Vigília

Good Omens, Crowley/Azirafael, történelmes-keserédes

Az őrangyalok énekelnek minden alkalommal, ha egy ember meghal: gyászindulót dúdolnak.
Azon a napon mindenki hallgatott.
Szombat este volt, a némileg pontatlan, ám a mai napig használatos időszámítás szerint Kr.u. 33-ban, Jézus Krisztus, a világ megváltója pedig mozdulatlanul feküdt a sírjában.

Aztán a másik oldalára fordult.

Crowley és Azirafael a barlang szájához gurított szikla tetején üldögéltek. ¹ A lustán pislogó csillagokat nézték a párálló pusztaság felett. A görnyedt olajfák rezge lombja halkan suhogott, a sírt örző római katonák pedig unottan társalogtak.

- Pedig már azt hittem, győztünk – sziszegte Crowley sértetten, de valamiféle vidám éllel a hangjában. Úgy tűnt, szórakoztatja a dolog. Az arcába húzta a csuklyáját, és folytatta: - Mindenki azt hitte. Vissza is rendeltek a pokolba, erre üres volt. Szinte teljesen üres. Ádám és Éva is elment, pont jókor, ha szabad megjegyeznem. Kezdtem nagyon unni, milyen nyomorultul bámulnak rám, valahányszor az útjukba kerülök. Mintha legalábbis lenyomtam volna a torkukon azt az almát, érted!
- Joshua halála feloldotta az eredendő bűnt. - Azirafael megköszörülte a torkát, és méltóságteljesen suhintott a szárnyával. - Ez volt a Terv.
- Úgy beszélsz, mintha előre tudtad volna. Mintha tudtad volna, hogy a Fiú beleköp a levesembe. Nem mintha bántaná az önérzetemet vagy ilyesmi, szóval eleve nem az én ötletem volt az egész kísértősdi, nyilván. Hallod? Most járkál.
- Nem kéne kiengednünk...? - motyogta Azirafael, és aggodalmas képpel előre hajolt. A haja akkoriban kétségbeejtően hosszú volt, arany csigákban esett a válláig, és hófehér tógát hordott, ami egészen a reggeliig maradt hófehér. Az ezüstsaruját Crowley pár éve elnyerte kockán.

- Én biztos nem segítek neki kijönni.
Udvarias kopogást hallottak.
- Szépen kérlek. Böhöm nehéz az a kő.
- Tud csodát tenni. Te is. Nem?
- Ha csak álomba bűvölnéd a katonákat...
- ...akkor beleavatkoznék a munkádba. Nem, nem és nem. Én csak nézelődni jöttem. - Felkönyökölt a térdére, és bájosan mosolygott; majdhogynem angyalian. Azirafael sóhajtott, talpra kecmergett, körözött a vállával, megropogtatta az ujjait és megint megköszörülte a torkát.
Jézus újra kopogott.
Azirafael felemelte a kezét, és mintha ezzel a mozdulattal kirántotta volna az erőt a katonák lábaiból, a lándzsájukat elejtve, csörgő páncélzattal összeestek, és eszméletlenül elhevertek a forró homokban. A kövek felmorajlottak, és a barlang szája recsegve-ropogva megnyílt. Jézus előbotorkált, halotti lepleibe burkolózva. A haja összetapadt az olajoktól, a sebeiből vér szivárgott. Hunyorgott.
Crowley emlékezett rá, hogy nézett ki a kereszten. Gyakorlatilag megnyúzták. Semmi emberi és semmi de semmi isteni nem volt akkor benne. Egy roncs volt, akit legyek és böglyök zabáltak, amíg megfulladt a hév napon. Aztán vihar támadt, és ő azt hitte, vége a világnak, de nem érzett se diadalt, se örömöt, csak valami fene nagy ürességet. Akkor meglepte, hogy Azirafael nem sírt, csak állt ott, és nézte, ahogy lándzsával feltépik a hulla oldalát. És most íme, a Menny kiütéses győzelme az első körben, egyetlen remegő ácsfiúban, Azirafael pedig, ahogy ott állt a szikla ormán, ismét a Keleti Kapu Őrzője volt, izzó szemű, félelmetesen gyönyörű teremtmény. Jézus felmosolygott rá, azzal a kissé ferde, büszke félmosollyal, aztán a tekintete Crowleyra siklott. Ő gyorsan elkapta a pillantását. Mire ismét fel mert nézni, Jézust már nem látta sehol, Azirafael a köveken feküdve pihegett, és a levegő olyan volt, mint villámlás után.

