Der Erlkönig

Thranduil/Bard Johann Wolfgang von Göethe [azonos című verse mentén], urbánus tündérmese némi plot-twisttel. ♪

D  E  R      E  R  L  K  Ö  N  I  G

Wales. Dobb-dobb, az eső. A nyaraló falait semleges színre mázolja az éjszaka. Porzik és szitál a vakolat, ahogy az ajtó kivágódik, bamm, és aztán a szúnyogháló, BAMM, a fehér por felrajzik a verandalámpa őrfényében. Bard mezítláb van, a karjaiban a kisfia, flanelpizsamában.

Vihar ropog a távolban.

Wales, senkiföldje. Haragvó felhők gördülnek az égen. Bard átvág az egyengetett, zöld gyepen, a lépte nyomán esőpermet rebben és apró, vak bogarak a szédülnek a sötétben. A kocsi a járdán áll, felpittyen a zár.

Bain lehetetlenül forró és könnyű az apja kezében.

Bard szemei riadtak és üresek.

A lányok az ajtóból nézik őket, a szúnyogháló rácsán túl, nézik, ahogy Bard az anyósülésre fekteti Baint, és a fiú feje tehetetlenül oldalra bicsaklik. Az arcát nem látni.

Ki vágtat éjen és viharon át?

Bard beszíjazza magát, és gázt ad. Hátrafordul, átnéz a válla felett, ahogy kitolat. A kocsi fényszórói csupasz és nyirkos utakat pásztáznak. A legközelebbi kórház messze mérföldekre.

Bain keze Bard kezében, szorítja, csitítja:
- Maradj ébren, maradj velem.

A fiú lázasan és álmosan bámul a reflektor-szaggatta sötétbe, ahogy mennek és mennek és mennek, küzdve a kilométerekkel, a motor zaja zakatoló, egyenletes. Bard haja csomókban, a tincsek a homlokába tapadnak, mintha őt emésztené Bain hirtelen láza, a mohó rohanás a hőmérő higanyán.

És most mennek és mennek és mennek. Az autórádió szaggat, majd elhallgat, egy mormogás volt a háttérben, a kései műsorok monoton futama, és vége. Bain Bard vállába temeti az arcát, a férfi érzi a bőrén a fia hideg és savanyú izzadtságát a pólója anyagán át.
- Beszélj hozzám.  
- Hová megy a szarvas? - Bain a kezét feltartva a sötétbe mutat. Valami fehéren villan és vészjóslóan: a fény játéka csupán, éjibáb. Bard a volánra markol.
- Csak a köd az.
- Ül valaki a hátán. - Bain keze ernyedten leesik, a pillantása elnehezedik. -  Te nem látod a Tündérkirályt?

Köd van. Sűrűn szitál. Alakokat formál: fut, feldagad, felfoszlik; köd-alakok lengenek a nyirkos éjben, egy fémes villanás: jelzőtábla vagy szalagkorlát, és valami moccan, nehezen, kecsesen, lassan, csak árnyak és árnyak.
- Lázad van. Hallucinálsz.
A villámlás: páncél csillan vagy fémalkatrész villan, paták dobognak vagy az eső dobban.
- A fején korona  - mondja Bain -, ágakból, és holdfény a haja…

Valaki felkacag. A rádióműsor az: megint van adás, épp csak egy pillantra, egy zongora-futam, Bard lekapcsolja, egy túl-hirtelen mozdulattal, és meredten nézi az üres utat. A felfestett fehér sávok egyenletes vonalba futnak, a hegyek karéján túl ragyogva tombol az éjszaka vihara. Bain zihálva mered előre.
- Nem hallod? - A lélegzete éles. - Ígérget. Azt csinálják, nem?

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám-"

-  A szél az.
- A szél hangján beszélnek a tündérek - Bain szinte megrovóan mondja; ártatlan, gyermeki fantázia.  Rajtakapott estek elemlámpafénynél, a sötétben, a takaró alatt kucorgatott történetek, és Bard akkor csak sóhajtott, és virrasztott vele, halk hangon olvasta fel:

,Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

- Hé  - mondja Bard. - Minden oké. - Villan valami megint.  - Mesélj még róla.
- Azt mondja, hogy nagyon várnak - Bain szava elakad. Bard a kezét markolja:
- Mondjad - bíztatja, unszolja a vízióra, ha az azt jelenti, hogy ébren marad. Bain fakó szemei elnyílnak.
- Ott van. Ott van.
A vasúti kereszteződéshez érnek.

