Occam borotvája: filozófiai elv, mely kimondja, hogy két hipotézis közül az egyszerűbb választandó:
1.a pszichiáterem őrült 2. csak én vagyok őrült
[avagy újabb bizonytalan szárnypróbálgatások az NBC Hannibal-fandomban mert az 1x9-et nem tudtam sequel nélkül hagyni]
1.
[avagy újabb bizonytalan szárnypróbálgatások az NBC Hannibal-fandomban mert az 1x9-et nem tudtam sequel nélkül hagyni]
- Ha egyszer értesítene arról, mikor érkezik vendégségbe,
talán meglephetném a kedvencével.
Hannibal szavaiban nincs megrovás, csak valami reménykedő kedvesség. Könyékig lisztesen, fehér kötényben gyúr valami húscafatot, amire Willnek nehezére esik ránézni, nem tudja, miért.
- Csalódna bennem – mondja, a torka kényelmetlenül száraz, félrenéz, a pultra, a közönyös konyhagépekre, a plafonra, a plafonon át egy csillagtalan éjszakába, elvágyódik, nem, ez menekülés, a mennyezetet feltépve az égig rohanna.
- Miért?
Hannibal pedig a bokájánál fogva visszacibálná a valóságba. A konyhája, a háza, az inggallérja, a frizurája, minden olyan normális-normális-normális, mint egy szociális iskolapélda, mint egy tévéműsor, mint ahogy az életedet elképzeled, ahogy az életedet eléd tálalják, amikor fiatal vagy. És két pofára zabálsz egy illúziót.
- A fagylalt az egyetlen „kedvencem”, amire gondolni tudok – vallja be Will.
- Ó. Tehát fagylalt.
- Vanília – teszi hozzá félszegen, és megvonja a vállát. Unalmas és jellegtelen választás egy unalmas és jellegtelen emberhez, egy unalmas és jellegtelen őrülthöz. Annyi undorítóan zseniális pszichopata bőre alá varrja magát, és magát feltépve csak ez a kiborító szokványosság van, Hannibal bona fide eleganciájának ellentéte.
Ha ő megölne valakit, biztos egyszerűen csak fejbelőné őket.
- Akkor vanília lesz. Én az indonéz vaníliát tartom a legkiválóbbnak.
Hannibal megenné az áldozatait.
Will lehunyja a szemét, és egy darabig nem meri kinyitni. Azt kívánja, bárcsak ki tudna hátrálni ebből a jelenetből, és visszatérhetne belé a gondolatait hátrahagyva. Hannibal és a gyilkosság, ennek van valami különös, fals mellékíze, mint a húsnak, amit készít. És ez a probléma: a porcelántányéron szervírozott fogásoknak a vacsoravendégek néha, úgy hallja, felállva tapsolnak, Jack is rajong értük, és ő, az asztal szélén ülve, falatról-falatra rosszabbul érzi magát, mert valami nem stimmel: rágós vagy ízetlen, de van valami rossz a húsban, de senki más nem veszi észre, és ő ezért csöndben marad és azt magyarázza magának, hogy csak nincs az haute cuisin-hez szokva, hogy ezeknek a drága ételek talán szándékosan és mind ilyenek.
És mégis.
Érezni fogja ezt a mellékízt a szájában, mint ahogy figyelte Hannibalt, amikor nyílt szívmasszázst adott az egyik áldozatnak vagy amikor Abigail torkát szorította össze, amikor megmentette őket és ő mégis csak arra tudott gondolni, hogy azért jött, hogy elvegye ezeket az életeket.
Érezni fogja ezt a mellékízt, mint amikor felvetette Alanának, nem is tudja már, mikor, hogy a Hannibal azért egy eléggé szokatlan név, és a nő csak bámult rá, „Hannibal nem idevalósi”, mondta, és Will nevetett és azt kérdezte: „Nem?” „Litván” – és ő csak akkor, csak onnantól vette észre Hannibal akcentusát, pont ő, aki annyira kétségbeejtően jó megfigyelő, és becsapva érezte magát, mert tudnia kellett volna, mert lehetetlen, hogy korábban nem hallotta ki a koppanó R-eket, az elnyelt diftónusokat.
