"A zuhanás épp olyan, mint a repülés, leszámítva, hogy biztosabb a végcél" (Jim Moriarty)
Supernatural, 8x23 (nem, nem crossover), enyhe Dean/Castiel egy lehetséges kilencedik évad elején.
Castiel söre és hamburgere huszonnégy órája
hevert érintetlenül az éjjeliszekrényen.
- Enned kéne – figyelmeztette Dean, mire Castiel a másik oldalára hengeredett. Dean egy darabig még fel-alá sétált a vendégszobában, a polcokon matatva: pár tucat könyv vigasztalásul – ez Sam ötlete volt -, és a levetett kék nyakkendő, a füstszagú ballonkabát begyűrve két poros kötet közé. Dean szinte öntudatlanul végigsimított rajta, és Castiel némán figyelte. Érezte, hogy mondania kéne valamit, de nem tudta, mit: őszintén szólva az is meglepte, hogy még egyáltalán beszélt angolul; az anyanyelvét elveszítette. Szorosan lehunyta a szemét, és amikor Dean kiment, az öklére harapva zokogni kezdett.
- Enned kéne – figyelmeztette Dean, mire Castiel a másik oldalára hengeredett. Dean egy darabig még fel-alá sétált a vendégszobában, a polcokon matatva: pár tucat könyv vigasztalásul – ez Sam ötlete volt -, és a levetett kék nyakkendő, a füstszagú ballonkabát begyűrve két poros kötet közé. Dean szinte öntudatlanul végigsimított rajta, és Castiel némán figyelte. Érezte, hogy mondania kéne valamit, de nem tudta, mit: őszintén szólva az is meglepte, hogy még egyáltalán beszélt angolul; az anyanyelvét elveszítette. Szorosan lehunyta a szemét, és amikor Dean kiment, az öklére harapva zokogni kezdett.
* * *
A Menny populációja több, mint egy számadat:
testvérei vádló nevei, akiket meg akart menteni, és akiket az ostobasága
letaszított az égből.
* * *
Amikor Sam bejött, Castiel az ágytámlán
kuporgott, a fejét hátravetve (a téglafalnak támasztva), és üveges szemmel
bámulta a plafont.
- Hello – kopogott Sam a nyitott ajtón, aztán a torkát köszörülve előre lépett. Egy hörgő lélegzetvétel után azt kérdezte: - Mit csinálsz?
- Egy nap huszonnégy órából áll – mondta Castiel – ami ezernégyszáznégy percnek felel meg, ami nyolcvanhatezer-négyszáznegyven másodpercet jelent. – Sam felé fordult. - Itt ültem, és megszámoltam valamennyit.
- Hello – kopogott Sam a nyitott ajtón, aztán a torkát köszörülve előre lépett. Egy hörgő lélegzetvétel után azt kérdezte: - Mit csinálsz?
- Egy nap huszonnégy órából áll – mondta Castiel – ami ezernégyszáznégy percnek felel meg, ami nyolcvanhatezer-négyszáznegyven másodpercet jelent. – Sam felé fordult. - Itt ültem, és megszámoltam valamennyit.
Egy. Adriel. Kettő. Ambriel. Három. Arariel.
Négy, öt, hat, hét…
* * *
Legközelebb is Sam látogatta meg.
- Van mosnivalód? – mosolygott bizonytalanul. – És ööö, amúgy neked sem ártana lefürödnöd. Tudod. Meg akkor kimosom az ágyneműt is.
- Hol van Dean?
- Kint – vágta rá Sam, aztán óvatosan hozzátette: - Az angyalokkal. A helyzet… De neked nem kell aggódnod miatta.
Castiel bólintott. Igaz is: az emberek, meg a hazugságaik.
Ne félj. Nem a te hibád. Minden rendben van.
Letusolt, aztán megborotválkozott. A vére vörösen és lustán csorgott a lefolyóba.
- Van mosnivalód? – mosolygott bizonytalanul. – És ööö, amúgy neked sem ártana lefürödnöd. Tudod. Meg akkor kimosom az ágyneműt is.
- Hol van Dean?
- Kint – vágta rá Sam, aztán óvatosan hozzátette: - Az angyalokkal. A helyzet… De neked nem kell aggódnod miatta.
