Éhség

Zsanett kérésére Dean/Castiel és Éhínség átka. Bár általában nem szoktam ilyen jellegű történeteket írni, szeretem a kihívásokat, szóval megpróbáltam kihozni belőle amit tudtam: klasszikus trashslash, annak minden sajátos bájával és gyengeségével. A történetet egy lehetséges kilencedik évad idejére helyeztem. És kicsit elcsesztem, de ha elég helyes Misha a mellékelt ábrán, talán nem fogtok haragudni, és nézzétek, milyen helyes!

Eredeti kérés: "Stílus: szabad kezet adok, nekem az is jó ha fluff meg az is ha angst(de akkor már inkább fluff) szóval amit szeretnél. Történet: /.../ Éhínségnél mindenki azt akarja ami után a leginkább vágyik. Cas Deanre Dean Casra. (Ne vegyük figyelembe, hogy a sorozatban Dean nem vágyott semmire). Lényegében nem tudják tovább magukban tartani hogy mennyire vonzódnak a másik iránt."

ÉHSÉG

Castiel egy Blue Öyster Cult pólóban rámolta a ládákat a bunker cementszagú raktárában, és Dean őszintén gyűlölte magát.

Persze, minden rendben ment. Gyanúsan, kurvára rendben. Valahogy mindenki olyan oké volt az tábla megsemmisülésével és Castiel bukásával, és a néhai angyal nem tombolt és nem őrjöngött, egy kicsit sem, egyszer sem, hanem engedelmesen megtanult cipőfűzőt kötni és shotgunnal lőni, panasz nélkül, gépiesen végezte a dolgát, és Dean a legszívesebben megragadta volna a vállait amíg salátát készít vagy a sebeit varrja össze, és megrázta volna üvöltve, halhatatlan voltál, ordítaná, és most mégis elpusztulsz miattam.

Megcsóválta a fejét, és kopogtatott a nyitott ajtón. Castiel megrezzent, és elejtette a kezében tartott dobozt.

- Ó, baszd meg… - sóhajtott Dean.

- Semmi gond. Rögtön összeszedem. – Letérdelt a szétszóródott kacatokhoz, a térde pedig fájdalmasan megreccsent. Idegen csontok, rúnarótt papírok, különös kövek, századok szétgurult loma. Dean leguggolt hozzá, összehúzva magán a köntösét, és szótlanul, komolyan nézte.

- Minden oké?

- Természetesen.

- Várj, az mi?

- Ez? A ketrec kulcsa. – Castiel besöpörte a dobozba, Dean viszont utána kapott.

- Whoa, whoa, whoa. Szóval a sátán ketrecének a kulcsát egyszerűen itt tartod a…

- Veszélytelen, Dean.  Halálé nincs köztük, és a pokol kapuja örökre bezárult.

- Ja, tudom, ott voltam. Egyáltalán hogyan került hozzád?

- Amikor kihoztam Samet… - Castiel nem fejezte be a mondatot. Lopva Deanre pillantott, aztán csak annyit tett hozzá: - Be kellett jutnom.

Dean felemelte a három gyűrűt. Emlékezett a súlyúkra, emlékezett az árukra, és most jelentéktelenül és hidegen pihentek a tenyerében.

- Egyéb halálos ereklyék, Cas? Horcruxok, ilyesmik?

- Mondtam már, hogy ártalmatlanok – felelte a férfi hirtelen, hideg éllel, és Dean fanyar mosollyal talpra kecmergett.

- Akkor sem jó ötlet egy kupacban tartani őket. Mint a fegyvereket, azokból is ki kell szedni a tárat, amikor elrakod.

- Mi sosem szedjük ki a tárat.

- Mert minket folyton meg akarnak ölni. – Feldobta Szennyezés gyűrűjét, és elkapta. – Oké, széthagyom őket a lakásban, hátha jól jönnek még, de érted.

Adam még ott van, hasított belé a gondolat, mire gyorsan megrázta a fejét.

Háborúét a fegyvertárban rejtette el, és az a vitathatatlanul zseniális ötlete támadt, hogy Éhínségét a fridzsiderben jegelje. Sam a konyhában ült, egészen pontosan a konyhapulton, az ölében laptop, a kezében kávé, és ellenségesen bámulta a képernyőt.