Lomha vagon dübörög át az éjen, a hangja, mintha pata dobogna, páncélként szikrázik a teherkocsi fala. A sorompók lehajtva. Bard az ajkára harap, számolja az elhaladó kocsikat, ne legyen száz, ha kevesebb lesz, mint száz, akkor nincs messze a kórház, akkor elérik időben, nyitva lesz az ügyelet, a kisfiam az, negyvenegyet mértem, és csak egyre emelkedett-
- Apa - nyöszörög Bain. - Apa ne, ne, ne hagyd… apa!
Az utolsó kocsi elrobog.
A Tündérkirály ott áll velük szemben.

A szemafor vörösen villan, vörös a köd körülötte. A sorompók csikorogva emelkednek fel, a Tündérkirály intésére. A vörös ködben fehéren ragyog a tünde.
- Úgy tetszel nekem, te drága gyermek! - A hangja: penge-pendülés bársonyba burkolva, egy disszonáns dallam. - Mondd: jössz-e vélem, vagy elvigyelek?

Bard csak bámulja a jelenést, ami sehogy sem foszlik szét, és a gázpedálra lép. Fél métert, ha halad előre, aztán egy rándulással fékez. A felemelt sorompók közt áll, és nem mer menni tovább. A Tündérkirály előttük ül a hátasán: a haja lágyan lebeg, és palástnak hordja az éjszakát.

Bard koncentrálni próbál. Valahol kisiklott a valóság. A volánra markol.
- Ne legyél hülye - mondja magának, ahogy gyújtást ad, ahogy felkészül rá, hogy legázoljon egy egyszerű látomást.

A motor lefullad.

A sorompók újra lezáródnak, nagyon lassan. A Tündérkirály elállja az utat. Csúsznak a sínek, és az eső egyre pereg. Bard a Tündérkirály arcába mered, ahogy tolatni kezd, ahogy a sorompónak csapódik a kocsi fara, és tolat és tolat és tolat, a kerekek csikorognak.

Még nem látni a következő vonat fényeit, de a sínek remegnek.

A sorompó nem enged.

Bard hátranéz a válla felett.
- Na nem - mondja. - Ezt nem csinálhatod velem!
- Már látod - motyogja Bain. - Látod te is, ugye?

Aztán, a fények.

A fények vörösek.

A vonatszerelvények eldübörögnek: több, mint száz számlálás. A fék hiába nyüszít fel. Bard keze a volánt markolja, és a kocsi gyűrt romokban, a vonat sikoltva tolja maga előtt métereken át, amíg a roncs le nem hengeredik a sínekről, durva robajjal, és szól és vonyít a vonat-duda.

A köd vörös és a vér vörös. Feleletre vár a Tündérkirály.

Bard a bezúzott romok közt hever köhögve, ahogy a szarvas felé lépdel.

Megragad - elvisz a Tündérkirály…!

A lovasa leszökken a nyeregből. Csak a lábujja hegye éri a földet, ahogy könnyedén közelebb lépdel, és a sár nem szennyezi be.
- Engem vigyél inkább… - suttogja Bard. - Hagyd őt életben. Engem vigyél el.
A Tündérkirály leguggol hozzá.
- Úgy tetszel nekem, te drága gyermek - mondja, egyedül a férfi vonásait fürkészve. - Mondd: jössz-e vélem, vagy elvigyelek?
- Őt nem fogod bántani?
A Tündérkirály elmosolyodik.
- Sosem terveztem. Átadta az üzenetemet rendben.

Bard Bainra néz. A kisfiú lélegzik még, és ahogy a Tündérkirály felé int, lefoszlik róla a sápadtsága lassan. A szeme hunyva. A távolban mentő-sziréna, vijjogva, a zúzott roncsokat vihar mossa.

Bard gyomrában fémszilánk, fém ütötte át a hasát, az oldalát, a keze torz szögben áll, és vastag vércsík szivárog át a torkán.
- Hát - mondja -, nem sok választásom van. Ugye, meghaltam?
- Igen. De akarom, hogy velem gyere.
Bard bólint rá, ugyanazzal a sápadt közönnyel, amivel az életét tűrte a gyásza terhe mellett. Búcsúcsókot ad a fia homlokára.
- Vigyázz a lányokra - suttogja. Bain nem hallja: az álom békéje ringatja.

Amikor megébred, egy kórházi ágyban van. Azt mondják, csak őt találták a roncsokban.

Két alak vágtat a viharon át.

---

komment: IGEN // nem