Töréspont

Post-A bárányok hallgatnak NBC Hannibalra értelmezve. Dolarhyde sebétől torzultan Will Floridába menekül, és várja a halált. Helyette Hannibal érkezik. Angolul [ i t t ] olvasható, magyarul a vágás alatt.

Floridában párás, fülledt meleg volt. A szél felkapta a fehér homokot, és szétszitálta a szemcséket, hogy Will érezte, ahogy a foga alatt csikorognak. Egy kikötőben ült, egy vaslépcsőn, feltűrt nadrágszárral, lábát a vízbe lógatva. Az ég alja narancssárgán izzott, és a sötétszürke óceán magába zabálta a színt. Vihar közeledett. A sirályok alacsonyan köröztek, vijjogva és rikoltozva, a luxusjachtok láncai vontatottan nyikorogtak. Ilyenkor senki nem indul útra, és senki sem érkezik. Egyedül lehet. Meghúzta a vodkásüveget. Filléres, olcsó, vizezett fajta volt, valami álorosz névvel, Raszputyin, made in China. Will örült, hogy nem érzi a szagát. Ami azt illeti, Will egyáltalán nem érzett illatokat, és emiatt mindennek egyforma, lapos és nehéz íze volt. Az ingujjával megtörölte a száját, aztán tehetetlenül felnyögött: a részegek tipikus, nyüszítésbe hajló, undorító segélykiáltása. A keze ökölbe szorult az üveg nyaka körül.
Willnek – szóval Willnek nem volt arca. Ahogy elnézte magát az ezüstre pingált kupakban tükröződni, arra gondolt, hogy Georgia Madchen talán így látta őt. Csak egy késvágás, nyugtatta magát a kórházban, amikor még a feje körül volt a fásli, és ez különben sem számított, mert Willy élt és Molly élt és a Fogtündér már nem, és a biztosító majd fizeti a plasztikai műtétet és minden olyan lesz, mint régen, ha-ha. Aztán levették a fáslit, és Molly nem látogatta többé, és az orvosok azt mondták, átmenetileg nem tudnak mit kezdeni a bénulással, a kés idegeket vágott át, és Will egész arca megzuhant, először csak az állkapcsa, aztán a bőre is meglazult, petyhüdten csüngött a koponyáján, felfedve a vörös húst a szeme alatt, a seb öltései mentén pedig hajszálerek szakadtak fel és véreztek. Amikor már a nyála az ölébe csurgott, az orvosok visszajöttek, szuper magánklinikáktól, és jobbnál-jobb ajánlatokat tettek neki, hat évtől örökké tartó kezelésekkel, Will pedig – Will fogta magát és lelépett.
Senki sem lehet olyan naiv hülye, hogy ennyi szörnyeteg bőrét öltse magára, mint ő, és elvárja, hogy majd nem látszik meg rajta. Akárcsak a Fogtündér, ő is szétzúzott minden tükröt, és gondolatban az emberek szemébe illesztette: ha ránéztek, csak magát látta, egyetlen villanásra, mielőtt félrefordulnának és lesütnék a tekintetüket. A nyugdíjából pont elég alkoholt tudott venni ahhoz, hogy mindenki végleg lemondjon róla, és Floridába ment, mert látni az óceánt, amikor meghalsz, látni az óceánt, amikor szétiszod az agyad és belefulladsz a saját hányásodba: ez egy szép gondolatnak tűnt. Harmincöt éves volt, egy harmincöt éves élőhalott.
Ismét meghúzta az üveget. Lépteket hallott, de persze, ő mindig lépteket hallott. Valaki mindig a nyomában volt, ha más nem, hát az árnyéka: az illető pont olyan puhán lépkedett, mint a sötétség.
- Dr. Lecter?
A férfi megállt mellette. Elegáns olasz bőrcipő volt rajta, könnyű nyári öltöny, és másvalaki arca. Kék szemek néztek rá, a hullámos, barna tincseket kócolta a szél. Hannibal cigarettára gyújtott, a keze cserzett volt és napbarnított.  
- Ha pár századdal korábban születik – mondta egy eleven, trillázó hang, délies akcentussal -, megégették volna boszorkányságért.
- Így is megégettek boszorkányságért. Leül?
Hannibal helyet foglalt, ruganyos, türelmetlen mozdulattal, és kinyújtóztatta a lábát. A víz végignyalt a cipőtalpán. Will végigmérte. A profilját élesen megvilágította a nyugvó nap fénye.
- Az az én arcom?
Hannibal végigsimított rajta.
- Hasonlít. De a teljes egyezést nem kockáztathattam meg, ugye érti. Az ajkakat viszont megtartottam. Szerintem kifejezetten illenek hozzám, nem gondolja?
- Tehát helyrehozható.
- Csak reprodukálható. – Hannibal szembefordult vele. Igen, ez Will arca volt: ha valamivel idősebb lenne, és persze, egészségesebben élne, egy napsütötte vidéken. Énjének egy része narancsligetekben sétál, ujjait végighúzva a fák viaszos levelein, míg ő megbűnhődik azért, amiket a másik elkövetett. Will érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és nevetni kezdett, rekedten és fuldokolva. Hannibal csitítva a tarkójára simította a kezét – az ő kezét – és mélyen a szemébe nézett.
- Emlékszik, milyen volt gyönyörűnek lenni?
Will megragadta a kezét, és a torkához vitte, rászorítva az ujjakat az ádámcsutkára.
- Tépje ki – lihegte -, elég volt.
Izzadt tenyere alatt az ujjak megmozdultak: cirógatni kezdték.
- Nem ezért jöttem, Will.
Will előre borult, homlokát a másik vállának támasztva, és tehetetlenül zokogott, fel-felcsukolva.
- Nem fogom megölni magát – suttogta Hannibal. – Soha-soha-soha.
- Már nincs semmim, amit elvehetne; mit akar? – Megtaszította, ellökve magától, és ordított: - Mi a fenét akar tőlem?!
Kettejük arca tökéletesen kifejezéstelen volt.
- Látni akartam. Hiányzott. Nem válaszol a leveleimre.
Will szipogva oldalra fordult.
Pontosan két választása van.
Egy: megragadja a vodkásüveget, és egy gyors csuklómozdulattal eltöri. A kísértésnek ellenállva Hannibal torkára céloz, a szilánkokkal feltépve az artériát, és csak utána roncsolja szét az arcát. Minden műtét sebet hagy, tehát be tudná bizonyítani, hogy az áldozata Dr. Lecter: elkövethetne még egy gyilkosságot, amiért felmentik és amiért ünneplik, és ami kísérti és őrületbe kergeti. Ez persze egy ragaszkodóbb szellem lenne, mint Garett Jacob Hobbs. Ez elvezet a második számú megoldáshoz: hogy most – vagy holnap – vagy bármikor, de lehetőleg hamar, feláll, és végigsétál ezen a vaslépcsőn, a kikötő hínáros és mély vizébe, és úszni kezd, amíg a víz marni nem kezdi a sebeit, ameddig a tüdejébe nem tódul, és amíg egy örvény magával nem rántja, hogy az óceán fenekére süllyedjen, mint az összes többi hajóroncs, ami túl nagy viharba tévedt.
Kiengedte a levegőt. Hannibal Lecter – élve vagy holtan, akármilyen név alatt – a partra rángatná;  legyen az hullámsír vagy egy hat láb mély gödör, előcibálja majd. Mindig. Mindig-mindig-mindig.
Will ismét a doktor felé fordult. A kék szemek rezzenéstelenül követték minden mozdulatát.