Castiel bólintott. Igaz is: az emberek, meg a hazugságaik.
Ne félj. Nem a te hibád. Minden rendben van.
Letusolt, aztán megborotválkozott. A vére vörösen és lustán csorgott a lefolyóba.
* * *
- Ezek Dean régi ruhái. Nagyjából egy méretben
vagytok.
- Biztos vagy benne…
- Nem fogja bánni.
Sam ismét mosolygott, és félrefordult, ahogy Castiel levetkőzött. A farmernek durva tapintása volt, de a kék dzsekin még érződött Dean illata: whiskey és bőr, élet, élet, élet. Castiel mélyen belélegezte.
- Biztos vagy benne…
- Nem fogja bánni.
Sam ismét mosolygott, és félrefordult, ahogy Castiel levetkőzött. A farmernek durva tapintása volt, de a kék dzsekin még érződött Dean illata: whiskey és bőr, élet, élet, élet. Castiel mélyen belélegezte.
* * *
- Sikerült aludnod? – faggatta Sam. – Mikor? Mennyit? Ettél rendesen? Kérsz inni?
Castiel hazudott és hazudott és hazudott.
* * *
- Hiányoztam? – vigyorgott Dean,
ahogy a táskáját a térképasztalra hajította. – Hogy vannak a nagybetegek? – A homlokán
egy mély seb futott végig, amit Castiel többé nem tudott meggyógyítani. – Hé Cas,
szexi póló, honnan van?
- Sam bocsátotta a rendelkezésemre.
Dean mosolya fáradt volt, halvány és erőltetett. A konyhába mentek Sammel, és suttogva beszélgettek. Castiel egy darabig engedelmesen ült a helyén, aztán a lőpályára ment. Felemelte az egyik falnak támasztott shotgunt. A tárgyaknak elkezdett súlya lenni. Elgondolkozva az állának támasztotta a fegyver csövét, és a ravaszra kulcsolta az ujját. A legtöbb angyal bizonyára ezt tette. Ők nem tudják, mi vár rájuk a Mennyben; mi vár rájuk odahaza. Megrázta a fejét és a vállához emelte a puskát, ahogy Deantől látta, aztán megpróbált célozni vele, de nem sikerült még lőnie sem: fogalma sem volt, hogyan kell betárazni.
- Sam bocsátotta a rendelkezésemre.
Dean mosolya fáradt volt, halvány és erőltetett. A konyhába mentek Sammel, és suttogva beszélgettek. Castiel egy darabig engedelmesen ült a helyén, aztán a lőpályára ment. Felemelte az egyik falnak támasztott shotgunt. A tárgyaknak elkezdett súlya lenni. Elgondolkozva az állának támasztotta a fegyver csövét, és a ravaszra kulcsolta az ujját. A legtöbb angyal bizonyára ezt tette. Ők nem tudják, mi vár rájuk a Mennyben; mi vár rájuk odahaza. Megrázta a fejét és a vállához emelte a puskát, ahogy Deantől látta, aztán megpróbált célozni vele, de nem sikerült még lőnie sem: fogalma sem volt, hogyan kell betárazni.
* * *
- Mi a szar, Cas?
- Köszönöm, hogy gondot viseltetek rám.
Dean ingerültnek tűnt, de nehéz volt pontosan megállapítani az aurája színei nélkül. Az ágya szélén ült, görnyedt háttal, csapott vállakkal, és dühödten bámult rá.
- A továbbiakban nem élnék a kedvességetekkel – magyarázta Castiel. – Crowley és Abaddon épp elég munkát ad nektek, és Sam sem épült még fel a próbák-
- A kurva életbe! – csattant fel Dean. – Csak… csak ülj le, jó? Mi a fene van? Figyelj, ha akarsz beszélni róla… de nem úgy néztél ki, mint aki beszélni akar róla, és gondoltam… Cas, mi van veled?
- Pontosan tudod, mi van velem – vágta rá Castiel, szigorúbban, mint szerette volna. Hálát kéne mutatnia. Bűnbánatot. Mindent, amit érez, ha érez még valamit egyáltalán. – Már nem veszítek a hasznomat, Metatron elragadta tőlem a malasztomat, és-
- Sosem mondtad, hogy ő… Jézusom. – Dean a szájára szorította a tenyerét, és a tekintete megváltozott, valahogy elnehezült.
