Sirius Blacket szeretni

Fantasztikus címeket adni. Harry Potter, Remus/Sirius, mert próbálkozni lehet.
évek óta az első kísérletem a fandomban, legyetek irgalommal.

SIRIUS BLACKET SZERETNI

Sirius Blacket szeretni tévedés.
Tévedés kell, hogy legyen. Olyan ez, mint förgeteget várni bármiféle kósza felhőtől, mint zivatart szítani a harmat hullásából. Remus biztos benne, hogy ekképp értelmezi félre azt a melegséget, amit a fiú közelében érez, ami a gyomorban lobogó hő és hamuszáraz torok és a néma izzás a szemhéjak mögött, ami nem fogható ahhoz a langyos és jóleső, megelégedett örömhöz, amit James vagy Peter társasága jelent; ami parázsló kétségbeesés, a bőre és a fogai alá férkőző szikrák.

Sirius Blacket szeretni a legközhelyesebb dolog a világon.
Ha szerelmes belé, úgy hát értelemszerűen és egyértelműen szereti, ahogy mindenki más is, nem különb az összesúgó, vihogó lányoknál. Sirius mintha csak álomra született volna: a nemes arcvonásokat olyan könnyű emlékezetből felfesteni, el lehetne dalolni büszke csontjait, költészetbe fonni hosszú, fényes haját, táncolni a szeme fényéért – vad, pogány, áldozati táncot. Sirius Black múzsa csak, egy ihlető idea, és Remus fél, hogy a rajongásával megfosztja emberségétől, megfosztja önmagától - megfosztja a barátságától.

Sirius Blacket szeretni a tilosak tilosa.
Reméli, hogy elég szabályt hágott már át ahhoz, hogy semmit ne jelentsen, ahogy a győztes kviddicsmeccs feletti akolmeleg mámorban magához rántja a klubhelységben és a derekát átkarolva hosszan szorítja, kapaszkodik belé, izomból, körömből; és bár semmit se jelente, ahogy Sirius viszonzásul átöleli, bár semmit se jelentene ez a ragaszkodó közelség; csak a szeme ne izzana olyan sötéten, csak a mosolya ne lenne olyan éles: csak ne kérdezné meg este, amikor már mindenki alszik és magukra maradnak, csak ne suttogná bele a félhomályba:
- Héj, Moony, ez mégis mi volt?
Rekedt és fáradt a hangja, és Remus alvást színlel.

Sirius Blacket szeretni különös kiváltság.
A meccs óta a fiú folyvást a nyomában jár, egy percre sem hagy neki nyugtot: Jamestől is elszakad, őt követi végig, a könyvtár hunyorgó mécsénél az arcát fürkészi, és egyszer próbaképp végigsimít rajta, Remus pedig durván ellöki a kezét, aztán összevigyorognak.
Remus elég intelligensnek tartja magát, és ebben az ifjonti gőgben arra jut, hogy Siriusnak hízeleg a rajongása, és hogy valamennyivel talán érdekesebbnek találja, vagy egyszerűen csak nagyobb kihívást jelent számára, mint a lányok mind. A bizonyosság valamiféle keserű büszkeséggel jár.

Sirius Blacket szeretni félelmetes.
És még félelmetesebb, ha Sirius Black viszontszeret. Remus még csak föl sem mérte ennek a lehetőségét soha, James viszont célozgatni kezd valamire, Sirius pillantásai pedig egyre követelődzőbbek: kihívóak a szó minden értelmében, és Remust jóleső rettegés járja át, ahogy sorra megfontolja az összes lehetséges végkimenetelt. A gyászos vég épp oly vonzónak tűnik, mint a hepiend, és épp olyan ijesztőnek. Végigbizsergeti a cinkos bizonytalanság, a kölcsönös és szándékos félreértések izgalma. Játék ez is, vagy talán csak csíny: és ismét hagyja, hogy belerángassák.

Sirius Blacket szeretni sorsszerű.
Így kellett lennie: olyan nyilvánvaló volt, eleve adódott a barátságuk természetéből. A szabályok kimondatlanok. Remus átveszi Sirius közönyös és fensőbbséges modorát, ha vele van, és épp olyan nemtörődöm merészséggel akarja szemlélni a jövőt és kettejüket, mint ő, felhagyva saját, néha túlzó logikáját. Talán cselekednie kéne – de túlságosan is biztos benne, hogy előbb-útóbb történni fog valami.
És akkor megcsókolják egymást.

