And it's hard to learn, and it's hard to love

Dean/Castiel AU, negyedik fejezet. Maya most sajnos nem ért rá rajzolni, úgyhogy a borítót leszámítva kivételesen az én képeim illusztrálják a fejezetet. Élvezzétek.

fejezetindex

AKKOR

Miltonék háza - a Sokak Háza, ahogy Castiel később hívja magában - Newheavenben áll. Mr Milton az angolkert buja pázsitján hever, nefelejcsek és árvácskák között, talán már egy órája, törött csontokkal. Fiai körülállják. Forró, nyári nap van. Mr Milton puha, fehér haja és szakálla vértől mocskos, koponyája bezúzva, szeme nyitva. Gabriel egyre a szemét nézi.

Apa mindjárt felébred és nevet. Csak tréfa volt.

- A te hibád - mondja Michael üresen, és Lucien, a fogai közül kirántva a cigarettát felkiált:

- Már hogy a picsába lenne az én hibám?! - A hangja rekedt és torz a sírástól.

- Ki kéne hívnunk a mentőket - motyogja Gabriel. Senki sem figyel rá. Még csak kilenc éves.

- Miattad tette. Miattad tette, mert csalódott benned.

- Mi? Miattam csúszott meg? Baleset volt!

- Inkább lökték - véli  Raphael. - Az öngyilkosság bűn. Sosem tett volna ilyet. Tehát kilökték.

Apjuknak glóriát rajzol a vér.

- Ki kéne hívni a mentőket.

- Parancsolsz? - lihegi Lucien, ahogy Raphaelhez fordul. - Hogyan van pofád egyáltalán... basszátok meg! Lehet, hogy csináltam pár szarságot, de a testvéretek vagyok, nem valami... valami szörnyeteg, ugyanúgy volt az én apám, mint a tiétek!

- Nem lehetett baleset - jelenti ki Michael, és a hangja elcsuklik. - Honnan zuhant volna le?

Lucien hisztérikusan röhögve felmutat. Tölgylombok hajolnak föléjük.

- Tudjátok, mennyire szeretett az ágon ülve olvasni!

- Szóval ez a magyarázatod?!
- Ki kéne hívni a... - kezdi Gabriel újra, és akkor Lucien visszkézből arcon üti, a cigaretta parazsa a húsába mar.  

- Fogd már be! - ordít rá, teli torokból üvölt, és Gabriel hátrazuhan, apa mellé. A lélegzete a mellkasába szorul, ahogy kiáltana, Michael pedig Luciennek ront. Ő is üvölt, Gabriel már nem is érti, mit, aztán Raphael talpra cibálja és megrázza.

- Tűnj innen - mondja -, útban vagy! - Taszít rajta, és Gabriel zokogva, bukdácsolva iramodik a ház felé.

Az emeltre rohan.

Egy percig sem maradok itt tovább, ismételgeti magában. Világgá megyek, világgá megyek, világgá... Megragad egy hátizsákot, és belegyömöszöl mindent, amit csak talál: pár ruhát, a fogkeféjét, a perselymalacát, aztán gondol egyet, és Lucien szobájába fut, feltúrja az íróasztalát és zsebre teszi a tárcáját. Michaeltől bérletet lop, Raphaeltől egy bicskát, apa szobájából pedig elviszi a bőrkötéses, szép Bibliát. Nagyon furcsa ott állni, a könyvet szorongatva, amikor mindennek olyan illata van, mint apának volt, apának, aki...

Lentről lépteket, dübörgést, veszekedést hall. A padlásfeljáróhoz fut, felmászik a létrán aztán zihálva, küszködve, nehezen felrántja magához, hogy ne jöjjenek utána. Dohszag van és sötét, és abban a sötétben hüppögést hall, halk, elkeseredett nyöszörgést, és ahogy félvakon az egyik ablakhoz botorkál, ott találja Castielt, a sarokba gömbölyödve, felhúzott lábakkal. Három éves, csupa maszatos könny, a takarója sarkát szorongatja.

- Mi történt? - szipogja. - Nem engedtek ki a kertbe, mi történt? Hol van apa?

Gabriel kifejezéstelenül bámul rá. Hirtelen minden kizuhan belőle, üresnek érzi magát, teljesen üresnek: Castielnek pont olyan szemei vannak, mint apának, és apa halott, és ezt kéne mondania: apa meghalt. Belül sikít, sikít és egyre csak sikít, mert nem akarja hallani ezeket a szavakat, nem akarja hallani, ahogy Michael azt mondja, ne gyere ide, egy hulla van a kertben, ez a leges-leges-legszörnyűbb szó a világon, hulla, ennyi, apa üveges, sötékék szemei és a sok piros, piros, piros vér.
- Apa a Mennybe ment - suttogja. - Nekünk kell megtalálnunk. Vissza fogjuk hozni.
A kezét nyújtja, és Castiel belékapaszkodik.

Elszöknek, és nem engedik el egymást.

- Angyalok vagyunk - mondja Gabriel -, és ez a küldetésünk.

Addig mondja, amíg maga is elhiszi.

MOST

Dean a legjobb szándéka ellenére is meglepően korán beért hétfő reggel. Még magán érezte a parfümjét annak a bevállalós barnának, akit vasárnap este összeszedett, és csak vodkát reggelizett, de máskülönben remekül elvolt, köszöni szépen. Egy Bruce Springsteen számot dúdolgatott, és az ujjai körül pörgette az iroda kulcsát. A csípőjével belökte az ajtót, és túlzó vidámsággal köszönt:

- Hello Meg, na hogy ment a… - És üvölteni kezdett.

Meg az íróasztal barikádja mögött ült, csíkos térdzokniban, farmersortban és egy Pokol Angyalai feliratú kapucnis pulcsiban; a haját hátrafogta, nem volt kisminkelve, és egy boroskannába kapaszkodott.

- Fogja be – morogta és a markába szórt pár aszpirint. Dean óvatosan biztonságba helyezte a táskáját, aztán lábujjhegyen megközelítette.

- Meg? Minden oké? Bántottak?

Meg erre felé rúgta az asztalt: a sarka csak kis híján hibázta el Dean érzékenyebb tájait.

- Ebből nem lesz egy hülye sztori! – sziszegte. – Nem beszélünk róla, világos?

- De miről? – Dean próbálta fenntartani az aggódó ábrázatát, és az asztal szélére ült. – Gyerünk, nekem elmondhatod.

Egy artikulálatlan, de elég rosszindulatúnak hangzó választ kapott.

- Meg – folytatta szigorúan -, emlékeztetnélek, hogy a munkaköri leírásodban szerepel, hogy csinosnak kell lenned.

- Se.

- De ezért tartok titkárnőt. És ma nem teszel eleget a feltételeknek. Lógsz nekem egy jó kifogással.

- Nem lógok én magának semmivel, legfeljebb egy köszönettel, hogy idáig megpróbált megkímélni a Miltontól.

- Aha, szóval most már Milton?

- Egy seggfej.

- Mi történt? Nyomult?

Meg üvöltve felé hajított egy celluxtépőt; Dean elkapta, félretette, és megragadta Meg csuklóját.

- El kell mondanod mindent.

- Nem nyomult.

- Az elejétől.

- Semmi mást nem akartam, mint hogy nyomuljon. – Meg beharapta az ajkait, aztán hátrább gurult a székkel. Dean elengedte, és figyelte, ahogy egy papírpohárba újabb adag bort tölt magának, és húzóra megissza. – Szóval, az elejétől, mi? Hát fogtunk egy taxit. Kinley’s. Nem olyan halálosan puccos, de azért eléggé. A pincér a helyünkre kísér, meg minden, a Castiel előreenged minden ajtón, kihúzza a székem, lesegíti a bundát, mondom haladunk, rendelünk előételt, kapunk valami harminc dolcsis salátát, Castiel franciául veszekszik a pincérrel a borválasztékról...

- Nem hangzik rosszul.

- Várjon. Csinálják a kajánkat, ott ülünk, esszük a salátánkat, totál kussban. Egyszerűen bármilyen témát bedobtam, falsot kapott, érti? Tőmondatokban válaszolgat nekem, mint hülyegyerek felelésnél, rám se néz, elegem lesz, mondom kommunikáljon, vagy felfűzöm spagettinek a beleit.

- Whoa.

- Ennél azért szolidabban - legyintett Meg. - Lényeg a lényeg, erre elkezd szövegelni nekem arról, de így barom hosszan, de olyan kurva hosszan, hogy közben a vacsoránkat is kihozzák, hogy az Emmanuel milyen sokáig kimarad újabban nőzni, és késő este jön haza, és hiába hagy neki elől kaját, feltöri a hűtőszekrényt, meg újabban nem hajlandó a saját helyén aludni, hanem bemászik Castiel mellé és ráfekszik, ő meg arra riad fel az éjszaka közepén, hogy fuldoklik, és hogy aggódik, hogy szegény Emmanuel nem szeret ott lakni...

