And it's hard to learn, and it's hard to love

Dean/Castiel egyetemi AU, harmadik fejezet. A rajzok továbbra is Maya munkái.

fejezetindex

AKKOR

Castiel feje felett angyalok kergetőznek; felnéz a csillagokra, és azok visszanéznek rá. A bátyja jelenléte veszi körül; a savanyú füstszagú pulóver, erős, puha karok, duruzsoló hang. Hideg van.

- Figyelnek minket – jegyzi meg csendesen, mire Gabriel minden izma ugrásra készen megfeszül.

- Kik?

Castiel nem válaszol, tátott szájjal bámulja az eget; a bátyja meglöki a vállát, és ingerülten a fülébe sziszeg.

- Cassie, ez fontos!

- A fentiek – mutat a csillagokra. A pulóver hatalmas rajta, jóval túlér a kinyújtott ujja hegyén. Gabriel megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, és visszahúzza az öccse kezét, újra átöleli. Castiel csak bámul a tűzbe, a felszálló szikrákat nézi. Valahol tudja, hogy Gabriel lehelete meleg a tarkóján, de gondolatban egészen máshol jár.

- Apa is ott van. Nem tudom, hogy fogjuk megtalálni olyan magasan.

Gabriel szorosabban öleli, az arcát az öccse rendezetlen, puha gyerekhajába fúrja. Fázik.

- Angyalok vagyunk, elfelejtetted? – nevet, de Castiel komoran néz vissza rá; a szeme tenger, túl komoly egy kisgyerekhez.

- Nem tudok repülni.

- Majd megtanítalak.

Gabriel érzi, ahogy a hideg bekúszik a ruhái alá, aztán megremeg és feláll. Castiel értetlenül néz fel rá ültéből.

- Szerzek valami kaját, addig vigyázz, nehogy kialudjon a tűz. És takarózz be.

Castiel bólint, és tétován megpiszkálja a szenesedő hasábokat egy nedves ággal, aztán elbambul, és ismét csak a csillagokat nézi.

MOST

A Roadhouse csendes volt aznap este. A zenedobozból Johnny Cash dünnyögött halkan, az asztaloknál ülők ráérősen beszélgettek lassú cigarettafüst mellett, az egyikük békésen hortyogott a mogyoróstálba hajolva. Jo a pultot törölgette, Castiel segítőkészen felemelte a korsóját. Dean a maradék sörhabot kanalazta ki a pohár aljából az ujjaival.

- Gusztustalan vagy - jegyezte meg Jo.

- Te meg csalsz a habbal.

- Szívószállal könnyebb lenne - Castiel felényújtotta a sajátját. Dean fáradt sóhajjal felemelte a kezét.

- Cas, nem t’om, hányszor mondtam már, de most mondom utoljára, aztán a sírkövedre vésetem: alkoholt. Szívószállal. Csak csajok.

- Ne csesztesd már. Cas, idd, ahogy jól esik.

Castiel engedelmesen szörcsölt.

- Tönkreteszed az esélyeit, Jo. Tönkreteszed a jövőjét. A nők nem állnak szóba olyanokkal, aki nem úgy iszik, mint egy férfiállat.

- Nem tudom, észrevetted-e, Señor Macho, de én nő vagyok, és szóbaállok vele. - Castielhez fordult. - Szóval, hány randit hozott neked össze idáig a szakértő?

- Hát... - mondta a férfi, aztán az italába feledkezett.

- Hah! - Jo beharapta az ajkait. - Rendben. Hé, eljössz velem valahova?

- Whoa, whoa! - Dean a legfenyegetőbb vigyorával mérte végig a húgát. - Az ki van zárva!

- Nyugi már. Szóval, Cas, lenne hozzá kedved?

- Jo, hagyd békén!

- Na, Cas?

- Mondom nem, bassza meg! - csattant fel Dean, és az asztalra vágott. - Mit nem értesz rajta?

- Krisztus, Sammel is ilyen köcsög voltál? - Jo levágta a rongyot a pultra, felmart egy tálcát, és elviharzott. Mindketten utána bámultak. Dean egy óvatos érintést érzett a karján, és Castielre kapta a pillantását.

- Sajnálom, ha problémát okoztam - mondta Castiel komolyan. - Tisztában vagyok a szabályokkal.

- Hagyd a francba, ő a hülye csitri. Gyere, lépjünk. - Lepattant a bárszékről, és magára kapta a bőrdzsekijét. Castiel elgondolkozva gombolta a kabátját; a parafatáblára tűzött fényképéket nézte, a magas, barna srácot, aki mindig mosolygott egy sokkal fiatalabb és sokkal boldogabb Deanbe karolva.

Kint cikázva hullott a hó, hegyes fehér szemcsékben, és Dean káromkodva ernyőt formált a tenyeréből.

- Ha ez így megy tovább, nekem is szereznem kell egy sapkát! - dohogott. - Esküszöm, ember, minden évben rosszabb. - Összerántotta magán a dzsekit, és leszegett fejjel, behúzott vállakkal elindult. Az Impalát csak pár blokkal arrébb tudta leparkolni. Castiel óvatos léptekkel követte, fel-felpislogva az utcalámpák aranyló fényhálóira. Az egyik előtt lecövekelt, és mintegy próbaképpen kinyújtotta a nyelvét.

- Haver, mit csinálsz?

- Haffat ehhem - közölte, aztán megnyalta a száját, és valamivel közérthetőbben megismételte: - Havat eszem. Ki kéne próbálnod.

Dean nevetett, és körbenézett a kihalt mellékutcán.

- Kölyökkorom óta nem ettem havat.

Castiel rásandított.

- Azért kéne kipróbálnod.

Dean fáradtan a lámpaoszlopnak támaszkodott, és figyelte, ahogy Castiel ismét hátraveti a fejét.

- Lehet, hogy Jo hugicámnak igaza van - jegyezte meg. - Lehet, hogy még az én szakértelmem is kevés ahhoz, hogy neked egy normális partnert találjak.

- Javíts ki, ha tévedek, de én úgy értettem, hogy ő éppenséggel kétségbe vonta a szaktudásodat.

Dean válaszul tiszta erőből a lámpaoszlopba rugott; az megremegett, és egy nagy adag latyakos hó Castiel nyakába toccsant.

- Jössz, vagy mi? - vigyorgott Dean, és az ujja körül megpörgette a kocsikulcsot. Castiel némán a nyomába szegődött, szipogott, prüszkölt, aztán a karjába törölte az orrát. - Ugye nem tervezel megfázni?

- Olvastam a betegszabadságról szóló cikkelyt a szerződésben. Nem, nem tervezek. - Átnézett a válla fölött, és csendesen megjegyezte: - Azért gyönyörű, nem?

- Ki? Jo?

- Nem, hanem... ahogy a hó kavarog, a sárga fényben, az ég meg olyan valószínűtlenül kék...

- Pontosan mennyi gin és mennyi tonik volt a gin-tonikodban?

Az Impalához érve Dean vigyorogva feltépte az ajtót, és abban a pillanatban tarkón találta egy jól célzott hógolyó.

- Mi a...

Castiel a motoháztetőről lekapart egy újabb adag havat, és egy könnyed, kecses mozdulattal képen hajította. Dean prüszkölt és köhögött, az orra és a szája megtelt hideg, olvadt vízzel. Félvakon letört a visszapillantótükörről egy kezdetleges jégcsapot, és fenyegetően feltartva megindult Castiel felé.

- Fuss, ha kedves az életed!

