Angilus flaffiae paenum daemonitis

Egy epikus szövetség keretében Nussyval és Yamival közösen arra vállalkoztunk, hogy bemutatjuk Crowley és Azirafael évszázadokon átívelő szerelmét... aztán csináltunk valami egészen tökmást.

Reisuto, Nussy és Yami kisasszonyok

b ü s z k é n   p r e z e n t á l j á k

szép és pontos

„ANGILUS FLAFFIAE

PæNUM DæMONITIS”

című fanfictionjüket

melynek témája

FLUFF

akart lenni

és némi

Crowlefael

I.

Crowley első emléke az volt, ahogy a Teremtő magához öleli; aztán a magány, amikor elengedte. És ez a magány felzabált mindent.

Sosem kedvelte különösebben Hasturt és Ligurt, de mégis hozzájuk csapódott. Ők voltak az Unatkozó Angyalok. Amíg a világegyetem forrt és az ősrobbanás megremegtette a mindenséget, ők ott ültek a semmi peremén, és a lábukat lóbálták.

Az angyaloknak nem volt szerepe a genezisben, ha csak az nem, hogy tapsoljanak.
- A gázóriásokat hívjuk csillagnak – mondta Lucifer.
- Nem te döntöd el, mi legyen a nevük – figyelmeztette Mihaél.
- Miért nem?
Fényhozó Lucifer kérdéseket tett fel. Túl sokat.
- Miért nem részesülünk a teremtés diadalából? - kérdezte Crowleyt.
- Mert nem csinálunk semmit.
- Itt vagyunk. Itt voltunk. Mindvégig. És itt is leszünk. Nem Isten jobbján akarok lenni, hanem mellette, sőt, a helyében, ha kell! Tökéletesre teremtett minket, akkor mégis miben különb nálunk? - Gúnyosan felnevetett. - Hogy ő volt itt előbb?
Hogy ő volt minden, gondolta Crowley, de csak bólogatott, mert Lucifer nem az a fajta fickó volt, akivel érdemes lenne veszekedni. Fejjel ment a falnak és tűzzel a gyémánttrónusnak. Crowley és egy seregnyi angyal utána, mert legalább történt valami.
Valami nagyon, nagyon csúnya.

A Halált még nem teremtették meg, de azon a napon megszületett a Fájdalom. Isten zokogott. A harc az angyalok harca volt, nem a Jóé és a Gonoszé, nem két erőé. Csak angyalok buktak el, de mégis az Atyát érte a legnagyobb veszteség.

Crowley nem bírta elviselni. Nem bírta elviselni, hogy valaki annyira szeresse, hogy képtelen legyen elpusztítani, akkor is, ha látja, amint feldúlja a művét. Lucifer vezetésével csillagbölcsőket fosztottak ki, izzó lángokat fújtak el, megfagyasztották a vizeket és ellopták a levegőt. Mind úgy érezték, a pusztítás is a teremtés egyik formája: hogy már a részesei valami Nagyobb Egésznek, sőt, az urai, az irányítói.

Az angyalok számolatlanul hulltak el.

Crowley akkor érzett először gyűlöletet. A nevét sem tudta az első áldozatának: értelmetlenül gyönyörű volt, és a csontjai olyan könnyen törtek a kezei alatt, a húsa olyan könnyen foszlott szét. Én is ilyen anyagból vagyok?, gondolta. Engem is ilyen törékenyre készített? Mind ilyenek vagyunk?

Az angyal, aki őt leigázta, legalább tökéletes volt. Azirafaelnek hívták, és lángoló pallossal sújtott le rá. Keresztüldöfte a mellkasát. A kard markolatig süllyedt, és Crowley Azirafael szemeibe meredt.

Kétségbeesést látott bennük. Bűnbánatot. Gyászt.

Egy darabig, fényévmilliókig, amíg visszatartotta a lélegzetét, biztos volt benne, hogy ez lesz az utolsó emléke a világból, ez az arc: hogy bárhová térnek is a halhatatlanok, ha elpusztultak, oda magával viszi az emlékét a szikrahajnak és a puha bőrnek, az ajkaknak, amik egy áldás néma szavait formálták. Emlékezni fog a kezére, ahogy reszketett és ahogy megfeszült, amikor Azirafael lassan hátrálni kezdett, és kihúzta belőle a kardot.
- Annyira sajnálom – suttogta. - Bocsáss meg. Így kellett lennie.
Crowley csak vigyorgott, mert ő már tudta, hogy nem, nem kellett így lennie: a csata hevében történt, Azirafael vakon felérohant, és a győzelme nem több, mint három másodperc, ahogy kiütötte Crowley kezéből a szablyát, és átszúrta a szívét, mielőtt ő lefejezi. Ezt senki sem akarta, sem Isten, sem Lucifer, sem ők.

