Phoebe: Missing

Egy kis meglepetés a hétvégére ^^ Fogadjátok sok szeretettel Phoebe: Missing című (szívfacsaróan szép) novelláját a Sherlock Holmes fandomból, amit nagy örömmel látok vendégül a blogomon. ♥
Az írónéni saját műhelye:

Dust in the wind

- Jól áll magán ez a felöltő.

Watson megdermedt, a hangot hallva, és lassan megfordult, ránézve a másik férfira. Ő is kiöltözve, makulátlanul, megborotválkozva, bár kicsit keserű mosollyal.

- Hát eljött.

Holmes széttárta karjait.

- Nem hagyhatom ki az én egyetlen barátom esküvőjét.

Kínos csend telepedett közéjük, és Watson azon kapta magát, hogy képtelen a másik férfira nézni. Hónapokig tartó veszekedés, ajtócsapkodás, külvilágtól való elzárkózás, majdhogynem halálos drogadagok után most itt volt az esküvőjén.

- Watson... még nem késő.

A doktor felemelte a tekintetét a feltűnően érdekes vázáról, amit eddig figyelt, hogy belenézzen a detektív kétségbeesett szemeibe.

- Jöjjön el velem, Watson. Meneküljünk. Fussunk. Csak maga, meg én.

Lassan rázta meg a fejét, bár érezte, hogy a szíve megfacsarodik.

- Nem lehet Holmes, és ezt maga is tudja, kérem ne mondjon többé ilyet. Ne tegye még nehezebbé.

- Ne tegyem nehezebbé? Maga nősül, Watson, maga teszi nehézzé!

- Kérem, Holmes.

Holmes leeresztette a karjait, és elfordult Watsontól, fél kézzel beletúrva a hajába. Pár percig megint csönd volt, amíg a detektív visszafordult, fáradt tekintettel.

- Boldog lesz Watsonom? Ígérje meg, drága Watson, hogy boldog lesz.

Az orvos érezte a torkában gyűlő gombócot, és csak bólintott. Megígéri, megígéri, hogy megpróbál Mary mellett boldog lenni. Mary kedves, rendes nő, aki szívből szereti őt, és ő is kedveli. Hiú ábránd lenne azt mondani, hogy talán bele is fog szeretni... hiszen kizárt, hogy Holmeshoz hasonló érzéseket táplálhatna a nő iránt.

Holmes előresétált, közvetlenül megállva Watson előtt, aki csak becsukta a szemeit, hogy ne kelljen ránéznie. Némán fohászkodott, hogy csak ne csókolja meg, már megvolt a búcsúcsókjuk, ha most hozzáér a szájához az ajkaival, nem lesz képes odaállni az oltár elé...

Érezte, hogy Holmes reszkető kezei megfogják az ő kézfejeit, összefogják, mintha csak imádkoznának, puhán megcsókolva a doktor ujjait.

- Miss Morstan vigyázni fog magára, én egyetlen Watsonom. Akkor is, ha már gyűlni fognak a ráncai, és nehézkesen fog járni. De ígérje meg, hogy bármennyire is erőt vesz majd magán a szenilitás, nem fog engem elfelejteni.

- Soha – lehelte Watson, de nem nyitotta ki a szemeit. Képtelen volt rá, tudta, hogy elveszne, ha most ránézne a másik férfira.

- És ki tudja... talán majd egy másik életben kapunk egy új esélyt.

- Én nem hiszek az ilyesmiben, Holmes.

- Ahogyan én sem – a férfi eleresztette a kezeit, és Watson érezte, hogy eltávolodott, szóval ki merte végre nyitni a szemeit. – No de barátom, ideje készülni. Én leszek a tanuja, nem? Ó, kitalálom, felkért valakit, ha esetleg nem jelennék meg... ki vele, kit?

Watson zavartan megvakarta a fejét.

- Lestrade-et.

- Lestrade-et? Há! Akkor bizony még jó, hogy eljöttem. Meg kell védenem a becsületét, drága Watsonom, hogy méltó tanuja lehessen... jöjjön, jöjjön. Hamarosan felesége lesz...

~*~

John egész életét végigkíséri a hiányérzet. Olyasmi, mint amikor elfelejtkezel valamiről, de nem tudod pontosan megfogalmazni miről. Sose tudta hova tenni.

Sokáig azt hitte, a sose-lévő családjának hiánya. Soha nem volt közel a szüleihez, a nővéréhez meg pláne nem, távoli rokonokról ne is beszéljünk, de igazából valahol érezte, hogy nem erről van szó. Más kellett neki, más hiányzott.

Nem barátság – sok baráti köteléke volt, bajtársai, ismerősei, de egyrészt senkivel sem tudott igazán közel kerülni (igen, gondja van a másokba vetett bizalmával, de ez miért is baj?).

Nem is nők – sok barátnője volt, hosszabb-rövidebb időkre, de egyikőjük sem tudta betölteni azt a beazonosíthatatlan űrt a lelke mélyén.

A terapeutája szerint a háború ölt meg belőle egy részt – John ráhagyta, bár pontosan tudta, hogy jóval hamarabb kezdődött az egész, gyermekkora óta hiányzott neki valami.

Aztán Mike bemutatta annak a férfinak a laborban.

Szerelem első látásra? John sose hitt az ilyesmiben, és utólag is csak rázná a fejét, hogy nem, nem lehetett az. Viszont tény, ahogy megakadt a tekintete a fiatalemberen, a hullámos, sötét hajtincsein, ahogy felnézett rá sápadtkék szemeivel, akkor egy gondolat futott át az elméjén: „Végre”.

Nem tudta megmagyarázni, miért ment el a lakáshoz, miért költözött össze vele, miért követte azokra az őrült hajszákba, alig huszonnégy óra elteltével – viszont amikor a taxi után rohantak, valahogy úgy érezte, hazaért.

És tudta, hogy nem bírta volna elviselni, ha a mérgezett tablettát nyeli le Sherlock.

Az uszodát ne is említsük.

Az uszoda fordulópont volt, úgy látnia lakótársát, a vad pánikot az arcán, amikor rávetette magát, hogy megszabadítsa a robbanóanyagoktól.

Sokára értek haza. Kórházba cibálták őket, akárhogy is tiltakoztak ellene, és még Lestrade faggatózását is el kellett viselniük.

Odahaza John szeretett volna felmászni a szobájába, benyugtatózni magát (Sherlocknak tuti van, majd könyörög tőle), és aludni egy jót... anélkül úgyse tudna.

Félt, hogy álmában cikázni fognak szemei előtt a vörös fénypontok azon a nap mint nap látott arcon.

Megjárta a háborút – de most először rettegett igazán a rémálmoktól.

Sherlock azonban megállt az előszobában, némán nézve John után, aki lassan megállt, és visszafordult.

- Idióta vagy, John.

Na erre fordult vissza teljesen, csípőre téve a kezeit.

- És miért is?

- Felrobbantál volna Moriartyval együtt. Milyen idióta tesz ilyet?

John pár másodpercig némán nézett rá, keresve a szavakat.

- Olyan idióta, aki nem akarja, hogy meghalj.

Sherlock megforgatta a szemeit.

- Megérné, hogy miattam darabokra szakadj?

- Meg.

Ezúttal nem volt töprengés, és rezzenéstelen arccal nézett abba a kék szempárba.

Sherlock hirtelen mozdult, két hosszú lépéssel megközelítve a másik férfit, és John már hajolt is fel, átkarolva a nyakát, hagyva, hogy a másik férfi megcsókolja, sőt, lelkesen viszonozva is azt.

És a hiányérzete teljesen megszűnt.