Le génie du mal

Ne tegyétek végtelenített lejátszásba ezt a számot, mert ez lesz belőle. Újabb NBC Hannibal impresszió-fic, Will Graham főszereplésével.

Chand B. Graham , Will édesapja nem volt különösebben emlékezetes figura, és Will ezzel magyarázta, hogy az arcára például szinte egyáltalán nem emlékezett. Megvolt persze a kék szempár – épp, mint az övé, épp, mint a tengeré: pontosan ennyi közös volt bennük -, emlékezett a cserzett bőrre és a semmilyenné fakult porszőke hajra, de a vonásait csak úgy tudta felidézni magában, mintha egy fotó alapján kéne rajzolnia. A hangja viszont örökre megmaradt benne.
Különös: az egész gyerekkora egy moraj volt, ha úgy vesszük. Tengerbőgés; a hullámok zihálása, vitorlák sóhajtanak és a hajók fémes szörnyhanggal nyöszörögnek éjszaka a kikötőben.
A múlt olajszagú volt és rozsdától málló, apja kesernyés hangjával, ahogy egy mólón ülve figyelték a horgonyt vető óceánjárókat.
- Francos mázlisták – mondta apa, inkább csak úgy magának, aztán Will felé fordult. – Az ilyenek, ezek mind alkut kötöttek az ördöggel.
Valahogy ez volt a szavajárása.
Visszanéztek a tengerre, ami felett pára ködlött, és Will ökölbe szorította a kezét.

Cindy Brought volt az első komolyabb barátnője, tizenhat évesen. Virginiában találkoztak, abban a Morning Star-i iskolában, ahová Will úgy két hónapig járt, és egy egész nyáron át mindketten meg voltak győződve róla, hogy egymásba szerettek. Cindy virágokat tűzött a hajába, a bokája körül fodrozódó szoknyákat viselt, és a bőrének napfény-illata volt. Willt valahogy úgy hordta magával, mint azokat a kis ölebeket, akiket táskában szokás cipelni, és mindenkitől azt kérdezte: „ugye, milyen cuki?” Egyszer misére is magával vitte, és a hátsó sorban fogták egymás kezét. Will sosem volt vallásos, de Cindyt valahogy vonzotta ez az egész. A tömjén szentelt füstje Willt a citromos légfrissítőre emlékeztette, a szertartást pedig szívből unta és egy kicsit talán utálta is. A tekintete közönyösen rebbent freskóról freskóra és stukkóról stukkóra, amíg meg nem pillantotta az oltárkép súlya alatt görnyedő sátánszobrot.
Az ördögöt a maga részéről egész odáig valami ocsmány, visszataszító dolognak képzelte el, síkos, hideg testtel, patákkal és málló szaruszarvakkal, de a Morning Star-i templom Luciferje gyönyörű volt: egy bukott angyal vak szemekkel, puha szájjal, márványarcába bomló zihált kőtincsekkel. Karján kidagadtak az inak, ahogy hátán cipelte a Mennyország súlyát, selyemkönnyű tógája feszes combjára tapadt és roppant szárnyai a földön terültek szét.
Will egész végig csak őt nézte onnantól, és egy este visszatért hozzá magától, egyedül, álmában pedig arcát a tenyerébe véve megcsókolta, borszagú vért kortyolva az ajkairól.
Akkor ébredt rá, hogy sosem szerette Cindy Brought-ot: a sátán tökéletes képmásába volt szerelmes.

Az ördög végül Hannibal Lecter alakjában érkezett el hozzá. Olyan illata volt, mint a jövőnek, lényének mágneses mezejében a valóság viszonylagossá és már-már feleslegessé vált. Hannibal keze volt a biztonság és a mosolya minden ígéret: a világot ígérte Willnek, hogy a józan eszét adja vissza, hogy olyan igazságokhoz vezeti, amiket egyedül már nem tud felismerni. A barátságát kínálta neki és egy család lehetőségét: általa az övé lehetett volna Abigail gyámsága és Alana szerelme.
Soha nem árulta el, mit kér cserébe.
Innen ismerszik meg minden alku, ami a pokolban köttetett. A feltételek csak akkor váltak világossá, amikor már túl késő volt.
A sátán, ez a hazudott, erőtlen istenség, véráldozatot kívánt és emberhúst. Embernek nézett ki, az emberek közül is a legtökéletesebbnek, és Will már félig szinte vak volt és egészen őrült, amikor meglátta Hannibal porban vonszolt, csonka szárnyait.
Nem kiálthatott segítségért.
Már nagyon régen szerződést és szövetséget kötöttek.