És mégis megtörtént.

Képzelj el egy seregnyi kirakatbábút, nemtelenek, hófehérek, meztelenek és üresek, és harcolnak.

Crowley nevetni kezdett, és vérhab tört elő a szájából. Már csak a penge tartotta a testét, és ahogy kicsusszant a szívéből, zuhanni kezdett.

És zuhant és zuhant és zuhant.

Azirafael kitárt szárnyakkal állt felette a Menny peremén, és hosszan utána nézett.

Aztán eltűnt szem elől.

A bukott angyalok átzuhantak a teremtett világon, és a Semmiben kötöttek ki.

Lucifer az égre kiáltott, és az ég örökre bezárult.

Egyedül voltak. Több százan. Megint, ismét és örökre egyedül.

Crowley összegömbölyödött, és betakarta magát a szárnyaival. Nem akart tudomást venni semmiről. Meg akart halni. Az ujjait a sebébe vájta, és megpróbálta feltépni. Le akarta nyúzni a saját bőrét, lehántani a húst, szétroncsolni a csontokat. Így vergődött egy ezredéven át, amíg körülötte lassan felépült a Pokol. Kígyóvá lett, legalábbis ahhoz hasonlatossá, egy visszataszító, pikkelyes féreggé, ami a porban csúszott és mocskot evett.  Egy szikla alá húzódott, és a saját testébe vájta méregfogait.

A sziklát felemelték. Fény ömlött be, vörös és vonagló. Azirafael térdelt előtte.

- Jól vagy? - suttogta.
- Elég nyilvánvalóan nem. Ha már egyszer megöltél, hagyj meghalni, kérlek.
- Te olyat nem tudsz.
- Mit keresel itt? Csak nem lázadozunk?
- Dehogy! Látni akartam, rendben vagy-e. - Kinyújtotta felé a kezét. Crowley hezitált egy kicsit, majd a csuklója köré fonódott, és felmászott a vállához. - Nem akarsz visszaváltozni?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert nem érdemlem meg.
- Már nincs haszna a vezeklésnek – mondta Azirafael gyöngéden, szinte szomorúan, és körbefordult. A gyehenna lobogott körölöttük, és a lángokban elveszett lelkek vonaglottak. - Elkárhoztál.

- Nem lenne szabad itt lenned. A szabályszegős az én csapatom. - Egy darabig hallgatott, aztán udvariasan köhintett. - Hogy van az öreg?
- Nagyon nincs jól. Most teremti az utolsó bolygót. Van kedved megnézni? Ma kezdte. Föld lesz a neve. Szerintem akad ott hely számodra is.
- Miért érdekel? Miért érdekel, mi van velem?
Azirafael meglepetten pislogott.
- Természetesen érdekel!
A természetétől fogva, hát persze. Crowley akkor ébredt rá, hogy elfelejtette, hogyan kell mindig jónak lenni. Szabad akarattal továbbra sem rendelkezett, de annyit megtehetett, hogy akkor hozzon három döntést, teljesen magától:
1.) Ha már rossz lesz, azt jól fogja csinálni.
2.) Megnézi magának ezt a Föld-dolgot, és igazít rajta egy kicsit.
3.) Azirafaelt juszt sem fogja megkedvelni soha.
Kettő fogadalommal sikerrel is járt.

II.

Azirafael óvatosan megemelte hófehér tógája szélét, és felbaktatott a lugashoz vezető lépcsősoron. Róma centrumában azidőtájt sok közkert épült, a legszebb mindközül azonban egyértelműen a császáré volt. Ide a köznép nem tehette be a lábát, de Azirafaelnek mindig is megvoltak az eszközei, szent eszközei, amelyeket a cél érdekében bevethetett - tehát ha a császár exkluzív virágágyásai között akart sétálni, akkor bizony ott sétált.

Crowley már várt rá.

- Néró kertje? Most komolyan, angyal? – Crowley szintén tógát viselt, kezét időnként idegesen a szeme elé kapta – százszor elhatározta már, hogy kitalál valamit a vakító napfény ellen, de eddig még nem jutott dűlőre. – Több ezreket égetett meg a názáreti követői közül, és te pont az ő kertjében akarsz velem találkozni? Nincs erre valami tiltó szabályzatotok, vagy hasonló?