- Állj meg, állj már meg, ez az Emmanuel fazon ez a lakótársa, vagy mi?

- Együttérzést, Winchester! Na, szóval végighallgatom ezt az egészet, bólogatok, vigyorgok, a kaja elég szar, valahogy ezeknek a puccos dolgoknak mind tofuízük van, a cipő feltöri a lábam, és semmi mást nem szeretnék, mint hogy fogja már be, szóval megint szerzünk egy taxit, elmegyünk a lakásomra, mondom, ugorjon fel egy italra.

- És beleegyezett? - kérdezte Dean, a kelleténél kicsit élesebben.

- Bele - sóhajtott Meg, és a tenyerébe temette az arcát. - Feljön, a kabátját is úgy kell lekönyörögni róla, felrakok egy kis rock’n’rollt, odaszambázok a minibárhoz, hogy mit kér, mondja teát.

Dean megpróbálta nem képen röhögni, de nehezen ment neki. Kapott egy szolid pofont, aztán Meg hátradőlt a székben, és hintázni kezdett.

- Nem is tartok otthon teát. De még az előző melóhelyemnél, LA-ban, tudja, szóval a búcsúpartin megleptek azzal a bazi ajándékkosárral, és abban volt valami epres Lipton vagy mi a szar. Az ég tudja, hogyan, de valahogyan előkerítettem, vízforralóm nincs, tehát felteszek egy lábast, a csődtömeg ott ácsorog a nappaliban, behívom, tea kész, magamnak előhúzom a behűtött pezsgőt mert már rohadtul nem érdekel semmi, lehúzom, lehúzom a harisnyámat is, ő meg úgy dönt, ez annak a jele, hogy engem békén kéne hagyni, elkezd elköszönni, én meg a haldokló önbecsülésem már ott tartunk, hogy levesszük a bugyimat is, amikor elkezd a hülyéje közel hajolni, na mondom, végre, erre kapok két kurva puszit az arcomra. Egy szót se! - Deanre bökött, ő pedig szenvedve bólogatott. - És azzal lelépett.

- Annyira sajnálom - vinnyogta Dean.

- Várjon, még nincs vége.

- Visszajött?

- Szart. Én mentem át Zordóért másnap reggel Rubyhoz.

- Ő a szembeszomszéd?

- A rohadt szembeszomszéd. Mixer. És gondolta, á, Zordónak kutya baja sem lesz, ha ő egy kicsit leugrik egy bárba iszogatni a szabadnapján, érted, a nőnek ez a munkája, nem igaz, hogy egy estét nem bírt ki bározás nélkül, de nem, aztán meg így le van akadva, hogy a Zordó széttépte a skandináv császárkanapéját, ami nyilván pótolhatatlan, ja, és totál kiszámíthatatlan volt, hogyha szegény kutyát egyedül hagyja egy idegen helyen...hah. Holnapután megyek vele Ikeázni, mert nyilván nincs jobb dolgom, mint a szomszédommal randevúzni.

- És ha csak odaadnád neki a pénzt?

- Nem bízom benne, ő meg az ízlésemben nem bízik. Mindegy. Végeztem a pasikkal, végeztem mindennel. Szerintem a Milton egy kicseszett szűz.

Dean felröhögött.

- Szüzek nincsenek.

- Kirakhatnánk a bekeretezett fotóját az aulába, mint iskolánk különleges büszkeségét.

Dean egy jól célzott visszavágással készült éppen, amikor kopogtattak.

- Szabad! - kiáltotta ki.

- Szűnj meg! - ordított Meg.

- Fizetett szabadnap? - fordult felé Dean.

- Nem is tudom - fintorgott, aztán meglátta a belépő Castielt. - Oké, benne vagyok.

- Hello, Dean. Ó, Meg, de jó! Milyen csinos vagy ma.

Meg vészjóslóan meredt rá, az asztal szélébe markolva.

- Ki fogom deríteni, hol laksz - mondta színtelen hangon -, és a legszebb álmodban fojtalak meg.

- Cas, gyere, most, sürgős - hadara Dean, és karon ragadta az értetlen professzort. Valósággal vonszolta az ajtóig, finoman áttessékelte rajta, majd amikor biztonsággal lezárult az üvegfülke, a fogai közt szűrve megjegyezte: - Ne szólj hozzá.

- De...

- Ebben az életben már ne.

- Fontos lenne. Egy hallgatómról van szó.

- Elintézzük. - Dean széles gesztussal a vendégszékre intett, és lopva átkémlelt az üvegfalon. Meg már javában rámolta a retiküljét. Éppen egy papírvágó kést gyömöszölt a táskába sötét mosollyal. Dean nagyot nyelt. - Szóval?

- A keddi szemináriumomra iratkozott fel, de még soha nem láttam: csak egy név a listán. Egész orwelli... - Egy pillanatra elgondolkozott, aztán megrázta a fejét. - A lényeg - folytatta komolyan - az az, hogy szerettem volna elérni, mielőtt a hivatalos szervekhez fordulok...

- Hát, ha Meg szerveihez fordultál volna, akkor most nem lenne ez a problémád - vigyorgott Dean, és felcsapta a laptopját. Castiel kifejezéstelenül meredt rá. - Bocs. Semmi. Szóval? A három hiányzás bőven megvan, nem? Akkor kirúghatod.

- A helyzet az, hogy nem szeretném. Lehet, hogy önhibáján kívül nem tud eljutni az órákra. Tudod, cserediák. Szlávos hangzású neve van. Talán csak félreértett valamit.

- Ha nem tud angolul, ne próbálkozzon angol irodalommal. - Dean gyorsan begépelte a jelszavát, és fellépett a Pulvi oldalára.

- Nem válaszol az e-mailjeimre sem - magyarázta Castiel elkeseredetten. - Mintha egyszerűen eltűnt volna. Arra gondoltam, hogy felhívom. Ha ki tudnád adni a telefonszámát, azt nagyon megköszönném. Aggódom érte.

- Höh, ez fura... - dünnyögte Dean. - Nem enged be.

Castiel félrebiccentette a fejét, aztán felállt, és megkerülte az asztalt. A karfára támaszkodva előre hajolt, és a honlapon villódzó feliratra meredt. Dean egy kósza pillanatra belefeledkezett az öblítőjének és az arcszeszének az illatába, aztán felocsúdva elküldte magát a picsába. Terápiás célzattal.

- Ez valóban különös - mormolta Castiel. - Cirill betűk, de angol szöveg. Azt írja, “a te neved Din Kalasnyikov Vinytyeszter, dászvidányá véled.”

- Bug - sóhajtott Dean. - Megint egy kurva bug. Ez Charlie műve. Felismerem a stílusát.

- Miss Bradbury azt mondta nekem, hogy ő csak javítja az oldalt...

- És te elhitted neki.

- Miért ne tettem volna?

- A naivitásod még mindig megdöbbent.

- Talán az én felhasználóm... - Castiel közelebb húzta magához a laptopot, és meglepően gyorsan gépelni kezdett. - “A te neved Kastiel Dimitri Miltonovics, dászvidányá véled.” Esetleg ha... - Kijelölte a műorosz művésznevet, és az usernév rublikába másolta. - Nocsak, sikerült belépni! - Büszkén mosolygott a montiorra, aztán egykettőre elkomorult. - Most viszont gondban vagyunk. Nem emlékszem a nevére pontosan, és így esélyünk sincs megtalálni a kurzuslistán.

- Majd riasztom Ash-t, hogy tegyen rendet, aztán elküldöm sms-ben a csaj számát, oké? - A képernyő sarkában meghúzódó órára pillantott, és kelletlenül elfintorodott. - Nincs egy előadásod valahol? Nekem öt perce megy a szemináriumom.

- Ne haragudj - egyenesedett fel Castiel -, nem akartalak feltartani. Köszönöm a segítséget.

- Tökre nincs mit. Kísérj el, a Spártában vagyok.

- Ó. Tolkien Spártát is felhasználta a művében?

- Nem, de az a háromszázas terem, és érted. - Dean összecsapta a laptopját, és a hóna alá vágta. - Amúgy egységes profilra törekszünk, de ez totál kihagyhatatlan volt.

Castiel nem értette. Apatikus belenyugvással követte Dean-t, aki gátlástalanul ellopta a kannásbort Meg asztaláról: a titkárnő már lelépett, de hagyott pár fenyegető üzenetet sárga post-it cédulákon.

Egy darabig némán sétáltak a folyosón; Deannek ingere volt rákérdezni Emmanuelre, de úgy döntött, bénán jönne ki, szóval végül csak barátságosan Castiel vállába öklözött a liftben.

