Rule Britannia! I.

Good Omens, történelmi/humor/dráma, Crowley/Azirafael

Tehát. Ez már egy ideje ott kornyadozik a dokumentumaim között, de bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy tetszik majd nektek az utálatos históriás stílus; terv szerint sorozat lenne, rövid novellákkal, amik Anglia történelmét végigkövetve mutatnák be Crowley és Azirafael harcát a földért és a kapcsolatuk fejlődését, mert majd nem. Az első rész a kelta időket és a római megszállást mutatja be ~Kr.e.45-Kr.u.61, pontos történelmi tényeket, anekdotákat, legendákat és a saját ötleteimet használtam fel.

megjegyzés 1. Crowley-t itt még Crawley-nak hívják megjegyzés 2. a címből szándékosan hiányzik a vessző, igen. such szójéték much kreatív. 3. ötös lett a history of england vizsgám és elbíztam magam

Egy esős sziget fenn északon
Valamikor a Fiú előtti hetedik vagy első században,

Crawley nem emlékszik pontosan – akkor jöttek. Egyenesen jártak, büszke fejjel és vas volt náluk és tűz volt náluk. Királyságokat alapítottak, és csarnokokat építettek a hegyeken. Néha közel kúszott hozzájuk, hasmánt a porban, és a hamuba lapulva leste őket, ahogy a tűz körül összegyűltek. Sárkányokról beszéltek és az erdő rémeiről.
- Csak mert még nem találkoztak velem! – Crawley utólag mindig ezt állította.

A Fiú előtti ötödik században

A tűz körül már harcosok ültek, papnők és látnokok. Crawley kígyóvá tekeredve szunnyadt Feidlimid lánghajában, amíg a törzsfőnöknő a partmenti erdőt járta. Az asszony egy bokorhoz térdelve szamócával festette meg az ajkát és a szemöldökét, aztán a tenyerén kínálta a gyümölcsöket:
- Kóstold meg, Galchobhar. – A név azt jelentette: segítő idegen. Crawley lassan ingatta a fejét, lecsúszott a nő inas karján.
- Nem essszem, nem issszom.
- És nem tudod, mit hagysssz ki. – Feidlimid felröhögött, gyomorból és mélyen, aztán egyszerre felkapta a fejét. – Hallod te ezt?
- Mindenki hallja a középső világon, amikor Feidlimid mulat.
- Nem, nem; valami felzavarta a vizet. Valami jön. – Feidlimid futni kezdett, a part felé. Egy sziklaszirten torpant meg, és az azúr mélybe bámult. Crawley a vállán felkúszva figyelte a közelgő flotta falkáját, ezernyi evező a vízbe vágott, rebbenő, csobbanó hangon, és a hajók egyre közeledtek, színes vitorláikat dagasztotta a szél.
- Már a partjainknál vannak. – Feidlimid zihált. – Tartsd szemmel őket jól, Galchobhar.
- Ssszólítsd hadba a falut.
- Úgy teszek.
- Álljanak késsszen.
Feidlimid előre tartotta két karját: Crawley gyűrűzve tekeredett le a csuklóján, pikkelyei tollakká hámlottak, szárnyakat bontott a porban kúszva, tíz köröm tépett a sárba, térd csontja puffant és gerinc íve vedlett elő a bőr alól. Felemelte a fejét: fekete haj gyűrűzött elő a hátára omolva, és ő talpra kecmergett, meztelenül, előre görnyedve, ember alakjában. A szirt szélére állva a szélbe szimatolt, aztán lehunyta a szemét.

Ez a tenger illata volt. Az őstengeré, ami a világot dajkálta, a vizeké az egekben. Ezt az illatot nem szellő sodorta, ezt valaki hordozta magán. 

