Képzettársítás

Welcome to Night Vale normális-világ!AU, páciens!Cecil/doktor!Carlos, ezúttal angst, mert nincs szívem. *elbujdosik a sivatagban* ♬ 
Az idézetek a rádióműsorból a saját fordításomban szerepelnek.

Május volt. És nem csak úgy május, hanem a Május Maga, a virágba szédülő fákkal és a napfény lebegő illatával a beton felett: egy tökéletes ötlet a tavaszi egekről és a lődörgő szélről. A május azt is jelentette, hogy Carlos Aves egy hónapja volt a Night Vale-i kórház gyakorló orvosa Utah államban.

Egy hónap.

Egy dicsőséges, eseménytelen, fantasztikus hónap.

Aztán Cecil Palmer gyönyörű piros Alfa Romeója feltépte a szalagkorlátot a 35-ös sugárúton, amikor a férfi lesiklott az útról és a fejét a volánba verte, pár másodperccel azelőtt, hogy a biztonsági párna előugrott volna.

Amikor Carlos életében először látta, éppen kitolták a műtőből. Csak egy pillantásra méltatta: az egészséges páciensek nem érdekelték, és úgy tűnt, Cecil tökéletesen rendben van. Aztán eltelt egy nap és még egy, és pont tizenötödikén, a kórház és Carlos szerelmi történetének hónapfordulóján Dr. Steve Carlsberg, a mindenható mentor ledobott elé egy aktát Cecil Palmer nevével.

- Nem kelt föl a műtét után – mondta. – Van egy kómásunk. Csinálod a rutint?

Carlos egy ujjal maga felé húzta az aktát, úgy, hogy pontosan a szimmetrikusan berendezett asztal közepén legyen, és gondolatban felidézte dédelgetett tankönyvének százhúsztól a száznegyvennegyedik terjengő oldalait a kómáról, melynek lényege az volt: a kómáról semmit sem tudunk.

- Csinálom a rutint – jelentette ki. Mindketten tisztában voltak vele, hogy mást úgy sem tehet.

* * *

Cecil Palmer esete eleinte két szempontból foglalkoztatta, mely azonos volt a gyógykezelés két lehetséges kimenetelével. Az egyik: a kritikus öt hét letelte után Cecil vegetatív stádiumba lép, és a család akaratától függően vagy egy másik kórházba szállítják, ahol Carlosnak nem lesz módja megfigyelni, és az ő legteljesebb távollétében ébred fel, vagy itt lecsatlakoztatják a gépekről és meghal. A másik (és ez az ötlet sokkal szimpatikusabb volt): sikerül egy olyan metódust kikísérleteznie, ami halhatatlanná teszi a nevét az orvostudomány történetében, és, mellesleg, Cecil túléléséhez vezet.

Önbizalommal telve lépett a kórterembe. Az önbizalma pontosan fél percig tartott. Az aktából feltekintve ugyanis az a leküzdhetetlen érzés kerítette hatalmába, hogy Cecil egy emberi lény. Adatok halmazának kellett volna lennie, preparált gumibábunak, ahogy a profik látják kezeltjeiket, de Cecilben már első pillantásra volt valami, ami teljesen összezavarta Carlos jól begyakorolt semleges közönyét.

Carlos leakasztotta a kórlapot az ágy végéről, és a pereme fölül vetett egy újabb pillantást Cecilre. Szőke haja az egyenpárna fehér ráncaiba simult, de látszott rajta, hogy amúgy gondot visel rá: oldalt egészen rövidre nyírva hordta, felül pedig dús volt, fényes és puha. Carlos tapasztalatból tudta, mennyit kell dolgozni egy ilyen jól ápolt frizuráért, ezért ha akarta, ha nem (márpedig nem akarta), rögtön tisztelni kezdte Cecilt. Aztán a karját vette észre: a kamaszosan hosszú és vékony karokat, amikből különféle csövek futottak ki, és amiken különféle minták futottak végig. A légzőmaszkot természetesen már rögzítették, de lehetett sejteni, hogy hegyes és egyenes orra van, a fakó pillák mozdulatlansága pedig megerősítette a Carlos kezében tartott diagnózist. A részlet, ami talán végleg és végzetesen kibillentette a lelki egyensúlyából a szemüveg volt a morzsás éjjeliszekrényen, klasszikus, szarukeretes darab megrepedt lencsével, amit Josie nővér odakészített (kegyeletből vagy a fene tudja, miért). Emiatt a hülye kis gesztus miatt Carlosnak az volt az érzése, hogy Cecil bármelyik pillanatban felülhet, rövidlátó hunyorgással az orrára biggyesztve a szemüveget, és kásás hangon megkérdezi majd, mennyit aludt. Mielőtt észrevette volna, hinni kezdett benne, és nem sokkal később már akarta is.