Az Impala körül kergetőztek: az aszfalt csúszós volt, Dean kezét pirosra csípte a fagy, és teli tüdőből röhögött. Castiel egyszerre csak eltűnt a látómezejéből, mintha a föld nyelte volna el. Dean óvatosan körbefordult, egy különösen jól sikerült labdaccsal zsonglőrködve, amikor valaki hirtelen megragadta a bokáját, és ő elvágódott a hószőnyegen.

- Ember - nyöszörögte -, te komolyan bemásztál a kocsi alá?

- Háború van - jelentette ki Castiel. - Előnyös stratégia.

- Azt hiszed? - Dean még mindig a földön hasalva előre nyúlt, megragadta, és elkezdte kicibálni. Castiel dacos arccal csúszott előre, és még akkor is komoly maradt, amikor Dean szabályosan beleegyengette az arcát a hóba, és a sálját hátrahúzva jégkását szórt a nyakába.

- Érett és felelősségteljes felnőtt vagyok - lihegte Dean -, jól fizető állásban!

- Én is, csak engem rosszul fizetnek.

- Békejobb?

Castiel bólintott, Dean talpra rántotta, és elkezdte leporolni a krémszínű kabátját.

- Egyben vagy?

- A bátyám rendszeresen elásott a hátsó kertben télvíz idején. Szokva vagyok hozzá.

- Én meg szokva vagyok a vesztesekhez. Az öcsém, Sammy, na, őt egyszerűen öröm volt rommá alázni... - Megszorította Castiel vállát, aztán együttérzően háton lapogatta. - Azért jó csel volt.

- Jobb, mint ez?

- Mint... - amint szóra nyitotta a száját, Castiel egy ökölnyi hógolyót szuszakolt belé, aztán elgáncsolta, és fölényesen figyelte, amint a padkán felgyülemlett buckára huppan.

- Azt hiszem, nyertem - állapította meg. Dean megpróbált felállni, de ő a mellkasára tiport, épp elég erővel ahhoz, hogy a helyén tartsa.

- De csalsz - zihált Dean, és lelökte magáról Castiel csizmás lábát. A férfi mosolyogva hátrált egy lépést, aztán kezet nyújtott:  

- Tehát elismered, hogy győztem?

Dean erre megragadta a sálját, és lerántotta magához.

- Csalással - sziszegte a fölötte térdelő férfinak. - Megszegted a békeszerződést!

Castiel finoman felvonta a szemöldökét.

- Mert erre a történelemben sosem volt még példa.

- A szarkazmus nem illik hozzád.

Castiel válaszul csak mélyen a szemébe nézett. A pillantása sötét, nehéz kékbe fordult és különösen fénylett; Deanben csak akkor tudatosult, mennyire közel van hozzá, hogy érzi kapkodó lélegzetvételének hőjét az arcán, hogy még mindig a sál puha anyagába markol, hogy a járdaszegélyen fekszenek, csurom vizesen, és hogy ez az egész mennyire ijesztően különbözik a gyerekkor hócsatáitól. Visszatartotta a lélegzetét.

- Bocsánat - mondta Castiel, és feltápászkodott. - Nem akartalak kigúnyolni.  

Dean mélyen sóhajtott. Túl sok alkohol. Túl sok régi emlék.

- Felejtsd el. - A nadrágjába törölte a tenyerét, és szélesre tárta a kocsiajtót Castiel oldalán. - Tedd be a segged, hazaviszlek. Vigyázz a kárpitra!

Castiel helyet foglalt és kényelmesen kinyújtóztatta a lábait. Levette a sapkáját, kioldotta a Burberry-kockás sálat, és megpróbálta vele megszárítani a haját - eredménytelenül. Dean bizonyos fokú kárörömmel figyelte a szerencsétlenkedését, aztán beindította a motort. Castiel egy reményvesztett sóhajjal a hajába markolt, és hátradőlt.

- Ugye Jo nem haragszik rád igazán? - kérdezte rekedten, aztán megköszörülte a torkát.

- Persze, hogy nem. Egyébként meg, micsoda bulit hagyott ki, nem? - A szeme sarkából látta, hogy Castiel elvigyorodik, aztán bebugyolálja magát a kabátjába, és kényelmesen összekucorodik. Ingere volt megbökni az arcát, vagy a hajába túrni. Keményen a kormányra markolt. Vezetett tovább. 

Kopogtak.

Castiel az ablak mellett ült a dohányzóasztalnál, a saját kis őserdejében, a javítandó esszékbe feledkezve. Crowley egy darabig nézte, ahogy a tollával bökdösi a homlokát olvasás közben, aztán dobolni kezdett az asztalon.

- Nem nyitja ki?

- Micsodát? – kapta fel a fejét Castiel; a hirtelen mozdulattal kiütötte a kezéből a tollat és az hangosat placcsanva esett a kínai jázmin vízzel teli kaspójába. Crowley köhögést tettetve kinevette, aztán az ajtó felé intett.

- Kopogtak.

- És ha magát keresik? – kérdezte ellenségesen, de közben már kikászálódott a sarokból, visszaszerezte az ázott tollat, és ment az ajtóhoz. - Igazán kinyithatta volna.

- Biztosan magához jött. Engem nem mernek csak úgy, előzetes időpontegyeztetés nélkül zavarni a diákjaim; ez a tisztelet és a félelem jele...

Castiel sóhajtott, és szélesre tárta az ajtót. Kint egy lány állt, az egyik tanítványa a szemináriumról, és még egy, de Castiel már tapasztalta, hogy kettőből egy mindig csak kísérő, és a jelenléte teljességgel felesleges és érthetetlen.

- Igen?

Az első lány vett egy mély levegőt, mint aki alá készül merülni, aztán hadarni kezdett.

- Jó napot professzor, nem szeretném zavarni, de reméltem, hogy el tudom érni még az óránk előtt mert szeretném leadni az esszémet, a szorgalmi esszét...

- Rattigan?

- Rattigan, tudom, hogy határidőn túl vagyok, de csak most tudtam befejezni, és ha nem nagy probléma, tényleg, szeretném, nagyon hálás lennék...

- Tudja, a beadandók számára tettem ki a gyűjtőládát.

Castiel elegánsan az ajtóra illesztett cirádás postaládára mutatott, amin kézzel festett felirat hirdette, hogy Castiel Milton, beadandók. A lány egy pillanatra elnémult és ámulva nézte a ládát, aztán Castiel kezébe nyomta a nyomtatott lapokat.

- De és még azt szeretném – kezdte újult erővel -, küldtem egy e-mailt a Pulvin tegnap este, délután, nem vagyok benne biztos, hogy megérkezett, szeretném megtudni, mert el tudom küldeni még egyszer...

- Azonnal megnézem – vágott közbe Castiel -, és válaszolok, Miss Rosen.

- Becky, nyugodtan hívjon Beckynek, a legtöbb tanárom Beckynek hív....

Crowley horkantva felrötyögött, és az állát támasztva figyelte őket. Becky ismét levegőt vett, készülve egy újabb monológra, de Castiel már Crowley felé fordult.

- Megengedné, hogy használjam a számítógépét?

Mielőtt Crowley akár kinyithatta volna a száját, Becky berontott és kicsapta a laptopját az asztalra.

- Itt van az enyém, elég gyors, nyugodtan használja...