Gyanakszik Hannibalra és fogalma sincs, mivel vádolja. Néha úgy érzi, undorodik tőle; ami a legnevetségesebb dolog a világon, hiszen ő a legközelebbi dolog egy baráthoz, amije csak lehet, ő a belépőkártyája mindenhez, ami számít, ami fontos lehet – Abigail; Alana – mind Hannibal holdudvarában. Hannibal meggyógyíthatná és megmenthetné őt, hajlandó lenne leszaggatni róla ezeket a rémálmokat, Hannibal meggyilkolná Will Graham-et és a felszakított porhüvelyből előcibálna valakit, akit Will már régen elfelejtett, és aki valószínűleg önmaga, az a halk hangú idegen, aki minden gyanújára súgja: tévedsz, aki minden gyilkos profiljára rámutat: ez nem te vagy.
Hannibal tenyere a hátára simul, és erre végigcikázik rajta a hideg, szóval kényszeríti magát, hogy a gerincét meggörbítve az érintésébe simuljon, hogy jól essen a kezéből sugárzó szilárd és biztos melegség, a gesztus megnyugtató egyszerűsége. Will semmi mást nem akar, mint kedvelni Hannibalt, szeretni, olyan egyszerűen, magától értetődően és tisztán, ahogy a férfi szereti őt, hogy megszabaduljon a képzelete undorító és alattomos, hálátlan sejtéseitől. A pulóvere most biztosan csupa liszt, és valóban kétségbeesettnek kell tűnnie, ha Hannibal ennek árán is hajlandó megérinteni őt,
vagy talán egyszerűen csak belisztezi, a felismerhetetlenségig, hófehérre, mert a hús a panírban mind egyforma;
Will megremeg. Hannibal jobbjában szeletelőbárd, a vágódeszkán pihen lustán, és egyetlen tökéletes mozdulattal lehet szúrni vele: ha most kicsit taszít Will hátán, pont a gyomrába fúrhatná, és műtéti precizitással egész a lengőbordákig felmetszhetné őt.
- Nekem… nekem mindegy, csak vanília legyen.
Hannibal mosolya feszes, udvarias, megértő.
- Rendben. Holnap este megfelelne? Talán úgy hat körül.
Will nagyot nyel.
- Segítsek a hússal? – kérdezi, szánalmasan esetlenül, és felgyűri az ingujját, mielőtt Hannibal felelhetne. A férfi mosolya egyre szélesebb, apró fogai és csillogó ínye egy pillanatra elővillan.
- Semmi sem tenne boldogabbá.
Hannibal szavaiban nincs megrovás, csak valami reménykedő kedvesség. Könyékig lisztesen, fehér kötényben gyúr valami húscafatot, amire Willnek nehezére esik ránézni, nem tudja, miért.
- Csalódna bennem – mondja, a torka kényelmetlenül száraz, félrenéz, a pultra, a közönyös konyhagépekre, a plafonra, a plafonon át egy csillagtalan éjszakába, elvágyódik, nem, ez menekülés, a mennyezetet feltépve az égig rohanna.
- Miért?
Hannibal pedig a bokájánál fogva visszacibálná a valóságba. A konyhája, a háza, az inggallérja, a frizurája, minden olyan normális-normális-normális, mint egy szociális iskolapélda, mint egy tévéműsor, mint ahogy az életedet elképzeled, ahogy az életedet eléd tálalják, amikor fiatal vagy. És két pofára zabálsz egy illúziót.
- A fagylalt az egyetlen „kedvencem”, amire gondolni tudok – vallja be Will.
- Ó. Tehát fagylalt.
- Vanília – teszi hozzá félszegen, és megvonja a vállát. Unalmas és jellegtelen választás egy unalmas és jellegtelen emberhez, egy unalmas és jellegtelen őrülthöz. Annyi undorítóan zseniális pszichopata bőre alá varrja magát, és magát feltépve csak ez a kiborító szokványosság van, Hannibal bona fide eleganciájának ellentéte.
Ha ő megölne valakit, biztos egyszerűen csak fejbelőné őket.
- Akkor vanília lesz. Én az indonéz vaníliát tartom a legkiválóbbnak.
Hannibal megenné az áldozatait.
