Halotti beszéd és könyörgés

Inception/Hannibal crossover Nem. Ööö, majdnem. Will ráébred az igazságra Hanniballal kapcsolatban. Álomról-álomra menekülve keres egy ésszerű magyarázatot, újabb és újabb tévedésekbe futva. Megint egy fic, amit nem akartam megírni, de megtörtént. ♬

Will Graham vére lassan átáztatja Dr. Hannibal Lecter rendelőjének elegáns perzsaszőnyegét. A doktor az íróasztalra dőlve hever, és Will, a földön feküdve, a zokniját bámulja, amelynek visszafogott árnyalata tökéletesen harmonizál Hannibal nyakkendőjével. Ebből a szögből persze csak a lábát látja. Az élére vasalt nadrág szára enyhén felcsúszva, a fényes bőrcipő furcsa szögbe csavarodva, mintha viselőjének kitört volna a bokája. Will lélegzetvisszafojtva figyeli, kezével a pisztoly markolatán, hogy mozdul-e az a cipő, hogy mikor csikordul a parkettán. A tárban még három golyó van. A tárban még három golyó van, és Hannibal talán még mindig él, de Will képtelen felemelni a kezét és célozni: bamm, szilánkosra zúzhatná a lábszárcsontját, és ha sikerül a vállára fordulnia, akkor bamm, szív, bamm, agyvelő. Ha nem zihálna ennyire, talán hallaná, lélegzik-e még a másik, és ha nem, akkor ő is békében nyugodhatna, amiért képtelen megtenni, amiért nem tud felkönyökölni és fejbelőni Hannibalt, és nem azért nem, mert a belei – egyre biztosabban érzi - áttüremkednek a vágáson, amit a jó doktor metszett a gyomrán végig, nem azért, mert ő nem élné túl, ha megmozdulna, hanem mert.
Mert.
Mert Hannibal nem a szívébe szúrta a levélvágó kést és nem a homlokán ütötte át, és ő csak a könyökét és a gyomrát lőtte át, és egyszerre zuhantak el, és azóta itt fekszenek.
A rendőrség úton van.
Még körülbelül másfél perce van rájönni, hogy miért történt ez így. Ha most nem érti meg, egész életében másra sem fog gondolni, csak erre.
- A francba, a francba – nyöszörgi, és reméli, csak képzeli, de Hannibal – halkan, lassan és elkínzottan – felnevet.

Talán hálásnak kéne érte lennie, de a következő kép Hannibal zoknija után egy fehér mennyezett, neonfénnyel, és az első gondolata az, megmenekültem, aztán pedig: pont az ellenkezője. Azt mondják, kómában volt. Állítólag felébredt.
Ez határozottan nem magyarázza meg Hannibalt az ágya mellé húzott narancssárga műanyagszéken.
- Kilencszeres életfogytiglanit kaptam – meséli a férfi csevegve. – A Baltimore állami elmegyógyintézetben töltöm le.
- Akkor mit keres itt?
Hannibal enyhén félrehajtja a fejét.
- Természetesen képzel engem, Will.

Will nem akar gondolni rá, nem akar gondolni semmire. Az első két éjjelen egyáltalán nem alszik, a harmadikon hány, az ágy peremén áthajolva, zokogva és fuldokolva. Amikor abbahagyja, az oldalára hengeredik és rettegve összegömbölyödik. A fájdalom végigcikázik a befércelt vágáson, aztán a vállában és a gyomrában lüktet. Egy kemény fatáblán fekszik egy üvegfalú szobában, Hannibálba karolva. Megpróbál elhúzódni, de a bőrüket összevarrták a sebek mentén. Üvölteni kezd, de csak Hannibal ordítását hallja.

Felriad. Repedezett körmeivel felszaggatja a cérnát a hasfalán, egyesével tépi fel a merész öltéseket, és amikor a nővérek lefogják, azt kiabálja:
- Ő tette, ő volt!
Ő vágta fel, a gyomrában most friss zöldségek vannak és fűszeres szószok és mandula: így akarta elkészíteni.

