a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2015. szeptember 26.

The End of the Line

Marvel, Steve/Bucky/Angie/Peggy canon compliant flangst ᕕ( ᐛ )ᕗ
Ebben a verzióban Bucky képregényekől ismert húga, Rebecca, létezik, az anyja meg él, mert nem szeretem bántani a fickót. Nagyon.



The End of the Line


Peggy Carter nem viselt fehéret az esküvőjére, és a csokra pipacsokból volt. Ahogy végigvonult a kápolnán, egymaga, kopogó cipősarkakkal, a szirmok szétsorjáztak. Bucky a válla felett átnézve közvetített Steve-nek, ami minden tanú kötelessége:
- Gyönyörű. El fog állni a lélegzeted.
Peggyn az angol egyenruha volt, szoknyával, csákóval; Steve az amerikaiban várta, az oltár felé nézve, és a fülei pirosan égtek.


*


A háborút Buckyval nyerték meg, kettesben, a következőképpen: Schmidt gépét visszafordították a senkiföldjére.
Buckynak nem lett volna szabad részt vennie a bevetésen - Buckynak nem lett volna szabad élnie, azok után, hogy Ausztriában egy vágtázó vonatról a szakadékba esett.
Steve utána ment, hogy legalább a maradványait meglelje, és a kommandótól mindenki azt mondta, ez önkínzás, de Gabe aztán azt mondta: ez a gyász, szóval nekivágtak a hónak és a szikláknak, nekivágtak a fagyott folyó útjának.
Buckyt elrejtette a kék kabátja, beletapasztotta a hosszú árnyékokba, de a vére elárulta - vörös volt és tündöklő, morzsaként szórta szét, mint egy tündérmesében, és Bucky élt.
Buckynak élnie kellett, ha volt igazság és volt Isten, de a logika értelmében oda kellett volna vesznie.
Csak volt valami a vérében.


*


Az esküvőre eljött jószerivel a teljes angol-amerikai hadsereg tiszti rendje, a legtöbb szövetségi nemzet valamely képviselője, államemberek és riporterek, és az volt a legszebb az egészben, hogy Steve-ék nagyjából negyven meghívót küldtek ki összesen, és a legtöbbet feleslegesen: Peggy családja Londonban rekedt egy olyan esőben, amelyben semmilyen gép nem szállhatott fel.
Steve meghívóját a Barnes család pereputtya kapta; Buckynak életben maradt az anyja, a húga, Rebecca, és majdnem az összes unokatesója, akik Massachusetts-ben éltek, és Steve sráckorukban mindig nagyon gazdagnak és előkelőnek gondolta őket, mármint magához meg Buckyhoz képest, de most nem tudta nem észrevenni, hogy a lakodalomra termoszokkal és fém ételdobozokkal érkeztek, elszánt arckifejezéssel.
Amíg a zászlócskás fánkokért a világháború utolsó csatája ment, Steve-nek volt alkalma bemutatni Peggyt Mrs. Barnes-nak, aki, amíg a férfiak háborúban voltak, fél vállán vitte el a nehézipart, és ez látszott is rajta.
Steve kezét vasas szorításába zárta.
- Sarah olyan büszke lenne rád - pislogott meghatottan, aztán Peggyt egy szoros ölelésbe vonta. - Kicsikém, isten hozott a családban!
Bucky horkantva nevetett Peggy moderáltan hökkent arckifejezésére, aztán Steve-vel összeért a tekintete.
Jazz szólt a háttérben, lassú ütem.
- Mrs. Barnes a legközelebbi dolog egy anyóshoz, amit kínálni tudok neked - közvetített Steve Peggynek, amikor végre félrenézett, és Bucky hozzátette:
- Szívesen.
- Házasodj meg hamar te is, kisfiam - duruzsolta Mrs. Barnes.
Peggyt nem engedte el. Bucky udvariasan nevetett.
- Parancs, asszonyom!
Volt akkor valami Rebecca tekintetében, amit Steve nem értett.


*


Rebecca volt a közös kölyökkor legnagyobb rejtélye. Csinos volt, kék szemű és sötét hajú, mint Bucky, de Steve, minden elvárás ellenére, soha nem szeretett bele.
Ha Bucky lány lenne, nem Rebecca lenne. Rebecca komoly volt, alig nevetett, és csak ritkán és halkan szólalt meg, és Steve túl gyakran látott likőröspoharat a kezében, ahogy felnőttek.
A háború után a testvérek egyre inkább hasonlítani kezdtek.


