passive voice

Cecil élete Carlos előtt közel tökéletes. Igen nyomasztó angst a Placebo - Pierrot the Clown című számára.

 p a s s i v e  v o i c e

♬

Earl Harlan csontjai törékenyek, mint az üveg, és a szeme szilánkkék. Ezek a bágyadt, rémült, nagy szemek kezdik kísérteni Cecil gondolatait: a riadalmuk, és ezzel szemben az ajkak komolysága. Earl Harlan fekete tincsei fegyelmezett rendben állnak, inge tiszta, ropogósra vasalt – Cecil így képzeli el az ágyneműjét is: patyolatpuhának és hidegnek. Fehér vásznakat lát fregolin csüngve egy ócska fürdőszobában, megfeszítve egy kemény matracon. Earl Harlan egyedül él, de mégis mindig a bal oldalra húzódva alszik. Cecil gondolatban végighever mellette és hozzá simul: a lepedő végre áldottan gyűrött és testmeleg, és képzeletében Earl fakó bőre is felhevül az érintésére. 

 

Századszorra találkoznak, és Cecil századszorra is belészeret. Earl tisztasága a kényszerbetegség rigolyájából a szűzi ártatlanság analógiája lesz. Cecil liliomokat rajzol a karjára a szülői munkaközösség gyűlésén, egy hátsó szobában, amikor Earl megdicséri a tetoválásait. Cecil hálából tintavirágokat bont ki a férfi bőrén; az utolsó szirmait csókjával zárja le, az ütőér fölött a csuklónál. 

 

Earl Harlan: cserkészkiképző és napközis tanár. A homokkal felszórt udvaron szalad nevetve, hagyja, hogy a gyerekek üldözzék. Kirándulni viszi őket a sivatagba, és gyémántnak mondja a felkapart üvegszilánkokat. Cecilt is hívja egyszer, a kanyonhoz mennek, vörös ösvények kanyarognak az ég felé és még csak meg sem közelítik azt. Megállnak egy ormon és a távolba merednek, ahogy lassan feldereng a hold.
- Meg akartam mutatni neked – mondja Earl.
- Láttam már a holdat.
- Akkor csak nézd… Nézd…
Cecil öntudatlanul nyúl ki és szorítja meg a férfi kezét. A hold borzasztó és hatalmas, és őket figyeli; Earl pedig egyenesen szembemered vele.

Earl elé jön másnap éjjel a rádióállomáshoz. A kezét nyújtja megint, és Cecil összefűzi az ujjaikat; Earl csuklóján felszaggatott, cakkos liliomok futnak bizonytalan pengevonalakkal.
- Látni akartalak – mondja Earl.
- Láttál már – jegyzi meg Cecil egy zavart mosollyal, és Earl komolyan néz rá.
- Sosem látlak elégszer.
Akkor csókolják meg egymást először. Earl a tenyerébe veszi Cecil arcát és egy kicsit lábujjhegyre áll. Az illata a biztonságé, az illata az otthoné. A keze nyirkos és hideg. 

 

Ágyban töltik a hétvégét. Az ablakon túl szörnyű vihar. Az ujjaikon számolják, mióta ismerik egymást, és mióta vágynak már erre. Earl teste könnyű, hajlékony. Cecil pontosan így képzelte el a szeretkezéseiket, és Earl is olyan csak, mint álom és képzelet – nem érzi a hőjét, bárhogy karolja, nincs elég közel. 

 

Earl minden éjjel elé jön a rádióállomáshoz. Minden este egymást átölelve fekszenek, megosztott lélegzet és szívzörej, a húsig maró körmök a rémálom vonaglásában és csitító csókok. Ahogy Earl a markába szórja az altatót, és Cecil nyelve alá helyezi, az éjszakákon, amikor a helikopterek olyan alacsonyan köröznek, és a reflektorok minden ablakot bepásztáznak.
- Próbálj meg aludni. Aludnod kell. 

 

Earl kávéi a reggel, az államilag engedélyezett pirítósmennyiség, és a viszlátok mindig csak ezután jönnek. Aztán Earl ott felejti a fogkeféjét, Cecil kölcsönad neki pár hanglemezt, a polcain megjelennek Earl DVD-i, Cecil zoknii csipeszekre aggatva Earl kádja felett, és végül egyszerűen csak összeköltöznek, anélkül talán, hogy észrevennék, már nem is egyértelmű, melyik lakás kié lehetett: díszpárnák jelennek meg, bekeretezett, közös fotók, illógyertyák az ablakpárkányon.