- Át fognak küldeni önhöz – mondja Hannibalnak. – Át fognak utalni egy elmegyógyintézetbe.
Hannibal értetlen arcot vág.
- De hiszen már ott van.
Will megrázza a fejét.
- Ez egy kórház.
- Valóban úgy gondolja, elárulnák önnek, hová került?
Összenéznek.
- Hazudik – suttogja Will. – Egész végig hazudott.
Hannibal a térdére csap és feláll, mint aki túl fáradt egy ilyen beszélgetéshez.
- Engem az alagsorban tartanak - mondja. – Ha gondolja, látogasson meg egyszer.

Az éjjel Will leoson hozzá, az üvegfalú szobába, a kezében revolver. Hannibal alszik. Ő fölé térdel, és a fogai közé csúsztatja a csövet. Túl hangosan veszi a levegőt megint. A keze remeg, hideg verejték veri ki a homlokát. Minden vegyszerszagú, és a szomszédos cellában jajgat, ordít egy őrült.
Hannibal fogai erősek, fehérek, jól ápoltak, a fegyver csöve köztük feketéllik, és Will meghúzza a ravaszt. Csak kattan a revolver, klakk, és Hannibal felnyitja a szemét, lustán és álmosan.
Will ismét öklendezni kell. A tenyerét a szájához szorítja, és a torkából felköhög egy pisztolygolyót, nyállal, vérrel és hányadékkal borítva fekszik a markában, és Hannibal azt suttogja:
- Érti már?

Ismét a kórházi ágyban fekszik. Halk műszerek kattognak körülötte. Néha Jacket látja, néha Alanát, néha a nővéreket, és Hannibalt, Hannibalt mindig.
- Még mindig kómában vagyok – suttogja rekedten. Hannibal bólint.
- Ez része az igazságnak.
- Amit a büntetéséről mondott nekem, azt Jacktől tudom. Átértelmeztem… átszűrtem.
Hannibal mosolya fanyar. Fehér pizsamát visel.
- A jó öreg Jack szerette volna, ha megszököm. Amikor rögzítették a vallomásomat, ügyelt rá, hogy elegendő ideig hagyjon magamra. Arra gondolt: elmenekülök, és talán egy olyan államban kapnak el, ahol még van halálbüntetés. Meg is próbált átutalni, és higgye el, gondja lett volna rá, hogy a villamosszék ne működjön rendesen, hogy háromszor, négyszer végig kelljen küldeni a testemen az áramot. Az emberei bejöttek az interjúm alatt, amikor lekapcsolták a kamerákat. Óvatosak voltak, mert a tárgyalás időpontját három napon belül tűzték ki, és így kímélniük kellett az arcomat. Perverz szörnyetegnek neveztek, aztán…
- Mert az – motyogja Will, aztán megismétli: - Mert az.
Hannibal összefűzi az ujjait a térdén, és kissé előrébb hajol. Will szeretne hátrább húzódni, de ebben az álomban most nem tud megmozdulni.
- Ha őszinte akarok lenni magával, most azt kell mondjam, egy kicsit csalódott vagyok.
- Mindig is szörnyeteg volt – jelenti ki Will. – Pszichiáterként. Doktorként. Barátként. Mindig az volt, és fogalmunk sem volt róla.
- Arról igazán nem én tehetek. – Elgondolkozva összevonja a szemöldökét. – Rendben: részben igen, hiszen kiválóan eltüntettem a nyomaimat. Esélyt sem adtam, hogy rájöjjenek, és ez talán nem volt fair.
- Ez az, amit bán.
- Mi mást kéne bánnom? - Kicsivel később hozzáteszi: - Most, hogy így mondja, milyen érdekes... amióta nyilvánosságra került az életvitelem, senki nem szólít Dr. Lecternek. Úgy vágják hozzám a keresztnevemet, mint valami sértést!