Sirius Blacket szeretni a legteljesebb gyönyör.
Nem beszélik meg: egy reggel egyszerűen csak elmaradnak az első óráról, várnak, hogy megvirradjon. Remus felhúzott lábakkal ül baldachinos ágyában, a bíbor függönyön árnyak derengenek – Sirius karcsú alakja rajzolódik ki, ahogy körülötte köröz. Unott mozdulattal bont ki nyakkendőt, inget, a talár nehéz suhogással esik a földre. Minden bíbor, a fény aranyló. Remus visszatartja a lélegzetét, ahogy rebben a függöny és Sirius bemászik hozzá, napmeleg a bőre és napmeleg a csókja, haja fekete függöny, fekete árnyék, fölé borul, köré borul.

Sirius Blacket szeretni pár pillanatra a mindenség.

Sirius Blacket szeretni mégis csak hiba.
Ahogy visszaöltöznek, Remus számmisztikára siet, Sirius pedig kiutal magának egy újabb lopott órát. Átváltoztatástanon Remus direkt James másik oldalán foglal helyet, este pedig nem megy le vacsorázni, bár mardossa az éhség. Összegömbölyödve próbál elaludni, mielőtt Sirius visszatérne, és nem megy ki megnézni a másnap reggeli edzést. A folyosón futnak össze véletlenül, Sirius a seprűjét kitartva tartóztatja fel.
- Most kerülsz engem, vagy mi van? Figyelj… bocs. Sajnálom, jó? Egyszerűen csak… - legyint.
Remus feltartja a kisujját.
- Barátok? – kérdezi reménykedve, Sirius pedig szélesen elvigyorodik.
- Naná. Örökre barátok.
Csak barátok.

És Sirius Blacket szeretni megint költészet.
Elsőnek óda, himnusz és hősköltemény, aztán csendessé kopott elégia, kényszerített tempójú szonett, és végül csak a vécé falára rótt keresztrímes félsorok. Az utolsó év végeztével a díszünnepélyen, ahogy a lobogó lángok fölül figyeli az arcát, Remus arra jut, hogy most először szereti Siriust igazán: és még mindig, és örökre, teljesen hiába.

Sirius Blacket szeretni egy érzés.
Ennyi, és nem több. Nem uralja az életét, a tudatát többé, a kamaszkor elkopott róla és ellopott belőle valamit, mégis teljesebbnek érzi magát. Barátok maradtak, és ennyi a lényeg. Ő még mindig szereti, és ez teljesen mindegy: saját magát sem érdekli igazán, szóval nem várja el, hogy Siriust foglalkoztassa. De valami – a büszkeség, talán; a nosztalgia, vagy a kíváncsiság – valami mindig visszaküldi hozzá a férfit. Egymaga jön. És egy este vele marad.

Sirius Blacket szeretni.
Csak szeretni őt. Nem a nevetéséért és nem a vadságáért, nem a kezéért és nem az illatáért, nem a jelenlétéért és nem mindazért, amit benne felkavar vagy felkavart: szeretni csak, egyszerűen, beletörődötten és teljesen.
Egyszerre – mintegy mellékesen, amíg kávét forráz és a pultnak dőlve várja, hogy a kotyogós kanna bugyogni kezdjen – ebben a pillanatban ébred rá, hogy Sirius is szereti őt. Sirius, aki pár órája még egy félemelettel feljebb az ő toldozott-foldozott takarójába tekeredve hevert, szerelmes belé. Szégyelli magát, amiért meglepi a gondolat, de mégis boldog, és elvigyorodik, úgy, hogy az arca és a szíve belesajdul.