Will lehunyja a szemét, és egy darabig nem meri kinyitni. Azt kívánja, bárcsak ki tudna hátrálni ebből a jelenetből, és visszatérhetne belé a gondolatait hátrahagyva. Hannibal és a gyilkosság, ennek van valami különös, fals mellékíze, mint a húsnak, amit készít. És ez a probléma: a porcelántányéron szervírozott fogásoknak a vacsoravendégek néha, úgy hallja, felállva tapsolnak, Jack is rajong értük, és ő, az asztal szélén ülve, falatról-falatra rosszabbul érzi magát, mert valami nem stimmel: rágós vagy ízetlen, de van valami rossz a húsban, de senki más nem veszi észre, és ő ezért csöndben marad és azt magyarázza magának, hogy csak nincs az haute cuisin-hez szokva, hogy ezeknek a drága ételek talán szándékosan és mind ilyenek.
És mégis.
Érezni fogja ezt a mellékízt a szájában, mint ahogy figyelte Hannibalt, amikor nyílt szívmasszázst adott az egyik áldozatnak vagy amikor Abigail torkát szorította össze, amikor megmentette őket és ő mégis csak arra tudott gondolni, hogy azért jött, hogy elvegye ezeket az életeket.
Érezni fogja ezt a mellékízt, mint amikor felvetette Alanának, nem is tudja már, mikor, hogy a Hannibal azért egy eléggé szokatlan név, és a nő csak bámult rá, „Hannibal nem idevalósi”, mondta, és Will nevetett és azt kérdezte: „Nem?” „Litván” – és ő csak akkor, csak onnantól vette észre Hannibal akcentusát, pont ő, aki annyira kétségbeejtően jó megfigyelő, és becsapva érezte magát, mert tudnia kellett volna, mert lehetetlen, hogy korábban nem hallotta ki a koppanó R-eket, az elnyelt diftónusokat.
Gyanakszik Hannibalra és fogalma sincs, mivel vádolja. Néha úgy érzi, undorodik tőle; ami a legnevetségesebb dolog a világon, hiszen ő a legközelebbi dolog egy baráthoz, amije csak lehet, ő a belépőkártyája mindenhez, ami számít, ami fontos lehet – Abigail; Alana – mind Hannibal holdudvarában. Hannibal meggyógyíthatná és megmenthetné őt, hajlandó lenne leszaggatni róla ezeket a rémálmokat, Hannibal meggyilkolná Will Graham-et és a felszakított porhüvelyből előcibálna valakit, akit Will már régen elfelejtett, és aki valószínűleg önmaga, az a halk hangú idegen, aki minden gyanújára súgja: tévedsz, aki minden gyilkos profiljára rámutat: ez nem te vagy.
Hannibal tenyere a hátára simul, és erre végigcikázik rajta a hideg, szóval kényszeríti magát, hogy a gerincét meggörbítve az érintésébe simuljon, hogy jól essen a kezéből sugárzó szilárd és biztos melegség, a gesztus megnyugtató egyszerűsége. Will semmi mást nem akar, mint kedvelni Hannibalt, szeretni, olyan egyszerűen, magától értetődően és tisztán, ahogy a férfi szereti őt, hogy megszabaduljon a képzelete undorító és alattomos, hálátlan sejtéseitől. A pulóvere most biztosan csupa liszt, és valóban kétségbeesettnek kell tűnnie, ha Hannibal ennek árán is hajlandó megérinteni őt,
vagy talán egyszerűen csak belisztezi, a felismerhetetlenségig, hófehérre, mert a hús a panírban mind egyforma;
Will megremeg. Hannibal jobbjában szeletelőbárd, a vágódeszkán pihen lustán, és egyetlen tökéletes mozdulattal lehet szúrni vele: ha most kicsit taszít Will hátán, pont a gyomrába fúrhatná, és műtéti precizitással egész a lengőbordákig felmetszhetné őt.
- Nekem… nekem mindegy, csak vanília legyen.
Hannibal mosolya feszes, udvarias, megértő.
- Rendben. Holnap este megfelelne? Talán úgy hat körül.
Will nagyot nyel.