- Te, csütörtökön koccintsunk már az évtized legrosszabb randijára!

- Ezer örömmel. Mikor volt?

Dean felvonta a szemöldökét.

- Pénteken? Meggel. Neked. Tudod.

Castiel lassan felé fordult, és elhűlve bámult rá.

- Tehát az egy olyasféle randevú volt? - nyögte. - Egy.... légyott?

- Elméletben.

- Ó. Tehát... meg kellett volna csókolnom?

- Hát számított rá, igen - vigyorgott Dean. Castiel bizalmasan közel hajolt.

- Amikor legközelebb látom, meg kéne csókolnom? - suttogta.

- Nem, nem, már nem örülne neki. Sőt, kibukna.

Ha elemisek lennénk, akkor most felajánlanám, hogy gyakorolj velem a mosdóban, gondolta. Nagyon szívesen gyakorolnék veled a mosdóban. Észrevétlenül bokán rúgta magát. Állj le, Winchester!

A lift felpittyent, és az ajtaja kitárult. Márványhideg fuvallat söpört feléjük, és Castiel szorosabban összehúzta magán az indigó blézert: az anyag felcsúszott a csípőjéről. Dean, mielőtt felfogta volna, mit csinál, rámarkolt a fenekére. Ösztönös mozdulat volt, feltételes reflex, ami bárkiből és bármikor kiváltódik egy feszes öltönynadrág láttán, Castiel mégis riadtan megugrott.

Vigyorogj, bíztatta magát Dean. Vigyorogj, és akkor ő is vigyorogni fog, és poén lesz!

Úgy vigyorgott, hogy belesajdult az arca, a rohadékja pedig gyengéden visszamosolygott.

Deant teljesen elhagyta a lélekjelenléte a szemináriumán, így úgy döntött,  röpdogát irat, aztán az asztalra könyökölve megpróbálta sorra venni a Hogyan Tettem Tönkre Az Életemet Ma tétel legfontosabb pontjait.

Először is, Meget nélkülözni öngyilkosság: a HÖK és a TO egyaránt olyan impotens,  mint egy bébiunikornis. Meg nélkül a Pulvinarium husszonégy órán belül összeomlik, de Dean egyszerűen képtelen volt visszafogni azt a delejes kárörömöt, amit érzett, ha az antirandi-sújtott titkárnőre nézett. Meg kiszúrná, és kiszúrná a szemét is, és ő azt nem akarja, márpedig a túlélés az első.

Másodszor: Castiel. Castiel, aki fehér nadrágot vesz fel, meg azt a hülye nyaksálat (talán belátta, hogy a nyakkendővel folytatott harcát elveszítette örökre?), és úgy mosolyog rá, mintha a világon a minden a legnagyobb rendben lenne, pedig kurvára, hogy nincs. (Egyébként meglepően izmos a feneke, mármint egy ilyen szerencsétlen nerdhöz képest, aki az esetek nagy részében tiszteli annyira a környezetét, hogy lehetőség szerint megpróbálja titkolni ezt a tényt, mármint nem az a Schwarzenegger-formula, hanem még jobb is, szóval hogy egyszerűen annyira kézre áll, és...)

- Dékán úr? - jelentkezett az egyik diák.

Dékán úr, miért tetszik fantáziálni az új irodalomprofesszorunkról? Ha ezt is megdugja, akkor iskolánk szent hagyományai szerint ki kell rúgni, és annak nem örülnénk!

- Mi van?

- K... elkészültem.

- Aha. Szuper. Ööö, adja be. Aki elkészült, adja be, nekem van egy kis dolgom.

Ezután persze elég kínos lett volna, ha marad, szóval már csak ezért is leosont Vasudvardhoz. A kezét a dzsekije zsebébe gyűrte, és intenzíven utálta magát.

Az előadóterem csurig volt: a földön is ültek, és egy kisebb tömeg tolongott az ajtóban. Dean kiszúrt pár gyanúsan völgyzugolyos arcot és Samandriel tanársegédet az esztétika tanszékről. Kétségbevonhatatlan tehetséggel elvegyült egy lánycsoportban, és lehunyt szemmel hallgatta Castiel magyarázatát.

- … nem véletlen, hogy ugyanazt a szót használjuk a betűzésre és a bűbájra: spell. A szavak mágiája minden nép hagyományában él, ráolvasások és imádságok bizonyítják az emberiség hitét a betűk hatalmában. Hogyan lehetséges tehát, hogy T.S. Eliot sorai nem vetettek véget a világnak? Talán ha felfognánk az igazi jelentését, az erejét, belepusztulnánk. “A világ így ér véget”, írja, “nem robbanással, hanem nyöszörgéssel.” Mi jut eszükbe, ha azt mondom, “nyöszörgés”?

Szex, gondolta Dean, aztán egy kicsivel később hozzátette: halál.

- A költészet: nyöszörgés.

- Csapong - jegyezte meg foghegyről a lánycsoport egyik tagja, és a többiek egyetértően bólogattak.

- Irodalmat tanít - vágta rá Dean. - Mi a probléma?

- Amúgy nem rossz tanár!

- Hát nem az - horkantott az egyik közelben ácsorgó fiú -, de ebből hogy lehet levizsgázni?

- Akiknek szól az előadás, azok be se járnak, a gólyák - vette át a szót az egyik lány. - Egyszerűen sok nekik, nem értik. Én megnéztem a vendégelőadását a Sorbonne-on, fenn van Youtube-on, na az zseniális. Nagyon tud. De messze túl van azon a szinten, hogy “gyerekek, a T.S. Eliot, na ő modernista volt.”

- Nem bevezetőt kéne tartania.

- Az a Sorbonne cucc franciául van?

- Aha, franciául.

- Uhh, akkor csekkolom.

- Olvastátok a könyvét?

Dean már azt se tudta, merre figyeljen, amikor az egyikük a látóterébe úsztatott egy telefonkönyv méretű kötetet. Castiel Milton, díszelgett a fakókék címlapon, Teremtés és mítosz: az elveszett Paradicsom után kutatva.

- Ezt kölcsönkérem, kösz. - Kihalászta a könyvet a diáklány kezéből, aki aztán egy megadó sóhajjal nézte, ahogy a dzsekije alá rejti.

Becélozta a lépcsőt, és menet közben belelapozott a kötetbe. Aztán elmosolyodott, és a korlátnak támaszkodva lapozott. Leült. Olvasni kezdett.

Megint teljesen elfeledkezett a szemináriumáról.

Amikor kimagyarázhatatlan késéssel beesett az ajtón, a hallgatók többsége még mindig ott ült, Castiel pedig a táblánál állt.

- Hé Cas, hogy kerültél ide?

- Lifttel.

- Ugye nem segítettél nekik? Dolgozatot írnak.

- Én? Ugyan! - Felvillantott egy teljesen fals mosolyt, és a könyökével feltűnésmentesen elmaszatolt egy feliratot a táblán. Dean csak csüggedten megrázta a fejét, aztán összeütötte a tenyerét.

- Oké kölykök, ennyi volt mára. Szeretnék négyszemközt beszélni Cas professzorral, szóval hagyjátok el a termet olyan tűzriadó-próba-amiről-senki-nem-szólt tempóban.

Castiel kényelmesen a táblának dőlt, és figyelte, ahogy a diákok pánikszerűen szedelőzködnek. Dean az asztalra puffantotta a Teremtés és mítoszt, mire finoman felvonta a szemöldökét.

- Mi a helyzet?

- Igazából csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mikor tartasz még gyakorlatot?

- Mármint ezen kívül? Csütörtökön, például. Mert?

Castiel vállat vont.

- Csak kíváncsi vagyok. Nem bánnád, ha részt vennék a csütörtökin?

- Nekem aztán mindegy, a te szabadidőd.

- És utána esetleg elmehetnénk piknikezni.

- Hogy mit csinálni?

- Piknikezni...?

- Haver - Dean az ablak felé intett -, Alaszka. November.

Az ablak nem igazán látszódott a hófúvástól.

- Mármint ilyen túra lenne.

- Alaszka. November.

- Arra gondoltam - fogott neki újra Castiel, egyre kétségbeesettebben -, hogy talán hegyet mászhatnánk.

- Alaszka 1959-ben vált az USA negyvenkilencedik államává. Nevének jelentése “Segítség, Lefagy A Pöcsöm”.

- “Nagy föld”-et jelent. Aleut szó. Figyelj, csak... nem másznánk meg az egész hegyet. Egy kicsit túráztam, és vannak ezek a kőpárkányok, a kilátás pedig fenséges. Szerintem tetszene neked. Azt mondják, aznap lehet majd látni a sarki fényeket. Már régen voltam olyan szélességi körön, ami...

- Oké, rendben, meghatódtam. Szóval sarki fények. Elég alkohollal bármire rá lehet venni.