Egy ponton lesz egy kutyájuk. Folyton szétszedi a lábtörlőt, Earl leszidja, de Cecil csak nevet. Törpe kis tacskó, Cecil ölbe véve dögönyözi, sétáltatni együtt viszik.
- Kéne egy kutyafuttató park – jegyzi meg Earl.
- Szerintem majd írok a Tanácsnak.
- Vagy indíthatnánk petíciót.
- Az is egy jó ötlet.

Cecil szeret a kádban heverve időjárásjelentést hallgatni, amíg habból várakat épít, és közben énekel. Earlt zavarja, de nem teszi szóvá. Earl mindig hosszan keresgéli a kulcsát a jobb zsebében, aztán a bal zsebében, aztán megint a jobban, és végül megtalálja a cipőjében. Cecilt zavarja, de nem teszi szóvá. Összevesznek egy morzsás margarinoskésen, és hogy margarin-e az egyáltalán vagy vaj; hogy ki használ túl sok vizet a felmosáshoz és ki használ túl keveset; hogy melyikük hibájából nyílt egy tér-idő kapu a plafonon, és ki felejtette résnyire nyitva a hűtőszekrényt, hogy leolvadt az egész. Ezek csak hétköznapi dolgok, melyek nem számítanak igazán. Cecil gyűlöli magát néha, amikor megemlíti a rádióban.

Earl gondterhelten ül az asztalnál egy reggel, előre görnyedten. Cecil letesz elé egy tál képzelt gyümölcsöt, a nyakába csókol, kihúz egy széket, leül:
- Mi a gond?
- Ismét elárvult az egyik tanítványom. – Nagyot nyel. – Kislány. Hat éves.
Cecil hosszan néz rá.
- Lakhat nálunk. 

A halál Night Vale-ben megszokott: a magány elviselhetetlen. A lány neve Eve – velük él. Elsőnek sokat sír. Cecil árnyjátékot bábozva neki mesél. A történeteknek mind borzalmas vége van, ahogy a legtöbb életnek is borzalmas vége van. Eve elhallgat ilyenkor és nagy szemekkel figyel. Pisze orra van, frufrus, barna haja. Szeplős. Cecil szép ruhákat ad rá, engedi, hogy hétköznapokon is fodros szoknyákat hordjon, kis műanyag tiarát, táncos cipellőt. Függőágyat szögel fel neki, és esténként hagyja, hadd égjen nála a lámpa. Earl azt szereti a legjobban, amikor sétálni mennek, hárman, kézenfogva, és a karjukat feltartják néha, Eve pedig hintázva nevet, kapálózik a lábaival. 

 

A gyereknevelés összes felelőssége persze Earlre hárul. Ha beszélni kell, mindig ő beszél; ha hallgatni kell, ő hallgat. Cecil és Eve színes krétákkal ugróiskolát rajzolnak a házuk előtt a betonra, és egész nap csak ott játszanak, a kutya körülöttük ugrál. Késő délután a díványon alszanak el, Earlnek nincs szíve felkelteni őket. Estefelé Cecil kócosan előimbolyog, tölt magának egy nagy pohár avas színű vizet, és mintegy mellékesen megjegyzi:
- Sosem akartam gyereket.
Earl értetlenül néz rá.
- Szereted Eve-t.
- Tudom. – A fogának kocogtatja az üveget. Earl összerázkódik a hangtól, de nem teszi szóvá. – Furcsa, nem? Úgy meg tud változni az ember véleménye. – Átnéz a válla felett, a nappali felé, ahol Eve alszik, és elmosolyodik; és valami kőként süllyedni kezd Earl mellkasában, és csak húzza lefelé és lefelé és lefelé; és mégsem tudja megállni, hogy el ne vigyorodjon. Boldog és kétségbeesett. 

 

Az a vasárnap ugyanolyan, mint az összes vasárnap. Earl segít megírni Eve-nek a háziját: olvasnak együtt, és pocakos, kacskaringós betűket kanyarítanak fel ceruzával rácsozott vonalakra. Cecillel együtt főznek: a végeredmény katasztrofális, de megeszik. Leülnek egy társasjátékhoz. Egyikük sem tudja a szabályokat, menet közben találják ki. Eve elfárad, Earl ölében alszik el: Cecil a karjaiba veszi a kislányt és az ágyhoz viszi, lefekteti, betakargatja. 

 

Eve soha többé nem ébred fel.