- Felesleges, hogy itt maradjak.
- Ülj le! – üvöltött rá Dean, és amikor Castiel nem mozdult, talpra ugrott, a vállainál fogva megragadta, és lenyomta az ágyra, tíz körömmel markolva a ballonkabátba. – Látod? – sziszegte. – Nem olyan nehéz. Itt ülni. Maradni. – A kezét óvatosan lecsúsztatta a vállán, és ebben a mozdulatban gyöngédség volt és megbocsátás: Castiel már nem tudta követni Dean érzéseinek viharát, elveszetten és engedelmesen ült csak, míg a torkát egyre szorongatta valami. El akart menekülni. Könyörögve kulcsolta át Dean csuklóját az ujjaival, bár tudta, nincs joga bármit is kérni.
- Maradj velünk – suttogta Dean. – Maradj velem.
Összetámasztotta a homlokukat, és együtt lélegeztek a csendben.
Megjegyzések
És én írok először véleményt!
merthogy nem krika lesz az tuti.
Szóval könnyfacsargató. Egész határozottan az, és nagyon visszaadta az elveszettség, a húsba zárt lélek kétségbeesését, szenvedését.
Az pedig, hogy Dean segíteni akar neki, valami szívszorongató.
És az az utolsó mondat!
Azt hiszem a lezárásaidat szeretem a legjobban, mert olyan jól összefoglalja az egész lényegét.
Le a kalappal újfent.
Habár még mindig kegyetlenül le vagyok maradva a sorozattal, sikerült átéreznem, jej!
Puszi
(ez most kivételesen egy olyan fic volt ami nekem is kellett mielőtt dvbsévbás-v á-sv ádsvdvávbdávbásdebvsávds.)
(A bárjelenet az egyetlen napsugaram - nem csak két férfit, két kifejezetten férfias, vadász-küllemű férfit, és Cas pontleszarja, szóval végre Dean is tudja, hogy kedvenc angyalunk (örökre az és kész) totálisan indifferens bármiféle szexuális beállítottságra.)
Azért jöttem hogy lerójam tiszteletemet és csodálatomat előtted drága Reisuto, megint nagyot alkottál. Megint! *-*
Nagyon tetszett a történet, ha nem jöttél rá, azonban megtudnék most kattanni legbelül, mert még csak az évad 16. részénél járok, de így a kommenteket olvasva arra jöttem rá (szólj ha tévedek), hogy meg fog szakadni a szívem. És micsoda? Castiel leszarja a szexuális beállítottságokat? *jólértelmezem?* Fogalmam sincs ezt most hogyan kezeljem T.T
imádtam Crowleyt ahogy kifejtette, hogy ő csak azt akarta, hogy szeressék.. valami eszméletlen volt.
(bocs a csapongásért)
Cas, amikor éppen Godstiel üzemmódban van, ugye élből lemészárol egy kissé szektás papot aki a melegek ellen prédikál, kijelentve, hogy "I am totally indifferent for sexual orientation", és a mostani epizódban szeme sem rebben, amikor egy meleg párral akad dolguk, amíg Dean tátott szájjal szempillarebegtet. Én egyszerűen imádom, hogy gyöngyvirágom-szívemcsücske a szexet és a szerelmet mind a mai napig képtelen egymástól függetlenül értelmezni, de amellett szemrebbenés nélkül elmegy, ha azonos neműek szeretik egymást, mert egyszerűen semmi sem lehetne természetesebb számára. (Castiel for president.)
Én sem tudok egybefüggő mondatokban gondolkozni az epizódról, ingerem van írni egy metát - pedig valahogy össze kéne szednem magam, mert holnaptól már reggel nyolctól este nyolcig kell a vizsgáimra tanulnom.
AKAROK EGY CROWLEY-T ITTHONRA. Kis rohadékom. <3 Az epizód után az első dolgom volt körberohanni twitteren és leborulni az írók meg a színészek és Mark Kibaszott Sheppard előtt.