Kihúzott magának egy széket, és tenyerét a fehér köpeny zsebeibe süllyesztette.

Bármit akart, azt mindig elérte vagy megszerezte. Mindig.

- Hello Cecil – vigyorgott, és teljesen idiótán érezte magát. – Carlos vagyok. Én leszek az új orvosod. Ha megengeded, akkor most rögtön megvizsgállak. – Kiengedte a levegőt, aztán kerített egy elemlámpát, és Cecil szemhéját felhúzva ellenőrizte a pupilláit. Nem reagáltak a fényre. A jobb oldali vészesen kitágult. – Hármas agyideg sérült. Hát ez érdekes. Érdekes… – Végigsimította a tenyerét Cecil orrnyerge és homloka között, aztán csak nézte percekig, és fogalma sem volt, mitévő legyen. A keze alatt a bőr hideg volt és száraz.

Mos̛t̢ ̴má̛r ţu̧d͜j̀u͏k͠, ̧hogy̛ vá͘r҉os̨un͟k̛ ̕ú͡j̴ ̴t͟u͝dó͘s̵á͏t̨ ̷Ca̕rl͘os-̶n̨ak̕ h͏í͝vjá͢k. G̨yű͟lést hí̕v͘o͞tt͠ ǫ̈s͠sze͘.͞ ͞
Sz͜ö̴g̛letes ̧állà v͘an és̢ a͝ ̧f̶og̶so̢r̢a o͠ĺy̧a̴n̕, a͞kár ̡ęg͡y ̨kàt͠o͝n͡a̕i̵ t̕em̶e͢t̵ő.
̸ ̨A ̕h͢a͞j̸a ̀tö̶kélete̕s, és̕ m̢ind̢ g͞yűlö̶lj͞ük é̛s f҉éljư̈k éś ͞imádjúk ̕fü͜rt͜j̡ei͟t,҉ e͡g͝yenlő͠ ̸mért̨ék҉be̢n͠.́
͡Jo͘si͟e̴,̢ ́a͠z ör͝e̕g hö̡lg͞y, hoz͞ot͢t k͡u͞ko͏ri͢ca͏m̶uff̴in͡t ̸i̕s̴;͝ fi҉no̕m̵ak̨ let́t̷ȩk,̸ de ̷hiá͠n̢y̶ol͟tam beĺőlük ͘a só̶t.̨ Az͞t m͞oǹḑta, ̸a̧ ̀só ͟a҉z ̀a͘n͘gya͠lok is̢t̵e͞n͞ì küldeté̶séh̛ez k҉e̡l̨let͡t,̕ ̡és͡ ̀m̵ég n̷e̵m ̸volt͢ i̧dej͝e ̸új̕a̶t͠ venni̸.͞
Car̸los͠ szerint t͝u̴do̶m͘áńy͜os̕ sz̧em̵p̀ontbó͝l̛ ͘m̴eşsze a ͡m̵i v͝á̷ro͠su͠n̡k a ̨le̸gé͝r͜de͢k̵es̨e͠bb͝ ̷Ame͡ŗik̀a-͜s͜z̨e͏r҉te.̵ ͞ Emlí̛t̕étte, hogy m̸eg ͝ąka̢ŕja v͜izşg͢ál͜ni, ̨p̕onto̴s͜a͢n͏ ͝mi͝ i͞s ̶t̡ört̀é͡n͠i͞k̨ i͘tt̶.̀ A̴zt̕á̀n ͠elvi͡gy̢o͞r̴o͠d̴ott,͜ é͡s̸ e͝gys̕z̨er̸űen̢ ̕tö͢ké͝l͘éte̕s̷ volt̀;͢ ̀és͢ ̷é̸n̵ r͘ögt̸ön͠ b͡e̢lé͞sz͏erettȩm.

II. hét

- A kórlapja szerint pszichiátriai kezelés alatt áll – magyarázta Carlos. – Nem szívesen hagynám egyedül a rémálmaival.

- Ön szerint álmodik? – kérdezte Dana nővér. Keze a villanykapcsolón tétovázott. Carlos Cecil ágya mellett ült, köpenyét a szék támlájára terítve. Cserzett kezét egy nehéz sóhajjal a hajába fúrta, az egyenes, fekete tincsek szikrázva peregtek le ujjai között.

- Az elméletem szerint minden komatózus álmodik, de Cecilen egyszerűen látszik, biztos észrevetted már.

- Hát, elég nyugtalan – kockáztatta meg Dana. Carlos hátradőlt, és a plafont bámulta. – Dr. Aves, ez abszolút nem az ön felelőssége. Én vagy Josie ránézünk három óránként, nem kell bennmaradnia a munkaideje lejárta után, higgye el, hogy-

- Továbbra sem érkeztek látogatói? – vágott közbe Carlos. Dana vállat vont.