Earl nem sír. Nem sírhat, ha Cecil a fürdőszobába zárkózva zokog: kettejükért kell erősnek lennie. Earl tudja, hogy nem érezhet fájdalmat, hogy nem is gondolhat rá. Próbálja magából kiölni az empátiát, ahogy Cecil egyre költögeti a lányt: hátha felkel már, hátha felkel már.
- Halott – motyogja Earl színtelen hangon. – Tudod, hogy az. Este jönnek érte.
Cecil kihűlt kis kezeket szorongat a markában, a tenyerével melengeti őket.
- Hova viszik?
- Tudod, hogy kormánytitok.
Cecil a fejét rázza, érthetetlenül mond valamit.
- Tudod, tíz gyerekből hány marad életben – folytatja Earl, Cecil pedig rávágja:
- Tudom! Tudom, tudom, tudom!

Cecil semmiről nem akar tudni, semmiről nem akar tudomást venni. Earl egyedül csomagolja el a széthagyott játékokat nagy nejlonzsákokba, fekete szemeteszacskóba hajtogatja a virágos ruhácskákat, beleteszi a kopogós kis cipőt, lemágnesezi a hűtőről a zsírkrétarajzokat, amik hónapról-hónapra egyre jobbak lettek, és mind csupa rikító szín: Cecil haja citromsárga, az ő szeme cukorkakék, a kiskutya nyelve rózsaszín, és Eve pillangószárnyként viseli a szivárványt.
Cecil a fotelben ül, ölében a kutyával. A televíziót nézi. A képernyőn csak fekete-fehér pontok szikráznak zagyván. Nincs adás. 

 

Egy hét telik el. Cecil aztán azt mondja:
- Nem akarok emlékezni.
A szemei beesettek, véreresek. Nem alszik, nem iszik, nem eszik. Azt mondja: „nem akarok emlékezni”, és mindent ért alatta. Earl kifejezéstelenül néz rá.
- Túlságosan fáj – folytatja Cecil. – Nem megy. Nem akarom.
- Nem éri meg? – kérdezi Earl óvatosan. Itt lenne a lehetőség, hogy végre kiálljon magáért, hogy végre küzdjön és harcoljon, de túl törődött hozzá, túl fáradt és túl üres, és Cecil csak vállat von. Earl megint ráhagyja, mert mindig mindent ráhagy, mindig hagyja, hogy a saját feje után menjen, szóval hátradől a székben és azt mondja:
- Csinálj, amit akarsz.
Cecil a karjaiban tartja a kutyát, csálé füleit vakarja gépiesen, Earlre bámul.
- Szeretlek – mondja. Akkor mondja utoljára. Earl a tenyerébe temeti az arcát, az asztalra könyököl. 

 

A Sötét Doboz.

Cecil, és a Sötét Doboz. 

 

Az emlékek kiirtása, gyökerestül. Az eljárás hetekig tart. Közben Earlt újabb és újabb kormányzati emberek keresik fel, szigorúan bizalmas dolgokat mondanak neki.
Nem áll jogában és nem áll hatalmában Cecil emlékezetébe idézni a történteket.
Nem áll jogában és nem áll hatalmában visszahívni azokat az éveket, amiktől most megszabadítják.
Earl mindennel egyetért és mindent aláír. 

 

Earl megvárja Cecilt a kormányzati épület előtt. A férfi mosolyogva int felé, aztán elsétál mellette. 

 

Earl valahogy azt hitte, kettejüket nem felejti majd el egészen.

Earl valahogy biztosra vette, hogy ismét egymásba szeretnek.

Hogy előröl kezdhetik.

Őrlődik a gyászban, és Cecil keresztülnéz rajta.

Három hónap telik el.

Zúg a rádió: „..ezzel elvigyorodott... és én rögtön belészerettem.”
Zúg a rádió: „…világéletemben kutyakedvelő voltam.”
Zúg a rádió.
A kutyájukra emlékszik, és rá nem, és van ebben valami gyomorforgatóan nevetséges.
Úgy követi azt az idegent, azt a Carlost mindenhová, hogy van abban valami gyomorforgatóan nevetséges.
Big Ricónál egyszer összefutnak: Carlos és Earl, és Earl tudja, hogy a birtokában vannak olyan szavak, amik tönkretehetik Carlos jövőjét, és tudja, hogy Carlosnak a birtokában van minden, amivel végképp megsemmisítheti az ő múltját; szóval nem szól semmit.

Csak hallgat a szupermarketben. Csak hallgat az utcán. Hallgat a városi gyűléseken és a vészhelyzeti kupaktanácsoknál. Engedelmesen válaszolgat Cecil kérdéseire, ha meginterjúvolja.

Az utolsó szavai ezek: „lehetett volna köztünk valami”
Az utolsó gondolatai ezek: „boldogok lehettünk volna”
De ezt nem mondhatja ki.