- Segítsek a hússal? – kérdezi, szánalmasan esetlenül, és felgyűri az ingujját, mielőtt Hannibal felelhetne. A férfi mosolya egyre szélesebb, apró fogai és csillogó ínye egy pillanatra elővillan.
- Semmi sem tenne boldogabbá.
Megjegyzések
ad1: Imádom a vanília fagyit, el kell mennem a boltba venni!
ad2: Éhes vagyok, kéne némi sült hús...
Amúgy, gyönyörű, hogy Will tudja, bakker tudja, sejti, érzi, Hannibal "hobbyját", és mégis tagadja önmaga előtt... Csodás. *.* Hannibal pedig szintén tudja mi jár a másik a fejében, és odáig van magától, hogy most kísérletezhet, játszhat a fickóval...
Imádom a fickót egyébiránt. Gyerek voltam még mikor először láttam a Bárányok Hallgatnak-ot, aztán kamaszként végre kikerültem Jóanyám keze alól és el tudtam olvasni a könyveket. Meg akkoriban találtam egy zseniális novellasorozatot a neten, melyben Hannibal recepteket osztott meg a közönséggel. Ott vesztem el, már főzés kapcsán, tudtam, hogy én semmi mást nem akarok, csakis jól és csodásan főzni ^^
A húshoz, mint táplálékhoz való kapcsolatomon is nagyon sokat formált az egész fandomja vagy legendája Hannibalnak. Na, befogom.
Köszönöm az írást. :)
Meg az egész, úgy ahogy van. (:
Azok az apró mozzanatok, amikből lassan kibontakozott ez a komplex építmény, amit általában csak kettejük kapcsolatának neveznek... félelmetes. Felesleges megemlítenem, de állati jól használod a karaktereket :D
Az elején Occam borotvája különösen tetszett :D tényleg illik rá :D
Írnék még többet is, de belém fojtottad a szót... vannak olyan írások, amik után nem lehet órákig pofázni, mert nem tudsz O.O Szóval remélem még sok ilyet írsz *_* Öhm, és te hol láttad a 9. részt? *.*
Sok-sok időt és ihletet! :D
Én önző dög módon torrentről szoktam leszedni (általában eztv-től), de a hulun lehet online is nézni és akkor az beleszámít a statisztikába: http://www.hulu.com/hannibal - ő valamiért nyolcadik epizódnak számolja a Trou Normand-ot (lehet hogy a cenzúrázott rész miatt...?), de én akárhogy is nézem, ez a kilencedik, és az IMDB is egyetért velem, most direkt lecsekkoltam külön.
Már az első pár részben meg volt az a sejtésem, hogy Will érzi Hannibal-on, hogy valami nincs rendben vele. ,,A konyhája, a háza, az inggallérja, a frizurája, minden olyan normális-normális-normális, mint egy szociális iskolapélda, mint egy tévéműsor, mint ahogy az életedet elképzeled, ahogy az életedet eléd tálalják, amikor fiatal vagy." -Nagyon igaz. (Nem is tudtam, hogy Hannibal Lengyel) Will-ről még annyit, hogy szerintem ennyire nem esetlen. Félszeg ugyan, de határozottabb.
Ui: sequel mit jelent? És ömm.. mi az az IC?(ezt még korábban olvastam)
Will félszegségét itt az (enyhén szólva) kényelmetlen gondolatai okozzák, amik folyamatosan dörömbölnek a koponyáján, és amik miatt nem is igazán tud koncentrálni - én a kilencedik részben ezt láttam rajta, nem kawaii uke Will-chant szerettem (hát sajnos arra is láttam már példát) - legközelebb megpróbálom ezt kissé jobban hangsúlyozni ^^"
A sequel az epilógus filmes megfelelője (kábé), az IC pedig "in character" (mint az OOC ellentéte); tehát hogy a szereplő karakterhűen viselkedik.