- Üdén mint mindig, Sammy?

- Futottam. Cas?

- Pakol.

- Nem unja?

- Ezek szerint nem.

Dean kinyitotta a hűtőszekrényt, és belebámult. Még mindig nem szokta meg, hogy így tele legyen, és ne csak papírdobozokkal és szószokkal, hanem rendes kajával, hamburgerrel és rostélyossal és Sam zöldségeivel. Elmerengett az Apokalipszis Lovasainak egészségre gyakorolt lehetséges hatásain, és a gyűrűre bámult. Fintorgott, és jobb híján az ujjára húzta.

Sam abban a pillanatban lezuhant a konyhapultról, és egy vágtázó szarvascsorda elszántságával, melegítőnadrágban és egy szál pólóban elszelelt.

Világéletében fura gyerek volt.

- Minden rendben? – üvöltötte utána Dean, biztos ami biztos.

- Csak elugrom Texasba! – kiáltotta vissza Sam az ajtóból, aztán döngve bevágta maga mögött. Ez egyáltalán nem hangzott jól; Dean elfojtott egy káromkodást, és elindult, hogy némi értelmet verjen a kölyökbe. Persze, megígérte, hogy hagyja a saját útján járni, hogy nem kérdőjelezi meg a döntéseit és bízik benne, de ez a kirohanás sehogy sem stimmelt, és… és mégsem ment utána.

A ház valahogy úgy hatott rá, mint egy mágneses mező: a puszta gondolat, hogy elhagyja, egyszeriben őrültségnek tetszett. Megforgatta az ujján a gyűrűt, és tespedt nyugalom ömlött szét benne, annak a jóllakott ígérete, hogy minden a világon a legnagyobb rendben lesz. Fütyörészve felmarta a maradék kávét a pultról, felhajtotta és jólesően csettintett a nyelvével, aztán a szobája felé indult.

Castiel az ágya szélén ült, és ölében pihenő, összekulcsolt ujjait bámulta.

- Hello Dean – mondta anélkül, hogy felnézett volna.

- Máris végeztél?

Castiel megrázta a fejét. Dean félretette a csészét, aztán lehuppant mellé az ágyra, és színpadiasan intett:

- Mesélj!

Castielnek szappan és aftershave illata volt, nyugtalanítóan emberi, de Dean most megérezte alatta a bőr és a hús forró, könyörgő illatát, és elgondolkozva megnedvesítette az ajkait. A combjuk összesimult, és a farmer anyagán át is érezte a lehetetlen, lázas hőt, ami a férfi tagjaiból sugárzott.

- Talán valóban itt az ideje, hogy elmondjam ezt neked, de mindig tartottam tőle, hogy nem fogadnád örömmel a szavaimat. Azt hiszem, a helyzet most némileg egyszerűbb…

A fulladt, mély hang egészen átjárta. Igen, ez még mindig egy halhatatlan hangvezér hangja volt, egy angyalé, aki kihirdeti az ítélet napját, azé a szeráfé, aki szabadságot üvöltött, és berobbantotta a Menny arany rácsait.

- Tudod, Dean, ha azt mondanám, képzeld el úgy az emberiséget, mint égen a csillagokat, még akkor sem foghatnád fel a számát mindannak a léleknek, akiket ismertem, és akiknek hallottam az imáikat, ahogy legsötétebb vágyaikat gyónták meg és mindennapi félelmeiket suttogták el, hálát zengtek vagy irgalomért könyörögtek… És aztán megszülettél te… és nem is engem rendeltek hozzád őrangyalul, gondolom, nem ér különösebb meglepetésként, hogy szegény fivérem úgy négy éves korod körül odaveszett egy harcban… egyébiránt kiváló harcos volt, és ez nagyon… sajnálatos, de amiről beszélni akarok, az… A lelked számomra fényesebben lobogott, mintha mindazt a milliom csillagot egyetlen hatalmas nappá gyúrtam volna össze, és már a pokolban, megcsonkítva és megnyúzva is elvakított…