*


Rebecca ott volt kimért kiskalapban és sötétzöld ruhában, ami a bátyja egyenruhájának színét mutatta, a haja bonyolult kontyban, amíg pezsgőn tivornyázott a kaszárnya.
A lakodalom olyan volt, mint a katonai mulatságok a londoni pubokban, és a zene hangos volt és egyre hangosabb, és Steve annyi emberrel fogott kezet és olyan keveset evett, hogy szédülni kezdett, ami új és ijesztő érzés volt ebben a testben.
Rebecca egy faoszlopnak dőlve figyelte őt, ahol Buckyval beszélgetett. Buckynak nem volt már, csak fél keze, és ügyetlenül gesztikulált vele, és Steve valahányzor ezt látta, összeszorult a szíve, de megadta neki azt az irgalmat, amit Bucky is neki egész életükben: a mosolyt a szánalom helyett.
Rebecca az ujjait az arcának támasztotta, és úgy mondta, félhangosan, hogy Steve is hallja, aki odaintett Buckynak vigyorogva:
- Jó ez a parti, kár, hogy Steve-et nem hívtátok meg.
- Steve Steve - sóhajtott Bucky, a szemeit forgatva egy unt poénra, de Rebecca túl szigorúan bámult Steve-re, akinek a torka szorítani kezdett.
Idegen volt ez a hűvösség Bucky kék szemeiben, amit a húga viselt.
- Steve - sziszegte -, nem házasodott volna meg.
- Elég legyen, Becky, kérlek.
Ahogy a lány előre lépett, Bucky visszavonta, és Steve érezte, hogy a sértés nem az, aminek tűnik; nem arról szólt, hogy a régi Steve soha nem talált volna magának valakit - Rebecca úgy nézett rá, ahogy a bátyja visszahúzta, mint egy árulóra.
Steve később kristályélesen emlékezett erre a jelentre. Bucky háttal állt neki, lehajtott fejjel, ahogy a húgát szelíden az oszlopnak támasztotta; Rebecca megint túl sokat ivott, szép arcán lázpír az alkohol, és mázolt ajkait összeszorítva meredt rá, te csaló, te imposztor, tűnj innen, és ő akkor arra gondolt: illett volna megkérnie Rebecca kezét, még egyszer rég?


*


Amikor Peggy felállt a lépcső tetejére, hogy a csokor maradékát hátrahajítsa, Mrs. Barnes tréfálkozva taszított Bucky hátára:
- Állj a sorba te is, fiam, hátha!
*


A nászéjszaka olyan volt, ahogy Steve várta: egy katasztrófa.
Egy New York-i hotelben szálltak meg, és a pompás díszletek között egyikük sem mozgott kényelmesen. Steve még életében nem látott ennyi gyümölcsöt egy helyen, zavarta a hivalkodó tapéta és a harsány szőnyeg, és a legjobban Peggy csalódott fintora bántotta, ahogy a nő izgatottan félrerántotta a függönyt, de csak egy tűzfalat kaptak kilátásnak.
Egy darabig rádiót hallgattak, és Peggy a csomagjaikat rendszerezte stratégiai pontossággal; másnap Ilfracombe-ba utaznak majd, Devonshire-be, Angliába, ahol Peggy megboldogult nagyanyjának volt egy nyaralója.
Most itt ragadtak az arany és barna szobában, és miután sorba állva, külön-külön megfürödtek, és csak az utcafény maradt és ők ketten, Steve delejes rettegése teljes lett.
Peggy szívdöglesztően festett a selyemkombinéban, a haja hosszan leengedve, Steve pedig, alsónadrágban és atlétatrikóban, hálát adott a félhomálynak, mert megint fülig volt pirulva.
Nagyrészt Peggy nyakával és vállával volt elfoglalva, mert megcsókolni nem merte, mert még nem szokta meg, hogy lehet. Fölötte térdelt, Peggy kecses kezei a vállait simogatták, a hátát, a derekát, kényeztető, lusta körökben, és Steve-nek máshoz nem is nagyon volt kedve, csak hogy Peggyvel lehessen, óvatos ajkakkal kóstolgatva a puha bőrt.
- Beszélj hozzám - suttogott Peggy, és ő végérvényesen pánikba esett, mert fogalma sem volt, mit kell mondani ilyen helyzetben, de Peggy nem úgy értette.
- Nem kell ma megtörténnie; hosszú napunk volt, és előttünk az élet.
- Biztos vagy benne?
Peggy hümmögött.
- Csak bújj ide.
És ez: hogy Peggy mennyire tökéletesen illet az ölelésébe, és ahogy ő megtámasztotta az állát a feje búbján; ahogy a nő puhán lélegzett, és ahogy fáradtan emelkedett és süllyedt a melle, ahogy a lábfejeiket a takaró alatt összefűzte, Steve arra gondolt, hogy ezért csinálta végig az egészet.
Amikor fölkelt, Peggy az ölébe gömbölyödve szuszogott, szétdobott végtagokkal, a haja csiklandozva és fullasztva Steve arcában.  Steve úgy vigyorgott, hogy mire Peggy megébredt, már fájt a szája.
Egy örökkévalóság unhatatlan reggeleit látta.


*


Ilfracombe festői városka volt, karéjos, cakkos félszigete azúrkék vizeket övezett, és a hullámok zöldellő sziklákra futottak. A komor kőházikó kertjében lila és fehér virágok bólogattak, a levegőben mézes illatuk a tenger sós permetjével lebegett.
Steve beleszédült az egészbe.
A függönyök fehér vászna zászlóként feszült meg. Itt talált békére.
A napok, amiket itt töltöttek: Peggy, a bolhapiac portékáit vizslatva, a karjára szíjazva egy könnyű kistáska. A kendő a hajában, hogy a szél ne vigye szét, és a vacsorák, amiket a mólón megfeleztek, egy messze tenger minden gyümölcse. Az éjszakai futások egy leomlott vár ormán, hadiösvényt követve, és ahogy Peggy coffja ugrált előtte, a lélegzet pára a nyáresti hidegben.
Amikor először szeretkeztek, a kanapén elheverve, a nehéz ablakok kitárva a titkos udvarra, és Peggy forró ajkain íze volt a levendulateának, amit ittak előtte. Meztelenek voltak, és a holdsütés felöltöztette őket fénybe.  
Steve túlcsordult minden perccel, amit a nővel tölthetett, aki úgy járt, mint a szél, olyan könnyedén, és akit viharként ismert meg; légies kis Peggy Rogers, aki hajókat mozdított és világokat szaggatott.
Végre megértette őt, ahogy napról-napra vonultak fölöttük a nehéz felhők és mohos lankákra ragyogtak. Peggy és Anglia: ez volt az ország, amiért harcolt és amiért meghalt volna. Steve meg akarta neki mutatni újra a brooklyni sikátorokat, ha hazajutnak, a mozit, a bárokat, a gyárakat - tudni akarta, róla vajon mit mondanak, mert Angliában minden zátony Peggy kérlelhetetlensége volt, az ő szépségében lobogtak a rétek, és tiszta volt a tündöklő víz, épp, mint a szíve.
Steve pusztán egyetlen képeslapot küldött a nászútról, és a nemzetközi postát ismerve sejtette, hogy előbb ér el ő maga a címzetthez, mint a levele.
A képeslap az öblöt mutatta, és Steve a hátuljára azt írta:


Bárcsak itt lennél.


Buckynak küldte el.


*


1946


Howard Stark egy hatalmas csokor sárga rózsával állított be.
- A Howard szép név - harsogta -, az Anthony még szebb.
Steve és Peggy egy kényelmes kis brooklyni lakásban éltek, egy varróüzem felett, a helyi vasúttal átellenben. Az ablaktáblák menetrend szerint negyedóránként dübörögve megremegtek, és a könyvek előrébb araszoltak a polcról pár óvatos millimétert.
Howard Peggy előtt termett, aki a fotelben ülve egy aktát lapozgatott rosszalló tekintettel, és meghatott puszival üdvözölte.
- Hogy van a kisded? - suttogta érzékenyen, és a tenyerét Peggy hasára fektette.
Steve behajolt a konyhából, egy fazekat törölgetve.
- Az ott csupa izom - közölte, és Peggy kihívó tekintettel befeszített. Howard csalódottan elhúzta a kezét.
- Nincs gyerek? Pedig ezúttal már biztosra vettem, hogy igazak a hírek.  
- Az újságok minden hónapban lehoznak egy hasonló cikket - dünnyögte Peggy, az olvasmányához visszatérve. - Három éve.
- Mindketten dolgozunk - mondta Steve. - Nem is lenne időnk…
- Te csak nem mosogatsz? Amíg az asszony olvasgat?
- Mondom, hogy mindketten dolgozunk.
Howard a fejét ingatta.
- Meghaladjátok a korotokat, fene a pofátokat.
- Azt hiszem... -merengett Peggy, a fejét félrebiccentve -, azt hiszem, egy újabb HYDRA-fogolytelepre bukkantam.
- Én a helyükben már meg sem próbálnám eldugni őket.
Peggy felocsúdott kissé, és az arcán finom mosoly terült szét.
- Nagyon tetszik a csokor, köszönöm szépen.
- Meg sem érdemled - dohogott Howard, a kanapéra esve, és a virágokat az asztalra ejtette.
- Az Anthony gyönyörű név - folytatta kitartóan, és Howard sértetten legyintett.
- Csak hízelegsz.
- Naná. - Steve végre belépett a szobába, a lábasba kapaszkodva. - Lányaink lesznek. Kettő. Ikrek.
- Már megbeszéltük, Rogers, ha ikrek lesznek, te szülöd meg őket.
- Parancs, Mrs. Rogers, értettem.
Összeragyogtak.
- Visszataszítóak vagytok - közölte Howard, és a mellényzsebéből előhúzott egy bőrkötéses noteszt. - Mr. Rogers meg tudná nekem tekinteni ezt?
Steve elszakította a tekintetét Peggytől, és fintorogva meredt a feltartott noteszra.
- Az micsoda?
- Bejelentem a koordinátákat - döntött Peggy, és a szoknyáját lesimítva felállt. Ahogy elhaladt Steve mellett, arcon csókolta gyorsan, lábujjhegyre ágaskodva, és ő sóhajtva nézett utána.
- Kérdésedre válaszolva - köhécsel Howard -, Bucky küldte.
- Bucky? - Steve hozzá sietett, és átvette a noteszt. - Miért nem ő jött?
- Nem ér rá. Nézd, az van…
Steve nem fogta fel a mondat végét. Utálta ezt hallani, közömbös küldöncökön keresztül, hogy Bucky elfoglalt, vagy nincs az országban, hogy ami azt illeti, senki sem tudja pontosan, hol van - Bucky és az a titokzatos munkája, amiről neki semmit el nem árultak volna, de Bucky egyszer bevallotta… bevallotta, hogy valami kém-munka, de nem fogalmazott egyértelműen, és Steve gyűlölte a szégyen villanását a szemében, tudta, hogy valami nem stimmel.
A notesz egy tervrajzot rejtett, és Howard pipiskedve megpróbált áthajolni a válla felett, hogy megmagyarázza, de Steve csak bámulta az ábrákat, rajta a lemezkékből forrasztott fémkarral.