Bevallom nem szeretek Hannibal fanfictiont olvasni, írni, meg semmit ami azzal kapcsolatos. (nem, kritikát írni sem, magam sem hiszem, hogy értek hozzá) Szerintem nehéz megfogni a karaktereket a legtöbb írónak, ezért én nem is próbálkozom olvasgatni... gyakran. Persze Sherlockkal is ez volt a véleményem. Aztán megjelentél az életemben te, és bebizonyítottad, hogy semmi sem lehetetlen. Határozottan !TETSZETT! felkiáltójellel, nagybetűvel, háromcével. Will tényleg eléggé kis esetlen, de szerintem ez a sorozat egy-két labilis pillanatába pontosan beleillene jelenetnek. Hannibálról nem nyilatkozom (mert nem merek, pedig szeretem, imádom).
,,...mert a hús a panírban mind egyforma;" <-- engem ez fogott meg nagyon. de tényleg. Egyszerűen csak tátogok, mint hal a parton, hogyan jutnak eszedbe ilyen dolgok?
Mehetnél filozófusnak. Menjél filozófusnak. És írj könyvet. Igen.
Amúgy: a vanília fagyi az egyetlen olyan fagylalt, amit képes vagyok letuszkolni a számon. Szerinted ez normális?
Őszintén bevallom, hogy én sem vagyok nagy ficolvasó - a karakterekről általában nagyon határozott elképzelésem van, és ezért sokszor nehezen azonosulok az író nézőpontjával. Csak Sherlock és SPN ficeket olvasok rendszeresen (és azokat is 99%-ban angolul), a többi fandomban épp csak körbeszimatoltam, és ott inkább íróként, mint olvasóként (hogy tudjam, melyik az a történet, amit már megírtak vagy mik a tipikus toposzok). Nagyon boldog vagyok valahányszor összefutok egy olyan íróval, aki hasonlóképpen látja a szereplőket, mint én, és jó a stílusa és nem 2005-ben frissített utoljára és jól le lehet stalkolni őket *sátáni kacaj*
[A filozófiavizsgám jeles lett múlt szemeszterben! Nagyon büszke voltam magamra. Könyvet meg 21 éve akarok írni kábé, csak 21 éve mondom hogy "á még nem vagyok elég jó." Bár amilyen önkritikám van, 90 évesen is azt fogom mondani hogy "á még nem vagyok elég jó", szóval lassan tennem kéne valamit... és írni egy nem olyan jó könyvet, csak hogy a következő már jobb lehessen.]
A vanília fagylalt nagyon hálás jószág. Én feketetea-füvet szoktam szórni a tetejére, úgy külön baromi finom.
Még egyszer köszönöm, hogy írtál ★
És akkor a történet, pont olyan rohadtul, idegborzolóan FÉLELMETES, és annyira hozza a sorozat hangulatát, hogy ezzel kapcsolatban is kezdem azt hinni, hogy ott leselkedsz a forgatási helyszineken, és beleolvasol a forgatókönyvekbe.
Ugyan én teljeséggel elfogult véleményező vagyok, a lelkesítők mezejéről, ráadásul a ficekkel úgy vagyok, hogy Taníts Mester! de akkor is, baromi jó lett.
És ilyenek után jön elő bennem, hogy basszus, mit akarok én a nyomorú ficeimmel, de aztán lerázom magamról, mert azzal nem megyek sokra, ha ezen sirdogálok.
És ha már írás, akkor ne hezitálj. Tudom, hogy a magyar könyvkiadás egyenlő a katasztrófával, de magadnak akkor is le kéne irni, hogy lásd, hol tartasz.
Bocsánat, de én ehhez nem tudok értelmeset és ennél többet hozzászólni, mert nem.
Egész egyszerűen ez így gömbölyű, én meg a szám szélét harapdálva leselkedek a két ujjam között, hogy Te.Jó.Ég.
Közönöm, hogy olvashattam
Az valószínűleg az én elmeállapotomat jellemzi, hogy a ficc olvasása után kimentem a konyhába pálcikás jégkrémet enni. Sajnos nem volt vaníliás. Annyit tudok mondani, hogy nagyon-nagyon tetszett *-*
Ugyan ezt én is tudom, múltkor sikerült fel is fognom, de azért futom a köröket, hogy basszus, miért? Persze ez nálam valamiféle tuning is, hogy na majd én megmutatom! de ebben sem vagyok biztos.
A lelki életemet is hajlamos vagyok túlbonyolítani, így hát ezt is.