Azirafael bűntudatosan behúzta a vállát. Elviekben sok minden tiltott volt a számára, például az Egyiptomban megismert, aranybarna búzasör fogyasztása, és hogy annyira lerészegedjen tőle, amíg összefüggően beszélni sem tud (ami Jézus megfeszítése óta hullámokban rátörő, vigasztalhatatlan bánatában gyakran előfordult). Vagy, hogy egy félőrült uralkodó lugasában andalogjon. Vagy, hogy egy démont nevezzen a barátjának. Az egyetlen barátjának.

Ha valami, na, ez egészen biztosan nem volt megengedett az angyalok körében.

- Sok szín és illat, a légkör mégis gonosz. Gondoltam, itt sem a mieink, sem a tieitek nem fognak keresni.

- Felesleges kockázatokat vállalsz miattam, angyal.

- Azirafael. Miért nem hívsz a nevemen?

A démon erre csak legyintett és elfordult. Körös-körül virágok tarkállottak.

- A Pokolba ezzel a sok nárcisszal – motyogta az orra alatt.

Crowley az elmúlt pár ezer évben sok mindent megtett annak érdekében, hogy letagadhassa Azirafael iránt érzett vonzalmát, azonban azt kénytelen volt beismerni, hogy nem mindig irányíthatja a dolgokat a saját szájíze szerint. Míg Noé idejében elég volt egy morcos szemvillanás az angyal elriasztására, időközben összecsiszolódtak; Azirafael sem hőkölt hátra a durvább hangnemre, Crowley pedig lassacskán nem látta értelmét, hogy elutasítsa.

Azirafael lehajolt a gerberák közé és gyengéden végigsimított rajtuk. Egy kis házat bérelt heti tizenegy asért Róma egyik zegzugos utcájában, de ott nem nevelhetett növényeket. Crowley házában ellenben csakúgy burjánzottak a páfrányok, talán a legzöldebbek szerte Rómában, ahogy azt Azirafael derűs mosollyal megjegyezte, olyan jó nálad lenni, Crowley, ezzel a mondattal pedig gyakorlatilag eldöntötte, kinek a házában fognak gyakrabban berúgni.

(Crowley csak egyszer látogathatta meg Azirafaelt – papírtekercsek illata töltötte be a levegőt a hálószobában, ahová Crowley első nekifutásra belépett, és ahonnan aztán az angyal sűrű pirulások között kiterelgette. Crowley mindig is egy kicsit túl szégyellősnek tartotta Azirafaelt - és be nem vallotta volna, de még ez is tetszett neki.)

- Mit forgatsz a fejedben?

- Csak arra gondoltam… Tudod, itt vagyunk a Földön, én kisebb csodákkal szépítem meg az emberek életét, te pedig bosszúságokat okozol nekik-

- Amit legtöbbször a te ötleteiből merítek – szúrta közbe Crowley.

Azirafael mélyen elpirult.

- A „kenyeret és cirkuszt a népnek” gondolat igenis jó és nemes volt! Nem az én hibám, hogy nem ült Róma trónján a mi oldalunkról császár lassan…

- Háromszáz éve.

- Pontosan.

Crowley elégedetten nyújtózott.

- Nem a te hibád, viszont az én érdemem. Kitüntetést is kaptam érte Molochtól, ami azt illeti.

- Mindegy – motyogta Azirafael.– Tehát, arra gondoltam, hogy ha ilyen jól megférünk egymás mellett, talán köthetnénk valami egyezségfélét. Tudod, hasznos lenne, ha nem kellene állandóan fújnunk egymásra, az eljövendő korok békéjét nézve.

- Az eljövendő korok békéje – mélázott el Crowley – Egy démonnak az aztán nagyon fontos.

- Nos, igen – Azirafael megköszörülte a torkát. – Angyali intrika, démoni cselszövés, de egy egyezség mégiscsak egyenesbe tenné a dolgokat. Bár én anélkül sem hallgatnék el előled semmit – tette hozzá komolyan és egy pillanatra még el is hitte, hogy igazat mond.

Crowley erre nagyot sóhajtott.

- Mert barátok vagyunk.

- Igen. Barátok.

Kínos csend telepedett közéjük.

Amit Azirafael elhallgatott Crowley elől, az az a nyilvánvaló tény volt, hogy sosem tartotta a démont igazán a barátjának – a bukás után szánakozva tekintett rá, az elmúlt pár ezer év alatt meg olyan érzések alakultak ki benne, amelyeket nem túlzottan lehetett kötni a felebaráti szeretethez. Megkedvelte a démont, és sajnos sosem lehetett benne egészen biztos, hogy ez helyénvaló-e az ő szerepkörében. Azirafaelnek bűntudata volt. Kétségei viszont nem.