- Mutasd magad, angyal – suttogta maga elé. – Mutasd magad.
- Hát. Áve.
Riadtan pördült, tollait felborzolva, aztán egy csalódott sóhajjal kiengedte a levegőt.
- Azirafael?
- Crawley.
- Téged küldtek? Képesek voltak téged küldeni?
- Kérlek, ezt a hangnemet nem szenvedhetem.
Az angyal teljes fegyverzetben állt ott: ragyogó páncélban, lobogó, indigó palástban, kezében kivont kard, és felszegte fejét. Haja napszínű és napfényű csigákban esett a vállára, dicsfény övezte homlokát, a szeme mindig épp oly kék, mint az ég, a szája gyümölcsök puha húsa, bőre derengő tejfehér, kócos szárnyai szélesre tárva.
Crawley már elfejtette, hogy az angyalok ilyen vérfagyasztóan gyönyörűek. Már nem emlékezett rá, hasonló volt-e ő ehhez valaha. Nem szólalt meg; az angyal szemébe tekintve, amit érzett, az ámulat volt és félelem, és ezeknek dühödt tagadása, hát hátrálni kényszerült. Azirafael nem tudta mire vélni néma riadalmát; oldalra biccentette a fejét, mint a madarak, és zajtalanul suhant közelebb.
- Nézd – suttogta türelmetlenül, és a hangja a szférák lassú mozgását idézte, azt a kristályos, örök zörejt a semmibe kongva -, én sem erre számítottam; láthatod, egy egész légiót hoztam, erre csak te vagy itt.
Crawley felocsúdva rátekintett, szilárdan megállt.
- Én, kérlek – mondta, ahogy felé bökött -, végig itt voltam. Csak azt szeretném tudni, te merre jártál!
- Athénban. Rómában. A színdarabjaik, nos, azt kell mondjam, nem tudom, volt-e már részed hasonlóban, de egészen rendkívülinek tartom az ilyesfajta-
- Miért nem maradtál Rómában?
Azirafael úgy mérte végig, mintha valami hatalmas ostobaságot mondott volna, és sajnálkozva ingatta a fejét.
- Róma nem marad sehol. Róma közeledik. Napkeltétől-napnyugatig birodalom emelkedik, mert így rendeltetett. Ámen.
- Á-nem. Ez valami béna félreértés. Nézd, ez csak egy semmi kis sziget a ködön. Itt vagyok már, hmpf, én sem t'om, mióta, és mondom: nem érdemes törődni vele.
- Törődöm vele – jelentette ki Azirafael -, mivel nem lehet démonok martaléka.
- Megtisztel a királyi többes, de egyrészről magam vagyok, másrészről pedig, nem éppen angyalok martaléka; én tudást adtam nekik és éles fegyvereket, és hol voltatok ti, amikor a vadak jöttek és amikor a nap elsorvasztotta mind a fákat, hol voltatok, amikor-
Éles kiáltás harsant: háború rivallása. Hadi szekerek gördültek alá a hegyoldalon. Elkezdődött.

A Fiú születése után hatvanegy évvel

Azirafael az új utakat járta, fehér tógában, homlokán aranykoszorú; mosollyal biccentett a szembejövőknek, és az egyikük után meg is fordult – a hírnök nagy fóliánsokat cipelt, sűrű betűvel róttakat, és Azirafael tétován megindult utána. A háta mögül göcögő nevetést hallott. Elpirulva megfordult, és Crawley-t találta ott, kockás palástba burkolózva, felékszerezve, a vállán átvetve lenyúzott őz.
- Olvasgatunk, olvasgatunk?
- Szeretnénk, szeretnénk. Mit keresel itt?
Crawley körbekémlelt, színlelt meglepetéssel. Azirafael bosszúsan toppantott. A démon farkasmosollyal fordult felé.
- A vásár ideje van – morogta lassan. - Az én népem feljön a falvakból, hogy a te városod polg--
- Igen, igen, igen – hadarta Azirafael. Soha nem vett részt a vásárokon, de sietve bólintott is hozzá. - Azzal a szegény párával hova mész?
Crawley megigazította a tetemet a vállán.
- Boudicca királynő lakomájára – jelentette büszkén. - Meg vagyok hívva – tette hozzá leereszkedően. - Forró sört iszunk majd, és a régi idők énekeit zengjük, táncolunk, verekszünk, mulatunk, másnap pedig okádunk és fáj a fejünk és megbánjuk az egészet.
Azirafael megdörgölte az orrát.
- Barbárok – motyogta.
Crawley közelebb lépett. Azirafael hátrált.
- Be tudlak juttatni – kacsintott Crawley, és vigyorgott hozzá.
- Köszönöm, attól tartok, kihagyom. - Fintorgott. - Vidd innét azt a bűzös hullát, és hordd el magad!
- Vigyázz arra a kicsi nyelvedre, angyal. Nagggyon vigyázzzz.
Crawley ismét rántott egyet a tetemen, és ahogy balra került, ügyelt rá, hogy véletlenül Azirafaelnek ütközzön, bemocskolva patyolatfehér tógáját. Az angyal egy hirtelen intéssel eltüntette a vért, és felszegett fejjel folytatta útját, kényszerítve magát, hogy ne nézzen hátra. Hunyorgott a fényben. Amikor biztos távolban tudta magától a démont, szárnyra kapott.