Dean Castiel álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a férfi ránézzen. Mint kitárt karral zuhanni a végtelen horizont felé, ami kegyetlenül, rombolóan és mindent betöltően, királyian kék, annak a színnek a fenséges békéje, ahogy a kalifornai égbolt az óceánra hajol. Dean kiengedett egy remegő lélegzetet, mielőtt megcsókolta volna, szomjazva kortyolta a sós, száraz ajkakat, és a hajába markolt. Hátrazuhantak a matracon, és Dean mohón szétfeszítette Castiel térdeit. Milyen régen vágyott erre, szédült, ha csak belegondolt, lihegve és remegve vetkőztette a másikat, aztán lerángatta a saját ruháit is. Megszállottan vigyorgott, ahogy összesimultak és ismét Castiel ajkaiba téphetett, az oldalába karmolt, ujjait a bordák közé fúrva. Gyűlölte magát ennek még a gondolatáért is régen, játéknak indult, valami félunott, beteges fantáziálgatásnak, amiből mánia lett, aztán halálról-halálra szerelemmé mélyült, dühödt és keserű vágyódássá, ami már kettejük felmagasztalása volt, nem csak Castiel litániája.

A férfi finoman végigsimított az arcán és ő a csuklójába mart, lassan és győztesen mozgott felette és hamarosan benne, igen, belémerülni a legteljesebb diadal volt, és Dean rekedten és veszetten felüvöltött.  Castiel karjai köré fonódtak.

- Szeretlek – suttogta neki -, érted buktam el, és ha kell, el is kárhozom. Ha most kérsz, teljesen átadom neked egész lényemet… a szabad akaratomat, mindenemet, örökre… tedd meg… falj fel… tépj szét…

Castiel a szavaival a lelkét nyújtotta neki, halhatatlanságnak utolsó szilánkját, és Dean készen állt rá, hogy elvegye, ahogy ujjai a másik nyaka köré fonódtak. Castiel mosolya szelíd volt és odaadó, a szemében őrült bizalommal nézett rá és bátorítóan a csuklójára markolt.

- Ha csak megszállhatnál engem…

Dean erősített a lökésein és erősített a szorításán, és a hang fennakadt Castiel torkán, eksztatikus, néma sikollyal vetette hátra a fejét, és Dean az ujjai alatt lüktető, kék ereket figyelte, a sötét borostát és a sápadt, egyre sápadó bőrt, egy villanást…

Hunyorgott.

A villanás nem volt rendben. Valami nem volt rendben. Kiszállt az erő a kezéből, és szédülés fogta el ismét.

- Szabadíts ki ebből a testből – könyörgött Castiel hörögve -, és akkor tudok még rád vigyázni örökre!

Dean egyre a gyűrű hamis, gonosz csillogását nézte, aztán kinyúlt érte, megragadta, és lassan lehúzta az ujjáról, míg Castiel alatta halálért esengett.

*  * EPILÓGUS *  *

- Hát. Ez nagyon béna – jelentette ki Dean többed ízben. Az ágy két szélén ültek, ő a köntösében, Castiel pedig a takarókba bugyolálva. A levegő még nehéz volt a szex csípős, sós szagától. – Gondolom, hálát adhatunk a vadászösztöneimnek. A paranoiámnak, ami (csak az utókor kedvéért jegyzem meg), bazi jól működik.

- Meg persze ott van az intelligenciád is – segített Castiel, akinek a hangja a szokottnál is rekedtebb és a szokottnál sokkal erőtlenebb volt. – Az a „bölcs belátás”, ami arra vezetett, hogy felhúzd a gyűrűt.

- Kösz, Cas.

- Ezt ironikusan értettem.

Csöndben ültek. Megint. Percekig.

- Azért nem tudom nem észrevenni – folytatta Dean -, hogy Sam még mindig nincs itthon, és egy darabig nem is lesz, ha tényleg elhúzott Texasba. Üres a ház.

- Felejtsd el.

- Oké, oké.

Castiel a szeme sarkából rásandított.

- Ezt is ironikusan értettem.

- Aha. Akkor…?

- Majd megbeszéljük, ha elég fáradt, részeg és sebesült leszel hozzá, hogy őszintén lehessen veled kommunikálni, és nem próbálod meg a felesleges önvádadat poénosnak szánt kiszólásokkal tompítani. Most csak gyere ide.

Dean közelebb csusszant egy arasszal. Castiel is. Erőltetetten felnevettek. A tekinteteikben kérdések és félelem.