Castiel megköszörülte a torkát, és nem kérdezte meg, hogy Beckynek nincs-e valami dolga, valahol messze; megköszönte a gépet, és fellépett a Pulvi honlapra. A képernyő elsötétült, aztán zene hangzott fel, és a Pulvi helyett milliónyi pixeles, cowboyruhás táncoló nő jelent meg. Castiel értetlenül pislogott a gépre és Beckyre felváltva. A helyzetet Crowley oldotta meg; a refrén közepén felállt, melléjük sétált, és lecsapta a laptop tetejét.

- Hálás lennék, ha a különös fétiseit otthon tartaná.

- Én nem...

- Néha előfordul – nyugtatta meg Becky, miközben elrakta a gépét -, sokszor bugos az oldal, érdemes felkeresni Miss Bradburyt, ő a rendszergazda. Minas Tirithben, ha gondolja el tudom kísérni...

- Nem, köszönöm, Miss Rosen, megtalálom – válaszolt Castiel gyorsan.

Fél óra múlva kifulladva érkezett meg az informatikai tanszék szívében megbújó iroda elé – Charlie Bradbury adjunktus és Dr. Frank Devereux birodalmába. Háromszor rohanta végig Minas Tirithet, mire megtalálta a keskeny, lengőajtó mögé rejtett lépcsőházat, ami elvezetett a második emelet egyik belső előadójába, ahonnan a tanári irodák nyíltak, és ha a kiírásoknak hinni lehetett, egy szoborkiállítás is.

A kopogtatásra nem érkezett válasz, hát benyitott. Az előtér sötét volt és csak a gépek halk zúgása hallatszott, meg a billentyűzeten szaporán járó ujjak dobogása a szomszédos szobákból. Két ajtó nyílt az előtérből, egymással szemben, de csak az egyikből szűrődött ki fény a küszöb alól; Castiel átbalettozott a padlót borító vezetékek között, anélkül, hogy bármit levert volna az asztalokról és ismét megpróbálkozott a kopogással. Dohányos hang válaszolt.

- Ajánlom, hogy fontos legyen!

A belső iroda kisebb, zsúfoltabb és büdösebb volt, mint az előtér; a dobozok monumentális halmain túl, a távolban felsejlett egy ablak körvonala, de a tulajdonos mindent elkövetett, hogy feledésbe merüljön mind a természetes fény és a friss levegő is. A kupleráj közepén egy meglepően tiszta asztal állt, az arra szerelt könyvtári lámpa adta a minimális fényt, ami megvilágította az ülő férfi arcát. Sajnos. Gyilkos tekintettel meredt Castielre a vastag keretes szemüvege mögül, és az ujjai ingerülten rángtak a levegőben a billentyűk felett.

- Jó napot.

- Este van.

- Voltaképp délelőtt – magyarázta Castiel szelíden – tizenegy óra tizenhat...

- Édesmindegy – legyintett Devereux -, jó már semmiféleképp sem lehet, ha nem hagyják az embert dolgozni. Mit akar?

- Miss Bradburyt keresem...

- És maga szerint úgy nézek én ki, mint egy Miss Bradbury?

Castiel nemet intett.

- Egyszer már találkoztam önnel, a kafetériában, talán nem emlékszik, mert nem volt lehetőségem bemutatkozni...

- Lesz valami értelme annak, amit mond, vagy hajlandó végre átmenni a szomszédos irodába a Miss Bradburyjéhez, és hagy engem végezni a dolgomat?

- Kérem – Castiel hangja fenyegetően hidegbe csapott át -, végezze a dolgát.

Dühös sértettséggel sarkon fordult, és csendben elátkozta az összes bunkó amerikait, akit valaha az útjába sodort az élet.

- Csukja már be az ajtót, ha egyszer ott jár! – kiáltott utána Frank. Castiel bevágta maga mögött, ugyanazzal a lendülettel átszelte az előteret, és kopogás nélkül benyitott a másik irodába.

- Elnézést – nyögte, visszalépett az előtérbe és puhán betette az ajtót. Lehunyta a szemét, és vett néhány mély levegőt, elszámolt tízig; az ajtó ismét kinyílt, egy sötét bőrű lány suhant ki rajta, elsuttogott egy viszlátot, és elhagyta az irodát. Castiel szenvedő arccal figyelte az ajtófélfát támasztó nőt, aki sikertelenül próbálta elrejteni az arcát uraló fölényes vigyort.

- Maga az a Castiel Milton, ugye?

Válaszul szerencsétlen bólintást kapott. Charlie arca ellágyult.

- Bocs az előbbiért. Általában nem keresnek hivatalos ügyekben az irodámban, ezt meg – mutatott végig magán – nem tudom csak úgy kikapcsolni.

Castiel csak némán meredt rá.

- Amúgy sem kopogott.

Csend.

- Szóval miben segíthetek?

Castiel megpróbálta kipislogni a retinájába égett jelenetet, és amíg összeszedte a gondolatait, krákogott.

- A profilom.

- A micsoda? – kérdezett vissza Charlie előzékenyen, gondosan megformálva minden hangot.

- A Pulvinárium honlapján, nem tudok fellépni. Rá.

- Elfelejtett jelszó?

- Nem. Cowboyok. Azt ajánlották, hogy keressem fel önt.

- A cowboyok?

- Nem, Rebecca Rosen, az egyik tanítványom... Ön Charlie Bradbury, a rendszergazda, igaz?

- Az örök és egyetlen, de nem rendszergazda. Voltaképp a rendszergazda ellenpólusa vagyok. Nem jön be?

Charlie felkapcsolta a villanyt, villámgyorsan kerített két Star Warsos bögrét, vizet öntött a vízforralóba, és Castiel elé dobott három doboz teafiltert.

- Üljön le... Ne arra, az... használt, ott van egy fekete az asztal túlvégén. Tejet? Cukrot?

- Köszönöm.

Castiel leereszkedett a székbe. Az iroda kész felüdülés volt Franké után; halványsárga falak, poszterek és keretezett képek, tömörítettfa bútorok és akciófigurák minden vízszintes felületen. A levegőt enyhe parfüm- és teaillat lengte be.

Charlie letette az asztalra a bögréket, helyet foglalt Castiellel szemben, és felébresztette a nagy asztali gépet. Gépelni kezdett.

- Bármi is történik a Pulvin, az Ash műve, én csak próbálom kordában tartani a művészi hajlamait...

- Ash?

- A rendszergazda. Azért pulvi.ash.com az url; a csávó egy zseni, de kicsit őrült, és kicsit nagy az egója.

- Ez az Ash egy professzor itt?

Charlie pofátlanul a képébe röhögött.

- Dean egyik haverja, ha minden igaz, bár még sohasem láttam, csak folyamatosan cybercsatákat vívunk, de mivel ő készítette a teljes honlapot, szemtelenül nagy előnye van velem szemben.

Castiel felé fordította a monitort és átcsúsztatta neki a billentyűzetet.

- Lépjen be, azt’ meglátjuk, mi a probléma.

Castiel megfontoltan bepötyögte a felhasználónevét és jelszavát, aztán felhangzott a már jól ismert „save a horse, ride a cowboy”, és Castiel magába zuhant. Charlie vigasztalóan megpaskolta a vállát.

- Deant egyszer automatikusan egy leszbipornóoldalra küldte tovább.

Castiel felnyögött.

- A mocsok egy hónapig nem szólt a hibáról.

Castiel vigasztalhatatlan maradt. Charlie kikapcsolta a táncoló cowgirlös oldalt, és áttért a kódok és bináris számok rendszerébe. Castiel lassan kortyolgatta a teáját és megbabonázva bámulta Charlie ujjait.