Az őz durva fanyárson forgott, mézzel öntötték le és illatos fűszerekkel, a csarnok levegője pedig nehéz volt a habos sör keserű szagától. A harcosok körben ülve énekeltek ahogy a dalnok lantot pengetett, és Boudicca a térdén kocogta ritmusát; balján Crawley ült, jobbra pedig két szép lánya. Az ajtó egyszerre kitárult. Rómaiak masíroztak be, és Boudicca talpra szökkent. A centurio előre lépett:
- Szeretnénk tiszteletünket tenni a királynő lakomáján.
Crawley sietve lefordította a latin szavakat. A királynő bólintott, és széles gesztussal hellyel kínálta a katonákat. Soraik között Crawley kiszúrta a kaján mosolyú Azirafaelt, és hozzá csörtetett.
- Beszélhetnénk? - sziszegte.
A tűz magasabbra lobbant haragjával. Az angyal lustán vállat vont, és a csarnok deszkáinak támasztotta hátát.
- Beszélünk.
- Én békével hívtalak. Visszautasítottad. Szóval mi a fene most ez?
- Nem kell az engedélyedet kérnem semmihez, érted? Britannia Róma provinciája, és minden föld Istené, és... - Leírt egy kört a levegőben az arca előtt -, én azért vagyok itt, hogy vigyázzak rá.
- És a Terv, he? A Terv? Én direktbe vagyok itt. Én kifejezetten itt vagyok. Én...
- Te, te, te. - Azirafael sajnálkozva ingatta a fejét. - Mi vagy te? Mit tehetsz te ellenem?
- Ó, ne akard tudni, ne akard... - Fölé magasodott. Az angyal kihúzta magát, és úgy bámult rá.
- Nem tudsz megfélemlíteni. A népem erős. A szándékom tiszta. Britannia pedig – nos, Britannia pedig az enyém.
Crawley keserűen felnevetett.
- Britannia a népéé.
Ellépett az angyal elől, és körbenézett. Lassan leszállt az éj. A démon szeme borostánykőként villant, tekintete kemény volt és ősöreg.
- Tehát, így akarsz játszani?
- Hm?
- Mocskosan?
- Nem.
- Tudok én mocskosan is játszani.
- De mondom, hogy nem akarok--
- Tudok én nagyon, nagyon mocskosan--
- Crawley, a jó ég megál...átkozzon!
- Harcolni fogunk – zengte a démon egyre lelkesebben -, te, és én, ezért a földért, mindörökre...
- Ámen – tette hozzá Azirafael reflexből. Crawley a kezét nyújtotta:
- Úgy legyen.
Azirafael bizonytalanul kinyúlt felé, és előbb próbaképpen megbökte a tenyerét. Nem égette a bőrét, hát óvatosan megszorította az ujjait, aztán határozottabban rántott egyet rajta, és felnézett rá.
- Esküdj – mondta a legércesebb hangján. Crawley felvonta a szemöldökét.
- Mégis mire?
- Igaz, igaz. De én az égre esküszöm, lerombolom a terved.
- Akkor én a földre esküszöm, hogy nagyon jót fogok röhögni rajtad. - Még egyszer kezet ráztak, aztán Crawley hátra lépett, somolyogva, és a sarkaira dőlt, sarok és lábujj, aztán elgondolkozva körbenézett, mintha portékákat méregetne a piacon.
- Lássuk, lássuk, lássuk – dünnyögte maga elé.
- Mire készülsz? - kérdezte Azirafael, mire ő a szájára simította a mutatóujját.
- Shh. Á, meg is van!
- Ne érj hozzám.
Crawley oda se figyelve lekevert neki egy szelíd pofont. Azirafael megragadta a csuklóját, kemény ökölre szorítva; Crawley kiszabadította a kezét, lerázta, és megindult az egyik katona felé, félrebiccentett fejjel, a pillantása távoli volt és sötét, vékony alakján árnyékok lobbantak fel. Azirafael nyelt egyet, és a tenyerét a tógájába törölte. Crawley leült az egyik katona mellé.