*


Steve szerette Bucky sérülésére fogni az egészet.
Peggy egyszer azt kérdezte, reggeli közben, egy kávézóban, mintegy mellékesen:
- Hogy-hogy Bucky a legjobb barátod?
Steve szájában a kávé kihűlt és keserű volt.
- Hogy érted ezt?
- Ne bántódj meg. - Peggy az asztal alatt szelíden bokán rúgta, mintegy vigasztalóan. - Csak furcsa.
- Miért furcsa?
Peggy a szája elé tartotta a kezét, amíg nyelt, aztán Steve-re nézett.
- Nem tudom. Te csupa energia vagy, ő meg olyan morcos.
Steve nevetni akart, de a torkára fagyott a kacaj. Hogyan is tarthatná Buckyt bárki morcosnak?
- Bucky a legmurisabb fickó a világon - bizonygatta. - Halálos dumája van. Talán még nem nyílt meg előtted egészen, de lehengerlő, és… bárhová megyünk, mindig ő a társaság lelke, folyton megnevettet, nem is értem…
- Steve - mondta Peggy, kedvesen. Félretette a villát, ami lágyan csengett. Steve a palacsintán tartotta a tekintetét, tejszínhabbal és juharsziruppal. Amikor Buckyval palacsintát csináltak, örültek, ha feldobhatták egy kis vajjal és cukorral. - Látod, ez a baj, hogy szerinted Bucky még mindig olyan, és én elhiszem, hogy ilyen volt, egyszer, régen. De az, hogy mindig mosolyogsz a közelében, azért van, mert szereted, nem azért, mert ő bármit is tesz érte. Szerintem árt neked, és mindkettőtöknek, ha Buckyt képtelen vagy annak látni, ami.
- Micsoda Bucky? - suttogta Steve. Nem merte hangosan kérdezni.
- Egy gyerekkori cimbora - mondta Peggy -, aki elment a háborúba. És valaki más jött haza.


*


Steve lebámult a tervrajzra a noteszban. Azt mondta:
- Ez egy fegyver. Ez nem egy művégtag, ez a rohadt Manhattan-projekt.
- Túlzásba viszed. - Howard óvatosan kikapta Steve meglazult tartásából, a két ujja közé csippentve. - Bucky kérte, hogy turbózzuk kicsit fel.
- Bucky kérte, hogy legyen ilyen?
Howard vállat vont.
- Biztosabban érzi magát, ha vetsz rá te is egy pillantást, az van.
Ez tényleg úgy hangzott, mint amit Bucky akarna. Steve ráemelte a tekintetét a noteszra, de nem kérte vissza.
- Mikor beszéltél vele?
- Elég sértő persze a hozzáállása – folytatta Howard. - A legszívesebben emlékeztetném rá, hogy te vagy a legjobb találmányom.
- Mikor beszéltetek? - ismételte Steve, és Howard lehuppant Peggy helyére, a fotelba.
- Elég régóta dolgozunk egy prototípuson, de ha hazaér, esedékes a műtét.
Steve a karjait összefűzve ingatta a fejét:
- Nem álltok ilyen szinten. Az agyába is installálni kéne egy... - Itt elakadt. Howard a lapokat pörgette, a terveit, elejétől a legvégéig. Az asztalon ott hevertek a virágok, bocsánatkérően. - Van rá emberetek. Naná, hogy van rá emberetek. Ki az?
Howard az ajkára harapott, és segélykérően ő is a folyosó irányába tekintett. Peggy még nem tért vissza.
- Nem fog tetszeni – jelentette ki.


*


Dr. Zola a műtőasztalhoz szíjazta Buckyt.
És Howard és Steve és Peggy hagyták neki.


*


Bucky volt a legjobb lövész a teljes amerikai hadseregben, és fél karral is halálosan hatékonynak bizonyult. Steve emlékeztette magát, hogy a részéről önzés, ha elvárja tőle, hogy érje be ennyivel: a combjának támasztott puskával, vagy egy biztonságos munkával. Szóval végignézte, ahogy a legjobb barátjából gyilkológépet csinálnak.


*


Buckynak túl hosszú volt a haja, fültövig lógtak a tincsei, az álla borotválatlan, a szeme táskás, az arca sápadt - és minden-minden erejéből csak ott tartotta Steve-et a szorításában.
- Rendben leszel - ígérte Steve. Ha valamit tudott, az ez volt: behegednek a sebek.
Buckynak a nevét hívták, és ő még mindig nem engedte el.


*


- El kéne mennünk Ilfracombe-ba - vetette fel Peggy az esti híreknél, ami a rádióból recsegett. Steve felkönyökölve figyelte: Peggy a roló fénycsíkjaival elé vetítve, Peggy az ő köntösében, ami egészen maga alá temette.
- Rádszóltak, hogy vedd ki a szabadságodat?
- Részben - ismerte el. -  Részben pedig, jót tenne neki.
- Kinek?
- Bucky barátodnak.
Steve kihúzta magát.
- Vigyük magunkkal?
- Miért is ne? - Peggy felé közeledett, és Steve hátrébb húzódott a székkel. A nő beleült az ölébe, a karjait a nyakába vetve. Steve ringatni kezdte.
(Egy ka-to-na két ka-tona vág-tat)
- Belekényszerítem én a vakációba, félre ne értsd, de szerinted nem érezné magát… nemtudom, keréknek?
- A retorikádba szerettem bele, Rogers. Figyelj, van egy tervem.
- Hogy is ne lenne?
(Tíz ka-to-na, száz ka-to-na…)
- Emlékszel Angie-re?
- A pincérnőre? A szőke barátnőd.
- Aki egy angyal - mondta Peggy hangsúlyosan -, és van egy közös vonása Buckyval, ő sem házas.
Steve nem felelt.
- Jöhetnének mindketten - folytatta Peggy. - Csak egy ötlet.
- Össze akarod hozni őket?
- Össze akarom ismertetni őket.
- Miért?
Peggy az asztalon áthajolva magához húzott egy kanna tejet. Nyirkos nyomot hagyott az asztalon.
- Bucky a műtét óta nagyon maga alatt van.
- Mikor beszéltél vele?
- Ez az, hogy rajtad látom, ha Barnes boldogtalan; Angie szerint pedig Anglia a kontinensen van, és nem hisz a pálmafáinkban.
*