Castiel hálásan elmosolyodott.

- Köszönöm, Dean.

A vállára simította a kezét, és biztatóan megszorította. 

Csütörtökön Castiel mindent elkövetett, hogy időben érkezzen Dean szemináriumára - ne pedig egy órával korábban. Annak érdekében, hogy ne feszélyezze a tanulókat, megpróbálta cserediáknak álcázni magát, de a terv dugába dőlt valahol a harmadik “jó reggelt, Milton professzor” környékén. Leült a legfélreesőbb pad legszélső székére, előkészített egy elegáns noteszt, egy töltőtollat és a Modern Bestiáriumot (Dean, John & Samuel Winchester, posztumusz, Harper Collins Kiadó, szerk. Robert Singer), aztán pedig összefűzött ujjakkal, türelmesen várt. És várt. Dean késett. A diákok halkan beszélgettek, a telefonjaikkal babráltak, nemlétet színleltek vagy aludtak. Castiel elgondolkozva ráharapott a tolla végére, aztán írni kezdett: 

A pontatlanság időt (lehetőséget?) ad a diákoknak, hogy felkészüljenek (?)

Dean ekkor betolatott, maga után húzva egy kerekes állványt egy laptoppal és egy vetítőgéppel, és a válla felett átkiabálva magyarázott:

- Jól van, ma egy kis kitérőt teszünk, és megtanuljuk, hogyan kell Power Pointot használni, mert egy kezemen meg tudom számolni, hány jó prezentációt láttam a pályafutásom során.

Az állványt nekilökte az íróasztalnak, aztán a nadrágjába törölte a tenyerét és körbenézett. A tekintete egy pillanatra elidőzött Castielen, és elmosolyodott. Volt valami abban a mosolyban, ahogy a szarkalábak összefutottak a szeme sarkában és a tekintete ellágyult, amitől Castiel tagjain végigbizsergett valami, és nem tudott mást, mint idiótán visszavigyorogni. Dean egy szakadt farmernadrágot viselt egy fekete pólóval és rögtön két, többségében zöld felsővel; Castiel életéből jó másfél percet elvett, hogy újra és újra végigmérje lopva, és boldogan és büszkén megállapítsa, hogy energikusnak és jókedvűnek tűnik. Helyezkedett egy kicsit a székében, aztán félrebiccentett fejjel figyelt tovább. Régóta érdekelte Dean munkássága, és különleges megtiszteltetésnek érezte, hogy most itt ülhet, és hallgathatja őt - akkor is, ha nem volt benne száz százalékig biztos, miről is beszél. Elveszett a hangjában, a gesztusaiban, a lényéből sugárzó megtört erőben.

- A tündérek tehát vagy halottak, vagy az elemek képviselői, ha hihetünk az alkimistáknak, esetleg lefokozott angyalok, akik sem a Pokolhoz, sem a Mennyhez nem tartoznak, legalábbis a teozófikusok és perzsa mitológia szerint, a másik oldal pedig - a puritanista - azt hangoztatja, hogy szart nem, nem csak, hogy bukott angyalok a kis rohadékok, hanem egyenesen démonok. Felejtsétek el a Pán Pétert meg a csecsemők kacaját. Masszívan ősi és pogány, és valószínűleg gonosz dologról beszélünk.

Castiel elgondolkozva a tolla végére harapott. Dean vonásaiban olvasni olyan, mint először fellapozni egy regényt. Azt hiszed, ki tudod számítani a történetet, azt hiszed, az emberek kontextusában értelmet nyer majd minden, ismered ezt a hőstípust, láttad már ezt a gyászzöld szempárt, az árva ajkakat, tudsz a magányról, tudsz a haragról, és minden titok megismeréséhez elegendő kétszáz oldal. Dean más. Dean az, ami túlhat a szavakon, Dean az, ami a sorok rácsa mögött megbújik, Dean ihlet és csoda. Castiel beleborzongott a felismerésbe, milyen varázslatos a pillanat, amikor a tekintetük találkozik, hiszen ilyenkor megláthatják egymásban a történeteket, minden könyvet, amit valaha elolvastak és ami a fejükben zsong, a Vonnegut az Impala hátsó ülésén és a Maupassant ami az ő kanapéján hever, a tankönyvek beszamárfülezett oldalai, és a saját történetük: az almafa a templom mellett, harangzúgás, mi atyánk aki a föld alatt vagy, szárnysuhogás, frakkszárnyak, képzelt ketrecek, poros út a lába előtt, az út pora a nyelve alatt, és Dean meséje, amit csak suttogva mondanak el, részletekben, darabokban, szilánkokban.

Dean egyre sűrűbben nézett felé, és a tekintete elnehezült és elsötétült, de felcsillant benne valami ismeretlen és talán veszélyes. Castiel állta a pillantását, és diadalmasan mosolygott, amikor Dean fordult félre elsőnek. Bár nem tudta, hogy mivel harcol, ha harcol egyáltalán, úgy érezte, győzött, és Dean segélykérő pillantásaira végül megadta magát, és a noteszéhez fordult. 

- Van esemény utáni tablettád? - rontott be Dean az irodájába. Meg lecsapta a Vogue-ot, és hátravetett fejjel felnyögött.

- Ki volt az már megint?

- Én. - Kirántotta az íróasztal fiókját, előkotorta a pénztárcáját, a kocsikulcsot, és egy darabig bámulta a Jack Danielst, aztán az üveg nyakára markolt és meghúzta. - Azt hiszem, terhes lettem az eyesextől. Szerintem... a csaj... még csak azt sem is tudja, mit csinál.

- Szóval szemezett az egyik diákjával, hű. Ez a meglepett arcom. - Az ujjával leírt egy kört teljesen közönyös ábrázata előtt, aztán újra beletemetkezett a magazinba.

- Csak nem akarom...

- Á-á. Lelkizésmentes zóna.

Dean megrázta a fejét, és keresett egy poharat a whiskynek.

Csak nem akarom elcseszni ezt is. Mindent elcseszek, érted, Jack.  Ezt a barátságot nem tehetem tönkre.

Jo gátlástalanul kiröhögte.

- Hány réteg ruha is van rajtad?

Dean a nő arcára nyomta a tenyerét és odébb lökte, de Jo csak nevetett tovább.

- És, hol a másik kiscserkész?
- Mi, én már nem is vagyok jó neked? - Kirúgta magának az egyik bárszéket, és csendben szenvedve felvergődött rá.

- Tudod, Casnek rengeteg nagyon előnyös tulajdonsága van... - kezdte Jo.

- De az enyémeknél nem jobbak, ugyebár.

A lány gunyorosan megsimogatta Dean arcát.

- Hát, ő legalább biztosan nem próbálná meg eltiltani tőlem fél Alaszkát.

- Nem eltiltom, csak...

- Azt mondtam próbálná. Ha nem tűnt volna fel, jártam már srácokkal.

- Egy sem maradt meg sokáig.

- Dean, a bátyám vagy, nem az apám, és bármennyire is édes, amit csinálsz, nem válaszoltál a kérdésemre. Hogyhogy egyedül? - Mintegy mellékesen felé lökött egy korsó habzó sört.

- Felugrott a lakására a cuccaiért, azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk – grimaszolt Dean, aztán a szájához emelte a poharát. – És amúgy sincs hozzám kötve.

Jo az arcába hajolt.

- Komolyan. Elmentek. Piknikezni?

Dean sértetten kihúzta magát.

- Túrázni. Tudod, egyféle kutatás, hegyre fel, hegyről le, minden szart megnézni közben, ahogy Cast ismerem...

- Akkor mit kell pakolnia?

- Nem tudom, nem is érdekel, miért nem mindegy neked is?

- De, de figyelj, miért is mentek?

Dean az idősebb testvérek törvényvédett sóhajával reagált.

- Hogy túrázzunk!

- Te nem szoktál túrázni.

- Most szokok. Bajod van vele?

- Nekem? Frászt. Csak tudod, én is hívtalak már, egyszer Benny kérdezte, hogy nem akarsz-e elnézni arra a szánhúzóversenyre, meg amíg anya itt volt, ötvenszer mondta, hogy mehetnétek, Bobbyról nem is beszélve, de te neeem, hideg van...

- Mire akarsz kilyukadni?

Mielőtt Jo válaszolhatott volna, Castiel esett be az ajtón, túrazsákkal a hátán. Jo izgatottan lecsapta a rongyot a pultra, és közelebb intette.

- Gyere, adok neked.... - itt elakadt. - Vagy nem. - Zavartan nevetett és visszatette a puskát a pult alá, amikor meglátta, hogy Castiel vállán már van egy. Dean félrenyelt, és köhögéstől könnyezve gesztikulált:

- Komolyan?

Castiel vetett rá egy lesújtó pillantást, aztán Jo felé fordult, aki a kezeit nyújtogatta a puska felé.

