A szekrényből

Egy történet a szekrényből. Spontán.
* * *
"Ha félsz valamitől, csak rakd be a szekrénybe!"
* * *
"Ez az állandó kopogás a fejemben!"
"Biztos csak Hitler az a szekrényben."
* * *
Phoebe teóriájára, éppencsakhogy.

- Elmeséled?

- Belehalnál.

Minden, amit ismersz.

Minden, ami számított.

Én…

nem lehetek ilyen önző.

Túl nagy kísértés voltál, Rory Williams.

Az éjszaka közepén a hangok. A kopogás. Mintha soha nem akarna vége szakadni; mintha nem lenne kezdete.

És az illat; a dús méz illata, lecsorog a torkán, fullasztóan édes, tömény, elviselhetetlen, a Doktor itt van a közelben, akkor telik meg minden ezzel az aranyló, sűrített hiábavalósággal.

Rory vett egy mély levegőt, és lerúgta magáról a takarót, a hasára fordulva felnyögött. Csíkos pizsamája egészen felgyűrődött, őrült kényelmetlen volt, arcát a ropogósra vasalt lepedőbe fúrta, és csak abban a pillanatban jött rá, hogy csurom víz, mintha megint menekült volna (hiszen állandóan erről álmodott: arról a nagy futásról, a kitörésről, a recsegő hideg tűzről és megint és előről, amíg fel nem ébred lélegzetért kapkodva), és a hang valódi, valaki kopog a padláson, és igaz minden, a Doktor itt van.

Felugrott, és a papucsát kereste, vakon tapogatózva az ágy alatt, a fejét pedig bevágta az éjjeliszekrény sarkába. Felszisszent, aztán az ajkába harapott.

Még az is lehet, hogy betörők.

Még az is lehet, hogy hívni kéne a rendőrséget.

Biztos ami biztos, magához vett egy keménykötésű Byron összest.

Amy aznap este házon kívül volt.

Csak ő, az idegen, az este és talán a macska.

A padlódeszkák recsegtek a lába alatt.

Óvatosabbnak kéne lennem, valahányszor az idegen szót használom; akkor is, ha csak éppen átsuhan az eszemen.

- Doktor!?

- Minden bizonnyal nem! – tartotta fel kezeit az éjjeli látogató. Félig egy nagy rattan ládából kandikált ki, a szájában egy kupac toll, a közelben egy széttépett párna, zilált volt, kócos és teljesen kétségbeesett.

Rory bezárta az ajtót.

Az a mély kattanás… a csendben szinte visszhangzott.

A Doktor nyelt egyet. És kiköpte a tollakat.

- Várd meg, amíg Amy megjön – mosolygott Rory, feldobta a kulcsot, elkapta, aztán lassan közeledni kezdett felé. – Kérlek. Folyton rólad beszél. Nem akarom, hogy elillanj, mielőtt…

- Én csak beestem. Baleset volt. Kerestem egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Már itt sem vagyok.  – Visszabújt a ládába, és a pereme fölül leste házigazdáját, aki üresen nevetve leguggolt hozzá.

- Semmit sem változtál. Oké, talán a karórád új.

- Ez nem igaz! – kiáltott a Doktor, és olyan hévvel rántotta el a karját, hogy előre bukott, Rory papucsos lábai elé, egy egész kupac kiselejtezett ágynemű kíséretében. A fiú elkapta a kezét.

Igazából csak úgy találomra mondtam ezt; de a reakciód… ugye megérted…

Nézte az arcát a tetőablakon átderengő félhomályban, nézte az arcát az óra sápadt üvegén; a Doktor megpróbált odébb húzódni, minden izmát megfeszítve, de Rory egyre és egyre erősebben szorította a karját, olyan erősen, hogy már elfehéredtek az ujjai.

Mert akkor megint kopogtattak.

Tatatam.

Már megint dörömböl Hitler a szekrényben!

TATATATAM

Egy őrült ki akar törni hogy bekebelezze a világot.

(Tatatatam)

- Rory, kérlek, Rory, ez csak egy vacak, régi óra!

- Az én órám.

- Kölcsönvettem!

- Egész életemben megvolt. Bóvli izé; nem is jár. Minek kellett neked?

- Hát, az esküvőd után hordani kezdted, és olyan menő volt, hogy… arra gondoltam, én is hordanám! – hisztérikusan nevetett.- Az órák menők! Rory Williams, ez te vagy, engedd el a kezemet!

- Fel kéne húznod.

- Nem, nem, rossz, nem lehet!

- Elmeséled?

- Belehalnál. – Komoly arccal nézett rá; a hangja, a keze remegett. - Minden, amit ismersz. Minden, ami számított. Én… nem lehetek ilyen önző.

És akkor Rory szorítása erősödött; és a Doktor kezét a láda peremének vágta, úgy, hogy az Idő Lord felkiáltott, megfeszülve üvöltött, az óra üvege pedig elrepedt.

Nem én tehetek róla. Ők mondták.

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken túl (éppen csak egy gondolatnyira), volt egyszer egy Idő Lord, Rory, aki áttörte az időzárat, mielőtt a világ a háta mögött, amit ismert és ami a mindene volt, fel nem perzselődött; fiúcskává vált, gyöngévé és esetlenné, olyanná, mint az emberek, és az emberek világába érkezett. Egy kedves házaspár találta meg, ismered őket. Leadworth-be költöztek.

Az átalakulás csaknem tökéletes volt.

Talán mert beleszerettél valakibe, aki nem én vagyok.

Amikor először lettél emberré, megmaradt a zsenialitásod.

Most megmaradt a hűséged.

És kétezer év.

Én nem sejtettem semmit.

Gyermeked született. A génjeidet hordozta. Éreztem valamit… régről, és…

Amikor mondták… amikor megmutatták… akkor már tudtam…

És mindent elkövettem, hogy soha ne szembesülj az igazsággal.

Csak újra elpusztítanád magad.

Tudod, ha én meghalok, senki nem lesz tudója ennek a titoknak.

Az órának viszont járnia kell…. tick-tock, goes the clock… ebben szunnyad a lelked, hogyan is ölhetnélek meg?

Hogyan szabadíthatnálak fel?

Semmi mást nem akartam az egész világon, mint még egyszer utoljára hallani, ahogy a nevemen szólítasz. Ez a hang pedig most talán Rory Williams hangja lenne, talán River Songé… nem tudom. Semmi mást nem akartam, és ez volt az utolsó, amit megengedhettem magamnak; azt hittem, bírni fogom, de te is tudod, rádöbbentem, milyen könnyen kockára teszek bármit, rádöbbentem, milyen öreg és önző vagyok, rádöbbentem, hogy itt az idő, hogy vége legyen.

- Hogyan… merészelted… engedni, Théta!? Hogyan is hihetted, hogy itt tarthatsz engem? Én… ezt soha, soha…

Különös látni… Mesterem, hogy te is erre a következtetésre jutottál.

Gyere hát.

Fejezzük be.

- Én…

- Hahó Rory! Megjöttem!

Előszoba. Konyha.

- Biztos alszik.

Nappali. Lépcső. Folyosó. Hálószoba.

- Rory?

Gyerekszoba. Fürdő. Lépcső. Kulcsok.

- Úristen… Rory! Rory!

Padlás.