Broders blod

 Újabb -kevéssé sikerült - rajtaütésszerű szösszenet, játszódik közvetlenül az Avengers után.

A föld ünnepel. A víz hallgat. Az ég sirat.

- Senki se beszéljen hozzám – rivaltt Thor, ahogy átvágott a csarnokon. - Hozzá pedig senki sem beszélhet!

Lokit a vártömlőcben láncolták ki. Egy-egy kampó a csuklóin át, a csontok találkozásánál. Megalázva, megtépázva, legyőzve és elnémítva függött. Várt. Hallani lehetett, ahogy Thor a fölötte lévő teremben körbe-körbe-körbe jár.
És jöttek a látogatók, szép sorjában, gyászmenetként, elbúcsúzni. Elsőnek Ódin, Mindenek Atjya. Hosszan figyelte, csöndben, aztán mélyet sóhajtott, olyan halkan, hogy rögtön elnyelték a nyirkos, szinte eleven kőfalak.

- A fiam vagy – kezdte. - Hidd meg, fáj így látnom téged. Gyászoltunk és sirattunk, mint minden elesettet. A fiam vagy, aki visszatért Hél országából, de csak a vesztére. Bátyádat jóval kevesebbért is kiátkoztam, mint amit te végeztél. Mit gondolsz, mi lehet a jussod? Bárcsak megértenéd, hogy helyed van köztünk, Ázok palotájában, aranyló-szépben, messzeégi dicsőségben. Bárcsak megértenéd, mi az, amit most önnön hibádból elveszítesz. Vészt hoztál a magad fejére és távol világokra. Őriznünk kell a békét, hét lakat alatt kell őriznünk téged. Amikor megtaláltalak, a Loki nevet adtam neked; azt jelenti, bezáró. Úgy hittem, háború keserű kínkorát zárod majd, végül saját magadat ejtetted foglyul. Földmélyen kéne vergődnöd örökre. A feladattal, hogy büntetésedet kiszabjam, nem engem bíztak meg, és hálát adok érte, mivel bocsánatot ugyan ismerek, de irgalmat nem. Tudd azért... mindig emlékezni fogunk rád. Gyászunk, mint szenvedésed, végtelen. - A szívére szorította a kezét, és kurtán meghajolt. Egyre csak lépteit lesve távozott. A kapuból még visszafordult, aztán csak megrázta a fejét.

Ugye csak az fáj igazán, hogy veszítettem?

Másdoszorra Frigg anya jött, ő egy szót sem szólt, csak jajveszékelt, siránkozott. A földre kuporodott, ruháit szaggatta; aztán elapadtak a könnyei, és csak nézett maga elé.

- Kétszer haltál meg, drága gyermekem – suttogta. - Kívánom, hogy sorsod másodszorra csak könnyű halál legyen!

Njörd következett, a zúgó tenger istene. Karbafont kézzel állt meg, szelíden elmosolyodott.

- Atyád elbeszélt mindent. Vajon neked mondta-e, hogy mi is óriások véréből vagyunk, az Ázok mind? Más nemzetségből talán, mint a dértitánok, de ha szívünk és szándékunk egy, úgy fivérekké és nővérekké leszünk. Befogadtunk volna, leleményes öcsém.

Úgy hát miért nem tettétek soha?

Szif pofonja az arcán csattant.

- Szégyent hoztál mindannyiunkra! Szégyent hoztál a birodalmunkra!

Különös, hogy mind egy felsőbb igazságról beszéltek, melynek én ellene szegültem, de szavaitok és bosszútok mégis olyan remekbe- és személyre szabott. Ne nézz így, szép Szif, nincs fém, mi elhallgattatna, nincs lánc, mi fogva tarthatna, szavaim az elmédben visszhangzanak. Mesélj hát, hogyan akarsz látni engem? Tó fenekén, kő gyomrában, tűzpokolban, fagy sivatagában? Emlékezz hát, miért is haragszol úgy? Emlékszel rá, hogyan is feledhetnéd, mikor ölemben fekve panaszoltad el nekem, hogy Thor isten figyelemre se méltat, bár te magad úgy érzed, végzetetek összeforrt és egy napon majd méltó társa lehetsz, az ő tekintete áthatol rajtad és egy röpke mosollyal magadra hagy. Mondtam, mondtam és egyre mondtam, mennyire átérzem fájdalmadat. Jó bortól nehezülten simultál hozzám, a kehely peremén végigsimítottál és cseppjét ajkaimhoz vitted. Az enyém lettél azon az éjszakán, a magad kívánsága szerint, de mikor hajnal virradt, már kettőnkről beszéltél. Hogy tévedésed eloszlattam, szörnyű haragra gerjedtél: de gyűlöleted meddő volt és bosszulatlan mindmáig, hosszú-hosszú évek után is. Tudatlan vágyad rótta rád szégyened, és hallgattál miként én hallgatok – felhőúrnő, harcnak éke, talán akkor hazudtam, de tudod-e, hogy most és örökre hallgatok? Érted-e? Vajon meghálálod-e? Vajon miben reménykedhetsz, ha nem?