* * *

Az Egyezséget 1020-ban kötötték meg, az évben, amikor semmi más nem történt, és mindketten nagyon unatkoztak. Azirafael azon gondolkozott, hogy levágatja a haját, Crowley pedig azon, hogy a csuklyáról áttér a kámzsára. Az angyal az ujja köré csavart egy tincset, és elgondolkozva figyelte.
- Mindenki azt mondja, hogy úgy festek vele, mint egy angyal.
- Elvégre az volnál.
- De nem szeretnék úgy kinézni, mint egy angyal. Nem ezért kértem emberi testet.
- Én is emberi testet kértem, erre nézz rám.
Azirafael engedelmesen végigmérte.
- Mi a gond vele?
- A szemeim. Valahányszor valaki észreveszi, máglyán kötök ki.
- Azt hittem, szereted a tüzet.
- Persze, persze, de attól még kellemetlen. Döftek már szíven karóval? Az sem valami jó érzés. - Macskásan nyújtózott. Egy ivóban ültek csonkig égett gyertyák mellett valahol Saint-Germain-en-Laye-ban. A várost akkoriban alapították, és külön-külön úgy döntöttek, megnézik maguknak. Azirafael templomot építtetett, Crowley bordélyházat. - Tudod, ez a baj az egésszel. Nem csak az emberek tesznek nekem keresztbe folyton, hanem te is.
- Ez a dolgom.
- Nem, nem ez a dolgod.
- Csak kijavítom, amit csinálsz.
- Tönkreteszed.
- Te teszed tönkre, amit én csinálok.
- Ördögi kör. Vagy angyali. Bárhogy is nézzük, csapda.
- Tehát? Van valami ötleted?
Crowley szárazon felnevetett.
- Tőlem kérsz tanácsot?
- Mindig van valami ötleted. - Azirafael zavartan birizgálta a haját, és már-már durcásan biggyesztett. Crowley hátradőlt a székben, és hintázni kezdett. Az öreg fa nyekergett, nyikorgott. Lustán az előtte heverő üres levesestálba nyúlt, és az ujjáról lenyalta a szaftot. Egy darabig maga elé bámult, aztán csettintett.
- Mi lenne, ha csak békén hagynánk egymást?
Azirafael megütközve nézett rá, szinte rémülten, ami nevetséges volt.
- Úgy érted, ne találkozzunk többé?
Crowley idegesen legyintett.
- Dehogy, az amúgy is kivitelezhetetlen lenne, folyton a sarkamban lihegsz.
- Te lihegsz az én...
- Jól van, jól van. Figyelj, egyszerűen csak... ne avatkozzunk egymás dolgába, rendben?
- Vagy akár ki is segíthetnénk egymást néha.
- Na azért ne ragadtasd el magad.
Addig ültek ott, amíg a kocsma be nem zárt, örökre. Addigra a részleteket sikerült egész rendben átbeszélniük, és úgy döntöttek, erre isznak egyet, tehát elindultak egy közepesen elfogadható borospincét keresni. Végül egy szőlőligetben kötöttek ki egy meredek hegyoldalon. Azirafael mustot mert a tenyerébe egy hordóból, és Crowley felé nyújtotta.
- Az egyezségünkre.
- Csak így?
- De még mielőtt a gazda rajtakap.
- Te most éppen lopsz, ugye tudod? - mormolta Crowley, és előre hajolva felszürcsölte az édes, ragacsos lét, nyelvével végigkövetve az angyal könyökéig legördült cseppeket. Felötlött benne valami megfogalmazhatatlan érzés, talán a balsejtelemhez hasonló, hogy mostanra már ismeri Azirafaelt, és mégsem ismeri egyáltalán. Ez a férfi már nem a megváltás akarattalan eszköze volt, és épp ezért idegennek tűnt. Kiegyenesedett, és az ingujjával megtörölte a száját, társának homályos pillantását fürkészve. A szájában érezte bőrének ízét, erősebben és maróbban, mint az alkoholt. Ahogy ő is megtöltötte a tenyerét és nézte, amint Azirafael óvatosan kortyol, eszébe jutott, mi lenne, ha becsúsztatná a tenyerét az angyal indigó tunikája alá, ha végigsimítana a bőrén és vörös foltokkal bemocskolná, ha végigfektetné a földön és a magáévá tenné Isten szabad ege alatt.
Az ég Istené volt.
Azirafael Istené volt.
Mindig és örökre. Talán örökre.