Sirius Blacket szeretni nehéz néha.
A férfi a nyakába kóstol, azt suttogja: „harapj belém!”, és ahogy Remus lassan a fejét ingatja, belémélyeszti a fogait:
- Gyerünk, harapj belém!
- Pontosan tudod, milyen veszélyes lehet…
Sirius közelebb törleszkedik, kis híján lezuhannak a keskeny kanapéról. A vállát csókolva morogja:
- Túlaggódod.
- Hogy túlaggódom?
- Fogd fel úgy, mint a menstruációt. Havi egyszer magadon kívül vagy. Na és? – Ujjai szórakozottan Remus pulóvere alá siklanak. A férfi megragadja a csukóját.
- „Na és?” – ismétli higgadt indulattal. Sirius kifúj egy röpke tincset az arcából.
- Nem kéne hagynod, hogy ez határozza meg az életedet. Folyton emiatt agonizálsz. Így még mindig a farkas áldozata vagy. Áldozat akarsz lenni örökre, Moony?
- Nem – mondja Remus, ahogy eltolja magától. – Normális akarok lenni.
Sirius egy frusztrált sóhajjal, színpadiasan széttárja a karját:
- Oké, akkor ne segítsek?
- Nem tudsz – veti oda Remus. – Kérlek, most hagyj magamra egy kicsit.
- „Hagyjalak magadra egy kicsit” – utánozza Sirius vinnyogó fejhangon, azzal arcon üti (nincs benne erő, csak lobbanó harag), kifelé menet pedig felrúgja az esernyőtartót és döngve bevágja maga után az ajtót.

Sirius Blacket szeretni lehetetlen néha.
Háború van. Ritkábban találkoznak, és ha látják egymást, túlnéznek a másikon, fürkészve valamit a gondolatai mögött vagy az árnyékában. Az aggodalom gyanakvássá korcsosul, a mosolyok erőltetett vigyorokká görbülnek. Sirius nem tölti már ott az éjszakákat, és amikor Remus elköltözik egy újabb otthonba – egy újabb bunkerbe, egy újabb hadiszállásba – nem adja meg neki a címet. Biztonságosabb így. Fájdalmasabb így. Logikusabb.
Lángnyelv whiskyt kortyolgatnak egy fakó londoni hajnalon, a Főnix Rendjének átmeneti központjában, és mohóbban isszák magukba a pirkadó fényt, mint az italt, mintha reményt látnának feszülni a horizonton, mintha valami jelentőséget hordozna magában a virradat, és összefűzik ujjaikat, félig álmodva és félig részegen. Sirius keze már nem az a puha, keskeny, fehér kéz, mint régen, nem egy festményalaké, hanem egy harcosé, cserzett és sebes és koszos, és a szorítása erősebb és jelentéktelenebb, mint valaha.

Sirius Blacket szeretni rögeszme.
Remus arra gondol néha, ahogy a fénykörben felkönyökölve Lily arcát nézi, a szemét, ahogy James-re pillant, hogy bárcsak több lehetne - hogy ő és Sirius is lelhetnének menedéket egymásban. Tudja, hogy ez nekik nem adatott meg, és túl fáradtak mindketten ahhoz, hogy küzdjenek érte. Mégis, emberségének legbiztosabb gondolata ez: szeretem őt, és ezt hordozza magával farkasként is, a fogai közt koncként cipeli meggyőződését. A holdra üvöltve és magába marva emlékezni próbál, de felriadva is csak arra ébred, hogy nem emlékszik, voltak-e egyáltalán boldogok valaha, és nem tudhatja biztosra, hogy kicsoda Sirius valójában; talán csak a megtestesítője annak az örömnek és biztonságnak, amit soha nem is érzett. 

Sirius Blacket szeretni hazugság.
Az árulása kell, hogy legyen az egyetlen ésszerű magyarázat, ez viszont minden mást is megkérdőjelezne. A bizonyosság pedig végül nem hoz magával semmit: Lily halott, James halott, Peter halott, Sirius pedig a gyilkosuk. Remus egyre ismételgeti magában, hogy ha elhinni nem tudja, legalább fogja fel: Lily halott, James halott, Peter halott; Sirius gyilkos, gyilkos, GYILKOS. Szeretné zokogni és sikoltani és üvölteni a szavakat, vonyítani, ha kell, de csak előre görnyedve ül, a kezeit bámulva, melyek tökéletes és undorító nyugalommal pihennek ölében.

Sirius Blacket szeretni bűn.
Émelyeg saját magától. A barátai halála űrt szakított belé: nem elnyelő feketeséget, csak azt a bizonytalan, tétova, sűrű homályt, ami fojtva körbelengi őt. A szerelme elvesztése – Sirius elvesztése – az bezzeg fáj. Gyűlöli magát a gyötrelemért.
James és Lily hiánya beléhasít néha, ahogy felvillan egy emlék, és megbicsaklik a lába vagy a keze megremeg, aztán egy mély levegővel és visszatartott sóhajjal megy tovább. Sirius hiánya pedig ott van mindvégig. Lüktet benne, a csontjait rázza, és van egy része, ösztöni és mélyre űzött, ami egyre szűköl utána. 