- Megnézhetem? - kérdezte, és már el is halászta tőle. Egy klasszikus puska volt, faberakással, kopott krómrészekkel, csőre töltve. -  Hah, Winchester 9422-es model, mint az enyém, talán csak kicsit újabb... mit csináltál a tussal, szögeltél?

- Többek között - biccentett Castiel, ahogy kihúzott magának egy széket.

- Lehetetlen vagy.

Dean megtörölte a szája szélét.

- Mi, várj, ez tényleg a te puskád?  

- Természetesen.

- Csak tudod...

- Nem úgy nézek ki mint egy rambo – fejezte be Castiel. – Tisztában vagyok vele.

- Ne mondd, hogy láttad a Rambót!
A férfi a pultra ejtette a táskáját, ami figyelmeztetően döndült.

- Dean -mondta fásultan -, biztosra veszem, hogy rengeteg meglepetést tudok még okozni a számodra a populáris kultúrában való jártasságomat tekintve. Is.

- Várj, várj, nem emlékszem a mesterlövész paszsusra az önéletrajzodból.

- Ne szivasd már.

- Tudok célra lőni.

- Mármint céltáblára.

- Állatra. A vacsorám rendszerint nem önként feküdt elém.

Jo kényelmetlenül fészkelődött. Dean szeme sarkában  még gyűrődtek a nevetőráncok, de Castiel komoly volt és felemelt állal bámult Deanre; a levegő feszült körülöttük, és Jo félt, hogy ha nem szakítják meg a szemkontaktust, lecsapják a biztosítékot. Castiel végül törődötten sóhajtott és egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor újra Deanre nézett, a tekintete még mindig kemény volt.

- Nem ártana, ha több tiszteletet tanúsítanál az irányomban.

Dean elvigyorodott.

- Hordd magadnál mindig a puskát: ez az instant tisztelet receptje.

- Úgy tudtam, hogy az egyetem területére nem vihetek magammal fegyvert.

- És amúgy is, ki akarna mindenhová puskát cipelni magával?

- Ki ne akarna bárhol magán tudni egy Winchestert? – Dean Jóra kacsintott, de a nő csak horkantott és nekidobta Castiel puskáját.

- Undorító vagy!

- Tényleg biztonságban érzem magam, ha rajtam van – jegyezte meg Castiel, aztán zavartan Jo felé fordult, amikor Dean röhögve borult az asztalra. Jo felcsuklott, és a pultra csapott.

- Tűnés, mielőtt én doblak ki titeket, piknikezni akartatok, vagy mi, menjetek piknikezni! Jézusom, srácok...

- Jo... – próbálkozott Castiel, de Jo leintette:
- Sicc!

Dean megragadta Castiel gallérját és az ajtó felé kezdte húzni, Jónak búcsút intett; válaszul Jo bemutatott.

A hideg képenvágta őket, amint kiléptek az ajtón; Castiel mélyen a fejébe húzta elegáns sapkáját és eligazgatta kasmírsálját, amíg Dean a mélykék eget bámulta.

- Mikor támadt az a zseniális ötleted, hogy egy november délután menjünk túrázni? Ez a hely ilyenkor olyan, mint a Holnapután; csak idő kérdése, és mindannyian be leszünk havazva a Pulvi könyvtárába, aztán jönnek a pixelfarkasok...

- A puskát éppen a farkasok ellen hoztam – magyarázta Castiel, - úgy hallottam, láttak magányos példányokat a hegy tövénél.

- Ez megnyugtató. Mehetünk?

- Szerinted nem esik baja a biciklimnek, ha itt hagyom?

Dean szenvedve követte tekintetével Castiel gesztusát: a Roadhouse oldalának támasztva állt Jimmy, a canga.

- Hát elvinni nem fogja senki, abban biztos lehetsz.

- Félek, hogy tönkremegy a hóban.

- Ennél jobban? Én nem aggódnék. Ha túlélte az ütközést a bébimmel, semmi sem árthat neki.

- Csak a pedált kellett visszaszerelni és néha zörögnek a küllők, de...

- Nem akarsz egy kocsit? – Dean elindult az Impala felé, Castiel pedig a havat rugdalva követte.

- Nem tudok vezetni.

- Mi, egyáltalán?

- Nincs jogosítványom.

- Azt hogy? Én előbb tudtam vezetni, mint járni.

- De hallgatni még mindig nem tanultál meg.

Dean a hátát az Impalának vetette és várt, amíg Castiel alig egy lépésnyire meg nem állt előtte.

- Most valami bajod van?

- Nem szeretem, amikor gúnyolni kezdesz csak azért, mert szerinted az, aki nem rendelkezik ugyanolyan ismeretekkel, mint te, már nem is ember.

- Ne dramatizáld túl a helyzetet.

- Példának okáért - folytatta Castiel zavartalanul -, egyáltalán nincs szükségem azokra az információkra, amiket a filmeid megnézésével szerezhetek.

- Azok a filmek azért vannak, hogy szórakoztassanak. Majd mutatok olyat, ami neked is tetszene, oké? Nem úgy nézel ki, mint akinek ártana egy kis szórakozás.

Castiel méltóságteljes csöndbe burkolózott. Zsebre tette a kezét és csak a szeme látszott a sálja és a sapkája közötti keskeny résen: úgy nézett ki, mint egy sértett bagolyfióka. Dean legszívesebben a két keze közé fogta volna az arcát és megcsókolta volna, és beletelt néhány másodpercbe, amíg rájött, hogy nem teheti meg. Türelmetlenül dobolni kezdett az autó ajtaján.

- Most nem szivatásból, de komolyan nincs jogsid?

- Rövidtávon sétálni vagy kerékpározni szeretek – érkezett a válasz a sál alól -, hosszútávon repülök.

- Azt hogy, szárnyakkal?

- Bárcsak.

Castiel meglazította a sálat és melegen rámosolygott, aztán az égre nézett; Dean arcáról leolvadt a vigyor.

- Utálok repülni.

- Félsz tőle?

- Nem – hazudta Dean és kinyitotta az ajtót. – Gondoltam, áthajtunk a városon, egy külső parkolóban leteszem a kocsit, aztán mehetünk gyalog tovább.

Castiel bólintott, a túrazsákját a hátsó ülésre dobta Deané mellé, és a kicsomagolta magát az Impalában, aztán megigézve nézte Dean megszokott mozdulatait: ahogy dobolt a kormányon, a váltást, ahogy a lábai mozdultak egyik pedálról a másikra.

- Tudok hidroplánt vezetni.

Dean meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Nem aprózod el.

- Az Amazonas vidékén azzal volt a legegyszerűbb közlekedni. Egy ideig volt sofőröm, de miután meglőtték, én vezettem vissza. Onnantól kezdve rámbízta a gépét.

- Ha csak így elvezettél egy repülőt, nem hinném, hogy gondban lennél egy autóval.

- Már korábban megszereztem hozzá a megfelelő képzettséget. Repülni olyan más...ott nincs forgalom, csak a környezet, a gép és én.

- Ez is egy megközelítés – hümmögött Dean, és egyetlen szabályos ívet leírva beállt a parkolóba. A hátsó ülésről előhúzott egy shotgunt és a táskájába dobta. – Pandora, jövünk!

- Biztosra veszem, hogy direkt csinálod – morogta Castiel ahogy kiszállt az autóból és vállára dobta a többtonnás túratáskát.

- Csak próbálok beléd tölteni egy kis kortárs tudást. A saját érdekedben.

Dean fél vállra vetetette a saját, lapos zsákját, elborzadva vette szemügyre Castielét, és bezárta az Impalát.

- Amúgy meg mi van a dobozban?

- Pandoráéban?

Dean elégedetten vigyorgott.

- Ez is egy afféle popkultúrális referencia volt, ha jól sejtem...

- Komolyan, Cas, mivel tudtad ennyire kitömni azt a nyomorult zsákot?

Castiel majdnem visszavágta, hogy még egy utalás és a lefűrészelt végtagjaiddal tömöm ki, de inkább csak elindult az úton. Dean felnevetett, és utána szólt, aztán amikor Castiel nem reagált, futott, hogy beérje.

- Cas! Cas, most komolyan?

- Piknikezni jöttünk.

- Túrázni.

- Úgy gondoltam, hogy felmehetnénk a tengerszemekhez. A közelben van pár, mind szélvédett helyen.

- Úszni is akarsz?

- Nem, de ha neked lenne hozzá kedved, szívesen vigyázok addig a holmidra és a ruhákra.

- Szeretnéd látni, mi?

Castiel értetlenül nézett rá; Dean némán káromkodott és az ujjait kezdte lehelgetni.

- Mert jól úszok. – Castiel arckifejezése nem változott. Deant kiverte a verejték és tétován gesztikulálva magyarázott tovább. – Szépen.

