Játékszabály szerint

Gátlástalanul és gusztustalanul vidám s céltalan 9. évad fluff, amint az megígértetett. A fiúk pingpongozni tanítják Castielt. Nem sikerül. A főszerepben egy álmos és bosszúszomjas Sam Winchester, a Destiel-fanklub tiszteletbeli elnöke.
hát ezt nem olvasom el > >

Hajnal négy óra múlt kurváratúlsokkal, és Sam Winchester célirányosan lefejelte a párnáját. Mélyen belélegezte a Svájci Tavasz öblítő üde illatát, aztán kiengedte a levegőt. Mozdulatlanul hevert, a tagjait a matrac puha ölébe húzta valami lágy, lusta zsibbadás, és lehunyt szemei mögött narancssárga csillagok izzottak a sötétben.
Nagyon fáradt volt.
Igazán, elképesztően, hihetetlenül fáradt, és most itt hevert, végre, egy pizsamának kikiáltott régi pólóban. Egy lusta, vak karcsapással lesöpörte az aktákat és iratokat az ágy széléről. Majd reggel, a nagyon-reggel, fölszedi őket: ráér. Most nem akart törődni semmivel, csak hálásan és békésen szuszogott. Két napja már tudott fájdalommentesen lélegezni, és lassan a csontjai is csak amolyan kellemesen, megszokottan sajogtak, ismerős fájdalom nyilallt a bordái közé és bizseregtek a hegek a húsa alatt, az a régi-régi golyó (kösz Bela) meg békésen hasogatott a vállában.
Elmosolyodott és a párna csücskére harapott, félálomban nyammogva rajta holmi nosztalgiából (gyermekkori OCD), amikor elkezdődött a kopácsolás.
Elsőnek nem volt hangos. Messziről szólt, valahol a tudata peremén, mint az eső dübörgése a kemény betonon, aztán felerősödött, és öltött valamiféle sürgető, bántó árnyalatot, mintha kopogtatnának, döbb-döbb-döbb,
kopogtatnak Machbet kastélyának ajtaján a gyilkosságot elkövették Ameliával színházba mentek és ott
DÖBB-DÖBB-DÖBB
az átok „szeretem a boszorkányokat” mondta Amelia a virágos ruhája volt rajta és a hajának akácillata volt
(Ptssn, ptssn, kreccs)
ő grimaszolt és Amelia belé karolt „mit követtek el ellened” kérdezte nevetve „hogy így utálod őket?”
(- Na a kurv’nyádat. Sammy!)
„hát, csak…” mondta és nem fejezte be hazafelé tartottak esett az eső a cseppek keményen kopogtak döbb-döbb-döbb a betonon és Amelia belé karolt bőrig áztak ahogy csókolóztak egy nyári záporban és soha-soha nem ért véget a zivatar
- Sam!
Dean vállon csapta egy összehengergetett használati útmutatóval.
- Sam, gyere, meló van.
Sam az óra után kapott az éjjeliszekrényen, és a haját félresöpörve az arcából, hunyorogva a számlapjára meredt, azt felmordult és Deanhez hajította.
- Haggyá – közölte, a párnája köré gömbölyödve, míg a tudata egyik távoli szegletében csüngött a szó, meló, melllló, hirtelen nem volt értelme, és Amelia emléke még mindig ott lebegett, de már bűntudattal és megbánással és meló? kinekvan mibaja meló – lerúgta magáról a takarót, persze azért, tiltakozása jeleként, lassan és nyűgösen.
- Gyere már. Aztán hagylak aludni.
- Nem hagysz aludni. Sos’hagysz aludni.
Álmosan kóválygott Dean nyomában, aki aggasztóan energikusan lépkedett a kis kockás boxerében meg atlétában, és ez nem éppen munkaruha meg sehol se fegyver és Sam akkor hirtelen felkapta a fejét, basszus, Casszel van valami, gondolta riadtan, és már szinte loholt egy lehetséges katasztrófa irányába, amikor is felkenődött egy pingpongasztal oldalára.
A pingpongasztal a hármas könyvtárszoba közepén állt, és nem is igazán állt még: mindenhol csavarok és fémalkatrészek hevertek, és Sam később és mindörökre azt állította, hogy ezek egyikében csúszott meg, aztán fájósan lapogatta az oldalát.
- Pingpongasztal, komolyan? – motyogta.
- Kiérdemeltük – Dean rácsapott. Az asztal összeomlott. – Segíts felállítani. Kétemberes meló. 
- Miért van ilyen közel a szobámhoz?
- Hogy biztonságban érezze magát. Fogd be, és segíts.

