Nudum pactum

Good Omens, Crowley/Azirafael kísérleti csakazértisfluff.

Egy angyallal összebújni olyan, mint beletemetkezni egy pehelypuha tollpaplanba egy hosszú nap után. Bágyasztóan megnyugtató, ártatlan és jól megérdemelt kényeztetés: maga a Mennyország.
Hát.
Egy démonbarátabb verziója, talán.
Crowley közelebb simult Azirafaelhez; kócos szárnyai mindkettejüket betakarták. A sohoi üzlet galériaágyán hevertek, amelynek megvolt az az előnye, hogy rengeteg könyv elfért alatta, rajta és a lépcsőjén, viszont rendelkezett azzal a vitathatatlan hátránnyal, hogy mélyen alulmúlta Crowley luxusról alkotott elképzeléseit. Pár összetákolt deszka, egy keskeny matrac és egy kockás pléd, szemben az ő francia vízágyával és annak minden csábító szaténpompájával – mégis ez volt kényelmesebb. Bizonyára állandósult tartozéka, egy tengeribeteg Azirafael miatt, aki, ha Crowleynál vertek tábort, a kanapén, a földön, a kádban vagy a mennyezetről lelógva próbált pihenni, eredménytelenül.

Crowley viszont az utóbbi időben képtelen volt Azirafael nélkül elaludni, így az Egyezség mellé kötöttek egy Kompromisszumot is, melynek értelmében alulírott Anthony J. Crowley jogosult a szerződő féllel osztozni bármely fekhelyen, amennyiben tevékenységük elsősorban az alvásra szorítkozik.

Ezt természetesen nem sikerült betartani, Azirafaelnek ugyanis barackvirágillata volt. Nem éppen a költők által megálmodott toxikus parfüm, kéjterhes pára, semmiképpen sem olyasmi, aminek fel kéne korbácsolni a vágyat, Crowley mégis elviselhetetlenül és nevetségesen vonzónak találta, egyszerűen mert Azirafaelhez tartozott.

A lábaik ezen a reggelen reménytelenül összegabalyodtak, de némi tekergőzés után Crowleynak sikerült feljebb emelnie a térdét, mely Azirafael combjai közé szorult, és mozgatni kezdte, míg lustán közelebb vonta az angyal derekát. Az áldozat felnyögött – nem épp, ahogy Crowley szerette volna.
- Hng... szégyentelen. Csalsz. - Azirafael vakon megkereste Crowley orrát, és szigorúan megnyomta. A démon a csuklójára harapott és morgott. - Nem ér. - A nyelve hegyével elkezdte végigkövetni az erek patakját, de Azirafael visszahúzta a kezét. Egy pillanatra harag lobbant benne. Utálta az elutasítást. A vére revansot akart, a tudata sértett szavakat suttogott, az ujjai mozdultak, hogy megragadják ami az övé, az övé, az övé, de a szíve mást akart. Mindent akart, a teljességet, nem elrabolt és kierőszakolt engedelmességet.

Kiengedte a levegőt, és visszahúzódott. Akkor Azirafael bújt közelebb, a lábát mintegy mellékesen átvetve a derekán. A mozdulat valóban nem jelentett volna sokat, ha a ruháik mondjuk rajtuk vannak, és nem a bolt különböző pontjain. (Azirafael csillagos alsógatyája történetesen a kirakatban. Crowley remélte, hogy van még egy kis ideje, mielőtt felfedezi.)

- Mi az? - suttogta, és az angyal nyakába csókolt. Ő megadóan hátraszegte a fejét, nem evilági és nem is másvilági eleganciával, ajkai szótlanul elnyíltak – de az egész teste beszélt.

Begörbített ujjakkal markolt Crowley vállába, a csípője puhán ringott, mellkasa rémülten zihált, az arca viszont nyugodt volt.

Ennek talán nem volt semmi köze a vágyhoz, hiszen ő olyat nem érezhetett. Akarta viszont, hogy Crowley hozzá érjen, megérintse, megszagolja, ízlelje, lássa és hallja őt, szerette érezni magában. Crowley lefogta a kezét, és ő összekulcsolta az ujjaikat. A démon leszegte a fejét, ő homlokon csókolta.
- Kérlek – szűrte Crowley a fogai között, de a szavak köztük már elveszítették a jelentésüket. Azirafael tekintete egyetlen elsuttogott igen volt. Az angyal írisze a Menny elérhetetlen azúrja, a szembogár pedig a zuhanás; Crowley szeme lázadó, büszke arany.

Körülöttük London ébredezni kezdett, a forgalom tompa, morajló zaja és egy korai zápor méla kopogása mosta át minden lélegzetvételüket, aztán volt egy pont, amikor olyan mérhetetlen csönd lett, mint az általuk felfoghatatlan halálban.
- Tartsd be, amit ígértél – suttogta utána Azirafael, ahogy Crowley tarkóját cirógatta. - Aludj.