- Dean öntől nem követeli meg, hogy magázza? – kérdezte álmatagon. Charlie fel sem nézett, csak vállat vont.

- Amikor még új voltam itt, többször összefutottunk egy külvárosi bárban, aztán szokás lett belőle és együtt jártunk csajozni, úgy meg mégsem hívhattam Winchesternek, szóval pertut ittunk.

- Clarence!

Castiel ültében megfordult; az ajtóban Meg állt, kezében laptop.

- Miss Masters.

Meg betipegett, és Charlie elé tette a gépet.

- Többen jelezték, hogy amikor befizetnek valamit, tűzijáték repül fel a tálcáról, és lassan beteríti az egész képernyőt egy villogó “csöves vagy” felirat, tud vele kezdeni valamit?

- Persze, nézni. Milton, a profiljának most már rendben kell lennie, de szóljon, ha történik még valami érdekes. Masters, kérem vigye a gépét, a sajátomon szeretek dolgozni, ha eltűnt a tűzijáték, úgyis észreveszi.

Meg felkapta a laptopot és a háta mögé intett.

- Devereux-nál járt mostanában?

- Nemigen, de életben van, rendszeresen küldi az utasításait. Kettes számrendszerben.

Meg bólintott, és megböködte Castiel vállát.

- Nem jön? Ha szünete van, kávézhatunk.

- El kell mennem valahová – visszakozott Castiel. – Van egy kis elintéznivalóm a Roadhouse-ban, de szívesen visszakísérem a főépülethez.

- Mordorba – szólt közbe Charlie vigyorogva. Meg felvonta a szemöldökét a Roadhouse hallatán, de nem tette szóvá. Az informatikus egy határozott intéssel jelezte, hogy mehetnének; Castiel vette a kabátját, Meget előre engedte és magára hagyták Charliet, de még az előtérben is hallották ahogy suttog.

- Drágaszág...

- Sziasztok! Szia! Egyedül?

Jo arcán sugárzó mosoly terült szét, amikor meglátta Castielt, és sürgetve közelebb intette. Ő gyanakodva hunyorgott: az előző este után nem számított meleg fogadtatásra. Az asztalok mellől többen biccentettek felé; Castiel tétován visszaintett.

- Örülök, hogy már Dean nélkül is el mersz jönni... ebéd?

- Tulajdonképpen – felmászott a székre – a tegnap miatt jöttem, elnézést kérni, hogy csak úgy elrohantunk...

Jo lebiggyesztette az ajkát és csak rántott egyet a vállán.

- Nem nagy cucc, Deannel rendszeresen összebalhézunk, és amúgy is, reggel beugrott. – A pult szélén álló váza felé intett, amiből egy csokor beazonosíthatalan fajtájú rózsaszín virág burjánzott elő.

- Nagyon különegesek.

- Igen, kicseszett furák – horkantott Jo –, olyan mintha kifordították volna a virágot és átszúrták volna rajta a szárát. Alaszka tele van gyönyörű növényekkel, szerintem hetekig kereste a legnyomorékabbat.

- Dodecatheon jeffreyi – jegyezte meg Castiel szerényen. – Néhány hete láttam az egyik túrám során.

- És persze, hogy tudod a latin nevét. Jézusom, te ilyen időben túrázol? Totál le fogsz robbanni. Ettél ma már valamit egyáltalán?

- Mindig reggelizek.

- De már ebédidő van – morogta Jo, és már fordult is a konyhapult felé. – Hamburger jó lesz, vagy próbálkozzak meg valami művészibbel?

- Tökéletes, köszönöm – biccentett Castiel, aztán elgondolkozva hozzétette: - Nagyon finom

hamburgert készítesz.

- A véremben van. Magzatvíz helyett Worchester szószban embrióskodtam, és spatulával a kezemben jöttem világra.

- Fájdalmas lehetett.

Jo egy pillanatra elgyötört szánakozással nézett rá, aztán észrevette a szája sarkában megbújó mosolyt; áthajolt a pulton és vigyorogva vállon lökte.

- A végén még kiderül, hogy humorod is van!

Megperdült, húslepényt dobott a sütőlapra és két fél hamburgerzsemlét, a kötényébe törölte a kezét, aztán visszafordult Castielhez.

- Most, hogy az elsőszámú zavaró tényező nincs itt, válaszolhatsz komolyan: lenne kedved elmenni velem valamerre?

- Igazán sajnálom – Castiel zavartan pislogott mindenre, csak Jo felé nem nézett -, de megígértem Deannek, hogy...

- Nem randira hívlak, Cas, hanem haveri ivászatra. Nekem sem árt, ha néha elszabadulok itthonról. Így jobban tetszik? Mit csinálsz este?

- Randevúm van.

Jo nyitva felejtette a száját és szemöldökráncolva meredt rá.

- Ran- Deannel...?

- Meggel.

- Mint a titkárnő Meg? – Jo nem tűnt megkönnyebbültnek. – Nem félsz, hogy kábé keresztbe lenyel?

- Arra akarsz utalni, hogy kellene valamilyen önvédelmi eszközt vinnem magammal...?

- Áh... Egyáltalán, hogy sikerült ezt összeszervezni? Ne mondd, hogy Dean... Nem, biztos nem. Ne is mondj semmit. Csak utána. Utána mesélj el mindent.

Castiel tétován bólintott, és figyelte, ahogy Jo bőségesen megpakolja a szendvicsét, aztán szélesen mosolyogva egy tányérra dobta Castiel elé. Két új vendég érkezett, egy fekete férfi és nő, és rögtön Johoz sétáltak. Castiel még sohasem látta őket a Roadhouse-ban, de Jo boldog kiáltással fogadta őket.

- Isaac, Tamara! Egyenesen Szíriából? A szokásosat?

- Csak a hátsó részre ugranánk be, ha nem baj – intett Tamara, mire Jo előkapott egy kulcsot a pult alól és feléjük tolta. Castiel felismerte akkorról, amikor Dean először vitte a Roadhouse-ba.

- Ne hagyjátok égve a villanyt, oké?

Egymásba karolva távoztak az egyik félreeső ajtón át.

- Ők olyan igazi szerelmespár, tudod, akik egymásért élnek – magyarázta Jo, aztán Castielre hunyorított. – Valamikor megkérdhetnéd Deant, hogy vigyen hátra, amúgy. Vagy én is elvihetlek.

- Tessék?

- Hátra. Van egy szemi-legális lőpályánk, az itteniek oda járnak gyakorolni, és ha már Alaszkában vagy, és kirándulsz, nem árt, ha megtanulsz lőni.

- Tudok lőni – vágta rá Castiel egy árnyalatnyi sértettséggel a hangjában, és beleharapott a burgerbe. – Kiemelkedően jól bánok többféle lőfegyverrel is, de ugyanúgy képes vagyok megvédeni magam késekkel és egyéb vágó- és dobószerszámokkal. Sokkal veszélyesebb helyeken is küzdöttem már a túlélésért, mint Alaszka.

- Oké, Bear Grylls, de azért gyakorolni csak kell, nem? – nyögte ki Jo egy perces bámulás után, aztán elnevette magát. – Bocs, csak nem úgy nézel ki, mint egy Rambo.

- Nem tudom mi az a "rambo", de...