- Ez is egy referencia?

- Igen. Nem! Csak azt mondtam, hogy szépen úszok – Jesszusom – Jól! Nem fulladok bele a vízbe. Folyóvízbe sem. Igen. – Nagyon elegáns, Dean, nagyon elegáns, – Te is tudsz úszni? - Most még vörösödj el, mint egy tinilány – Úgy értem, jól. – Tökéletes.

- Azt hiszem, igen – válaszolt Castiel komolyan, - a bátyám tanított, még kisgyermek koromban.

- Uhum.

- Nagyobb patakokban és folyókban, a Temze vízgyűjtőjében vagy egy parki tóban, amerre éppen jártunk. Szerettem úszni.

- Jó tanár lehetett.

- Nem mondhatnám – Castiel halványan elmosolyodott. - Gabriel szerintem a mai napig nem tud úszni, és a sajátos tanítási elveinek köszönhetően néhányszor csaknem megfulladtam... és ő is, amikor megpróbált kimenteni.

Dean elmosolyodott, és az ösvényre bámult. Egy forró nyár Iowában, harmincnyolc fok árnyékban; alsóban áll a Skunk egy sekélyebb részén, Sammy előtte lábtempózik, és röhögve köpi a vizet. Az Impala az árnyékban parkol, apa a további utat tervezi, de végül félreteszi a térképet és csak figyeli a fiait...

- Sosem engedtem el a kezét – bukott ki Deanből, aztán szinte ijedten nézett Castielre, hogy hallotta-e; ő úgy nézett vissza, mintha értené, és nem szólt egy szót sem.

Csak egy percre vonult félre, hogy kipróbálja, rá lehet-e már menni a jégre, de mire visszafordult, Castiel már három pokrócot leterített a hóra, sorbarendezve kipakolt öt termoszt, három dobozt és egy tál gőzölgő valamit, egy kockás terítőt és végül egy ígéretesnek tűnő, mélybarna folyadékkal teli üveget.

- Gyertyát nem hoztál?

- Kellett volna?

- Hagyjuk.

A jég fenyegetően megreccsent a talpa alatt. Dean vetett rá egy rosszalló pillantást: véleménye szerint bőven elég kurvahideg volt ahhoz, hogy a hülye tengerszem viselkedni tudjon. A szikár, magas fenyvesek hótól roskadtak, a föléjük boruló sziklahegység lusta csúcsa bodor felhőkbe bukott. Az egyre sűrűsödő homályban visszabaktatott és leült a pokrócra Castiel mellé. Megböködte a gondosan becsomagolt tálat.

- Ez mi?

- Almáspite.

- ... almás?

- Almás. Nem szereted?

- Hol vetted? Csak mert a walmartos szar.

- Nem vettem, sütöttem.

- Tudsz almás pitét sütni?

- Természetesen. Van egy nagyon jó konyhaművészeti bolt körülbelül félúton a Pulvinarium és a lakásom között.

Dean kézbe vette a tálat és elkezdte kicsomagolni. A fóliák közül gőz gomolygott ki; élvezettel beleszimatolt.

- Jo bezzeg nem tud pitét sütni - jegyezte meg. - Ellen igen, de ő se sűrűn csinál, mert Bobby előző felesége meg imádta, és rá emlékezteti az öreget.

- Esetleg készíthetnél magadnak.

- Én nem sütök.

- Pedig olcsóbb és egészségesebb, mintha készen vásárolod.

- Hidd el, amit én sütnék, az konkrétan mérgező lenne.

- Csak ha nem megfelelő alapanyagból készíted.

Dean felnevetett és vállon lökte, aztán minden figyelmét a pitének szentelte. Castiel szalvettába csomagolt villákat vett elő, és az egyiket Dean felé nyújtotta. Mindkettő mestermunka volt; az ezüstbe vékony indákat gravíroztak, amik a nyelet körbeölelve tekeredtek a feje felé, a végét pedig apró, arany virág-intarzia díszítette.

- Ezt is a konyhaművészeti boltban vetted?

Castiel határozottan kirántotta a pitét Dean kezéből és kettejük közé tette a pokrócra.

- Nem, egy doktorandusz küldte Svájcból, hálája jeléül, mert segítettem hiteles forrásokat keresni a téziséhez.

Dean bólintott, miközben egy nagy darab pitét bányászott ki a tálból és tömte a szájába. Kéjesen felnyögött és lassan rágni kezdte; Castiel felkapta a fejét a hangra és Dean szájára bámult, aztán elkapta a tekintetét és ő is a pitébe szúrta a villáját.

- Ez zseniális - nyögte Dean, - Évek óta nem ettem rendes pitét. Egy Ramsay vagy, Cas. Egy... hogy fogod azt a villát?!

- Feltételezem úgy, mit egy Ramsay - válaszolt Castiel csípősen és bedobta a szájába a falatot. - Én így szoktam.

Dean feltérdelt és közelebb mászott, aztán megfogta és megfordította Castiel kezében a villát.

- Ez az ív azért van - futtatta végig a mutatóujját a szélén -, hogy a falat biztosabban megmaradjon rajta - még mindig tartva Castiel kezét visszavezette a villát a tálhoz, újabb darab pitét vágott vele -, amíg a szádba teszed. Ha a domború oldalán van, sokkal könnyebben leesik...

Castiel a szemébe nézett; az arcuk centikre volt egymástól, Castiel szájából pedig egy villa lógott ki, aminek mindketten fogták a nyelét. Dean gyorsan elengedte, megköszörülte a torkát és kézbe vett egy termoszt.

- A rumot ahhoz hoztam - mutatott Castiel az üvegre a villával. - Tea.

- Természetesen. Sör?

- Úgy gondoltam, hogy a sörhöz talán hideg van.

- De piknikezni nem?

Castiel újra a pitébe szúrta a villáját és megpróbált úgy enni, ahogy Dean mutatta, de a falat egyfolytában lefordult a villájáról. Dean röhögve figyelte és meghúzta a rumosüveget, aztán Castiel felé nyújtotta; ő nemet intett, úgyhogy Dean visszadugaszolta és félretette. Közelebb húzta magához a pitét, könyökre támaszkodva hátradőlt és a karját kitekerve próbált úgy tenni, mintha ez egy kényelmes pozíció lenne az evéshez.
- Nagyon kíváncsi lennék Észak-Amerikára - jegyezte meg Castiel két célt tévesztett falat között.

- Haver - csámcsogta Dean -, ennél északabb... amerikább... nem is lehetnél. Érted.

- Hogyne, csak... Te beutaztad az Államokat annak idején, nem?

- Mmm. Egyet mondok neked, nem ettél még rákot, amíg nem ettél mainsi rákot, ha már a konyhaművészetnél tartunk.

Castiel elgondolkozott.

- Sosem rajongtam a rákokért, mármint étel-értelemben. Kegyetlenségnek tűnik, hogy elevenen főzik meg őket.

- Ha neked kell kifogni a rohadékot, nem érzed kegyetlennek, hidd el. Akkor olyan íze van, mint a bosszúnak és a győzelemnek. - Dean sötéten a villájára harapott. - Amúgy meg ha inkább pitét akarsz, akkor húzás Floridába, mert ott készül a Key féle citrompite, és ember, az olyan, mintha felhőbe harapnál... és mintha a felhő finom lenne. Banánhajót csak Pennsylvaniában rendelj, meg persze ott van a JÖMM. A JÖMM bárhonnét jöhet.

- JÖMM?

- Jó Öreg Mogyoró és Mazsola - vont vállat Dean. - Egyébként elvben ez még mayflowerék ötlete volt. De ha rám hallgatsz, teszel hozzá aszalt gyömbért, kukoricapelyhet és M&Ms-t. Itt Alaszkában csak lazac van. Lazac és lazac, egy kis lazaccal, lazaclében pácolva.

Castiel egy darabig hallgatott.

- Azért kétségkívül gyönyörű állam.

- Az. Marha gyönyörű. - Ellökte magától a tányért, és a kézfejével megtörölte a száját. - Hé, nem azt hazudtad, hogy lesznek sarki fények?

- Nem mondtam biztosra, csak, hogy lehetnek. Viszont nagyon szép tiszta az ég.

- Aha, legalább nem fog hirtelen a nyakunkba zúgni egy adag hó.

- Arra gondoltam, hogy látszanak a csillagképek - mondta Castiel és hanyatt dőlt. Dean még gyorsan felélte a maradékot, aztán követte a másik példáját. Castiel mutogatni és magyarázni kezdett; sorolta a csillagok és csillagképek neveit; Dean azt hitte, hogy a hullámokat hallja az öbölből, de csak Castiel hangja volt; ősi történeteket mesélt és a csillagok alakokat formáltak; a gőgös Cassiopeia, Cepheus, Andromeda, a lángoló Főnix és a Halak, és Deant még sosem érdekelték ennyire a legendák. Oldalra fordította a fejét és Castiel profilját figyelte; amikor a tekintetük találkozott Dean köhögött, felült, a rumért nyúlt és meghúzta. Zafír a szeme - gondolta, és utálta magát - két kibaszott zafír. Te meg lány vagy, Winchester.