Az együttműködés és csapatmunka szocialista propagandába illő hatékonysága folytán a pingpongasztal meglepően hamar és meglepően stabilan állt. Dean büszkén, szinte dorombolva simogatta fényes zöld lapját, Sam pedig az egyik ütőt lóbálgatta, csak hogy megnézze, rendben van-e a súlyelosztása.
- Nagyon elegáns. – Egyszerre és egyforma rémülettel kapták a fejüket a hang irányába. Castiel az ajtónak támaszkodva szemlélte az asztalt egy csorba kávéscsésze pereme fölül, köntösben, kócosan, bal kezében shotgun.
- Hát te? – törte meg a csendet Dean.
- Különös zajokat hallottam.
- Megnyugtat a tudat, hogy ha különös zajokat hallasz éjjel, még van időd lefőzni egy kávét.
Castiel ellökte magát a félfától.
- A kávéra szükségem van, a szervezetem igényli – jegyezte meg foghegyről, aztán, talán csak hogy bizonyítsa az igazát, a csészét óvatosan, nagy műgonddal az asztal szélére helyezte, és kihúzott magának egy széket. Leült, körbenézett, aztán röviden bólintott. – Tetszik a színe, illik a szemedhez. A hálóval fogtok halat?
- Ez nem étkezőasztal – mondta Dean gyászosan üresen -, ez egy pingpongasztal.
- Oh. – Castiel kényelmetlenül fészkelődött. – Furcsa is lett volna, a könyvtárban enni.
- Mert a háló…
- Mondtam, hogy venni fog egy pingpongasztalt – vágott közbe Sam. Nem szerette, ha a másik kettő úgy veszekedett, hogy fegyver is van a közelben, meg hát, berendezési tárgyak. Annak mindig ronda vége lett. – Beszállsz? Játszhatnánk forgóban.
Dean felhorkantott.
- Az előbb még aludni akartál – vetette oda gúnyosan. Könyörgöm baszd meg tényleg játsszunk már, fordított Sam testvéries mindentudása, és megértően biccentett. – Utálom, amikor megértően biccentesz.
Castiel felemelte az egyik ütőt, és barátságtalanul méregette, aztán közel tartotta az arcához, megszimatolta és fintorgott.
- Mi a játék lényege?
- Addig ütögetjük egymásnak a labdát, amíg Sam el nem szúrja – vigyorgott Dean, és az ütőjét boldogan az asztalhoz kocogtatta. – Sammy mindig elszúrja.
Castiel ránézett (Sam magában külön megünnepelt minden egyes másodpercet, amikor nem egymást bámulták Deannel), tehát Castiel ráemelte a tekintetét, és őszinte, apatikus empátiával megjegyezte:
- Ezúttal azt hiszem, én fogom „elszúrni”, ha nem gond. Vagy feltétlenül neked kell veszítened?
- Nem. Deannek kell.
- Tehát – vágott közbe Dean -, minden a fogáson múlik. Markolj rá a ribancra. És akkor csuklóból.
Sam köhécselt.
Castiel utánozta párszor Dean fogását, megpróbálta megérteni a háló, mint olyan koncepcióját, csinált belőle egy teológiai analógiát, majd a forgás szabályai következtek.
- Rohangászunk az asztal körül, azt jelenti. Igazából négyesben lenne jó, de Kev meg Charlie, szóval érted.
- Talán felhívhatnánk őket.
- Reggel kilenc előtt és este kilenc után csak akkor telefonálunk, ha vér folyik. A társadalmi együttélés alapvető szabálya.
Sam kihasználta, hogy továbbra is szigorúan egymás arcában állva tudtak csak kommunikálni, és egy laza mozdulattal megküldött feléjük egy labdát, ami így mindkettejüket és egyformán humorosan orron talált.
- Hogy rohadj meg! – üvöltött rá Dean, és talán valahogy így történt, hogy elkezdtek mindenfelé kicsi sárga labdák repdesni, a kidobós és a gladiátori torna egy különös keverékeként, Castiel pedig zavarodottan állt középen, mintha próbálná felmérni, ki mennyire van közvetlen életveszélyben, és be kéne-e avatkoznia. Dean eddigre már röhögve elegyengette Sam ábrázatát az új asztalon felszentelési ceremónia címszóval, Sam pedig engedelmesen tűrte, mert Dean még nem vette észre, hogy egy labdán áll, három másodpercre a zuhanás és egy esetleges – adduram – zúzódás között.
Dean szinte lassított felvételben vágódott el.
Castiel érdeklődve fölé hajolt, aztán finoman felvonta a szemöldökét, és Samhez fordult.
- Tehát ez a labdajáték. Az ütők mire valók?
- Ütni – mondta Sam, aztán súlyosan megbánta, ahogy Castiel tiszta erőből arcon lendítette.