Crawley kitárta a szárnyait.
A zuhanás után a csontok furcsán forrtak össze: minden toll égfehér volt, lágy kékkel derengő, melyek sötét indigóba alkonyultak, de az ívükkel nem stimmelt valami. Ahogy Crawley kitárta a szárnyait, az idő lelassult. A társalgás hangjai mélyebbé duruzsolódtak, a tűz lángja kósza lett, és álmos, üveges volt minden pillantás.
Crawley a tagbaszakadt katona füléhez hajolt. Suttogása több szólamban surrogott, rekedt-magasan és sziklamélyen, és azt suttogta:
- A két lány haja olyan, mint a tűz, nézd a szép szüzeket anyjuk mellett: bőrük puha, mellük feszes, de nem a tiéd a mosoly az ajkaikról, nem a tiéd az ajkuk méze. Nézd, milyen irigyen zárják össze térdeiket. Tied a föld – hát a húsuk nem téged illetne?
Egy másik katonához lépett, a padsorokra állva, föltornyosulva hajolt előre, görbe gerinccel:
- Mikor háltál utoljára asszonnyal? Érzed a sör tüzét az ágyékodban? - A kezét a combjára simította. - Akarod őket. Vágyod őket.
És tovább táncolt, a századoshoz:
- Jogod van a gyönyörre. Ha megszerzed, a tiéd. A két lány szűz még, zsenge, hajlékony, és tudod, hogy királyi vérből valók.
Azirafael nem tűrhette tovább. Az első katonához suhant, elé guggolt, homlokát a mellkasához hajtotta, a szívéhez beszélt:
- Olyan fiatalok. Béke legyen. Csend legyen. Szent az erény.
Crawley körbesétált a teremben, a tűz körül, a lángok közt húzva át ujjait, hátravetett fejjel szavalt:
- Forró és nedves az a hús, és milyen adakozó! A földre szorítod a lányt, érzed vergődését, érzed kemény kebleit a mellkasodhoz feszülni és sikolyaikat hallgatod!
- Asszonyaitok otthon várnak – kiáltotta Azirafael. - Gyermekeitek otthon várnak! Otthon, a tengeren túl, tengereken túl...
És Crawley csettintett.
Azirafael elkiáltotta magát és előre szaladt; a démon átkarolta és vonszolta magával.
- Nem tehetsz semmit – szűrte a fogai közt. - Nem avatkozhatsz bele. Csak befolyásolhatod.
- Ártatlanok! A két lány, ártatlanok, nem érted?
Vergődött a démon kezében, és Crawley kicibálta magával az éjszakába, azzal bevágta maguk mögött a csarnok ajtaját. Bentről lárma. Bentről dulakodás. Crawley azt sziszegte:
- A földet megszerezheted egy királynőtől pénzért és ígéretekért. Soha nem kapod meg a földet egy dühödt anyától. Századokon át beszélik majd szégyenedet.
Bentről sikolyok. Crawley elvigyorodott:
- Ez a te örökséged, Róma polgára, szent angyal, angyalom. 

 

Harci szekerek gördültek előre. A rómaiak fegyelmezett rendben álltak, pajzsukat feltartva, előttük a földben hosszú dárdák hevertek titkon. Robogva vágtattak a kelták szekerei, fejszékkel rohantak üvöltő nők és férfiak, és Boudicca lándzsáját szegezve vágtázott előre, fehér karjára egy kígyó tekeredve, aki a mérgét adta neki, amikor a csata elbukott. A virágzó mező zúgó fáival felitta gyermekei vérét, a mélyre kanyargó gyökerek lassan-lassan, évről-évre húzták le magukhoz csontjaikat.

Azirafael nem volt ott. A kontinens felé tartott.

Folytatása következzen?

Komment: igen // nem