Felállt és nyújtózott.

- Menjünk.

Castiel nem értette a változást a hangjában, de ő is feltápászkodott. Dean újabb adag rumot döntött le a torkán. - Hideg van.

Kis csend után hozzátette:

- Menjünk vissza a Roadhouse-ba.

bárhogy erősködtem, a kutyaszán és a memefóka végül kimaradt a jelenetből - raistlin

- Alice.

- Eh.

- Te mondtad, hogy választhatok!

- Igen... de reméltem, hogy figyelembe fogod venni a véleményemet.

- És én még azt hittem, ismersz.

Jo felkapott egy piros filcet a pultról és vastagon bekarikázta a film címét az újságban, aztán pofátlanul Bennyre vigyorgott.

- Alice, édes Alice! – Benny fintorral leplezte a mosolyát. – Az összes klasszikus közül, amit a Regal játszik, te képes voltál ezt választani? Szentségtörés.

- Az Alice egy jó film. Persze, nem olyan élethű, de hát ‘76-os, nem tudom...

- Aha, attól még, hogy régi, nem kell teljesen kiszámíthatónak és unalmasnak lennie. Az elvakult vallásos némbert használják, az meg már a húszas években is unalmas volt. Vannak jó, régi horrorok. 1960, 13 kísértet? 1943, A hetedik áldozat?

- Mert a sátánista csoportos horrorok annyira eredetiek.

- Akkor még új volt.

- Az Alice is. Mondj egy filmet, ami ezt az alapot használja előtte.

- De hogyan lehet egy felnőtt nőt összekeverni egy kislánnyal?

- Hah. Zárva vagyunk! - kiáltott ki Jo a nyíló ajtó hangjára, aztán meglátta a nyakig havas Deant és Castielt a nyomában. Füttyentett.

- Azt hittem, piknikeztek.

- Túráztunk, azt’ visszaúton Cas talált egy víznyelőt és úgy döntött, hogy engem is leránt magával.

- Már elnézést kértem, Dean.

Dean vigyorogva vállon vágta, majd felült a bárszékre Benny mellé.

- Lafitte professzor! Régen láttam errefelé. Vagy mindig zárás után érkezik?

Jo kimászott a pult mögül és szemügyre vette Castielt; úgy nézett ki, mint egy kivert kutya. Ahogy a hó kezdett olvadni, a lé patakokban csorgott végig az arcán és a kabátján.

- Teljesen szét vagy ázva, mit csináltál? Dean csontszáraz hozzád képest.

Az említett élénk vigyorgással válaszolt és egy feltűnő mozdulatsor kíséretében a padlóra rázta a kabátjáról a havat.

- Hógolyóztunk - Castiel szégyenlősen elmosolyodott -, és legyőzött.

- Teljes vereséget szenvedett - erősítette meg Dean.

- Kitömte hóval a sálamat.

Jo gyakorlott mozdulatokkal kezdte Castiel kibontani  a ruháiból, és Deanre csak szúrós pillantásokat vetett.

- És ez az előtt, vagy után volt, hogy segítettél neki kiszedni a lábát a víznyelőből?

Dean továbbra is vigyorogva felvonta a szemöldökét, úgy tűnt, hogy mond valamit, aztán felült a pultra, átlendítette a lábát a másik oldalra, és az italok között kezdett kutatni.

- Nekem lassan mennem kell - mondta Jo, messzire tartva magától Castiel csöpögő sálját -, de ha majd bezártok helyettem, nem doblak ki titeket.

- Hová mész? - kérdezte Dean egy dugóval a szájában; egyik kezével egy üveg Jack Danielst, a másikkal konyakot töltött egy pohárba, aztán meglocsolta egy kis vízzel és Benedictinnel.

- Éjféli vetítések vannak a Regalban - válaszolt Jo helyett Benny -, régi horrorfilmek, megnézünk néhányat.

- Aztán kiszívja a vérét?

- Mindig az eredeti poénokkal, Winchester.

- Etnográfus vagyok vagy mi a kurvaélet, figyelek a szóbeszédre, és önnek aztán kész mondaköre alakult ki a Pulvin.

- Csitt legyen. Cas, gyere velem, Dean, te meg teregesd ki a cuccait, a te hibád.

- Mi? De...!

- Az én piámat iszod.

Jo és Cas eltűntek az emeleti lakásba vezető ajtó mögött, vízcsepp-nyomokat hagyva maguk után. Dean képeket vágott a csukott ajtónak, aztán Benny felé forult.

- Jo mondta, hogy piknikezni ment csak-ideiglenesen-vettük-fel professzorral.

- Túrázni.

- Ideiglenesen?

- És maga hogyhogy csak úgy elviszi a hugomat moziba?

Benny mindenttudóan elmosolyodott, és felhajtotta a koktélját.

- Attól még, hogy nem látott, én továbbra is jártam ide; egy hete láttuk, hogy a Regal horror-estet hirdet, szóval nem csak úgy viszem el, mintha egy hirtelen felindulásból elkövetett piknik lenne...

- AB pozitív.

- Tessék?

- Jo vércsoportja.

Benny egy pillanatig csak meredt rá, aztán felnevetett és fogta a kabátját, amikor Jo és Castiel visszatértek a bárba.

- Ha el akarja intézni a húgát, ne velem próbálja elvégeztetni a piszkos munkát.

Jo meg sem kérdezve mi történt Dean fejéhez vágta a törlőrongyot, kivette Benny kezéből a kabátját és magára kapta, aztán Castielnek adta a pótkulcsot.

- Ha valamit tönkretesztek, kifizetitek - mondta Deannek címezve, aztán Benny mellé csapódva elhagyták a Roadhouse-t. Dean jókedvűen nézett utánuk, kuncogott és Cas felé biccentett. Aztán a mosolya bizonytalan fintorba fordult.

- Miért az én ruháim vannak rajtad?

- Csak dobd el.

- Dean, ez nem hiszem, hogy jó ötlet...

- Vicces lesz, na, dobd már! Mint egy agyaggalamb, olyan.

Castiel tétován forgatta a whiskeys üveget a kezében; Dean csípővel a pultnak támaszkodva figyelte, és megállás nélkül vonogatta a szemöldökét, miközben Castiel Winchesterén dobolt az ujjaival.

- Jobb lesz, ha a célra lősz - mutatott végül Castiel a pálya végén felállított céltábla felé, aztán látva Dean csalódott ábrázatát megint az üvegre tévedt a tekintete. - Ezt meg majd megiszom én.

- Idd meg, aztán dobd el.

Castiel megsemmisítő pillantást vetett rá az üveg pereme fölül és visszavágásra készült, de Dean egy mindenttudó mosoly kíséretében mellé szambázott, és Castiel minden ellenkezése ellenére feljebb emelte az üveg talpát. Csak nevetett, amikor Castiel félre ütötte a kezét, köhögött, és dühösen megtörölte a száját.

- Nem úgy gondoltam, hogy egy hajtásra iszom meg!

- Ne legyél már ünneprontó. Koccintok veled. - A puskát a pultra tette és lecsavarta a kupakját egy Jack Danielsnek, aztán Castiel félig üres üvegének koccantotta.

- Mire iszunk?

Dean széttárta a karjait és lebiggyesztette a száját.

- Világbékére?

- Nagy álmok.

- Szépségkirálynő akarok lenni.

- Miss Alaszka?

- Fókabőr bikiniben.

- Egészségedre.

- A tiedre.

Ittak, aztán egyszerre tették az üvegeket a pultra. Dean hátrafordult a táskáikhoz, előráncigálta a shotgunját és Castiel sapkáját és a fejébe húzta, a fegyvert pedig Castielnek dobta.

- Próbálj valami újat is.

- Úgy gondoltam, hogy te szereted a klasszikus dolgokat.

- Miért ne legyen mindkettő, ha nem zárják ki egymást? - vont vállat Dean és a pultra könyökölt; mellette Castiel lőpozícióba helyezkedett, és három golyót eresztett a céltáblába.

- Lőni is a bátyád tanított?

- Nem. Beiratkoztam egy tanfolyamra, amikor már biztosan tudtam, hogy kutatásba fogok. Téged?

- Az apám. Hogy... meg tudjam védeni magam, meg Sammyt. Ha hülye helyzetbe kerülnénk, tudod.

Újra meghúzta az üveget; Castiel követte a példáját. Alig maradt pár korty az alján. Dean felvette a Winchestert és megtöltötte, aztán célra tartott, de Castiel halk pisszentésére félrenézett.