Zúgás és feketeség. Klakk klakk klakkkk

- Ne nevess így. Előfordulhat, hogy súlyos kárt tettem az öcsédben.
- Akik súlyos kárt tettek az öcsémben, azokat onnan lehet felismerni, hogy nem élnek. Semmi baja nem lesz.
- Sam langaléta termetű, Dean. Hat láb magasról zuhan minden alkalommal, ha...
- A kölyök szeret pofára esni. Ez a hobbija.
Csönd.
- Szerintem te most... szivatsz.
Kuncogás.
Sam óvatosan felpislogott. Az ágyában hevert ismét – alleluja -, a fejére csavarva valami (borogatás? kötés? gyógyszerszagú volt), és Dean meg Castiel fölötte álltak, karba font kézzel, mint két aggódó szülő, akik közül az egyik halálosan bunkó. Tapasztaltan alvást színlelt. A pusmogás folytatódott.
- Tönkretettelek – motyogta Dean, és a hangja alapján vigyorgott, feltehetőleg azzal a pimasz, féloldalas grimasszal, ami mégis csupa szeretet, és Sam azért (biztos ami biztos) még egyszer felhunyorgott, hátha ki tudja venni, hogy a két sötét sziluett csókolózik-e már, mert nem igaz, hogy nem, és nem igaz, hogy a halálos ágya felett állva is flörtölnek.
- Talán nincs igazam? - suttogta Castiel mélyen és rekedten.
- Cas...
- Dean?
- M'nnndkk't'nnn – köhögött Sam, aztán az oldalára hengeredett.
Csönd.
- Felébresztettük volna?
- Á, mostanság szokta ezt, hogy göthös szegény. - Dean összecsapta a tenyerét. - Na oké, takarodó. Holnap még sok dolgunk van.
- A meccset... - kezdte Castiel bizonytalanul, aztán megköszörülte a torkát - Szóval, végül ki nyerte?
- Heh. Hát, te az én csapatomban játszol, nem? Szóval akkor mi ketten. Remek munka volt.
- Köszönöm.
Az őszinte öröm és hála Castiel hangjában szíven ütötte Samet, legalább olyan erősen, mint az egykori angyal ütője az arcát – szóval még átgondolta ezt a meghatottság-dolgot. Érezte, hogy Dean eligazgatja rajta a takarót és egy pillanatra a homlokára simítja a tenyerét, aztán távolodó lépteket hallott, és megfeszült, a lepedőbe kapaszkodva.Most, szűrte a fogai között. Te hülye, mondd meg neki.
Sokáig hevert csöndben, a sötétségbe bámulva, a fejében lüktető, duzzadt fájdalom, amíg a gondolatai szét nem mosódtak, esőcseppekké, dübörgő, fülledt nyári záporrá,
„boszorkányokra vadásztam”, mondaná Ameliának, „többek között”, mi lenne, ha nem próbálta volna olyan elkeseredetten védeni az igazságtól, meg tudta-e volna védeni bármi mástól, létezik-e az igazságnak olyan fajtája, ami nem kerül az életükbe,
deannek csak annyit kéne mondania, olyan keveset, hogy legalább kettejük közül, hogy legalább ő, hogy ő boldog legyen azzal akit szeret, klakk-klakk-klakkkkkk
Felnyitotta a szemét, aztán tompán és fáradtan elmosolyodott.
Hajnal öt óra múlt kurváratúlsokkal, és Dean Winchester pár szobával arrébb pingpongozott a passzív-agresszív majdnem-pasijával (akit Sam majd holnap, a nagyon-holnap, a sárga földig lever majd legalább háromszor a visszavágóban).