Az Egyesség végül ezerhúszban létrejött és mindkettejük mély megelégedésére, összehangoltan működő kapcsolatot eredményezett – továbbra is udvarias viszonyt tartottak fent, leplezett érdeklődéssel fordulva a másik felé, mely először havonta, később hetente egy közös étkezést vont maga után. Minden olajozottan ment, ha nem számítjuk a sóvárgó pillantásokat és az elfojtott vágyakozást, ami végül is nyilván minden barátság sajátja, döntötte el fejben Azirafael és Crowley.

 Jól is tartották magukat egészen a XIX. századig.

III.

Azirafael mélyen belemerült a könyvelés gyönyöreibe. Erősen koncentrált a betűk és számok tömegére, miközben (Crowley legnagyobb bánatára) tökéletesen ignorálta a vele szemben ülő démont.

Az antikvárium apró, zsúfolt hátsó szobájában ültek egy kerek és poros kis asztalkánál, amit durva szövettel terítettek le. Csak egyetlen gázlámpa halvány fénye pislákolt, ami romantikus is lehetett volna, jelen helyzetben viszont csak a "zavaró" jelzőt nyerte el magának, hiába igyekezett megfelelő hangulatot teremteni kékes kis lángjával.

Azirafael egyébként sem szeretett volna aznap találkozni Crowleyval, mert előre tisztában volt a találka kimenetelével. Erőtlen ellenállását viszont két perc alatt megtörték, derekát pedig már annyiszor adta be a démonnak, hogy nem is saját testrészeként tartotta számon.

Nem mintha ő birtokolta és érintette volna többször, ezt tegyük hozzá.

Crowley tehát igen látványosan és magára hagyottan unatkozott az angyallal szemben, akiről egy pillanatra se vette le tekintetét. Egy kiskanalat egyensúlyozott a szájában, hogy addig is elszórakoztassa magát; előtte egy magányos kis csésze árválkodott, amiben többszöri és egyre hangosabb felszólításra végre kapott egy feketekávét. Azirafael előtt egy fél bögre kihűlt kakaó ült büszkén és megszokottan.

Crowley nagyon utálta, amikor nem birtokolta az angyal teljes figyelmét.

- Hé - próbálkozott újra Azirafael megszólításával.

- Mm.

Ez a reakció semmi újat nem mutatott. Az elmúlt két órában Crowley rendre eljátszotta ugyanezt, mindig hasonló kimenetellel. Most viszont elért arra a pontra, hogy előhozakodjon az adu ászával.

- Ég a házad.

- Igen.

- Az előbb láttam egy repülő gilisztát.

- Jól hangzik.

- Boldog milleniumot.

- Mh-hm... tessék? - Azirafael végre reagált.

Döbbenten pislogott Crowleyra kerek lencséjű szemüvege mögül, ami egészen az orra hegyéig lecsúszott.

- Mit mondtál az előbb? - motyogta elhaló hangon. Időközben egy nagy pacát hagyott a kettes mellett, aminek éppen akkor kanyarította volna a farkát, de cseppet sem érdekelte.

- Ah, szóval nem vagyok láthatatlan. - A démon és elhúzta a száját. - Ha nem tudnád, ma van a napja, hogy...

- ...ezer évvel ezelőtt pontosan ekkor megkötöttük az Egyezséget - darálta az angyal kötelességtudóan. Kis hallgatás után megkérdezte: - Te komolyan emlékszel?

- Miért ne emlékeznék? - Crowley morogva játszott tovább a kiskanállal, ami egy kicsit eltorzította a hangját.

Egyre kevésbé tudott Azirafael derűsen döbbent arcára nézni, annyira különös érzéseket lobbantott benne az az életteli boldogság.

- Neked is boldog milleniumot, Crowley.

Valahol a figyelme határán észlelte, hogy az angyal óvatosan elmosolyodik, és nem merül bele újra a munkába. Magán érezte a tekintetét, melyre egy pillanat múlva válaszolt is a sajátjával.

Azirafael égkék íriszei szavak és egyetlen mozdulat nélkül ölelték át. Crowley ennyi idő után se tudta megszokni, hogy egy angyal pillantása ilyen mélyre ható és valahol... teljes. Pillanatok alatt képesek voltak átlökni őt a határig és azon is túlra; most sem történt másképp.

Előrenyúlt és hosszú, vékony mutatóujját Azirafael csokornyakkendőjébe akasztva közelebb vonta őt magához. Az angyal szó nélkül elvette Crowleytól a kiskanalat és összeérintette az ajkaikat.