- Dean! - Castiel olyan szélesen mosolygott, ahogy még nem látta, és meglengette az üveget az orra előtt, aztán a céltábla felé dobta. Dean gyorsan vállhoz szorította a puskát és kilőtte az üveget; az szilánkokra robbant a levegőben és üveg-whiskey keverékkel borította a padlót. Áthajoltak a pulton, hogy jobban szemügyre vehessék a a művet; Castiel kétkedve pillantott Deanre, aki prüszkölve felnevetett és testvériesen hátbacsapdosta.

- Jo meg fog minket ölni.

- Talán ha föltakarítjuk...

- Ennyiért én nem állok neki takarítani. - A padlón sorakozó italok közül felkapott egyet, és a súlyát próbálgatva dobálni kezdte, aztán Castielre kacsintott és az egyik kezébe a puskát, a másikba a Jack Danielsét nyomta. Ő maga felbontotta a másikat, belekóstolt és fintorogva visszacsavarta a kupakot. - Talán az ötödik után. Ez meg szar, valami konyak, hidd el, nem kár érte - mondta, és megcélozta vele a táblát, Castiel meg kilőtte.

az indok amiért általában inkább maya rajzol

Utólag belegondolva, ez még mindig nem a legnagyobb hülyeség volt, amit valaha művelt, szóval amikor majd Jo kicsinálja és elföldeli a parkolóban, legalább rávésheti a sírjára, hogy 

DEAN WINCHESTER

AZ A KURVAPECÉR MÁZLISTA EGÉSZ EDDIG KIHÚZTA

A puszta létezése önmagában tényleg egy csoda volt, főleg ha beleszámítjuk, hogy még Cast is elfuvarozta hazáig, se rendőr, se karambol, úgy malőrözött a járda és az úttest között, mint egy álom. Alkoholmámoros felindultságában azt kívánta, bárcsak Cas ébren lenne és láthatná, milyen merészen teszi kockára a szerencséjét és jó eséllyel mindkettejük életét, de a fickó lement alfába az anyósülésen, és amikor megérkeztek a lakásához, valósággal noszogatni kellett, Dean a térdénél fogva rázogatta, és ha a keze egy kicsit felcsúszott a combjára, az igazán nem az ő hibája volt. Cas és a batyuja zuhanórajttal vágódtak az aszfaltnak, amikor kiszállt, de azt mondta, jól van, szóval Dean nyugodt szívvel hazahajtott, és a közút akkor sem ütött rajta, szóval egészen három aszpirinig és egy jeges zuhanyig elhitte, hogy isteni erők birtokába került.

Aztán két mázsával zuhant rá a fejfájás.

Az ágyáig még csak-csak elvánszorgott valahogy: a matrac furcsán ferdének tűnt, ami azt illeti, kifejezetten átlósnak, és valahogy alá került, pedig tisztán emlékezett, hogy rá akart feküdni.

- Szedd össze magad, Winchester - motyogta, lecsapta az éjjeli lámpát és szigorúan feküdt, a plafont bámulva, aztán száz retardált báránnyal később káromkodva felcsapta a lámpát, és magához húzta az első kézreeső könyvet, a Teremtés és mítoszt. Valahol ott adta föl az olvasást, amikor a dialektikus kalmán helyett diabéteszes kalmárt olvasott, és fájdalmas merengésbe kezdett a cukorbeteg fejlábúak  és a genezis-elméletek viszonyáról, és aggasztóan sok értelmesnek tűnő gondolata támadt. Az ujjai között átpörgette a lapokat, amíg eljutott a fülszöveghez és a hozzá mellékelt fotóhoz. Elvigyorodott. A fotót, ami Castielről készült, ő a leginkább zsarolásra használná. Szerencsétlen úgy festett, mint akit frissen és félholtan halásztak ki a Jordán árjából, a haja lucskosan a homlokába tapadt, csüngött rajta az ing és az arcát merőben meggondolatlan szakáll keretezte. Talán szándékos, tűnődött el Dean, ahogy a hüvelyhujját elgondolkozva áthúzta a képen. Más magyarázatot nem talált: ismert pár jóképű fickót (önmagával az élen), de Cas mindegyikükön túltett. Hogy pont ő ne legyen fotogén: abszurd. De a tények tények voltak, a fotó pedig botrányos.  

Kényelmesen a hátára hengeredett, és az arcát elöntötte egy egészen rosszindulatú vigyor, aztán röhögni kezdett: a nevetése túl hangos volt az üres lakásban. Az ágy szélén áthajolva elkezdett kutatni a farmere után a földön, a zsebéből pedig előkotorta a telefonját.

héj Cas - pötyögött le egy sms-t -, szó szerint ágyba vittelek!!!

Egy darabig nézte a képernyőt, és az ujja a küldés gomb felett tétovázott. A poén túl jó volt ahhoz, hogy csak lepattanjon Cas konok és száraz humorú angol mindenségéről, de talán felfogná a zsenialitását, ha mellékelne mellé Instragramon egy fotót, ahogy a könyves fotóval pózol, és így rögtön levághatná a kontextust. Persze lehet, csak a fogalmazással van a gond.

lefeküdtünk LOL!!

Még mindig nem az igazi.

a könyveddel hempergek!! szóval VELED érted!! “rés-elmélet” LOL beszélj hozzám mocskosan te ribanc

Ezen a ponton rockszóló üvöltött fel teljes hangerőn, ő pedig az arcába ejtette a mobilját.
- Mivan!? - szólt bele, amikor nagy nehezen végre sikerült felvennie.

- Hello Dean.

- Cas?

- Mmm.

Véletlen elküldtem az üzeneteket, gondolta Dean ahogy nagyot nyelt. Olvas a gondolataimban. Kamerákat szerelt fel.

- Mivan? Hogyvagy. Szarba! Cas? Minden oké? Ember, ööö. Hajnal három?  

- Remélem, nem ébresztettelek fel? - morogta Castiel. A hangja a szokottnál is mélyebb és érdesebb volt, az álmosságtól nehéz és aggasztóan elgondolkoztató.

- Nem - vágta rá Dean, és két kézzel kapaszkodott a mobiljába. Véletlenül ráhengeredett a Teremtés és mítoszra, az pedig lelkesen a bordái közé ékelte magát. - Olvastam. Mi a helyzet?

Válaszul kapott egy lusta nyögést.

- Ööö... Cas?

- Csak azért hívtalak hogy szóval, nem nálad van a? A. Aaa...?

- Igen?

- A kulcsomra gondolok, azt hiszem.

- Jézus, ember, ugye nem zártad ki magad?

- Nem, már ágyba bújtam. - A hangok alapján nyújtózkodott. Dean nem értette, miért pont ezt a kifejezést kellett használnia, aminek alapján tökéletesen el tudta képzelni Castielt egy halom párna és mégannyi takaró között heverve kéjes kényelemben, ahogy fél kezével a hajába markol és az arcának szorítja a telefont. Nyelt egyet.

- Akkor? - kérdezte rekedten.

- A biciklikulcs. A lakat nálam van, de Jimmy és a kulcs, ők nincsenek sehol.

Egy darabig hallgattak. Castiel valószínűleg elég bénán fogta azt a mobilt, mert sikerült olyan intenzitással szuszognia belé, mintha Dean mellett feküdne.

- Nem az volt, hogy... hát Jimmyt ott hagytuk, mert én hoztalak haza téged... hozzád-haza, nem ide... és akkor, hogy le akartad lakatolni, de mondtam, hogy ne? Mert minek, meg - és a kulcs a zsebedben volt, nem? De az a Roadhouse-ban van, a zsebed. A ruhákkal?

- Ó - mondta Castiel, aztán megismételte: - Óh.

- Sz’tem aludnod kéne. Vagy vegyél be olyat ami tabletta. Holnap tanítás. Ma.

Egy szenvedő nyögés volt a válasz, aztán valami suhogás-motozás, ami alapján Dean biztosra vette, hogy Castiel a hasára hengeredett, sőt, a hangok alapján egy párnába fúrta az arcát.

- Kivehetem a napot? - dünnyögte.

- Ha-ha, szart.

- Hnng. Hát, nos. Akkor a holnapi viszont látásra?

- Ja-ja, az.

- Aludj jól, Dean. - Castiel belemosolygott a köszönésbe. A hangja hihetetlenül gyengéd és valahogy fájdalmasan őszinte volt. - Jó éjszakát.

- J’szakát - suttogott vissza Dean, és utána csak hallgattak egy darabig. Végül Castiel bontotta a vonalat; Dean oldalra fordult, és az arcát a telefonnak szorítva összegömbölyödött. - Jó éjszakát - ismételte, és tudattalan álomba merült.

következő fejezet >>
komment: da // nyet