* * *

Azirafael feltűnően rosszul bírta az italt. Alig állt a lábán, ami nem valami praktikus egy táncklubban. Crowley a zongorának támaszkodva figyelte, és azt fontolgatta, hogy a segítségére siessen, vagy csak élvezze a jelenetet. Az 1880-as évek végét taposták, illetve, Azirafael esetében, két lábbal tiportak rajta. Crowley megigazgatta az álarcát.² Csettintett az inasnak, mire az hajlongva odahozta a sétapálcáját és a kabátját. Utóbbit Azirafael vállára terítette, aki az egyik asztal alatt talált menedéket, és könnyezve ölelgetett egy vázát.
- Gyere. Hazamegyünk.
- Megtanulok gavottozni – lehelte az angyal átszellemülten, és amikor Crowley nagynehezen talpra rángatta, esetlenül táncolni kezdett. - Mondtam ám, hogy remek kis klub ez! Tetszik, ugye? Ugye, hogy tetszik?
- Csak gyere. - A terítő alatt megtalálta Azirafael monokliját, a székre dobva és kristálycukorral feltöltve pedig a cilinderét. Valahogy a társadalom által is elfogadható állapotba hozta, és kitessékelte a ködös londoni utcákra. Cigarettára gyújtott, és a fejét hátravetve kifújta a füstöt, a szeme sarkából pedig az angyalra sandított. Valósággal csüngött rajta a tekintete. - Ne bámulj. Miért nem józanodsz ki?
- Nem merek táncolni csak úgy.
- Tehát mindenképpen táncolni akarsz.
- Igen, igen, igen.
- Akkor mit keresel egy klubban? Egy klubban, angyalom. Tudnád, miket ropnak a kikötőkben, na az már valami!
- Menjünk a kikötőbe!
- Szó sem lehet róla! Egyenesen hazaviszlek. Hozzám, az közelebb van. Leintsek egy fiákert, vagy...?
- Jól esik most ez a hűvös – sóhajtotta Azirafael, és arcát a szélnek tartva belekarolt Crowleyba. - Biztos jól érezted magad? Nem is csináltál semmit egész este, csak engem néztél.
- Ez nem igaz! Csak erkölcsi támogatást nyújtottam a zongorának.
- Hát ez jó; te, meg az erkölcsi támogatás.
- Kikérem magamnak, valóságos úriember vagyok. - Elhajította a csikket, és a porba tiporta.
Nagyon büszke volt rá, hogy olyan lakásban élt, amely már rendelkezett felvonóval. Sajnos ilyen kései órán már nem üzemelt, de a tény tény maradt annak ellenére is, hogy három emeletnyi lépcsőn kellett maga után húznia egy holtsúllyá vált angyalt. Annyira elfáradt, hogy ösztönösen a hálószobát célozta be. Végigfektette Azirafaelt az ágyon, de úgy össze voltak gabalyodva, hogy ő is rázuhant. Az angyal ezt nagyon szórakoztatónak találta, és kacagva a hajába túrt.
- Mutatsz olyan táncot? - nevetett, az ujjai közt morzsolgatva egy szénfekete tincset.
- Milyet?
- Kikötőset. - Azirafael az oldalára hengeredett, és az éjjeliszekrényen pihenő fonográfra bökött. - Működik?
- Természetesen működik. Felrakhatok egy tangót, ha gondolod.
- Az a gyümölcs?
- Nem, nem egészen. - Feltérdelt, és feltekerte a kart. Ötlete sem volt, hogy mit csinál. A harmonikák és hegedűk lassan felnyerítettek, ő pedig a kezét nyújtotta partnere felé: - Megtanítsalak?