Én még a Hetalia miatt lettem szorgalmas látogatója a blogodnak, és mikor ősszel említetted, hogy valószínűleg nem írsz többet, azt hittem, búcsút veszek tőled. De egyszer nagyon unatkoztam, a Tumblr miatt a Supnat amúgy is ismerős volt valamennyire, ezért elolvastam pár ficedet, és éreztem, hogy valami megfogott bennük és jó lenne jobban érteni őket. Így hát elkezdtem nézni egy 8. évadnál tartó sorozatot Miattad, és amiatt ahogyan írsz, pedig amúgy vizsgaidőszak volt. És a sorsom ezzel megpecsételődött (amiért áldalak és gyilkollak, mivel senki nem figyelmeztetett, hogy mondjak búcsút a szívemnek és a stresszmentes életemnek).
Fogalmam sincs, mit emeljek most ki, inkább csak nagy-nagy köszönet azért, amit eddig alkottál SPN témában.
A ficekért is, amiket ajánlottál, és a fandomokkal kapcsolatos bejegyzésért is (nagyjából így látom a dolgokat én is, de magyarul még nem találkoztam más véleményével ilyen terjedelemben és jó volt látni, mit hogyan/miért gondolsz).
Konkrétan ide: Ha így kezdődne a 9. évad, tökéletesen boldog lennék. Egy ideig nem tudtam, pontosan miért érzem magam nyomorultul az évadzáró miatt (a teljesen nyilvánvaló okokat leszámítva - mert egyébként MINDBLOWN volt és mindenki előtt térdre hullnék aki dolgozott rajta).
Aztán leesett, hogy istenem, ezek ketten még mindig nem ültek le beszélni egymással a Purgatórium óta (vagy inkább sose), hogy Cas azt hiszi, hogy csak azért van rá szükség mert hasznos, hogy Dean úgy gondolta, ha a Menny bezárul Cas ott akar maradni és nem tudja, hogy pitét akart neki venni, és hogy Naominak konkrétan ki kellett képeznie, hogy meg tudja ölni őt és még így sem sikerült. És fogalmuk sincs, mekkora hatással vannak egymásra és egymás döntéseire és még rengeteg dolog eszembe jutott de inkább befejezem most itt. *sigh* Komolyan, mutogatni kéne őket párkapcsolati tanácsadásokon, hogy ez történik, ha a felek nem kommunikálnak. (de legalább már a szikrája látszik, hogy egyszer fognak)
Köszönöm hogy megírtad ezt, sokkal jobb kedvem lett <3 És ha tényleg írsz egy évadzárós metát is, én is megkérem a kezed.
Üdv, Sally
Minden OTPmnél azt hiszem, hogy na ez, ez a legtragikusabb és legszebb szerelmi történet, aztán jön valami, ami megdekázza. A Destiel most éppen tökönrúgott mindenkit, egyszerűen mert annyira fájóan valóságos... és minden esélyük meglenne a boldogságra (ha csak egy pillanatnyira is, ebben a szörnyű sorsban amit a hátukon cipelnek), és ott vannak egymásnak, ott vannak egymás mellett, de az állandó miszkommunikáció és félreértések miatt mégis képtelenek megtalálni egymást. Most fejen epizódról-epizódra végigmentem a nyolcadik évadon, és szívszaggató, mennyi lehetőségük volt, hogy Dean (akinek korábban Cas csak a zsebből elkapható Superman volt, aki lesz szíves megoldani a problémájukat aztán lelépni a búsba mert nem bízik meg benne és minden angyal faszfej) - "No chick-flick moments" Dean Winchester egyszerűen elkeseredetten kutat Cas után, de akkor sem találja, amikor mellette van: az egész évadot szimbolizálja az a pillanat, amikor a Purgatóriumban felé nyújtja a kezét: Cas ellöki, és Dean nem tudja felfogni, mennyi akarat, erő és szeretet van ebben; és azt hiszi, ő hibázott el valamit, ő volt túl gyenge és túl emberi. És körülbelül három mondattal lehetne tisztázni a miértjeiket, és ez egyszerre szörnyű és csodálatos. Nagyon drukkolok az S9 íróinak, hogy merjék folytatni ezt a szálat, mert Destielék és az egész Team Free Will dinamikája most egyszerűen borzongatóan bámulatos.