És nincs is bennem márt irigység :)
és basszus én vagyok az egyetlen, aki nem képes Hannibal közben enni? Kezdem úgy érezni, hogy valami nagyon nincs rendben velem ezen téren.
Nagy mestere vagy annak, hogy elvedd az ember levegőjét, kiszorítsd a tüdejéből, az egész történet egy visszatartott, bizonytalan lélegzet, amit nem mersz kiengedni, mert annak következménye lesz, akkor történik valami, aminek nem kéne, akkor beleszólsz a dolgokba, amiknek csak menniük kel a maguk útján, ÉSÉSÉSÉSÉS
pont, mint a sorozat. Azt is képes vagyok elenyésző mennyiségű levegővel végignézni, amikor már a többiek is rámszólnak, hogy "Lusli, lélegezz, LÉLEGEZZ".
Az ordítós bevezető után csak halkan suttogom, hogy fantasztikus. Honnan veszed a szavakat? Annyira éterinek, másviláginak tűnnek ebben a csodálatos megfogalmazásban, mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnénk. A mondatszövés. Mintha hárfáznál. Mindig a jó húrokat pendíted meg, és a végén összeáll a dallam. Fantasztikus.
Annyira jól eltaláltad a karaktereket, hogy... nagyon. Na. Will az a szereplő, akit úgy non-stop huszonnégy órában szeretnék átölelni és babusgatni hogy ssshhh nem lesz semmi gond ne add föl mi szeretünk ;_;.
A hatodik részben eljutottam arra a pontra, hogy Hannibal-lal is ugyanezt csinálnám.
mi a probléma velem. mi.
Willt folyamatosan, szünet nélkül sajnálom. Mert nem ezt érdemli. Mert el fog veszni, meg fog őrülni, eszközként használják (igenJackigenkhrm), és ő tényleg nem ezt érdemli.
Hannibal meg... ő... nos, a történetedben már ott rejlik a probléma. Annyira fájdalmasan egyoldalú ez a kapcsolat, ez a kötődés, eddig minden ficben azt olvastam, hogy Will, aki kötődik, de a sorozat eddigi megtekintett részei alapján nekem nem ez jött le. Hannibal az, aki mindig megkeresi, ha Will nem bukkan föl nála, Hannibal az, aki törődik vele, valami mély, megmagyarázhatatlan, őszinte szeretettel (neeeleírtam), ami szerintem még őt magát is megrémiszti.
DE ÉS EZ AZ EGÉSZ ANNYIRA EGYOLDALÚ, hogy mindig a fanérzéseim romjai fölött szipogok egy-egy rész végén.
És most is a fanérzéseim romjai fölött szipogok.
("Hannibal szavaiban nincs megrovás, csak valami reménykedő kedvesség" THIS. Az a reménykedő kedvesség. Az.)
Bevallom, én még nem jutottam tovább a hatodik résznél, mert egyszerűen még mindig nem tudom, folytatják-e a sorozatot, vagy sem, szóval felkészülök az utóbbi verzióra és beosztom magamnak a részeket elkövetkezendő életem hátralevő részére (ha ötévenként megnézek egy részt, talán kitart és nem fogok ordítva bőgni, hogy miért nincs többbbbb).
Ugyeugyeugye fogsz még írni velük? Mert ez kimondhatatlanul jó lett. Ha ide kéne idézni a kedvenc részem, kimásolnám az egész történetet. Ez is megy a falamra, az Allsmßäktig mellé. És kapsz cserébe virtuális vaníliás brownie-t, mert fagyim az nincs.