Azirafael soha nem tanult meg tangózni. Becsületére legyen mondva, megpróbálta elhagyni az ágyat, de az alkalom túlságosan is csábító volt. Ahogy feltápászkodott, Crowley egyszerűen visszanyomta a vállainál fogva, maga sem értette egészen, miért. Azirafael olyan ártatlan, nyílt bizalommal meredt rá; egyszerűen csak végig kellett simítania az arcát, hogy el tudja hinni, hogy valódi, aztán óvatosan megcsókolta a szemöldökét, a homlokát, az orrát, és finoman az ajkai közé csúsztatta az ujjait.
- Crowley... - Már nem csak hallotta, hanem érezte is, ahogy kimondja a nevét, érezte a fogakat és a nyelv bizonytalan forgását. Meg kellett ízlelnie. Azirafael felnyögött; szánalmas, könyörgő kis hangocska volt, de furcsán mély és rekedt, és Crowley pontosan tudta, mit jelent.
- Józanodj ki... - suttogta, és szomjasan megcsókolta megint, ezúttal hosszabban, mélyebben, teljesebben, aztán kisimította a haját a homlokából. - Nézz magadra, gyönyörű vagy... józanodj ki...
- Miért? Miért...
- Nem állok jót magamért, ha nem teszed. Emlékszel az Egyezségre? Hé, emlékszel még, kik vagyunk? Ne engedd elfelejteni. - A nyakába harapott, vörösre szívva a hamvas bőrt, a keze pedig az elegáns felöltő alá csúszott. Azirafael teste forrón és megadóan feszült az érintésének. - Gyerünk... - motyogta. - Gyerünk, kérlek... angyal, kérlek...
Hallotta, hogyan válik egyre nehezebbé a másik légzése, hallotta az apró, elkínzott nyögéseket, amik az álmaiból visszhangoztak. A szemeit szorosan lehunyta, és hallott egy meglepett, tiszta kiáltást, aztán érezte, ahogy Azirafael letaszítja magáról. Az angyal iszonyodva bámult rá egy pillanatig, aztán talpra pattant, és valósággal menekült. Crowley utána. Az ajtóban beérte, hátulról szorosan a karjaiba zárta, és arcát a lapockái közé temette.
- Ne hagyj itt – suttogta, Azirafael pedig kitört a szorításából, és amikor utána kapott, visszkézből képen törölte. Crowley szája felrepedt, a pofon nyoma égett és lüktetett. Elfelejtette, milyen erős. Hogyan is felejthette el? Az akaratával sziklákat mozgatott.
- Bocsáss meg – zihált Azirafael, aztán könnyek kezdtek peregni az arcán. A démon azt akarta mondani, hogy semmi baj, azt akarta mondani, hogy én is sajnálom, de akkor csak rosszabb lett volna, még rosszabb.
Azirafael kirohant az ajtón, és bevágta maga után. Crowley egy darabig a remegő üvegtáblákat bámulta, aztán az arcára szorítva a tenyerét visszament a hálószobába, és lekapcsolta a zenét, majd az ágy szélére ült. Azt várta, hogy a kielégítetlen vággyal lesz nehéz megküzdenie, de az közel sem kínozta annyira, mint a magány, a harag, a csalódás és a remény.
Ez nem a kísértésről vagy a megrontásról szólt, hanem a szerelemről. A párnába öklözött és görcsösen, fel-felcsukolva sírni kezdett. Sosem gondolta volna, hogy képes ezekre: a szerelemre és a könnyekre.