A következő alkalommal Will keresi fel őt. Megkocogtatja az üvegszoba falát. Hannibal elégedett mosollyal lecsúszik a priccsről, és kezét a nadrágjába törölve olyan közel jön, amennyire a fal engedi.
A szobának nincsen ajtaja, és a biztonsági berendezések piros őrfényei pislákolnak a sötétben.
- Rájöttem – suttogja Will. A lehelete bepárásítja az üveget. Hannibal törődötten felsóhajt.
- Remélem, nem azért jött, hogy analizáljon, és kiderítse, miféle traumák sorozata vezetett ahhoz…
- Meg fog szökni - szakítja félbe Will, és hátrálni kezd. Lehunyja a szemét, és zúgó, mély hanggal aranyló fények ragyognak fel körülötte. – Meg fogok szökni – mondja gépiesen. - Előbb megvárom, hogy Will Graham felébredjen. Hogy Freddie megírja a cikkeit. Színlelni fogok egy szökést, hogy megszigorítsák a felügyeletemet: a kitörés brutális lesz és erőltetett, de mind megnyugszanak majd tőle. Aztán évekig fogok várni, ha kell, pontosan addig, amíg feledésbe nem merül a botrány, amíg Will Graham rendbe nem jön, amíg felmond az FBI-nál, elköltözik és családot alapít. Akkor fog jönni a hír, hogy ezúttal sikerült – hogy szabadlábon vagyok.
Hannibal kifejezéstelenül mered rá.
- Mind arra fognak gondolni, ki lesz az első – darálja tovább Will. - Csak ez jár majd a fejükben: melyiküket fogom megölni előbb? Amíg rá nem jönnek, mindannyian, hogy nem tudhatják: hogy nincs indítékom, hogy sosem ez alapján gyilkoltam. Akkor elkezdik hívogatni egymást, a régi dráma összes szereplője. Udvarias, rövid kis telefonhívások lesznek. Valójában csak ellenőrizik majd, hányan vannak még életben. A közös trauma miatt évekig kerülték egymást, és most naponta csörög a telefon látszólagos semmiségekért. Néha én is felhívom valamelyikünket. Életjelet adok magamról, de épp csak egy sejtésnyit: ismeretlen szám, csend a vonal végén. Mindannyian kapni fognak egy ilyen hívást, mielőtt meghalnak, de előtte élni fognak, évekig, félőrülten, olyan magatehetetlenül, mint amilyen magatehetetlen most én vagyok a cellámban, a saját elméjük foglyaként fognak életfogytiglanig rohadni egy állítólagos bűnért, amit én követett el.
Hallgatnak. Távolról zúgás. Hannibal végül ellöki magát az üvegtől.
- Hízeleg, hogy úgy érzi, másodszorra nem kapnának el.
- Csak én tudnám elkapni. – Will szenvedve mosolyog. – Erre játszik. Ez a bosszúja. Kénytelen leszek üldözni magát, ha nem akarom, hogy mindez megtörténjen, de ön készen áll majd. Ez az ön terve.
Hannibal sajnálkozva csóválja a fejét.
- Még mindig nem érti.

Will ezúttal a rendelőjében látogatja meg. A helyszínlelők fekete kartonnal eltakarták az ablakokat, és a luminollal kezelt szobában éteri kék lidérfénnyel izzanak a vérfoltok: minden világít, egyedül Hannibal sziluettje nem, ami tisztán és sötéten ivódik a homályba. A vegyszerszagú ragyogás agancsokat rajzol árnyékának.
- Hol hibáztam el?
- Ott hibázza el, hogy feltételezi: az első fordulóban győzött.
Will türelmetlenül legyint.
- Igen, tudom, nagy árat fizettem a leleplezéséért, és még nagyobbat fogok, de-
- Kérem. Én már most megkaptam az elégtételem.
- Nem értem.
- Ön jelenleg is kómában van.
Will lebámul a csövekre, amik a bőre alól futnak ki, most is, ahogy itt áll. Nem tudja, hová vezetnek, nem tudja, kinek a vére ömlik a vérébe.
- Tudom – mondja puhán.
- Két hónapja fekszik eszméletlenül. Ez idő alatt engem letartóztattak, elítéltek, bezártak. Az áldozataim személyazonosságai sorra derülnek ki, tizenhat éves koromig visszamenőleg. Jack teljesen beletemette magát az ügybe, mivel képtelen elviselni a gondolatot, hogy a felesége úgy halt meg, hogy már tudta, mit szolgáltam fel nekik vacsorára évekig, mi volt az, ami annyira ízlett mindkettejüknek. A helyszínlelők közül páran nyugdíjba vonultak. Többen felmondtak a testületnél. Dr. Bloom szabadságot vett ki. Látja, a normál emberi psziché képtelen elviselni a kannibalizmus gondolatát, és a puszta tény, hogy ismertségben álltak eggyel, hogy megbecsülték és kedvelték…
- Csak bökje ki.
Hannibal ellöki magát az íróasztaltól. Az árnyéka mozdulatlan. Will hátrál, felborít egy kis sárga műanyaglapot, rajta a kettes számmal. Lenéz. A revolverét rúgta odébb.
- Feljogosít rá, hogy analizáljam?
- Itt öltük meg egymást – suttogja Will.
Hannibal eltűnik.

