Born to die

Rosencrantz és Guildenstern halottak; és minden évszázadban meghalnak újra. Kétszáz szavas szösszenet Merinek, Lana Del Rey dalára, Tom Stoppard drámájából.

Guil köszöni szépen, nem mosolyog a portréin és nem mosolyog a fotóin, ahogy nem mosolygott akkor sem, amikor az akasztófa hurka a nyaka köré szorult, és lett volna rá egy esélye – csak egy utolsó – hogy a halál neki is olyan naiv és könyörgő vigyort dermesszen az arcára, mint Rosnak. 

- Mosolyogj! – Ros hegyesen oldalba könyökli a festő műtermében állva, minden szag csípős, színes és eleven, és ő keményen az ajkaiba harap, Ros pedig csalódottan félrebiccenti a fejét. 

- Mosolyogj! – mondja Ros pár száz év múlva, a wittenbergi egyetem férfimosdójában, és átkarolja a vállát, a mobilját felemelve a tükörbe nevet, Guil csak szúrósan néz: egy újabb fotó, egy újabb bizonyíték arról, hogy éltek, céltalanul. 

- Kérlek, mosolyogj… - suttogja Ros az angliai börtön sötétjében, itt vannak, ismét, ötszáz év telt el, és semmi nem változott, Guilnek könnyek marják a szemét és igazán, tényleg elege van: hát úgy dönt, ezúttal csalni fog, nem engedelmeskedik a szerzői utasításnak, és gyengéden a kezébe veszi Ros kezeit, az arcához viszi az ujjait, hogy érezze a szétfutó izmokat, bőrt és ráncokat, a koponya elővillanó csontváz-mosolyát, és a homlokukat összetámasztva, visszafojtott csendben ülnek egy darabig. Ros zihálva lélegzik, talán zokog, talán nevet. Hajnalodik.  Megint a nevüket kiáltják.