Éjszaka érkeztek. A víztükör felett lidércfények lebegtek, és Steve ugyanazt a túlcsorduló hálát érezte, mint régen, Peggy kezével a kezében. Az ujjaikat összefűzte, de Buckyn volt az esze: ő és Angie majd két nap múlva csatlakoznak hozzájuk, de Steve-et az is meglepte, hogy egyáltalán beleegyezett. Peggy a világítótorony felé mutatott, de Steve-hez csak a szavak dallama ért el, a jelentés nem. Az áradás bekövetkezett. A tengerszínen tajték feslett fel.


*


A ritmus, amit az ingaóra ketyegett, egy volt a hullámok lüktetésével. Valahol az időzónák felett egy repülőgép berregett, és Steve már kora reggel a látóhatárt figyelte: ott, ott bukkan majd fel.


*
Bucky Angie-t fröcskölte a vízzel, és a nő sikongatott és prüszkölt. Steve kizökkenve figyelte őket, a part mohos szikláján ülve, és hunyorgott a túl erős fényben.
Amint megérkeztek, Angie kijelentette, hogy nekik feltétlen strandolniuk kell, neki és Jimmy
-nek: a Bucky nevet nem tartotta elég előkelőnek.
- Pedig igazi úriember - közölte, aztán felidézett pár bájosan brooklyni káromkodást, amit eltanult tőle, és Peggy belepirult egészen.
Két nap várakozás katt-katt-katt, és Steve most nem tudta hova tenni magában a jelenlétüket. Bucky új karján frissek és féreg-szerűek voltak a dagadó hegek,  és Steve tudni akarta, minden rendben van-e vele, de Ausztria óta minden kérdése ez volt:
- Jól vagy?
Szóval talán nem volt meglepő, hogy Bucky újabban milyen hallgatag.
Angie-vel egymás szavába vágva meséltek az útjukról.


*


Steve árnyékként követte őket a meredélybe vájt lépcsőn, ahogy kőről-kőre szökkentek, amíg a falakról nehéz víz zúdult le. Hátra-hátranézett a hűtőtáskát és a napernyőt cipelve. Peggy követte, a vállán átvetve a törülközők, és a tekintetében büszke, önelégült döbbenet: megmondtam, hogy majd jól kijönnek.


*


Steve nem értette.
Bucky megint a régi volt, olyan, amilyennek kamaszkorukban hitte, de Bucky akkor törődött vele. Steve kicsinek érezte magát, és kisebbnek, és egyre kisebbnek, hívatlan házigazda a saját vendégségében.
Epés, kesernyés felismerés volt a féltékenység.


*


Angie egy idős lehetett Peggyvel, és lehetetlen volt róla megmondani, szőke vagy barna, hogy a szeme kék vagy szürke: olyan nő volt, akinek az arcvonásait rögtön elfelejted, és a hangját sohasem. Bongyor haját hátratűzte, gyorsan beszélt és pörgően. Le volt barnulva. A jellegtelen, kék kartonruha remekül mutatott rajta, és Peggy rúzsát kölcsönkérve sminkelt egy maszatos púdertükörben. Steve nézte, és nem érzett haragot, gyűlölet, semmi erőteljeset, de a gondolat egyre marta, hogy Angie birtokol valamit (vagy valakit), amit ő (többé) nem.


*


Az utcák kacskaringós sorok voltak mind Steve Buckynak címzett képeslapjain. Így járták őket, követve a görbéiket, Peggy és Angie távol előttük, mint az ígért jövő. Steve Brooklynt cipelte a szívében és az eszében, és Buckyt vele, aki zsebre gyűrt öklökkel sétált mellette. Rég-Bucky együtt fütyült volna a tengeri széllel, és ízlelte volna a mézes fényeket. Steve nem tudta, mi járhat a mostani férfi fejében. A szellő széthordta a rendezetlen tincseket, és az állán borosta sejlett. Steve rálesett, újra és újra, mint ahogy messze-régen Bucky a pulzusát ellenőrizte este (egy pillanatnyi meggyőződés: még élsz) és azt akarta kérdezni tőle:
Hazajönnél velem?
Aminek nem volt értelme.
- Szép itt - mondta Bucky.
- Itt voltunk nászúton.
- Tudom. Aha.
- Arra, ühh. Egy elég jó bisztró van.
- Igen?
És Steve el akarta mondani: a legjobban a tenger színét szeretem, azt hiszem, ami visszatükrözik egy tőlünk teljesen idegen eget, érted, meg a vitorlások hangját, ahogy nem tudom, amikor megdagad a vászon és csikorog a vihar, mintha valahogy még ringva is csak rohannának, és hogy láttál-e már ennyiféle zöldet, a rozsdáét, a moháét, a lombokét, a halfogó hálókét, meddig tartana kikeverni…
De Steve nem tudott megszólalni.
(Gyere haza velem.)
- Amerikában mindig szörnyű a hajam. - A szél odasodorta a szavakat, amiket Peggy és Angie váltottak.
- Csak nem túl száraz a levegő, angolka?
- Három nap, és érezni fogod. Nézd, most, hogy itthon vagyok, megint milyen puha.
Ahogy sétáltak, Angie az ujjait Peggy tincsei közé fúrta. Hamvas hullámok, és Steve tudta, hogy a naptól langyosak lehetnek, mint a tenger, hogy ilyenkor sugárzik Peggy bőre és érezni a sót az ajkán, és elmosolyodott erre, halványan és szégyellősen.
Akkor észrevette, hogy a rejtett mosoly viszonzásra talál Angie tekintetében: hogy ahogy a nő Peggyre nézett, az azonos volt Steve szerelmével.
És onnantól fogva tudta, hogy valamit (vagy mindent) végzetesen félreértett.


