat a hatalmamnak?
- Simán.
- Esküdj.
Mire én:
- OK, akkor esküszöm.
Megrázta a fejét.
- Meg kell pecsételned – mondta, elég komolyan meg mélyen. Az értésére adtam, hogy nem tudom, hogyan kell megpecsételni egy esküt, mire ő szörnyülködött egy sort, és baromi nehezére esett megmagyarázni, mert „ha jobban belegondol, elmondva elég fura”, de végül csak féltérdre ereszkedtem, és a jobbomba véve balját csókot leheltem rá amint az írva vagyon – és pontosan eddig tartott a cinizmusom. Azt hittem, ez lesz a poén csattanója, hogy a lakótársam csürhéje menten előpattan valahonnan, hogy „űűű, Carlos kezet csókolt egy fiúnak térden állva űűű de jó homofób seggnek lenniii”, én meg elküldhetem őket a picsába, de nem vethetik a szememre --- na igen, szem. Cecil kézfejére (mindkettőre) egy-egy hunyt szem van tetoválva. De az a helyzet, hogy az, amit merő színpadi iróniával megcsókoltam, felnyílt – kifordult pupillával bámult fölfelé, ahogy elhajoltam, és víz csordul elő belőle, KÖNNYEK, amik végiggördültek Cecil ujjain, pár lassú csepp csak, és ő felkent velük vagy nem tudom, ahogy tátott szájjal térdeltem előtte, jelet rajzolt a homlokomra (amit egy fordított keresztnek éreztem és NAGYON remélem hogy csak képzeltem) és akkor a fickó így halál boldogan kijelenti, hogy:
- Gratulálok! Mától urad és mestered vagyok – Amire, felteszem, illett volna felelnem valamit, de totál leblokkoltam. Oké voltam a tűzzel, a székkel, érted, ezt még meg lehet oldani, de van valahol egy HATÁR, és az a határ a könnyező kezeknél húzódik és basszameg. 

 

Nem tudom, hogyan kerültem a szobámba ezután. A következő kép az, hogy lélek egy nyugalommal pakolászok és próbálok dönteni egy fekete ballonkabát meg egy könnyű bőrdzseki között (feljegyzés az utókornak: a ballonkabát nyert) A hangok alapján Cecil közben párbajra hívta a hűtőmet. Nem állítom, hogy felfogtam volna a történtekből bármit. Mármint valahogy halál oké voltam vele, hogy Cecil felszíjazza a praktikus kerekesbőröndömet egy semmiből előtűnt seprűre. Van ez a pont. Amikor totál pánikba esel, és hirtelen minden TISZTA lesz, olyan következmények nélküli vagy nemtom. Az a semmivel össze nem téveszthető érzés, hogy „hát ezt elcsesztem, ezt most istentelenül elcsesztem, de nem tudom jóvá tenni, szóval végigcsinálom”, szóval ezt csinálom most.
Végig.

Ezt egy boszorkánytanyán írom. Jelen sorokat. Gyertyafénynél.
Megfigyelésem szerint ez valami coach surfing dolog illetve a fene tudja, szóval hogyha beinvitálnak, akkor maradhatsz, ameddig tetszik, és a házigazdának ki kell szolgálnia, legalábbis Cecil valami ilyesmit magyarázott, és egyébként most itt alszik egy kanapén, és nem tudom, a házigazdánk át fogja-e vágni a torkát álmában, vagy mi. Egyébként nem tűnik fenyegetőnek. Mmint C. Nem tudtam, hogy LEHETSÉGES így aludni. Fél karja a törzse köré csavarodva átlóban, ő meg arccal a párnában van és valahogy nem fekszik hanem térdel. Egyébként elég cuki lehetne, csak szerintem latinul motyog. Egy csomó szót kiértek. Néha hörög kicsit.

Amúgy ide seprűvel jöttünk. Amúgy. Seprűvel.
Cecil azt állította magáról, hogy nem repül valami jól, és nem győzött szabadkozni; és akkor nem tudom, a ROSSZ repülés milyen, de nem zuhantunk le és nem tudom – hihetetlen volt. Oké, persze nyilván az egész minden hihetetlen, és egy ponton talán felébredek, feltehetően arra, hogy szíjazzák rám a kényszerzubbonyt, de – a levegő, ahogy elhasított mellettünk, a száguldó éjszaka, a... megkérdeztem, hogy miért nem kap tőlünk sokkot mindenki, és Cecil (akinek amúgy a vállába voltam hivatott kapaszkodni de a sebesség miatt férfiasan magamhoz vontam a derekát de nem panaszkodott) szóval C. azt mondta hogy ördögszekérnek néznek minket vagy mi, ami lehet, hogy Night Vale-ben működik de Miamiban nem tudom. Egy nyitott ablakon át besüvítettünk egy baromi fura alakhoz, majdnem-druszámhoz, Carlos Ave-hoz (S nélkül), aki a kandalló előtt ült, és elhitte magáról, hogy jól áll neki a szakáll, és tökre lecseszte Cecilt a bagoly miatt meg hogy „késett” és „miért nem hoppanált” (???), de nem igazán figyeltem, mármint az ember nem igazán figyel egy házban, ami tele van kondérokkal és döglött állatok lógnak le a gerendáról nem is be

Oké ez most fura volt. Ez. Most. Baromi. Fura. Volt.
Cecil így nekiáll... nem vonaglani, hanem mintha – mintha drótokon rángatnák, mint egy marionett-figura, és nem tudtam, mi van vele, és csak néztem de aztán a karja kifordult, mintha kitört volna, olyan szögben, és aztán az egyik lába is, és felkapta a fejét, a plafonra bámult, kifordult szemekkel, tátott szájjal, én meg odarohanok hozzá és elkezdem rángatni, mint az őrült, és ordítok a házigazda után, mert fogalmam sincs, mit csináljak, és Cecil egyszerre magához tér és álmosan mosolyog és rohadtul elpirul nekem és azt mondja, hogy ja bocs, „alvajár.”
ALVAJÁR.
Neki ez az alvajárás.
A házigazda jött, látott és magunkra hagyott minket. Cecil motyogva szabadkozott, meg hogy küldjek rá kötözőrontást, és a lábait felhúzva összegömbölyödött, én meg magamon kívül fogadkoztam hogy kurvára nem megyek el az ágya mellől és tuti jól van-e és jézusom és ő meg szelíden mosolyogva elaludt én meg ültem egy darabig és fogtam a kezét hogy van-e pulzusa meg minden, mintha a pulzusából meg tudnám állapítani, mikor szállja meg valami szar, és hát azóta is itt ülök, és írlak téged, mielőtt megkattannék, vagy miután már megkattantam, vagy nem tudom. Lassan gondolom illene elfújnom a gyertyát [kérdés: a gyertya a varjúkoponya tetején. szóval hogy normális-e. felteszem igen]
Tudományos magyarázatot fogok találni erre az egészre. Elmegyek Night Vale-be. Mindent pontosan dokumentálni fogok – napról-napra, bármit látok – és akkor lesz válasz. És akkor nem fogok hiperventilálni. És nem fogok remegni. Nem vagyok gyáva. Nem fogom Cecil kezét fogni. Nem fogok... fél kézzel írni. Mert kényelmetlen és szar úgyhogy abbahagyom és majd öö, jelentkezem.

Addig is.

Jó éjszakát, napló. 

 

Jó éjszakát.

---

f e j e z e t i n d e x