Utolsóként Thor érkezett. Ázok és vánok, valkűrök és einherjarok mind felsorakoztak és figyelték, ahogy puszta kezével szakítja el Loki láncait, vasmaszkjától megfosztja, kezét kezébe veszi, karját magasra emeli.

- A tűz ura áll előttetek, és maga is olyan, mint a tűz: mohó és pusztító, de nélkülözhetetlen. Ítéletem méltányos és fellebbezhetetlen lesz: Midgard őrei rám bízták a döntést, ki annak ellenszegül, világok békéjét töri meg. Távozzatok most tehát.

A két fivér Thor termébe ért. A márványcsarnok közepén egy kis asztal állt, az asztalon egy aranyedény, mézzel tele. Loki homályos tükrébe meredt, Thor pedig elővont egy díszes pengéjű, hosszú kést.

- Így döntöttél tehát?
- Esküdj, hogy döntésemnek engedelmeskedni fogsz.

- Nincs más választásom.
- Esküdj!
Loki könnyes szemmel tekintett fel.
- Esküszöm.
Fejét hátraszegte, és felsóhajtott csendben. Akkor érezte a penge hideg szisszenését, de nem a torkán, hanem a csuklóján. Thor felnyitotta erét a jobb kezén, majd a magáén is, és vérüket egybefolyatta, mélybíboran csurgott a tálba, majd a sebet csókjával zárta.
- Így szokás testvérséget fogadni. Kortyolj szövetségünk kelyhéből és legyünk egyek, ha atyánk döntését nem fogadod el többé, úgy majd adott szavad kötelez!
- Fogalmad sincs, mire kérsz.
- Utasítalak.
- Büntess másképp, bármit kiállok.
- Hát nem érted? Megmentelek. Makacsságod elől, önmagad elől! A védelmembe veszlek. Senki nem árthat neked, fivér! Magam mellett tartalak, és minden rendben lesz.
- Ezt nevezed hát irgalomnak? Erre a döntésre jutottál?
- Elhagytad hazádat, megtagadtad atyádat, megtagadtál engem is. Hát nem emlékszel, miként játszottunk ebben a teremben, gyermekfejjel, boldogan?
- Hát nem emlékszel, miként játszottunk itt rég? Mindig te nyertél!
- Sosem akartalak legyőzni. Idd ki a kelyhet, Loki.
A férfi felemelte az edényt, de keze megremegett. Minden korty sós volt és édes, forró és nehéz. Ahogy átnyújtotta fivérének, azt suttogta:
- Megátkoztál.
- Felszabadítottalak.
- Hát nem érted? Ó, te tényleg nem érted, és sosem fogod érteni. Előled futottam Midgardba. A világot a magam képére formáltam, és nem volt ott más, mint tűz és füst, harc és kétségbeesés. Ez az én világom, nem tartozom ide, és a legkevésbé vágyom hozzád tartozni... nem így. - Előre nyúlt, és elsimított egy cseppet fivére ajkán.
- Itthon vagy – suttogta Thor, és megragadta a kezét. - Biztonságban vagy. Ígérem.
- Hogyan is lennék biztonságban, amíg itt vagy velem?
- Nem esik bántódásod.
- Minden reggel szétzúzom magad a tekintetedben. Fogd fel végre. Hagyj elmennem. Nem érted?
Loki szavai puhák voltak, zsongóak, halványak, kedvesek... messziek és érthetetlenek. Thor egyre csak kapaszkodott belé, tíz ujjal, tíz körömmel, egész lelkével és minden akaratával, makacsul és kétségbeesetten. Fejét a mellkasára támasztotta... és az illúzió szertefoszlott.
Loki pedig, Ódin, Laufrey és senki fia vércse képében röppent el a kitárt ablakon át.