A meta számomra valamiféle bűnös élvezet: egy nagyon különös műfaj, mert igazából nem sok újat lehet vele mondani, és az olvasó csak bólogatni fog, hogy "aha, én is erre gondoltam", "igen, pontosan", "nyílván". Szoktam őket angolul olvasgatni, de vannak fenntartásaim azzal szemben, hogy írjak is egyet: nagyon egyoldalúnak tartom, és nagyon olyan érzésem van, mintha az író pódiumról dumálna. A cikkek esetén is érvel az ember és próbálja meggyőzni a közönségét, de ott van lehetőség a vitára, nyitva van a lehetősége annak, hogy az olvasónak ellenvéleménye legyen, és a lényege az, hogy a tisztelt olvasó tovább gondolja a leírtakat; míg a metánál tulajdonképpen leszuszakolod a meglátásodat valaki torkán, aki vagy bólogatni fog, vagy kitörik a nyaka a sulykolós mondatok alatt. És ez nem valami szimpatikus - ugyanakkor szívesen végigvenném ezt az évadzárót képkockáról-képkockára, mert wohho, kijár neki. Szerintem ha az angol fandom nem ír le addig mindent, amit mondani lehet, és ha van igény rá, azért majd nekiveselkedem owo
Még egyszer nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm <3
Lenyűgözött. Egészen addig nem mertem hozzászagolni sem a legújabb művedhez, de most..
Egyszerűen... ez egy élő gyerek. Lélegzik, pislog, érzékel, tapint.
Szívszorongató lett, lélektipró, és nem ragozom tovább, mert nem tudok mit írni.
Nagyon köszönöm ezt a művedet. ♥
nagyon *khmkhm*
szép *haldoklás utolsó pillanatai*
volt. *ééés megvan!*
most egy ideig nem tudok majd áradozni a bejegyzések alatt, mert éppen a hullaházban fogok szieztázni. majd jövök...
valamikor-
És ha valami tök mást hoznak ki belőle, mint amit remélek, annak is örülni fogok, mert a season gr8 tényleg zseniális volt, és ha megtartják ezt az írógárdát, akkor lemegyünk még mi hídba novemberben is. (Addig meg irogatjuk az angstos ficeket.)
Destiel: sokat várok ettől a kapcsolattól, nagyon sok fejlődést. Nekem semmi bajom nem lenne ha nem lenne belőle "kapcsolat", mmint szerelmi. Én azt akarom h ez a két idióta beszélgessen, és legyenek egy nyanvadt család. Igen, Castiel Winchestert akarok!!! Mert az ő kapcsolatuk ennél szerintem sokkal mélyebb, nem csupán szex és hasonlók.
A fic annnnyira illet a világba, és Cas is, bár én azt hittem rögtön ártani fog magának, mert amikor lerombolta a mennyet, már akkor is azt mondta, öngyilkos lesz ha visszamegy. És Cas megtanult hazudni, és azt hitte haszontalan de Dean marasztalta és asdfgghj!!
"Egy. Adriel. Kettő. Ambriel. Három. Arariel. Négy, öt, hat, hét… " Ez a rész nagyon meghatott, és komolyan hogy tudsz te ilyet írni? *leborul*
A Meg-es Drabble-t is elolvastam újra, és nagyon fájt, de azóta megszerettem a skyfall-t.
Szóval szerintem remek elképzelés a jövőről, és igen, üljenek már le végre megbeszélni a problémáikat! Ez a fic most rendkívül jól jött a széttépett szívem összefércelésére.
OFF: Crowley-t a fináléban szerintem minden ember megszerette. Bár én már akkor eladtam neki a lelkem, mikor először a képernyőre lépett és ráordított Dean-ékre*.*
Istenem, istenem, ISTENEM. A hangulat a sorozat és a fic között szemernyit sem változott, a tördelésed még mindig zseniális és az érzések, az érzések, azok a szörnyű, kifürkészhetetlen és csodálatosan erős érzések, hát én sírok.
Ez a történet morfium a fájdalmamnak, és hálás vagyok érte.