* * *

Egészen 1991-ig egyikük sem említette ezt az esetet, akkor viszont Crowley azt mondta:
- A legutóbb ezért felpofoztál.
Azirafael felbámult rá.
- Ne haragudj.
Egymás karjaiban hevertek Crowley legújabb hálószobájában. A démon lustán cirógatta Azirafael hátát, és Lucky Strike-ot szívott. A füst és a szeretkezésük szaga betöltötte a levegőt. A nappaliból tompán kiszűrődött a reggeli híradó monoton zöreje, a mikró pedig újra- és újra felpittyent, emlékeztetve őket a benne felejtett kakaóra.
- Mi változott? - kérdezte Crowley rekedten, aztán felköhögött.
Azirafael lesütötte a pillantását.
- Már nem vagyok olyan gyáva.
- Sosem voltál az.
- Mindig az voltam.
- Az Úr bajnoka vagy; nem is lehettél...
- Csitt – figyelj, drága. Te mióta...? Érted.
- Hmm. - Megszívta a cigarettát, és közelebb vonta magához Azirafaelt. Semmiféle közel nem lehetett elég közel. - Nem t'om. Mármint ez már elég régóta megvolt, érted. De nem is tudom, hogy indult, mármint pont eléggé utáltalak ahhoz, hogy kedveljelek, eleinte, a legelején. Meg amikor a bajtársias rész ment, rengetegszer elképzeltem, hogy mi lenne, ha, de csak hogy szórakoztassam magam. Esküszöm, a világ legrosszabb szexfantáziái voltak, folyton az lett a végük, hogy és aztán egymás mellett heverünk... valahogy pont így... és csak dumálunk, és boldogok vagyunk, és nem érdekel minket semmi más. Te?
- Fogalmam sincs. Féltem tőled, de lenyűgöztél, és ez még jobban megijesztett. Akkor nem azért löktelek el, mert nem akartam. Azért löktelek el, mert az volt minden, amit akartam.
- Elég ciki, mi?
- Hát az. Elég ciki.
Crowley jelentéktelen mintákat karcolt a körmével Azirafael bőrébe, amikből lassan és félig öntudatlanul összeállt a neve, az igazi neve.
- Téged akarlak – suttogta. - A magamévá foglak tenni megint. Addig fogom csinálni, amíg semmi másra nem tudsz még csak gondolni, egyedül rám. Kuss, ne, ne mondj semmit. Tudom, hogy nem lehetséges. Tudom, hogy nem így vagy teremtve. Tudom, kikhez tartozol, tudom...
- Hozzád tartozom.
- És én hozzád; de mi ketten együtt kihez? Nekünk kell egy oldal. Nincs szabad akaratunk. Nekünk kell egy hely, ahol...
- Ez az otthonunk.
Crowley szomorúan felnevetett, és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor.
- Hülyőke. Csak, mert így döntöttünk?
- Hát nem veszed észre? Döntöttünk. Tudtunk dönteni.
- És ez mivel jár?
- Nem tudom.
- Ha még több szexszel, akkor benne vagyok.
Azirafael keményen oldalba könyökölte, és elpirulva félrefordult. Crowley finoman az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy rá nézzen.
- Héj. Mi az?
- Néha még mindig félek. Félek, hogy félreértem, hogy tévedek, vagy hogy ez a gonosz, hogy...
- Hogy túl sokat aggódsz?
- Igen. Olyasmi. No. - Lesütötte a pillantását, és az alsó ajkába harapott. Keze bizonytalanul rebbent Crowley mellkasára, tenyerét odasimította, ahol a szív dobog. - Hé, ez mindig ilyen? Szerelmesnek lenni?
- Nem tudom.
- Mindenki ezt érzi? Ezt, amit mi?
- Fogalmam sincs.
- Ha igen, akkor hogyan bánthatják egymást mégis?
- Mi is bántjuk egymást.
- De én nem akarlak.
- Én sem téged, kicsi, de ez elkerülhetetlen.

* * *

Péter és János a sír felé rohantak, a köveken bukdácsolva. Crowley az árnyékba húzódott, és fáradtan a fülére simította a kezét.
NEM HALLGATTUNK A PRÓFÉCIÁKRA, zúgta Lucier a visszhangban, a lomha esti szélben, a reszkető lombokban. MEGÍRTÁK, HOGY ELJÖN, HÁT EL KELLETT JÖNNIE.
János ért oda elsőnek, és az üres fekhelyet látva térdre omlott, nevetett, sírt, és egyre kiáltozott:
- Tamás nem fogja elhinni! Tamás nem fogja elhinni!
Péter megállt mellette, a kezét tördelve zsoltárt motyogott.
- A názáreti Jézust keresitek – mondta Azirafael, aki a halotti lepleket hajtogatta. - Nincs itt: feltámadt. Menjetek, és hirdessétek, mondjátok el mindenkinek, aki hallgat rátok, beszéljetek addig, amíg csak hangotok van!
János átszellemült arccal hallgatta. Fiatal volt, talán tizenöt-tizenhat éves, szinte még gyermek, a haja vörös, a szeme mélyfekete. A próféta, aki majd megjövendöli és így valósággá teszi a világ végét.
ÉS ÉN MEGESKÜSZÖM A VÉREMRE ÉS A VÉREMET FŰTŐ BOSSZÚRA, HOGY Ő AZ EGYETLEN, AKINEK NEM VESZEM ÉLETÉT, AKINEK HÚSÁT NEM SZAGGATOM FEL: MERT Ő A SZŰZ OLTALMA ALATT ÁLL, HOZZÁ EL NEM ÉRHETEK. A VÉN HALÁSZ KERESZTEN FESZÜLJÖN, MINT MESTERE: EZ AZ ÉN AKARATOM. RÓMÁBA KÜLDELEK.