Évszázadoknak tűnt az idő, hogy utoljára csókolta őt, pedig csupán tegnap éjjel volt, amikor elbúcsúztak egymástól. Minden egyes alkalom olyan, mintha csak az utolsó volna; ugyanolyan édes, ugyanolyan bűnös, heves és megmagyarázhatatlan.

Ugyanúgy vonzza a mélység és ő zuhan felé. Minden egyes alkalommal egy kissé elbukik, csak hogy közelebb kerüljön hozzá.

Crowley gyorsan átvette az irányítást. Két keze közé fogta Azirafael fehér bőrű arcát és hüvelykujjaial végigsimította az orcáját. Az angyal egész testében megremegett, torkából sóhajba hajló nyögés tört fel, ami belefulladt a puha csókba.

Crowley valóban furcsa dolgokra volt képes a nyelvével.

Azirafael egy kis idő múltán eltolta magától és kétségbeesett pillantást vetett az előtte heverő könyvre, ami vastagságának köszönhetően akár gyilkos fegyverként is funkcionálhatott volna. Még csak a negyedénél tartott a munkának, emberi testétől kapott szíve mégis bűnös gondolatokat suttogott.

- Ugye nem akarsz ismét visszatérni a papírmunkához? – dorombolta Crowley a fülébe. – Még nem is kaptam tőled milleniumi ajándékot. Ilyenkor pedig járna, nem?

- Ezt ma tényleg be kéne fejeznem...

- Nem, nem kéne.

Egy figyelemelterelő fülharapást követően Azirafael térdei végső stádiumú gyengülést és remegést mutattak, szóval jobbnak látta feladni és meghajolni démonja akarata előtt.

- Nálad vagy nálam? – Vetette be Crowley a legbanálisabb kérdést, amit valaha hallott. Jeges ajkai valamilyen csoda folytán úgy is mozogtak, hogy végig Azirafael nyakára tapadtak és lassan kúsztak lefelé a hevesen lükető ütőér mentén.

- Nem... nem tudom. Én nem...

- Akkor hát a válasz el van döntve, ahogyan te is.

- Crowley!

Egy szempillantás alatt kicsúszott lába alól a talaj.

Crowley nagyon sokszor és hosszan gondolkozott azon, milyen események folytán jutottak el odáig, ahol most tartanak. Lehetetlennek tűnt, hogy az az angyal, aki valaha, a Teremtés kezdetén a mélybe taszította, most a legfontosabb élő személy a számára.

Valaki, akiben megtalálta az elveszettet.

Valaki, akiben tovább él a megfosztott.

Valaki, aki mindezt olyan könnyedén adhatja vissza, ahogy egykoron elvette.

Annyira kétségbeesett és démonhoz nem méltó gondolatok jutnak eszébe, míg őt öleli, hogy valahol mélyen fajtájának szégyeneként tekint magára – mindezt azonnal elnyelik Azirafael visszafogott, félénk pillantásai, puha ujjainak érintése és azon a lágy hangon kiejtett szavai, mellyel egyedül őt ajándékozza meg.

Volt egy pont, ahol még érdekelte őket a Felfoghatatlan Terv, az Ő akarata, a szabályok, törvények és korlátozások, melyek – úgy hitték – láthatatlan és áthidalhatatlan akadályokat szabnak az érzéseiknek.

Amikor hirtelen felindulásból elkövették az első bűnüket (valahol az 1800-as években), arra számítottak, rájuk szakad az ég és mindketten elbuknak. Azirafaelben tombolt a bűntudat (először Crowley miatt úgy ötezer évig, aztán saját érzései miatt egészen a mai napig – ő már csak ilyen volt, minden nap talált valamit, amin aggodalmaskodhatott), Crowley szenvetlenül várta, hogy süllyedhet-e egyáltalán ennél mélyebbre. Egyedül attól rettegett, hogy Azirafaelt beszennyezte és emiatt talán elszakítják tőle.

Amikor napok múltán sem történt semmi, és egyiküket sem keresték fel a sajátjaik, a vihar lassan elcsendesült. Már csak önmagukkal kellett megküzdeniük, ebben pedig segítségre leltek egymásban.

A Teremtés minden egyes kérdésére hirtelen megtalálták a választ.

Crowley saját Mennyországa Azirafael volt, Azirafael személyes Pokla a maga minden édes, apró bűnével maga Crowley lett.

A létezés mezsgyéjének peremén pedig senkit sem zavartak.