- Az adminisztráció biztos értesítette a családját… ha van családja. Én annyit szedtem ki Hiriamból, hogy egyedül él, meg hogy valami rádiós műsora van.

- Rádiós műsor? – ismételte Carlos.

- Aha, fenn van a neten is. Egy ilyen helyi adó. Lovecraft novellákat olvas fel, meg horrorsztorikat. – Egy kis szünet után hozzátette: - Tényleg be kell zárnom a termet.

 Hazafelé menet Carlos letöltött az iPodjára minden adást, amit talált, és cserébe fájó szívvel megvált pár jazzalbumtól, mert betelt a memória. Amikor először hallotta meg Cecil hangját, meg kellett torpannia az utca közepén, és tenyerét hitetlenkedve simította a fejhallgatóra. Nem így képzelte el. Nem tudta, hogy képzelte el, de valahogy nagyon máshogy, és még sem érzett csalódást. Cecil hangja andalítóan mély volt, sima és delejesen nyugodt, mint a háborús hírbeolvasóké a negyvenes években. Hallgatta őt végig az úton, a lépcsőházban, a konyhában, ahol felmelegített magának egy adag álkínai levest, hallgatta tusolás közben és hallgatta az álláig húzott takaróval.

Másnap letöltötte Edgar Allan Poe összes művét az e-book olvasójára, és alig várta, hogy felolvashassa őket Cecilnek.

- Te sokkal jobb vagy ebben – mondta -, de ez talán hatásosabb lesz.

A͟ ̴ha̵ņgj̴a lágy̡an ̧olvad͜t,̷ m͞i̕nt ̸a k͘ar̨am͏e͏lla̧. Kis ̡k͡ö̵zö̷ssé́gü̕nk leǵm̷eg͟h͏at̡á̢rozób̨b v̕ą́nd҉o҉r̷á̀na̛k͠ ̧t͘ö̕lgytó̸ǹuśú s̕z͟ava͟i͠b҉a͘n̶ ̡f́ürö͝s͠zt͢öt̷t͟em ͢mag͝a̛m̀.

III. hét

Carlos egy tolószékbe ültette Cecilt, és odagurította, ahol a szelíden tűző nap egy derengő négyzetet vetített a kórterem linóleumára. Carlos feltűrte a kórházi hálóing ujját, hogy Cecil a bőrén érezze a cirógató meleget, és az ujjhegyeit végigfutatta a karja belső oldalán, aztán óvatosan a csuklójára markolt és lábujjhegyre állt, hogy Cecil egészen magasra nyújthassa a kezét.

- Fontos, hogy rendszeresen megtornáztassalak – mondta -, mert nem akarunk aspirációs pneumóniát. – Fontoskodva hozzátette: - Az a tüdőgyulladás. Nem működik rendesen a szájpadreflexed.

Cecil feje ernyedten csüngött a mellkasára. Carlos a tenyerébe vette az arcát, és óvatosan végigtapogatta a nyakcsigolyákat.

- Nagyon figyelek rád. Amikor felkelsz, semmi bajod nem lesz egy enyhe amnéziától eltekintve, ami pár hónap alatt kikezelhető. Beszéltem a pszichiátereddel, nagyon rendes hölgynek hallatszik, biztos segít majd kilábalni belőle. Mesélt rólad. – Egy kicsit hallgatott. – Talán jobb is lenne, ha el tudnál felejteni pár dolgot.

 

F͕̼̗̤͎͐ͭͥ̊ͮͅé̤̳̬̔ͨ̾ͬn̠͙̱͍ͣ̓̓̊ͣ̌y͎͖̱̑ͅl̦̪̲͓͖͓͛ͣ̍ő̪̯̩͎͉ͮ̐ͩ ̤͈̆̐͊́͗̎F̩͈ë̮͙̠͍́̊̓ͨ̎l̤͍̗ͨͫ̅̓̄h̜̉̒͂̇̓͊̃ő͖̘̱̫͊ͬ,͙͈̯̝̫̼ͣͤ̍̎ ͚̻̲ͦü̳͖̺ͪ̎͆d̥̦̯̗̱̤̿ͯ̋ͫͨ̅͗v̪̼̮͇̊͑ͧ̂̚ö̱͍̬̘̥̍̂̚ͅz̥̘̰̲̥͂ ̹̭̟͈̻ͯ̓̒̉l͔͚̭͕̿̔ͧͨ͆é̼̻̱̯̙̝͈ͥ̈̏g̩͂͛ͅy͕̦͇͕ͭ͊̈́ͧ̏̐̓!̩̭̜̫̗͎ͪ

IV. hét

- A Cheyne-Stokes féle légzés az oka… - motyogta Carlos, ahogy a tollával kavargatta az eszpresszót Cecil éjjeliszekrényén. Négy hete nem aludt. – Hiperventillálsz, aztán normális, aztán meg egyáltalán nem veszel levegőt… - Elfojtott egy ásítást. – Így hogy hagyjalak a nővérekre, he?

Ke̸dv̕es h̴ąll̕gąţó҉im ̛-̷ ̡l̢eh̡etsé͘ge͡s̷ v͡òl͠n̕a,͏ ҉h̨ogy ͞r̢a̕ndi̶zni ak̨a̵r͡?͜

- Szerintem fejlődést értünk el. Jó lenne, ha Carlsberg is látná…

St̛ęe̢e҉ve͟ee̴ ̛C͠aa̛arl҉s̶b́eee̴rg

- Nem tudom. – A tenyerébe temette a homlokát. – Mindent, ööö… a többi betegem egyszerűen nem érdekel. – Álmosan a szívmonitorra meredt, és a tollával tétován kocogta a felrótt ritmust a csorba bögre peremén. Aztán egyszerre felkapta a fejét. – Várjunk csak…

T̴ǫ̈r̵ődő, ̨gyön̡yö́r̶ű̵ C̶a̸rlo͜s

                                                                      V. hét            

- Reagál a külvilágra – bizonygatta Carlos, ahogy Dr. Carlsberg után futott a folyosón, a mappáiba karolva. – Egyszerűen csak nem a teszteinknek megfelelően.

- Nézd, Carlos – vetette hátra a doktor -, megcsináltuk vele a Glasgow-skálát, beküldtük MRI-re, mindenhol ugyanaz az eredmény jött ki.

- Nem öntudatlan – erősködött Carlos, és félrehúzódott egy felé döcögő beteg útjából.

- És ezt mivel bizonyítja?

- A pulzusszám emelkedésével – mondta Carlos, és az ajkaira harapott. Hogy Cecil szíve erősebben ver, amikor belépek a kórterembe, tette hozzá gondolatban. Hogy megnyugszik az érintésemtől. Hogy senki másra nem reagál így. – Visszanéztem a szívmonitor felvételeit, és…

- Carlos. – Dr. Carlsberg végre szembefordult vele. – Nem azt kértelek, hogy fedezd fel, hogyan kezelhető a kóma sikeresen. Az orvostudomány mind a mai napig tehetetlenül áll a kérdés előtt, és hidd el, nem vagy okosabb az elődeidnél vagy bárkinél. – Carlos erre akaratlanul is kihúzta magát, mire Carlsberg felnevetett. – Csak arra kértelek, hogy csinálj egy rutinellenőrzést egy páciensemmel, mert nem érek rá… Figyelj. A fickó ma van bent öt hete…

- Cecil – vágta rá Carlos. – A neve Cecil.

- Akárhogy is hívják, túl van a kritikus ponton, nem mutat javulást, és – mielőtt Carlos közbevághatott volna, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját -, és nincs betegbiztosítása. Melyik adófizető állampolgár pénzén tartsuk tovább a gépeken?

- Látta az MRI-n, mennyire intenzív a jobb agyfélteke, Cecil álmodik, és aki álmodik, az él!

Carlsberg valamiféle értetlen undorral bámult rá.

- Ma este lekapcsolod a gépekről – mondta -, vagy az ügyeletes nővér fogja, de akkor holnap már ne gyere be dolgozni. 

* * *

Carlos légzése és pulzusszáma egyaránt szabálytalan volt, szabálytalanabb, mint Cecil utolsó rögzített adatai, mielőtt kikapcsolta volna az őrangyalként zúgó, elektromos, fekete masinákat.  Cecil mellett ült az ágyon, és reszkető, nehéz sóhajjal emelte le róla a légzőmaszkot. Egyetlen puha, elesett kis oh-t hallott.

- Kérlek – suttogta -, ez az utolsó esélyünk, szóval Cecil, kérlek. Egyedül vagyok, csak magamra számíthatok, és ennek a kísérletnek sikerülnie kell.

Az árnyak bizseregni látszottak a sarokban, ahogy összefont ujjait Cecil mellkasára simította, és megpróbálta újraindítani lassuló szívét, majd az orrát befogva levegőt lehelt belé, szájukat szorosan összetapasztva.

Ơh̨,͏ ͢mo҉ndtam̧ ͢is͘ḿéţ,͝ d̨e ezúţtal͝ ҉lá̢g̛y̛ab͜b͏a̴n,͠ ͡b҉úsąbb̀a̡n, ͟és ͞akk̴or҉ e̕lőre h҉àjolt ̴és ̀me͟g̶c̨sókolt͢. ̸E͝g͝y͟s͏z҉ér ́csak.̀ ҉Lá̕gya̧n̢ ͘c̡s͢a̸k.

- Gyerünk, Cecil. Gyerünk!

Ǫly̶an b͠oldog ̡voltaḿ.͡

Olyan boldog voltam…