Rómából pedig Pátmoszba. Amikor János reszkető kézzel pergamenre véste látomásait, Crowley ott állt a bal válla felett, Azirafael pedig jobbfelől.

- A trónon ülő kezében egy kívül-belül teleírt könyvtekercset láttam, amely hét pecséttel volt lepecsételve – suttogta maga elé János, öreg fejét az asztallapon pihentetve. Hangja, teste folyton remegett, esténként pedig iszonyú görcsök gyötörték. A tudatát szaggató képek egy perc nyugodalmat nem hagytak neki, és nem volt az a kábító füst és varázsos gomba, ami segített volna rajta. - Aztán láttam egy hatalmas angyalt, aki nagy hangon kérdezte: "Ki méltó rá, hogy kibontsa a tekercset, feltörje pecsétjeit?” De senki sem tudta, sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt kibontani és elolvasni a tekercset. Erre sírva fakadtam, hogy senki sem volt méltó a tekercset kinyitni és elolvasni.

Az egyetlen apostol volt, aki nem halt vértanúhalált. Ő száz éven át szenvedett az igazságért.
- A föld királyai, nagyjai és vezérei, a gazdagok és a hatalmasok, mindenki, rabszolga és szabad elrejtőzött a barlangokban és a sziklák közt.És így szóltak a hegyekhez és a sziklákhoz: "Szakadjatok ránk, s rejtsetek el bennünket a trónon ülő és a Bárány haragja elől! Eljött haragjuk nagy napja, ugyan ki állhat meg előttük?"

Amikor végre álomba motyogta magát, Crowley óvatosan kihúzta a homloka alól a tekercset, és ráfektetett egy üres papírlapot. Végigsimított rajta, mire az megszívta magát tintával, különös betűk fénylettek fel rajta, majd elhalványodtak megint. Crowley összegöngyölte, és gondosan átkötötte egy szalaggal. Azirafael karba font kézzel figyelte.
- Hát – vigyorgott Crowley, és kinézett az ablakon. A tenger felett alacsonyan függtek a csillagok. - Ideje indulnom, gondolom.
- Biztos vagy benne, hogy menned kell?
- Miért? Hiányozni fogok?
- Ez komoly dolog. Amit a kezedben tartasz, az egy hadüzenet a Mennytől a Pokolnak.
- Igen. Nekem is úgy tűnik. - Crowley elgondolkozva az állának ütögette a tekercset, és a messzeségbe bámult. Azirafael óvatosan közelebb lépdelt hozzá.
- Ez a kinyilatkoztatás nem válik valósággá, ha... ha senki nem tud róla, ugye? Nem következik be, ha...
- Ha?
- Égessük el.
- Tessék?
- Égessük el. Az összeset.
- A kéziratok hamuvá éghetnek, a szavak már lángolnak. Nem hiszem, hogy van más út.
- Ebben teljesen biztos vagy?
- Figyelj, nem tudom. Én csak a munkámat végzem, rendben?
Azirafael a vállára simította a kezét, és könyörögve meredt rá.
- Kérlek.
- Figyelj, ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy nem éri meg lázadni.
- Tehát úgy gondolod, nem érte meg?
- Hagyj békén!
Szárnyait kitárva megidézte a vihart, ami a Pokolba ragadja majd. Iszonyú szelek tépték a tollait és a csontjait, magát átölelve, a szemeit szorosan lehunyva szorosan rámarkolt a tekercsre. Azirafael hátralépett, és azt suttogta:
- Bárcsak segíthetnék.
- Nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja be őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.

 ______________________________________________________________

1 A szinoptikus evangéliumok látszólag nem értenek egyet abban, hány angyal volt jelen – ennek az az oka, hogy Lukács kegyesen mennybéli teremtménynek számolta Crowleyt is.

2A túlélés kellemes eszköze századokon át. Fekete volt, velencei darab, és a foncsorozott szemüveg megjelenéséig Crowley kedvence.