- Na figyelj! – Jo lelkesen megpördült, lekapott néhány fényképet a táblákról és kiterítette a pultra, egyet pedig Castiel elé tolt. A fotón Bobby, Dean és a másik fiú, terepruhában, növényekkel álcázott rohamsisakban és cipőkrémmel csíkozott arccal volt. Dean nagyon fiatal volt, talán tizennégy, és marcona arccal pózolt, kezében medveölő, mellette a srác teliszájjal vigyorgott, Bobbynak pedig úgy tűnt, minden figyelmét leköti, hogy ne törölje le a fekete csíkokat az arcáról és tűnjön el a képből de kurva gyorsan.

- Ez Rambo. Dean szerint, legalábbis.

Castiel összehúzott szemekkel vette szemügyre.

- Ő – bökte meg a barna srácot -, Dean öccse, igaz? Sam.

- Uhum – Jo lassan bólintott. – Mesélt róla neked?

- Nem.

Castiel magához húzott egy másik képet, és elmosolyodott.

- Csak futólag említette egy hócsatájukat. Itt mi történik?

- Ó, az a tizenhatodik szülinapom, anya meglepetésbulit szervezett, és erre a srácok is hazajöttek. Az a sötéthajú, borostás fickó, aki Bobbyval beszélget ott hátul, ő az apjuk. Deannel itt nem voltunk túl jóban...

- Nem úgy tűnik.

- Sam nem hagyta, hogy egymás torkának essünk, meg gondolom Dean sem akart balhézni, ha már egyszer én voltam az ünnepelt.

Castiel újabb fotót vett fel, Jo pedig a pultra könyökölve kommentálta, bár a képen is fel volt tüntetve egy „Né mán, dékán!” felirat, valószínűsítve, hogy az akkori, enyhén illuminált Jo és Dean a dékáni kinevezést ünnepli.

- Huszonnyolc volt és a világ másik feléről rángatták vissza. Nem volt boldog, azóta sem az.

- De jó dékán.

- Ezt te sem gondolod komolyan. – Jo keserűen felnevetett és szórakozottan törölgetni kezdett egy tiszta poharat. – Intelligens és nagytudású, igen, de hogy dékánnak jó.... Utálja, és őt is utálják miatta. Ha nem lenne ilyen jó a fizetése, már régen eltűnt volna. A tétlenül üldögélés sose volt Dean műfaja.

- Én egyáltalán nem utálom – vetett ellen Castiel, és sorba maga elé fektette a fényképeket. Vigyorgó hatéves Dean, az egyik szemfoga hiányzik, Bobby lábain csimpaszkodva a két gyerek, egy-egy hatalmas korsó sör előtt, habos szájjal, fintorogva, a háttérben nevető felnőttek, Sam egy hősi sebbel a térdén, mellette Dean, ragtapasszal, tinédzser Sam és Jo, salátát keverve, mögöttük hányást imitáló Dean, Ellen és Dean, öltönyben, kosztümben, búsan, büszkén.

- Szerintem gyönyörű.

- Ki-micsoda?

- Dean.

Jo homlokráncolva, értetlenül pislogott, de Castiel nem nézett fel a képekről, oldalra biccentett fejjel nézte újra és újra a képeket.

- Minél többet tudok meg róla, annál jobban szeretem. Ismeretlenül is tiszteltem, a kitartását, a tudását, mindig inspirált, hogy mennyire fiatalon mennyi mindent elért, és sohasem állt meg... Tisztelem a komoly felelősségérzetét, a könnyelműségét, a humorát és a kortárs kultúrában való jártasságát, hogy egyenes... És ez szerintem gyönyörű. Nem csak a szemei, a szája, a szeplői, a görbe lábai, hanem az egész lénye, a lelke...

Kicsit megrázkódott, pislogott, és felpillantott Jora. A nő tátott szájjal meredt rá, egyik kezében törlőruha, a másikban korsó.

- Te... szereted?

- Igen – biccentett Castiel egykedvűen, és tovább rágcsálta a szendvicset. Jo megfontoltan bólintott. - Nincsen sok barátom, de Deant annak tartom.

Jo felhúzta a szemöldökét, hümmögött és folytatta a törölgetést, néha vetve egy-egy pillantást a képeket vizsgáló Castielre.

- Szóval barát. Hm. 

Dean egy szerény én-vagyok-a-világ-királya életérzés keretében hátradőlt a főnökfotelben, és a lábai alatt elterülő várost nézte. Anchorage tele volt élettel: autók cikáztak a széles utakon, szerencsés tömegek hömpölyögtek ebédelni, a nap ezer fényben villogott vissza a felhőkarolók üvegfaláról, és... és mégis...torokszorítóan aprónak tűnt az óceánhoz képest, ami körbeölelte, a hegyekhez képest, amik fölémagasodtak; a hó egészen befedte, a fák görnyedten és meglepetten álltak a fehér takaró súlya alatt, és Dean pont eljutott egy egészen pofás, és érzése szerint filozófiai disszertációra méltó megállapításhoz az apró ember és a roppant természet viszonyával kapcsolatban, amikor egy tűsarkú landolt a fején. Kis híján hátrazuhant, de gyorsan megkapaszkodott az asztal szélében, és megpördült. Az ajtóban Meg állt, aki éppen becélozta a másik pár cipőjével.

- Maga sunyi rohadék! - kiabálta.

Dean ügyesen elkapta a Pradát röptében, és óvatosan maga elé helyezte.

- Meg, nyugodj meg - mondta, és közben végigpörgette a fejében az összes bűnét; hirtelen semmit nem talált, amiből a titkárnőjének akár csak közvetve is baja származhatott volna, szóval kezdte magát sértve érezni.

- Összefutok a Clarence-el a havernője irodájában - szűrte a fogai közt Meg, és fenyegetően közeledett. - Mondja siet, nem baj, elkísérem egy darabig, beszélgetünk, érti, próbálok jó fej lenni meg minden, kérdezem, hogy megy a beilleszkedés, hogy tetszik a város, volt-e már valahol, erre kiderül, hogy igen, a Sirenben, magával, nőzni! - A tenyerével az asztalra csapott. Dean kifejezéstelenül bámult rá.

- És ez azért baj, mert...?

- Mert.... mert! - Meg végigmutatott magán. Dean rázta a fejét, hogy nem érti. - Mert nekem kell vele összejönnöm, maga szerencsétlen pancser! Ha már lement kerítőbe, beletört volna a gerince, hogy nekem is összehozzon egy kurva találkát?

- Nézd, én...

- Leszarom! - Meg feltartotta a mutatóujját, aztán lassabban, halkabban megismételte: - Leszarom. Kérem a számát.

- Nem...

- A számát!

- Nincs meg! Oké? Nekem nincs meg.

- Ott van az iratai között. Kérem!

Dean kihúzta a legfelső fiókot, és szótlanul Meg felé hajított egy köteg papírt. Ő gyorsan a füle mögé gyűrte a haját, és elkezdte átlapozni őket.

- Fura, hogy ekkora spanok, aztán meg nincs meg a száma.

- Három ember van a telefonkönyvemben. Az egyik te vagy.

- Itt is van! - Meg győzedelmesen előrántotta a CV-t, letépte az első oldalát, és a dekoltázsába gyűrte. - Na, majd jövök.

Órákig nem került elő. Dean elunta magát egyedül az irodában, úgyhogy átment Bennyt boldogítani. Este hétkor némileg bizonytalan léptekkel, de idüllt vigyorral tért vissza a holmijáért. Amint belépett, mellbevágta a Bikini Kill Liarje teljes hangerőn, és valami botrányosan buja parfümáradat. Meg az iroda közepén állt egy padlizsánlila koktélruhában, és éppen a feje tetejére tornyozta a haját.

- Végre! - vetette oda Deannek, és türelmetlenül közelebb intette. - Segítsen már felhúzni a cipzárt!

- Mész valahová?

- Nem, magának akarok tetszeni. Randevúm van.

- Kivel?

- Na, mégis kivel? - Az asztalához tipegett, és a monitor tükrében púderezni kezdte magát.

- Casszel?

- Aha.

- Hogy csinálta? - bukott ki Deanből. Meg gyorsan végigmérte.

- Hát...határozottan. - A táskájából előkotort egy szempillaspirált. - A Kinley’s-be visz.

- A Kinley’s-be? Oda biztos nem. Nem fizetek neki annyit.

- Szerintem emelhetnénk a fizetését, nem gondolja?

Dean összefonta a karját, és a falnak támaszkodott. Talán az éhgyomorra elfogyasztott ouzo-mennyiség miatt, de hányingere volt. Egy darabig néma megvetéssel figyelte Meg pattogását, aztán nem bírta tovább:

- És ezt a ruhát ezt idáig itt tartottad a szekrényben, vagy mi?

- Frászt. Hazaugrottam érte.

- Hazaugrottál.

- Pereljen be. Figyeljen, valakire rá kellett bíznom Zordót, hogy ne zavarjon, volt egy SOS-találkám a kozmetikusommal, be kellett hűteni a pezsgőt, meg felhúzni a szaténágyneműt, és csak az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy nincs otthon gyufa. Egy rémálom volt.

- Minek neked gyufa? Fel akarod gyújtani?

- A gyertyákhoz, bunkó. - Egy kézreeső vázából kihúzott egy szál fehér rózsát, megszagolta, elismerően bólintott, majd a füle mögé tűzte. - Nem sok így?

- Minek kellenek gyertyák? - nyögte Dean. - Áramszünet van, vagy komolyan ilyen régen fektettek meg?

- Engem akkor fektetnek meg, amikor akarom, és ma este akarom. Vacsora, felhívom magamhoz, szex, megisszuk a pezsgőt a kádban gyertyafénynél, hazaküldöm, hétvégén nem keresem, hétfőn adok neki egy kézit az irodájában, minden sima ügy.

- Ezt így... így le is fixáltad a határidőnaplódban, meg minden?

- Ne köcsögösködjék, csak mondja meg, hogy a csizma legyen, vagy a magassarkú, mert ha a csizma, akkor le kell vennem a karkötőmet.

- Esik a kibaszott hó. Szakad.

Meg vállat vont, és megigazgatta a mellét a dekoltázsában.

- De komolyan - folytatta Dean -, hogyan sikerült rávenned Castielt...

- Basszus, fogja már be.

Kopogtattak. Mindketten odakapták a pillantásukat, aztán Meg elfojtott egy káromkodást, és felcibálta a magassarkúját. Dean közönyösen bámulta, ahogy fél lábon körbeugrál.

- Kinyitná, Winchester?

- Ja? Persze.

Utálkozva elfordította a kilincset. Egyszerűen és teljesen indokolatlanul csak baromi ideges volt. Utálta Meg hülye picsogását, a bömbölő trashpunk-zenét, és utálta Castielt is, legalábbis amikor meglátta jólfésülten és vasalt öltönyben, kis híján behúzott neki egyet. A férfi értetlenül meredt rá.

- Miss Mastersre számítottam.

- Bocs, házon kívül van. - Dean az ajtófélfának támaszkodott, és végigmérte. Bizonyos fokú elégtétellel nyugtázta, hogy Rómeó továbbra sem tud nyakkendőt kötni. - Velem kell beérned.

- Bassza már meg magát! - Meg félrelökte az útból, és a csuklójánál fogva berángatta Castielt. - Rámsegítenéd a bundámat, kérlek? Winchester, majd áramtalanítsa a főkapcsolót, ha indul.

- Pont indulok - vágta rá Dean, és az öklével lecsapta a villanyt. - Mulassatok jól!

Zsebrevágott kézzel baktatott a liftig. Valami azt súgta neki, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgot, de pont leszarta. Ahogy azt is, hogy az irodájában hagyta a laptopját. Meg a beadandókat, amiket javítania kéne a hétvégén. Azt az ír bestiáriumot, amit ma hozott meg a futár. Egy fél bögre teljesen jó kávét.

A kocsikulcsát.

A fejét egyenletes ütemben a vasfalba verte.

Kopogtattak a vállán.

- Ezeket ott hagytad - zihálta Castiel, és a kezébe szórta a fél íróasztalát.

- Ööö.... kösz?

- Futok vissza. Meg... a türelem... szóval hogy nem tartozik az előnyei közé.

Dean sután bólintott, és a mellkasához szorította a kacathalmot.

- Azért ne hagyd, hogy rövid pórázon tartson, hallod?

- Miért tenne rám pórázt? - A szemei rémülten elkerekedtek. - Ez az a furcsa aberráció, amit a televízióban...

- CLARENCE!

Mindketten az ordítás irányába kapták a fejüket.

- Erről beszéltem - szűrte Dean a fogai közül. Kitámasztotta a lift ajtaját a lábával. - Fuss, Forest, fuss!

Castielről lerítt, hogy ehhez külön magyarázatot szeretne, már nyitotta is a száját valamilyen furcsa, tétova jelentkezéshez hasonló gesztus kíséretében, de aztán csak megrázta a fejét, és határozottan toppantott.

- Megyek - jelentette ki, és balra át, elsuhant. Dean sűrűn pislogva bámult utána. A lift felpittyent, mire Dean ismét az ajtóba rúgott, ezúttal valamivel határozottabban, és a folyosó félhomályát fürkészte, mintha bármelyik pillanatban előbukkanhatna onnan egy újabb Castiel a rohadt ninjalépteivel meg a jóindulatú szarságaival. Tűsarkú cipő kopogását hallotta és éles, női nevetést. Sóhajtott, beszállt a liftbe és a térdével megnyomta a földszint gombját, aztán a hátát a tükörnek vetve meredt maga elé.  

A hó még mindig esett, amikor Dean a homlokát masszírozva kivánszorgott a mélygarázsból, és átvágott a buckákon. Az egyik lába hirtelen eltűnt egy gödörben; hangosan káromkodott, aztán arccal előrezuhant, és a szája megtelt porhóval. Dühödten csapkodni kezdett, feltápászkodott, összekaparta a zacskóból kigurult csomagokat és szaporán pislogva botladozott tovább a bejáratig. Egy húszemeletes üvegcsodában lakott, a földszinten; az épületet a Benson Boulevardtól csak egy pár méter széles, kövezett placc választotta el, amit öt fenyőfa erőszakos beültetése, néhány padként funkcionáló betonkocka és vasrácsos szemeteskuka elhelyezése után parknak kiáltottak ki.

A tér üres volt, eltekintve az egyik fa alatt álló hatalmas jávorszarvastól: éppen a havat kapargatta félre, hátha talál valami ehetőt. Dean egy ideig hunyorogva fókuszált, aztán egy nyögés kíséretében lehuppant az épület előtti fedett lépcsőre. A szarvas észrevette, rábámult, aztán amikor Dean füttyentett és közelebb intette, elindult felé. A marmagassága jó két méter lehetett.

- Figyelj haver, ha visszaszoksz a salátára, kitagadlak.

Gonoszan nevetve megbökte az orrát, az állat hátrált egy lépést és Deanre rázta a havat az agancsáról.

- Hát az anyád – jegyezte meg Dean, és hosszas zörgés után egy kicsomagolt hamburgert nyújtott a szarvas felé.

- Jo már megint egy hétre csomagolt, vagy nem tudom, lehet asz’iszi, mást sem eszek csak az ő kajáját... Mázlid, hogy jöttem, Jo ott akart tartani éjszakára, azt’ akkor nézhettél volna zöldség után. Hát egészségedre, kockafejű.

Az állat még két másik szendvicset szórt szét a havon, aztán szétterpesztett mellső lábakkal próbálta felenni, Dean pedig lelkiismeretfurdalás nélkül végigröhögte a  jelenetet. Csak amikor bemenni készült, rugdosta egy kupacba a burger maradványokat és paskolta meg a szarvas fejét.

- Vigyázz magadra, te gyökér – mondta, és tüsszentett. Válaszul bánatos pillantást kapott; megvakarta a szarvas füle tövét, sarkon fordult és betrappolt az épületbe. Mire megtalálta a kulcsát, a szarvas már eltűnt kintről. Dean bevágta maga mögött az ajtót, a táskáját a konyhaasztalra, a cipőjét a padlóra dobta, a hóleves bőrdzsekit pedig a fogasra akasztotta, a kocsi- és lakáskulccsal együtt. A lakás tágas, tiszta és barátságtalan volt, mint egy hotelszoba. Végigcsoszogott az előszobaként funkcionáló folyosón, a szobában begyújtotta a kandallót, és levetette magát a kanapéra, a tévével és a hifivel szemben. A falon örökölt- és saját fegyvergyűjteményének legszebb darabjai sorakoztak: kardok, szablyák és klasszikus lőfegyverek. Két oldalt, vitrinben drága italok, bontatlanul, és egyetlen fénykép, keret nélkül; mellette egy alacsony szekrény tetején mosatlan whiskeyspohár. A sarokban az ágy bevetetlen, a takarón ruhakupac és egy ronggyá olvasott ponyvaregény. Dean kelletlenül szívott az orrán, megköszörülte a torkát, aztán benyomta a tévét. Háromszáz csatorna, és semmi nem ment. A földről felmart egy pizzásdobozt, kinyitotta és beleszagolt: még jónak tűnt. Beleharapott és rájött, hogy nincs étvágya.

- Mi van már, menstruálok? - motyogta magának, és megpróbált valami alkoholtartalmút találni karnyújtáson belül. Elindult a Casa Erotica legújabb epizódja, és Deannek az a kényelmetlen gondolata támadt, hogy valakik éppen nagyon hasonló akrobatamutatványokat performálnak egy szaténágyon; Meg mindig is kitűnő volt a szervezésben. Horkantott, és fészkelődött egy kicsit a bőrkanapén. Nem, nem fogja elképzelni Meget szex közben, pláne nem a Casszel való szex közben. Persze, látta maga előtt az egészet: a kurva hálót a gyertyákkal, egy nevetségesen nőies franciaágyat, és Cast, ahogy a fantázia-cenzúrának hála egymaga fekszik ott, a jelek szerint meztelenül. Valahogy olyan nevetségesen védtelennek és fiatalnak tűnik, a haja borzas, mint egy csapzott, félhülye holló tollai, értetlenül ráncolja a homlokát, mintha nem tudná biztosan, mit keres Meg ágyában és Dean képzeletében. A tekintete aggódó, mélykék, de mégis nagyon éber és fókuszált, basszus, Cas ilyen, van ez a nézése, mintha átlátna rajtad és mintha értené, mi történik benned, mélyen, legbelül, a szíved összeszorult kamráiban. A szája sápadt és puha, enyhén elnyílik és fehér fogak csillannak elő egy különös, pillanatnyi mosolyban, ahogy megadóan félrefordítja a fejét. Az illata mindent betölt, méz és menta és valamiféle elektromosság.

- Dean... - suttogja, a hangja érdes és mély, és rekedt a vágytól, ahogy azok a lehetetlenül hosszú ujjak végigsiklanak a vállán, a mellkasán, Dean követi a mozdulatot a tekintetével és a gyomra görcsbe rándul. Érzi magán Cas pillantását, a torka összeszorul és a légzése elnehezül. - Dean - ez az egyetlen ellehelt szócska most csupa könyörgés, és ő nem tehet róla, feltérdel az ágyra, éreznie kell magán azt a kezet, kicserzett bőrét és bátorító simítását, éreznie kell Cas combjait a csípője körül, mint akkor, a hóesésben, ahogy feszesen köré fonódnak, és most végre végigcsúsztatja rajtuk a tenyerét, aztán Cas derekába markol. - Minden rendben van - mondja Cas, és közelebb húzza, összefeszülnek, Cas keze a tarkóján, Cas fogai a vállában, ahogy lassan, mélyen beléharap és felnyög hozzá.

- Csak meg akarlak baszni - lihegi Dean, és végigsimít a mellkasán, az ujjait begörbítve a húsába karmol, és Cas tekintete sötéten lobban, ahogy elvigyorodik:

- Ó, kérlek, csináld...

Dean felriadt. Nem vette észre, mikor aludt el; a pornó épp a csúcspontjához ért, ő pedig káromkodva felült, aztán az ölébe bámult.

- Te a csajnak szólsz - közölte a nadrágjával, felmarta a távirányítót és kikapcsolta a tévét. A homlokát a tenyerébe támasztotta, és mélyeket lélegzett.

- Oké... - motyogta, aztán megköszörülte a torkát. - Oké, félálomban folytatott szexfantázia a haverodról... nem gáz. Nem gáz, áh.

Úgy döntött, a legjobb lenne venni egy frissítő zuhanyt. A legfagyosabb fokozaton. Gyorsan levetkőzött, és végig nyugtatta magát:

- Még sosem csináltad pasival. Harminchárom vagy, és még sosem csináltad pasival, pedig ez bakancslistás tétel. Szóval nyugi. Ez természetes. Az embernek támadnak ötletei. Egyszer élünk.

A víz még büntetésnek is túl hideg volt. Egy kicsit barátságosabb hőfokra állította, aztán a tenyerét a falnak támasztva állt a vízsugár alatt hosszú percekig.

- Mindenki gondol rá - győzködte magát. - Mindenki. - Lehet, hogy Cas is, jutott eszébe. Lehet, hogy rám. Megrázta a fejét. - Ez nem jelent semmit. Fáradt vagy. Hosszú napod volt. Meg meg egy ribanc. Pornó. Fura szexfantáziák. Meg ágyában. Casszel. Röhej. - Lebámult magára. - Mondom vicces. Nem izgató. A rohadt életbe, szatén!

- Egyébként meg - magyarázta később a tükörképének fogmosás közben, amikor már rajta volt a második világháborús köntöse -, még csak meg se dugtad. Szóval addig nem is ment a dolog, nem volt Brokeback. Nem is számít, nem vagyunk már gimisek. Meg hányszor láttad vigyorogni a szerencsétlent? Ugye. Totál nem jellemző rá. “Ó, kérlek, csináld”, na persze. Biztos nem így reagálna. Biztos... nem tudom. Csak magára rántana és... - Lefejelte a fürdőszobaszekrényt.

- Gondolj bele - érvelt tovább, ahogy boxert és pólót húzott fel az alváshoz -, hogy ezzel tényleg nincsen semmi baj. Mármint totál érthető, nem? A fickónak van ez a kisugárzása. Ez a rohadt energiamező, hogy csak jön és bamm. És mindenki érzi. Muszáj, hogy érezzék. Szóval vagy az egész Pulvi rá rejszol, vagy senki sem. - Egy kicsit elgondolkozott. - Hát én nem. És az a lényeg. Mert az már baromi fura lenne. Ez még nem az. El is fogom felejteni. Nem lesz kínos. Azt’ mindegy is, már biztos otthon van. - Bemászott a nappali sarkába hajított ágyba, és állig betakarózott.- Már lefeküdt. És halálosan szerelmes Megbe. Biztos. Ő az a típus. Hogy fogja magát, és így beleesik nekem a csajba, csak mert megfektették. És majd hozza a kurva virágait az irodába, amikre majd direkt allergiás leszek addigra. - A párnájába öklözött. - A rohadék! - Egy kicsit hallgatott. - Már otthon fekszik. Nem... képzeled el, hogy otthon fekszik. Nem képzeled el sehogy. Alvás. És kuss.

A hangja üresen kongott a sötét lakásban. Lerúgta magáról a takarót, a konyhaasztalhoz sétált, felmarta a táskáját, visszafeküdt, lámpát gyújtott. Előcincálta a beadandókat; Castiel a jelek szerint egy már kijavított kupaccal lepte meg. Nyögve félrehajította őket, és előhúzta a bestiáriumot. Elkezdett olvasni, de nem tudott koncentrálni. Félredobta azt is, leoltotta a villanyt, oldalra hengeredett, és várt. Az ébresztőóra számlapja vörösen izzott, a számok undorítóan gyorsan peregtek rajta, negyvenhárom, ötvenhárom, nullahárom. A hátára fordult, és a karját szenvedve átvetette a homlokán. Megpróbálta visszaidézni azt az egyetlen jógaórát, amin részt vett és ami után Lisa közölte vele, hogy ez a sportág talán nem feltétlenül neki való; volt valami légzési gyakorlat, hogy a hasba kell venni a levegőt, lassan, és megpróbált csak erre koncentrálni, belégzés, tengerparton fekszik, kilégzés, a vízbe merül, belégzés, hegyeknek fel, kilégzés, az Impalában ül, belégzés, suhannak az országúton...

...kilégzés. Megérkezett. A lélegzete fehér páraként csap fel. A hideg a csontjaiba mar. Körbefordul. A szoba ismerős, de eltorzult és homályos, mint egy gyerekkori álom, a falak bizonytalanok, szinte áttetszőek. Egy elfelejtett emlék árnyékában áll, egy sókör közepén. Rothadás szaga és hullabűz, mint a folyóba ölt állatok teteme, és ő az orrára szorítja a tenyerét, mielőtt megérezne valami ijesztően emberit. Dér cikázik szét az ablakon, jégvirágok bomlanak a tükrökön, a képkereteken körbe, és ő pontosan tudja, mi következik, mielőtt még az ajtó megfordulna a sarokvasain.

- Sammy... - suttogja száraz hangon -, Sammy, annyira, annyira nagyon sajnálom...

Csöpp. Csöpp. Csöpp. Vércseppek végig a padlón, léptek puffanása. Szorosan lehunyja a szemét, kinyitja, nem lát senkit, körbefordul, és körbe és körbe és körbe, és egyszer csak Sam kinyújtott kezét látja, ahogy a fiú mohó ujjakkal felé kap és vicsorog.

- A te hibád - suttogja. A bőre sápadtan foszlik, a tekintete üveges, az ínye felszakadt, de a hangja olyan, mint régen, mint mindig. - Neked kellett volna meghalnod helyettem!

- Tudom  - mondja Dean, és érzi, hogy forró könnyek csorognak végig az arcán, a torka elszorul. Előre lép. A bakancsa orra a sókört érinti. Sam félrehajtja a fejét, túl gyorsan, mintha egy hibás film lenne, amit előre tekertek, egyszerre ott van, egészen közel, és a mosolya húsvörösen végigtépődik az arcán. - Minden rendben lesz. Mindent rendbe teszek.

Dean rúg egyet, és a sószemcsék szétsorjáznak, a kör megtörik: ő kitárja a karját, és visszafojtott lélegzettel áll, ahogy Sam átszáguld rajta, és az ütközés olyan erős, mint az akkori, érzi, ahogy a bordái szilánkokra robbannak és az erei szétszakadnak, és teli torokból, boldogan nevet, a szellemhideg roncsolt tagjaiba tép és Sam tudata lassan megszállja az övét, kizuhan az elméjéből minden, ami történt, az egész élete, és ez az egyetlen és tökéletes béke: az utolsó dolog, amit érez, hogy térdre rogy, aztán előre zuhan... 

Bamm. Kizuhant az ágyából. Káromkodva a fejéhez nyúlt, és csapkodva keresgélni kezdte az éjjelilámpa  kapcsolóját. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valaki áll az ágya végében, de ahogy odakapta a fejét, nem látott senkit. Kiengedte a levegőt.

- Csak a szokásos rémálom... - motyogta.

Visszarámolta a takarót és a paplant az ágyába, elegyengette, lefeküdt, és szorosan behunyta a szemét.

Távoli, elektromos sípolás.

Egyre erősödött.

Hirtelen felült, és ismét lámpát gyújtott.

A hang az egyik dobozból jött. Lerúgta magáról a takarót, talpra kecmergett, és átimbolygott a hajnali homályon. A kandalló lángja elparázslott, narancsos fénnyel pulzált. A párkányról leemelte a  tölgydobozt, és elkezdte kirámolni. Egy colt. Apa naplója. Egy üveg kősó. Fényképek. Levelek. Egy hamis FBI-igazolvány. Az EMF-mérő. Az EMF-mérő, ami most vijjogott és vörösen világított. Dean lassan körbefordult.

Sammy az ágya végében ült, előre görnyedve reszketett. A haja izzadtan az arcába tapadt, a zöld flanelinget bemocskolta a gyomrából ömlő vér.

- Dean? - kérdezte félve, felnézett a frufruja alól, és körbepislogott. - Mi történt?

- Minden oké, Sammy - mondta. A hangja remegett. - Minden oké.

- Nem értem... nem értem, mi történt... meghaltam? Hogy lehetek halott? Dean!

- Az én hibám. De meg fogom oldani. Érted, Sammy? Meg fogom oldani...

Sam megrázta a fejét, és próbált talpra állni. Visszazuhant, fél kézzel megtámaszkodott, a másikkal még mindig az ingét markolta a hasán, az anyag már feketéllett a vértől, ami lassan átáztatta a farmerét is, a padlóra csöpögött.

- Dean...

Dean a kandallónak támaszkodott, és vakon tapogatózott a párkányon. Az ujjait a kősó üvege köré fűzte, aztán undorodva elengedte.

Nem fogja megölni megint.

Nem fogja megölni még egyszer.

Az ő hibája volt.

- Minden oké, Sammy - mondta, ahogy megragadta a pisztolyt. - Veled megyek. Hazamegyünk.

- Sietned kell. Jönnek értem.

- Ne figyelj rájuk, Sam. Rám figyelj. - Az állához illesztette a colt csövét. - Figyelsz rám, Sammy?

Meghúzta a ravaszt.

Egy iszonyú dörrenés.

Felriadt.

A padlón hevert, a dereka köré csavarodott lepedővel, a teste verejtékben úszott és hülyén, fel-felcsukolva zokogott. Nem tudta abbahagyni a sírást. Az óra hajnal hármat mutatott. 

következő fejezet >>
komment: igen // nem