*


Rebeccát hívta fel. Peggy és a vendégek a verandán ültek, és súlyosan megbánták azt az ötletet, hogy Peggy ellen kártyázzanak. Steve lapjai még a napszítta asztalon voltak, lefordítva, és a telefonkagylóra markolva bámult ki a társaságra. Bucky ingujjra vetkőzve, napszemüvegben szívta Angie rúzsfoltos cigarettáját, amit egyszerűen elszedett tőle.
Amikor a központ kapcsolta, Rebecca reszelősen szólt a vonalba:
- Akárki is hív, van fogalma róla, hány óra van? Hallo.
- Hallo.
Rebecca felhorkant.
- Steve? ‘Bátyámat mi lelte?
- Ööö, itt van velem…
- És nem mondta, hogy ha ilyenkor hívsz, megöllek?
Steve nem felelt. Emlékeztette rá, hogy Rebecca modorát szokni kell - évtizedeken át, meglehet, és Peggy csiszolt udvariasságához vetni aljas hiba lenne.
A vonal zúgott és szaggatott.
- Üzenem - morogta Rebecca megenyhülten -, hogy ölelem.
- Átadom.
- Mi a helyzet?
- Ööö. Nem tudtam, kivel beszélhetnék. Bucky, ööö. Vele újabban nehéz.
- Leszek Bucky Kettő. Mesélj.
Steve ismét a verenda felé pillantott. Peggy sértetten húzta a mellkasához a lapjait.
- Ne less - tátogta Angie-nek.
Angie a kezét figyelte.
- A feleségembe szerelmes a legjobb barátnője - mondta Steve egy levegővel, aztán sietve hozzátette: - Ne add tovább senkinek.
Volt egy kis csend.
- Angie?
- Nem tudtam, hogy ismered.
- Fogjuk rá. Mi a kérdés?
- Mit tegyek?
Bucky lesimított egy lapot az asztalra. A szürkületben felcsillant a fémkarja.
- Nem is tudtam, hogy szerinted létezik azonos neműek közt szerelem.
- Hé. Brooklynban nőttem fel.
- Jé, én is. Meg képzeld, Bucky.
- Ó. Nem, üüü, nem tudtam, hogy te is… tudod.
Rebecca sóhaja telefon nélkül is Angliáig hallott.
- A férfiakat szeretem, csak az embereket nem.
- Ó!
- Mit akarsz csinálni?
- Semmi jelenetet. Csak nem tudom. - A tarkóját dörgölte. - Nem tudom, Peggy egyáltalán észreveszi-e. Vagy ilyenek. Beszélnem kéne Angie-vel?
- Ne. Nem tudsz beszélni nőkkel.
- Igen, abban Bucky… jó. Kettőnk közül. Szerinted szerelmes Angie-be? Mert ezt sem értem. Mondott valamit neked?
- Hogy szerintem szerelmes-e Bucky Angie-be?
Rebecca hangjának megint volt az a különös éle.
- Már csak ezért sem akarok előhozakodni az egésszel - szűrte Steve a fogai közt, és amikor Bucky felé nézett, ijedten megrezzent.
Aztán vigyorgott, mintha minden rendben lenne, és integetett. Bucky felvonta a szemöldökét.
- Mi van - kérdezte Steve, a kagylót egészen a szájának szorítva, hogy Bucky ne tudja leolvasni a szavakat -, ha összetöröm vele? Ha eljött Angliába azzal a reménnyel…
- Miattad ment Angliába.
- ...hogy összeismerkedhet ezzel a nővel, de Angie meg Peggy-be szerelmes…
- De Bucky…
- Várj, és Bucky ezt nem tudja, és ööö. Összetörik a szíve. És azt sem tudom, Peggy hogy venné…
- Bucky beléd szerelmes.
- Nem akarnám, hogy… Mi van?
- Bucky beléd szerelmes gyerekkorotok óta. - És Rebecca rávágta a telefont.
A vonal búgott, és bontott.
Bucky még mindig őt figyelte, a verandán ülve, kártyával a kézben.
Egy ideális baráti este képe. És minden el volt cseszve.
Steve a telefonkagylót a válláig engedte, aztán egyszerűen leejtette, mert nem volt ereje, hogy tartani tudja. Az nehezen koppant a padlón, de a zsinór visszahúzta.
Bucky talpra pattant. A veranda üvegajtaját kitárta, és a függönyök fehéren lobbantak.
- Steve? Jól vagy?
Steve reszketeg és sápadt volt.
Amikor Steve egy önmagába omló katasztrófa volt, Bucky ugyanígy ragadta meg a vállait, és Bucky ugyanígy tartotta meg, a karjai alá nyúlva - közel vonva.
- Steve?
Talán az utóbbi időben nem volt annyit vele.
De ott volt, amikor senki más nem.
Összenéztek.