Ismét azt álmodja, hogy felébred. A nővérek ázott spagettit hoznak neki, valamiféle barnás szósszal, és ő a térdein egyensúlyozza a kis kórházi tálcát, a műanyagvilla köré tekerve a hosszú tésztacsíkokat. Kézfejével törli meg zsíros száját, aztán lebámul a tányérra.
Emberi fogak pihennek a darált hús halmán. El akarja hajítani a tálcát, de Hannibal megragadja a csuklóját.
- Ugyan, ugyan. Ennie kell.
Finoman megragadja az állkapcsát, kényszeríti, hogy kitátsa a száját. Feltekeri a tésztát a villára, csöpög belőle a szósz.
- Úgy, úgy...
Úgy eteti, mint egy gyereket.
- Ettem belőlük – mondja Will. Fuldokolva nyeli a húst. - Mind ettünk belőlük. Mindannyiunknak ízlett. A különbség csak annyi köztünk, mint hentes és vásárló között.
- Nem, Will. Köztünk nincs különbség. Csak még egy falatot. A kedvemért.

Éjjel megáll az üvegfal előtt. Végighúzza rajta az ujjait, és Hannibal követi a mozdulatát. Nézi, ahogy ujjbegyeik összehajolnak, nézi az opálos sávot, amit az üvegre karcolnak. Megegyeznek az ujjlenyomataik.
- Ez egy tükör – jelenti ki rekedten.
- Feljogosít rá, hogy analizáljam? - kérdezi Hannibal ismét, és ő csak bólintani képes. A keze remeg a hideg, merev üvegen. - A multiplex személyiségzavar egy új formája. Még a születésünk előtt leváltam magáról, és saját testet kerestem, de higgye el, megegyezünk. Nekem kellett elkövetnem mindent, amiről ön csak fantáziálni mert. Az ön hibája. Régóta tudja, ugye?
Will megint bólint. Homlokát a falnak támasztja, Hannibal ugyanígy tesz. Ujjaikat begörbítik.
- Ön jelenleg is kómában van. Két hónapja fekszik eszméletlenül. Ez idő alatt engem letartóztattak, elítéltek, bezártak. Amikor felébred, egy olyan világra riad majd, ahol külön vagyok. Képtelen ennek elviselni a gondolatát. Ezért teremti meg ezt a világot.
- Azért teremtem meg ezt a világot – mondja Will, ahogy szorosan lezárja a szemeit -, mert amíg itt vagyok, még beszélhetek magával anélkül, hogy szédülnék az undortól és a félelemtől. Ezek az emlékképeim, amiket a körülöttem zajló valóságnak megfelelően egy lehetséges jövővé módosított a tudatalattim.
- Bárhogy racionalizálja, kedves Will, az igazság ez: ha engem kilök magából, teljesen egyedül marad. Ha annyira meg akar szabadulni tőlem, hát ébredjen fel. Rajta!

Csak még egy este. Csak még száz. Tudja, hogy osztoznak ezeken az álmokon. Tudja, hogy együtt szövik őket.
Talán együtt tervelték ki az egészet.

Az utolsó éjszakán búcsúzni megy. Hannibal állkapcsán egy különös vasálarc. Azon keresztül csókolja meg, és mégis érzi a húsa ízét. Érzi és vágyik rá, és csak egyetlen mozdulat, ahogy a nyakához hajolva belé harap.

Amikor végleg felriad, még érzi a vér nehéz ízét a szájában és a hús melegét, a valószínűtlen búcsúcsók vashidegét. Egy neonlámpa pislákolva izzik az álmennyezeten, hosszú, fehér csövei gúnyosan világítanak. Will felbámul rá. A saját szívdobogása gépiesen kihangosítva pittyen és pittyen és pittypittypittyen, túl gyors a pulzusa, egész teste verejtékben fürdik, a lélegeztetőgép által belépumpált oxigén nem elég, zihál és remeg. Éhes.
Kínzóan és undorítóan éhes, és az is lesz örökre.