Sirius Blacket szeretni árulás.
Újra és újra lejátssza magában, mi lehetett volna másképp. Vajon mit tett volna Sirius, ha Peter helyett ő toppan elé a fejére olvasni Potterék halálát? Három a négyből halott – vajon neki mit szánt? Túl sokat vagy túl keveset ért a bosszújához? Esetleg nem volt ideje végrehajtani a tervét? Hogyan ölte volna meg?
A kérdések egyre zúgnak, zakatolnak, és ő a hajába tépve, a fülére szorított kézzel akarja elhallgattatni őket, mert szörnyű mind – önző és undorító. Vigasztalja magát, hogy nem tehet róluk, de nincs más, akit vádolhatna, legfeljebb ha Sirius. Megpróbálja rámocskolni minden fájdalmát, a bűntudatot és a gyászt, minden erejét megfeszítve akarja gyűlölni, ezerszer is elmondja magának: gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, de az elméjébe felrótt sorok lusta tintaként szétfolyva csak ürességbe dermednek.

Sirius Blacket nem szeretni évekbe telik.
Néha elhiszi, hogy megszabadult az érzéstől. Nem érzi a helyénvaló utálatot sem, de a közöny is jobb annál a csendes és sebzett szeretetnél, amit őrjöngés helyett talál magában. De újra és újra, ott van megint. Bánatot hordoz és megbocsátást, aránytalanul szelíd, teljes egészében az ő jelleméhez simul, és már semmi sincs belőle a Siriustól lopott zaklatott szenvedélyből. Talán jó ez így, talán ez a tökéletes bosszú. Sirius nem tudna mit kezdeni ezzel.
Remus néha elképzeli, hogy a mellkasába nyúlva kőként tépi ki szívéből ezt a darabot, és a Temzébe hajítja. Máskor a tengert látja, melyek Azkaban szikláit nyaldossák, és azt kívánja, bár zabálnák fel a hullámok a börtönt egészben, mert amíg Sirius ezen a világon van – ő hozzá tartozik. 

Aztán vége van. 

Nem szereti már többé. Az érzés elsőnek óvatos, aztán felszabadító, aztán lényegtelen. 

Nem szereti már többé.
Képtelen bármit is érezni a körözési fotójára tekintve. Nincs benne félelem, nincs benne megbánás és nincs szánalom sem. Üresebb Sirius szemeinél is. Az üresség nem sajgó vagy fenyegető: egyszerűen csak van. 

Nem szereti már többé.
Felsegíti a Szellemszállás padlójáról, és a karjaiba zárja. Jó átölelni, ártatlanságának tudatában ringani. Talán boldog, talán megkönnyebbült: talán újrakezdhetnek valamit, valami újat. Talán barátok lehetnek ezúttal tényleg. Csak barátok. Örökre.

Nem szereti már többé.
Egy fedél alatt élnek egy újabb háborúban. Van valami csikorgó kényszerűség az éjszakákban, amikor minden elcsendesedik, amikor magukra maradnak. Amikor a legtermészetesebb dolog lenne ellátogatni Sirius hálószobájába, vagy kurta tincsei közé túrni, ahogy ruhástul végighever a pamlagon vagy egy fotelben. Mindketten érzik a lehetőséget, és rezignált közönnyel fontolgatják, Remus így képzeli. Ismét itt van előttük az esély, talán utoljára, és megint több az ellenérv, ha logikusan átgondolja az egészet, ha számba veszi, mi mindent veszíthetnének, és mennyire jóleső az a kevés, ami megmaradt, az elakadó nyelvvel végigbeszélgetett éjszakák, a hosszú csöndek.
Talán meg lehetne próbálni újra; de ahogy útra kel – de valahányszor elválnak, nem érez hiányt. Egyedül a viszontlátás szédíti meg mindig, egyedül a másik közelsége gondolkoztatja el. Talán ezt a körülmények számlájára írhatja; vagy ez Sirius kisugárzása. Holdudvar. A szó, ami eszébe jut: holdudvar.

Nem szereti már többé.
Sirius átzuhan a fátylon.

Nem szereti már többé.
Sirius arca egyszerre rémült és meglepett.

Nem szereti már többé.
Sirius, Sirius Black halott.

Nem szereti már többé. 

Nem szereti már. 

Nem szereti.

Sirius halott.

Nem. 

Nem. 

Nem.

Szereti. Szereti. Szereti.                

Szereti.