Szirénének gyászindulóul

Reek/Robb, végre. Játszódik az ötödik kötet után (de ha már tudod, kicsoda Reek, akkor spoilermentes, ígérem)

Ha a hullámok nem zúgnának,
talán hallaná a lélegzetvételét.
És talán egy a kettő: a tenger bőgő, hörgő sóhajtása, ami szétzúzódik a partok ormán és az ő lohadó lélegzetvételei, ahogy szomjazva kortyolja a szelet, és a foga alatt homokszemcsék csikordulnak: a színűk arany, de az ízük, mint a poré. 

Keletre ment; Keletre menekült; és addig akar menni, ameddig el nem éri a Napkorongot, ameddig a lángjaiba nem veszik végleg. Talán már közel jár: meztelen talpát perzseli a sivatag, félvakon hunyorog. Reek a feje köré tekert köpönyeggel bukdácsol előre, nadrágja rongyokká szakadt. Húzza maga után sánta, tompa lábát, nyúzott ujjaival markol a száját takaró nehéz szövetbe. 

Csak képzeli a tengert. Már elhagyta rég, lehorgonyzott hajója elsüllyedt vagy ellopták, a hullámok már biztosan a mélybe rántották. Hallja mohó nyeldeklésüket. Hallja a mélység minden neszét, titkos testű halak és hableányok suhannak a vízfelszín alatt, menekülve az iszonyú kráken elől. 

Valamikor az ő fia volt. 

A csillagok többé nem tájolhatják lépteit. Más ég feszül Kelet fölé, új, bonyolult rajzokkal, amiket megpróbál az emlékezetébe karcolni, de eltéveszti őket. Egyetlen hegyes fényű églámpást követ, amit Farkascsillagnak nevezett el, magányosan izzik a mennybolton távol a milliárd csillagtestvér falkájától. 

Ez a csillag egy porba omlott városhoz vezeti. 

Üszkös és kifosztott; de éltek itt. Nemrég még éltek itt. Lovas nép igázta le, figyeli a nehéz paták nyomait a homokban, nem voltak sokan; persze, egy város bevételéhez egy maroknyi harcos is elegendő. Az elvesztéséhez egy is elég. Egy elhibázott herceg.

Úgy dönt, itt tölti az éjszakát. Egy torony felé indul, magas, kegyetlen, a sötétségbe meredő börtönfal. Félelmetességében ismerős és megnyugtató. Egész életében celláról-cellára járt.

A bejáratot sokáig nem találja. Háromszor kell körbesétálnia a tornyot, hogy meglelje végre, és akkor nem érti, hogyan is nem láthatta korábban: nehéz, kétszárnyú ajtó, résnyire tárva, és ő belép. 

A lábához víz zúdul. Sós víz öleli át bokáját, de nem tép a sebeibe. Felnéz; hunyorog. Körben fáklyák izzanak. Egy trónteremben áll.

A Vastrónus magasodik előtte, mozaikablakok alatt, amik a hold fényében is lobogni látszanak, szilánkos színeik a vízre hullanak. Reek előre gázol. A tenger már térdig él.

Robb a trónuson ül, szótlanul. A fejében vaskorona, szigorú tüskék, mint kardhegyek, övezik a homlokát, és arcán vér csorog le. Reek reszketve megáll.

Visszatartja a levegőt.

A tenger elcsitul.

Ha elég sokáig nem vesz levegőt, hallhatja, hogy Robb lélegzik-e. A gazdag bundák és a hideg páncél nem mutatják mellkasának emelkedését és süllyedését, meztelen kardjára támaszkodó keze nem mozdul, szeme csukva, pillája sem rebben, és Reekből kiszakad az utolsó fuldokló lélegzetvétel, és zokogni kezd, fel-felcsukolva, szánalmasan és ostobán.

- Kérlek, kérlek, kérlek, Robb – nyüszít, és előre lép, a víz már derékig ér, egy hullám előre löki és visszarántja.

Robb akkor felnéz rá. Ködös a tekintete: viharfelhők vonulnak át az ég azúrján. Reek hálásan térdre zuhan. A tenger szaga mindent betölt. Robb illata mindent betölt. Összevegyül a kettő, a só, a bőr és az acél illata, és Reek mélyen belélegzi és felbőgnek a hullámok a terem sarkain, de nem közelítenek hozzá. Robb az ültéből felemelkedik.

- A bocsánatomért jöttél – mondja. A hangja visszhangozva zeng, végigdübörög a csarnokon, de mégis csak egy fiú hangja, aki túl fiatal volt a szerelemhez, a háborúhoz és a halálhoz.

- Nem érdemlem meg. – Reek arcát a tenger ziháló könnyei mossák. Talán megkeresztelkedik bennük megint, egy új isten nevében, aki hatalmasabb és győzedelmesebb mindannyiuknál bukásában is. Robb előre lép. Hosszú palástja úszik utána.

- Az áldásomért jöttél.

- Nem érdemlem meg.

Még egy lépcsőfok: Robb már a vízben áll.

- A feloldozásomért jöttél.

- Nem érdemlem meg.

Reek lehajtja a fejét, és szemeit szorosan lezárja. A látványára is méltatlan. A közelségére is méltatlan. Nem a maga rovására, hanem Robb örök fensége miatt. Amikor felnéz rá, még sem az uralkodót látja koronásan, hanem egy kamasz csent mosolyát, aki az ő vigyorát utánozta, csupa fog és íny és gondtalan, ostoba béke. Robb térdre ereszkedik, kitárja a karját, a kard csengve a kőlépcsőre hull, páncélkesztyűs kezét előre nyújtva Robb nevet, szívből és torokból:

- Úgy hát fogadd irgalmamat!

És Reek futni kezd felé. Ina szakadtából rohan, bárhogy is tartsa vissza az ár, és amikor már futni nem tud, úszni kezd. Robb ölelésre tárt karokkal várja kacagva, és ez mindent, amit az élettől akar, ez minden, amit a haláltól akart, még utoljára és mindörökre magához vonni őt. 

Liheg és zihál: a hullámok megemelkednek. Áttörik az ablakokat. Szivárvány-szilánkok robbannak szét, a fáklyák sorra mind kialszanak, bőg a tenger örvénylő, kavargó sodrása, de mindjárt ott van, mindjárt ott van. Tajték csap fel, az orrába, a szájába zúdul, lerántja őt valami, mintha hínárok vagy iszonyú csápok csavarodnának köréje, próbálják visszatartani, de vergődve úszik tovább.

Robb ott van.

Robb életben van.

Erőtlen testét a hullámok a karjaiba sodorják. Ő lemosolyog rá, és Reek felnéz, tekintetében meglátja a vezérlő csillagot.

Béke van.

Csönd van.

A tenger elcsitult.

Hiszen már nem lélegzik.

Theon Greyjoy, Qarth városában, a Halhatatlanság Házának földpadlóján hever mozdulatlanul, arccal a porban: megfulladt álmában.

Mosolyog.