1947


Angie fehéret viselt az esküvőjére, és a csokra sárga rózsákból volt. Bucky és ő Ilfracombe-ban esküdtek. Úgy szólt a történet, hogy itt estek szerelembe.
Jelen voltak azok, akik elhitték, és azok is, akik nem.


*


Steve el akarta mondani Peggynek, de úgy volt vele, hogy csak a saját titkait őrizheti meg. Túlságosan nagy volt ahhoz az igazságban a hite, hogy fölfedje; hogy leleplezze; hogy tönkretegye.
Ez volt az első dolog, amit nem mondott el a feleségének; az első, az egyetlen, és a leglényegesebb.
Mindketten tanúként voltak jelen. Mindketten hamis esküt tettek.


*


Bucky és Steve nem sokat beszéltek. Kölyökként, kamaszként, fiatal felnőttként úgy tetszett, csak azért élnek, hogy elmeséljék egymásnak az életüket, és volt ez az állandó narráció Steve fejében,
Bucky,
képzeld;
de ahogy felnőttek, sokkal jelentősebbé vált Bucky csendje.
- Soha nem akartam neked elmondani, hogy szeretlek. Pontosan azért, mert szeretlek.


*


Bucky felemelte a fátylat Angie arca elől: a leglágyabb csipke a húskézen és a fémen. A csókjuk rövid volt és szűzies, zárt ajkakkal és zárt szemekkel, tágra tárt szívekkel.  
Egy szövetséget pecsételtek meg, ami az égben köttetett: egy éve egy repülőgépen Ilfracombe felé menet, véletlen vallomások, és egy ötlet, egy terv.
- Én, James Buchanan Barnes, hozzád hű leszek, veled megelégszem, veled szentül élek, veled tűrők, veled szenvedek.
Aztán Angie válla fölött feltekintett Steve-re.
- És sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában,  holtomiglan vagy holtodiglan el nem hagylak, hanem egész életemben hűséges segítőtársad leszek. Isten engem úgy segéljen.
- Ámen - mondta Angie, és a tele templom visszhangozta.
A morajban egészen elveszett Steve szava.


*


Félreverték a harangokat, és sortüzet adtak. Zúgott az orgona. Ebben az esküvő és a temetés hasonlítanak.
Mrs. Barnes sírva kapaszkodott a lányába. Rebecca előre görnyedt, az öklét szorítva a szájához.


*


Bucky az egyenruháját viselte, a zöldet, a tányérsapka ferdén a fején. Steve helyrebiccentette, ahogy ott álltak az erkélyen, kettesben.
Alattuk New York öble. Szelíd és sós szaga volt a levegőnek.
Gyere haza velem.

Jazz szólt a háttérben, lassú ütem.
Ahogy a kezét visszahúzta, Steve hagyta, hogy az ujjai Bucky arcára fussanak. A férfi belehajolt az érintésébe, elpihent az ujjbegyeken lehunyt szemmel. Steve hüvelykje az állát becézte - ha megcsókolná, Bucky ajka a pezsgőtől édes és száraz lenne.
Nem szólaltak meg. Nem volt szükséges.
Nem mozdultak. Esküt tettek.
Steve hagyta, hogy a keze leessen, és Bucky félreszegett fejjel a tengerre nézett.




komment: IGEN // nem

15 megjegyzés:

troublemaker írta...

Úristen!!!!! Még csak eldönteni sem tudom hogy most ezek öröm- vagy bánatkönnyek vagy mi a halál történik!!! Úristen. Úr-is-ten. Imádlak. Imádlakimádlakimádlak- *aggressively sobs*

Raistlin írta...

ELSŐ KRITIKA megmentetted a becsületemet, nagyon-nagyon-nagyon köszönöm *ölel*

Mirage Fontane írta...

Szóval én megláttam a címet, elolvastam a leírást, és úgy voltam vele, hogy "ezt most nem nyitom meg, mert kurvára fájni fog". Megnyitottam, kurvára fájt, és kurvára gyönyörű volt, és köszönöm neked az élményt. De srsly. Ilyen mértékű pofánverést nem minden ficírótól fogadok el boldogan.
Egyetlenegy pici problémám lenne csak az utolsó pár bekezdéssel (onnan kezdve, hogy "félreverték a harangokat"), az, hogy egy pillanatra mintha elhomályosodott volna a kép, és nem jöttem rá hirtelen, hogy akkor hogyan fejeződött be a sztori. Azt hiszem, a temetéses hasonlat volt, ami egy pillanatra kizökkentett. Értem, hogy mit akartál mondani vele, csak teljesen más irányba terelte a gondolataimat, mikor elsőre olvastam. Amúgy csodás az írásmódod, még mindig, és te vagy az egyetlen, akinek a poly patriots témában írt cuccait be merem engedni a komfortzónámba, még mindig. Ja, és amikor végre megértettem, hogyan ér véget a fic, a szívem úgy egy kicsit kiszakadt a helyéről és elgurult az ágy alá, most megyek megkeresni.

Raistlin írta...

Iiiiigen, sejtettem, hogy az félreérthető lesz - túl erős a temetés képe, de itt és most szeretném megerősíteni, hogy Bucky él.
Csak belül döglött meg egy kicsit ~(OVO)~
Nagyon-nagyon köszönöm, hogy elolvastad, és írtál, és hömpfürmöpfertüeeknr. Nagyon kikivánkozott már ez a történet, de nagyon nem akartam szembenézni vele.

nusi írta...

