A zörej

Felhőatlasz fanfiction, Frobisher/Sixsmith Merinek, cserébe a Team Free Will nyakláncért ღ

Sixsmith,
egész álló éjjel a csillagokon töprengek. Nem gondolja, hogyha színes fonalakkal összekötnénk a pontjaikat, a legelképesztőbb mintákat kapnánk? Mint az erek patakja; a kezére gondolok, a csuklója medrére, a vénákra és a finom ráncokra – ezeken a vonalakon függ az egész univerzum. Szelíd Atlaszként cipeli ön a tenyerén a mindenséget, és van ebben valami igazán csodálatos… majd megírom, ha megtalálom a szavakat hozzá; a nyelv most elgurul tőlem és csak a lüktetés marad a torkomban és a véremben. Azt hiszem, ez az ön nevének ritmusa. Aludnom kell; az álmaimban csönd van.

Őszinte híve,
R. F.

papírzörgés

Sixsmith,
amikor majd halhatatlan zeneszerző leszek – tehát napokon belül – az égre kérem, esküdjön meg, hogy amennyiben még is el találok hunyni, ön kiáll majd öreg barátjáért, és kéri, sőt, követeli, hogy emlékemre madárszobrot állítsanak Edinburgh főterén. Azt aztán felőlem megtisztelhetik a sirályok, én majd csak röhögök rajtuk hat láb mélyről; sőt, kísérteni fogom őket… hát nem nevetséges, hogy azok a büszke bronz-hősök és aranyifjak és márványtitánok ott állnak az orrunk előtt egy örökkévalóságig, nyakig szarosan? Ennyit ér a nagyság! Levélfordultával küldje az esküjét; úgy értesültem, a zsenik mind fiatalon halnak, és ez ugyancsak aggaszt…

Odaadó géniusza,
R.F.

 

egy nehéz hang, ahogy összeszorul a torok. a szemüveg nyirkos párája. a televízió suttogó hazugságai. képzelt léptek dübörögnek a lépcsőn. 

Könyörgöm, küldjön egy őszi levelet – a szó minden értelmében, írjon a tájról és borítékolja be az avar illatát, ó, mennyire szenvedek a színek, a barna és a bíbor ezer árnyalata után, a lombok muzsikája mereng bennem meddőn, hallani vélem a szelet, de elillan, mielőtt átjárna a dallama, az ön nevetése surran benne, és elhagy az is, jaj, Sixsmith – milyen kegyetlen! Miért is engedett el? Hová leszek, ki vagyok én az én hazám nélkül, ön nélkül? Legszebb szeretőim; és nem látjuk meg együtt a telet.

 gyors lapozás, megsárgult papírok, éles szélek és szaggató szavak.

a halálra, ha gondolt; úgy igazán, nem, ahogy én elképzeltem atyámat, ahogy tagadott fia sírja fölé hányja a földet, ne gondoljon a gyászolókkal, ne gondoljon az élőkkel, a férgekkel sem, egyedül csak önmagával, ott, a párnázott, pompás koporsóban – el tudja képzelni azt a csöndet? Miféle hang hatolhat át azokon a falakon? Talán a Menny hívása, talán a Pokol zúgása sem; jaj, mi van, ha egészen csönd van? Végtelen és határtalan és üres CSÖND, CSÖND, CSÖND! A legszívesebben a sírba vonszolnám a szextettemet a fogaim között, hogy legalább ő velem legyen, hogy biztosan tudjam: úgy haltam meg, hogy velem volt, bennem szólt, minden érpendülésem játszotta, az agyam egyre vele lüktetett, de akkor vége lenne – vége örökre – egy eltemetett dallam! Ezt nem engedhetem… élnem kell, amíg ez a dallam él, és ha ráhajtom végre a zongora fedelét, ha leírom a cezúrát, akkor… félek, akkor mi lesz az ön barátjával, Sixsmith, félek, én

közelednek.

rettegek

kapkodja a leveleket, elhulló, sárguló szavaikat formálja, amik bíborak lesznek a szájában.

És emlékszik Korzikára? Egyre ez lüktet bennem: nem szabad elfelednünk Korzikát! Muszáj emlékeznie rá, a maga tökéletességében, ahogy ott hevertünk összefűzött ujjakkal, összefűzött szívekkel; idézze fel az érzést, mely végigcikázott a gerince mentén: idézze fel, hogy felismerje majd újra, mikor ismét érzi, megint; mert fogja… fogja még! Megőrjít és ámulatba ejt ez a felfedezés… nem tudom elmagyarázni, hogyan is tudnám? Maga fizikus: ismernie kell a végtelent, fel kell fognia, de meg se próbálja behatárolni, definiálni, most hunyja be a szemét és húzzon egy vonalat a levegőbe: látja? Én igen! A semmibe rohanva metszi az én kezem mozdulatát… ezer Korzikánk lesz, Sixsmith!

ideges keze a levelek közt matat.

Hiszem, hogy vár ránk egy másik világ, Sixsmith. Egy szebb világ.

ne, ne, ne, nem, nem, nem; minden szóval megtörténik újra. érte jönnek, elrángatják, és ő egyre hurcolja magában a képet, a valóságot, a bizonyosságot, Frobisher holtteste a kádban: ő az egyetlen szemtanúja, itt az ideje, hogy elhallgasson vagy elhallgattassák örökre, mindörökre.

Tisztán hallom: csak létünk zöreje nyomja el az élet zenéjét, ezt a pompás fortissimót.

szívzörejek. talán már érti. egy telefonhívás. egy árny az erkélyen.

Amikor meghalunk, akkor hallgatunk el igazán; és ha nem kísér minket se tapsvihar, se gyász búgása, és ha igazán figyelünk, akkor esélyünk lehet rá, hogy meghalljuk…

szavak a fejében

egyetlen dörrenés után

pisztolycső a homlokán

mint a villámsújtás;

a kéz a ravaszon

és mi élünk, Sixsmith:

BAMM

szétcikázunk a fellegekben.

Sixsmith hátrazuhan a hotel ágyán. csend van. és abban a csendben…