köszönömköszönömköszönöm
annyira örülök, hogy így tetszik! És fogadjuk örökbe a srácokat. Ketten. (Jöhet Abigail is, ha leszokik arról, hogy manipulálgat itt jobbra-balra)
Jó hír: én úgy hallottam, hogy az Amazon szeretné megvásárolni a jogokat az NBC-től, tehát ha igent mondanak (és hogyafenébenemondanának) akkor mindenképpen lesz folytatás, változatlan stábbal, csak több pénzzel. Gyorsan daráld le azokat az epizódokat mert Istenem a kilencedik
Nagyon szeretnék még írni velük, ezt a sorozatot, ezt a kapcsolatot nem lehet szó nélkül hagyni, de még én is csak ismerkedem az egész univerzummal és velük, és még sok tanulnivalóm van, NA DE NA MAJD. (Sem a Lépések, se ez nem volt szándékos, de így egyszerűen kiszakadnak belőlem a szavak, ha róluk van szó)
Valahol talán aggasztó milyen eszelősen imádom egy pszichopata kannibált meg a mentálisan sérült öribariját és a kicsi lányukat de nem baj
u.i.: halkan reménykedek majd, hogy egyszer megemlíted a férfit, aki a legnagyobb karakater időtlen idők óta, azt az embert aki az egész sorozatot a hátán cipelni, kinek halhatatlanságát csupán a halál akadályozta meg, s kinek a neve hallattán minden élő ember remegni kezd. a.k.a FRANKLINT)
⊙‿⊙
Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett a fic o3o
Franklyn.
Én már akkor halálra ítéltem a karaktert, amikor képes volt lerakni a koszos papírzsebkendőjét Doctor Hannibal Lecter kifogástalan üvegasztalára, de ahhoz képest hogy Hanni milyen fejet vágott utána, meglepően sok epizódig kihúzta... :D Sajnos én nem tudtam sajnálni a karaktert, de tény, hogy mosolyt csalt az arcomra (a halála... jó nem nem nem nyugodj békében Franklyn)
Nem akartam kritikát írni amíg nem láttam a 9.-részt, de most hogy megvolt... nah.
Tetszik!
Willt tökéletesen tudod ábrázolni! Épp olyan esetlen, elveszett, kiszolgáltatott ahogy lennie kell. Ez tökéletes lett, Gratulálok! Lehet hogy az előző ficcel is az volt igazán a baj, hogy távol állt tőled a karakter. Willt nagyon jól hozod és kívülről, Hannibál is jó.
Köszönöm hogy olvashattam!
Az írás állandó kísérletezést - én is úgy érzem, hogy ez most jobban sikerült. És már itt lüktet bennem a következő, amit igazán nem kéne megírnom, mert holnap vizsgázom, de egész nap nem eresztenek a szavai és nem tudom, holnap még velem lenne-e.
Köszönöm a kommentet!
A sorozat nézése közben mindig nagyon nehéz volt észben tartanom, hogy neem, a karakterek nem hülyék és vakok, csak nem tudják azt, amivel te az elejétől fogva tisztában vagy, nem, nem naiv debilek akik nem érdemlik meg az életet, hidd el.
Pont azt az elgondolást fogod meg, ami minden szereplőben benne van egy-egy kósza pillanatban - a gyanú a semmire, az undor a semmi miatt, a félelem a semmitől. Nincs ok, nincs bizonyíték, az érzés mégis valós. Ott van a tudat, biztosan és erősen befészkeli magát, kirobbanthatatlan, de megmagyarázhatatlan.
Szeretem, nagyon szeretem, ugyanúgy émelygek tőle, mint egy-egy részlettől, szóval félelmetesen klappol.
Go Suci, go~
mivel még csak két hete vagyok hivatalosan is hannibal fan (hála az égnek, így legalább nem kell sokat várnom a második évadra...), csak most kezdtem el átnézni a hannibal ficjeidet.
és nem csalódtam.
a szokásos hihetetlenül tökéletes és pontos karakterábrázolás még mindig asdfghjkl (ez így leírva olyan semmilyen, de képzeld el, ahogy magamt átkarolva felhúzott térdekkel ülve a sarokban előre-hátra dülöngélve hajtogatom. mindjárt más, ugye?)
szóval, le a kalappal.
és köszönöm az élményt.
Kedvenc sorozatot sose tudok választani, de fandom-szempontból kétségkívül ez a kedvencem: mindenki kattant, tehetséges és beteg humorú :D Fantasztikusan fogod érezni magad :3
A ficeim nem mindig követik a sorozat menetét (adások közben írtam a javarészüket, és Bryan tündérien kerezstülhúzta a számításaimat helyenként :D) de nagyon-nagyon örülök, hogy így is élvezted őket ( ͡° ͜ʖ ͡°) Biztos érkezik még... egy vagonnal. Az új évadra. Ja.