Keresek magamnak egy csendes kis zugot, kisírom magam és jajjj. Szívfájdítóan jó volt, még annak ellenére is hogy tudtam hogyha ez én most elolvasom akkor bizony szívfájdalom. és igen lett, de nem bántam meg mert ezt nem lehet nem szeretni, és Steve meg Bucky és és és most nyöszörögve elvonszolom magam.

margaery. írta...

jaj ne </3 nem is tudtam, hogy már most tudsz adni Peggy/Angie feel -eket, hiszen eddig nem is voltam benne biztos, hogy shippelem. na mostmár igen:D (csak történjen meg a 2. évadban a Peggy/Sousa helyett pls) meg persze a Stucky feel -ek....ugh
és az elején mindenki hetero és boldog a végén meg mindenki buzi és boldogtalan...milyen ez már:D
amúgy komolyan, a Marvel fandomból ezek a Peggy/Steve/Bucky ficek az egyik kedvenceim ;-; annyira érdekes az egésznek a dinamikája vagy mije, annyira imádom
nagyon remélem, hogy fogsz még dolgozni hármukkal, mert tényleg baromi jól tudod megírni! (vagy egy Angie/Peggy félig au?hiszen most már összeköltöztek, ráadásul az egyikük egy kávéházban dolgozik, minden adva van egy nevetséges leszbikus romkomhoz:DD)

Raistlin írta...

NUSI, nagyon köszönöm (hogy fájt... öööö) és itt egy vigasztaló ölelés *ölel*

MAGAERY, Peggy/Angie all the way. És Angie is egy önzetlen idióta. Meg totál egyetértünk Poly Patriots dinamikában - nem szeretem azt a yaoi-klisét, amikor a nőt egyszerűen kiküldjük a képből, és úgy teszünk, mintha soha nem létezett volna; az emberi szív ennél bonyolultabb, és sok mindent elbír az emberi szív.
És sok mindenbe beleszakad.
[És tenekemtenete gyere itten ficjavaslatokkal, mert tudod, hogy a végén még megírom őket :'D]

Dragda írta...

A sárga rózsa a kedvencem. ... Bassza meg. ... Most megyek bőgök egy sort a zuhany alatt.
...
Utállak. Csak mondom. A tisztesség kedvéért.
...
*Dragda sírva balra el*

Raistlin írta...

Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga róóóó-zsaaaaa,
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szó-óó-raaaa,
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsááá-túuuúnk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk,
(MmmmMinden álmunk.)

Virágok közt veled lenni~
Tudom, szép volna, kedvesem~
Virág sincsen~ te sem vagy már~
MiÉrT HagYTuk HoGy ígY LEgYen;;;

Ryan írta...

Istenem ez annyira kurvára csodálatos volt megint *-* Egyszerűen megszakadt a szívem és csak némán bámultam az utolsó sorokat. Annyira tökéletes volt elejétől a végéig és imádtam, ahogy Angie-t is beleírtad és ah. Az angst sztorijaid lesznek a halálom. Annyira vágytam rá, hogy végül egymás mellett kössenek ki de közben ott van Peggy akit nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni és éppen ez a fájdalom, és vágyakozás és viszonzatlan szerelem az, ami megfog kettejükben (hármójukban!). Szóval köszönöm, hogy megírtad és köszönöm hogy olvashattam. A szívembe zártam örökre <3

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon köszönöm ;u; Szeretem az olyan helyzeteket (legalábbis, az írásban) aminek nincsenek nyertesei, és fájdalmasan jól illett ez a négyes egy ilyen lehetetlen szituációba.
Meg Bucky és Angie egy-egy szent, mert íróilag meg lehetne csinálni, hogy ne szeressenek ennyire önzetlenül és csendesen, és legyenek nagy viharok és számonkérések és szenvedélyek - de ők jobb emberek annál, mint amit a klisé követel.
Úgyhogy kicsit én is sírok.
Sokat.

Knight-Commander Paszuly írta...

Ez tökre cuki volt *.*

Raistlin írta...

Te vagy tökre cuki ;u;

aida írta...

"de megadta neki azt az irgalmat, amit Bucky is neki egész életükben: a mosolyt a szánalom helyett"

Eddig ez a ship kimaradt az életemből. (nem lattam a Winter soldiert :o) de most jövök civil war-rol, es a bucky-Steve szál annyira gyönyörű es szívfacsaró benne, hogy első perctől #TeamCap voltam. Szépségesen fájdalmas, főleg annak tükrében, amit Buckyval tettek. Megvett a sztori kilóra, es Te, te meg mar annal is régebben megvettél.
Es Rebecca, ahogy ketret görnyedt öklét a szája elé szoritva... Istenem én is pont igy éreztem magam (és én is Rebeka vagyok :333)

Köszönöm Neked a vadiúj shipet, aminek hive lehetek.

Neked meg örökké híved:

Aida <3

Raistlin írta...

Drága Aida, sicc Winter Soldier-t nézni -- akarom mondani, nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett a történet, és micsoda véletlen, pont a napokban olvastam újra (győzködve magamat, hogy bármilyen is lesz a Civil War, nem adom fel ezt a párost)
[A Rebeka egy gyönyörű név!]
Köszönöm szépen a szívhezszóló kommentet~!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS