a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2015. július 28.

Kanadai útinapló

Ez most nem fanfiction. Ez most az életem, egy olyan részlete, amiről talán nem gondoltam volna, hogy lehetséges - két hét az Újvilág öreg földjén; két hét Kanadában. Így történt...


1956 


Wesley hat éves. Még nem ez a neve. A budapesti nagykörút fölé zúgó lombó fák hajolnak, és rajtuk hullák lógnak. 
- Furcsa, hogy még emlékszem - meséli nekem. - Nem sok minden maradt meg a gyerekkoromból. Persze, ez nem olyasmi, amit az ember elfelejt. 
Angolul beszélünk. 
A családfám ágait követve Wes az anyai dédanyám testvérének a fia - pocakos nyugdíjas csillogó, kék szemekkel, amik nem emlékeztetnek az enyémre. Van talán valami azonos a mozdulatainkban, és a vérünk egyforma. 
Wes hat éves volt, amikor a nővérével és a szüleivel elhagyták Magyarországot, és Kanadába menekültek. 

2015


Követtem őket.
Elsőnek ők jártak nálunk, amikor tizenhat éves voltam. Másodjára tavaly nyáron jöttek. Wes szülei már nem élnek, a feleségével érkezett. 
- Mindenképpen jönnöd kell. 
Beszéltem a nyelvüket. Elég okak tűnt ez, és az, hogy a családhoz tartozom; egy zajos délután, amíg körbeadogatjuk a gyuláslevest és az Esterházy-tortát, és én felkönyökölve kérdezgettem őket: milyen ott élni? Mit isznak, mit esznek? Milyen színe van az égnek, kis híján kibukik belőlem - amikor először utaztam, gyerekkoromban, Szlovákiába, Horvátországba, Romániába, Törökországba, mindig ott volt bennem a csalódás, hogy bármilyen messzire is mentem, a külföld nem mindig tűnt kölföldnek. A fű végső soron zöld volt, és az emberek (sötét bőrűek és idegen nyelven beszélőek) végső soron, emberek. 
Kölyökként idegen bolygókat vártam és új világokat. 
Azóta persze sokat tanultam - felfigyeltem a finomabb különbségekre és a láthatatlan azonosságokra, London, Skócia, Berlin, kultúra, globális média és világtörténelem. 

Valahol még mindig viking akartam lenni, aki először pillantja meg Grönlandot. 

Kanadát, amit láttak belőle, a vikingek Vinlandnek nevezték el. Most oda igyekeztem. 

S T A R T

Az út: Budapestről Varsóba másfél óra egy légcsavaros gépen; átszállás két óra, utána Torontóig kilenc óra a levegőben egy böhöm Boeingen - a szomszédaim: egy magyar fodrászsrác, akivel beszélgetünk és ropin osztozunk, és egy félig bolond, félig részeg fekete, aki nevetve gesztikulál magának zenét hallgatva, és sört sörre rendel. Előttem egy szláv anyuka két gyerekkel, akiket a derekára szíjazott pórázzal vezet a reptéren. A gyerekek sírnak, és a mögöttem ülő folyamatosan rugdossa a székemet, ideges kis ritmusban. A fülem zúg, és folyamatosan hányingerem van.

Vigyorgok. 

A kötelező mosdóselfie a repülőtéri frizura
minden szemet gyönyörködtető sajátosságával
Új helyek felé tartok. A tudat elég. Újranézem a Kingsmant, elképedve bámulum az Abraham Lincoln, vampire hunter-t a C-kategóriás filmek iránti borzongó imádatom jegyében. Olvasnék, de túlságosan fáj a fejem, a repterek között Amanda Palmer: Art of Askingja van velem. 
Torontóban sztrájk van. Öt órát ülök a terminálban, aztán még egyet, aztán újabb egy órát a gépen, mielőtt elindulhatna. Koromfekete éjszaka van, és nincs üzemanyag, mert az olajcég keveselli a bért, és a légiutaskísérők szolidaritási sztrájkba kezdenek - minden járatot törölnek, de a miénk elvileg mehet majd. 

A sálamba burkolódzva gubbasztok a széken. Mellettem egy kanadai bányászlány beszélget egy fekete könyvelővel, izgatott, zsongó párbeszéd remélt kalandokról és fájó szakításokról, a torkomban gombóc a kétségbeesés. Várni fognak még rám? A mobilomon nincs vonal, rajtuk kívül senkit nem ismerek, egy idegen kontinensen vagyok, és nem találnám meg az utam a termináltól a városig; ha nem váltják át a jegyem, és a gép nem indulhat el, újra nincs pénzem, és talán két estére húzhatnám meg magam egy motelben, ha nem nagyon eszek.

Elkérem a könyvelő telefonját. Rosszul írtam fel Mandy számát, nem kapcsol - egy számjegyet lehagytam sietségemben. Amíg még van wi-fi, ráírok Facebookon, hogy késik a gép - eleve hajnal egyre érkeztem volna, helyi idő szerint. A válaszát nem látom, és felszállunk. 

Az út négy óra. A fények lekapcsolva. Álomba zuhanok, a szám száraz. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy féljek. 

Hajnal három van, mire megérkezem. Nagyjából huszonegy órája vagyok úton, a várakozásokkal együtt - az apró reptéren hunyorgó fények, vonszolom magam után a rongyos bőröndömet. Várakozók hevernek a fotelen, a kabátjukkal letakarva, derengő neon-álomba zuhanva, és én bágyadtan keresem a fotókról ismerős vonásokat. Mandy tárt karokkal lép felém:
- You made it!
A karjaiba zár. Wes átveszi a táskám, és Mandy gyors fotót csinál, hogy a szüleim tudják, rendben vagyunk. Nem győzök szabadkozni a késésért. Csitítanak:
- A lényeg, hogy végre itt vagy.
Az autóba ültetnek. Az utak hatalmasok és üresek. Ide-oda kapom a fejemet: először látok tájat - a terminál ablakán túl csak sötétség volt, a gép ablaka mögött sűrű felhők.
A hajnali derengésben nem tudom kivenni az épületeket, de elsőnek a puszta méretek lepnek meg, a város kiterjedése, a négysávos autósztráda egyenletes ritmusa. 
Megérkeztem. 

CALGARY, KANADA

Calgary Alberta tartomány legnépesebb városa - lakossága 1 096 833 fő, és csodálatosan multikulturális: ázsiai-kanadaiak, afro-kanadaiak és latin származásúak élnek az őslakos eszkimókkal és indiánokkal, no meg persze a bevándorló fehérekkel. 
Budapesten hétszázezerrel több ember él, Calgary területének töredékén.


Bár Kanada a világ második legnagyobb országa Oroszország után, versenytársához hasonlóan nagy része lakhatatlan. Az extrém hőmérsékletek elől az ott élők a szélekre húzódnak és a völgyekbe. Roppant területen szétnyújtózó városokban élnek, a természeti övezetek pedig jóformán érintetlenek.

A tengerszint feletti magasság Calgaryban 1000 méter - Budapestnél mindössze 300. 

Az időjárást a hegyek irányítják. Miközben pakoltam, bosszankodva vettem észre, hogy jóformán óránként változtatták a megjósolt értékeket - egyszerűen nem volt értelme. A szemem láttára ugrott és zuhant tíz-húsz fokokat, és olyan mondatokkal találkoztam, hogy "16 celsiusfok; 9-nek érződik." 
Bepakoltam a lenge nyári ruhától a vastag pulóverig mindent. 
Odaérve megértettem. Calgary sajátos elhelyezkedésének hála az őt övező Rocky Mountains hegysornak van kiszolgáltatva: az ormok néha megfogják a felhőket, és leküldik a meleget - harminc fokra szökik a hőmérséklet, aztán a förgetek átküzdi magát a hegyeken: jégeső és villámlás söpör át a városon, néha meg egy-egy hurrikán. 
- Télen a legfurcsább - mondta Mandy, a kéken derengő sziklákra meredve, félve, mintha valami ősöreg isten cakkos vigyorára nézne. - A hó megül itt márciusig, de vannak napok, hogy jön a meleg... húsz, huszonöt, harminc fok, ledobod a tollal bélelt kezeslábast, és veheted is vissza, mert hirtelen megint mínusz negyven lesz, egy örökkévalóságon át.
- Milyen érzés a mínusz negyven? - kérdeztem. 
Mandy elmerengett. 
- El kell takarnod az arcodat is, amikor munkába mész, és nem nagyon szállsz ki a kocsiból. De nem igazán tudom leírni neked. Mi szerintem már hozzászoktunk, de fogalmam sincs, neked milyen lenne. 
- Olvastam, hogy az ember szemébe fagynak a könnyek. 
- Hát, igen. 
És Calgary még jól járt: délen  helyezkedik el. 

Első nap


A lakrészem
Korán keltem, nyolc körül - túl izgatott voltam ahhoz, hogy aludjak, bár az ébresztőm 13:30-ra volt állítva. 

Saját lakrészt kaptam az áldottan hűvös pinceszinten külön nappalival, fürdővel, gardróbbal és hálóval, ahová boldogan bevettem magam.

Az első reggelim fölött (pirítós, paradicsom és narancslé) családi titkokról beszéltünk. Megdöbbentően könnyű volt őszintének lenni, és mégis olyan természetesnek tetszett.
- Szóóóval - kérdezte Mandy könnyed kíváncsisággal - van valakid?
- Yeah, she's a vet student - mondtam halkan; a she persze rögtön elárulta a nemet, de úgy voltam vele, lesz, ami lesz. Amire nem számítottam: Mandy felbúgott, és az asztalon áthajolva a karjaiba zárt. Wes zavaran nézett föl a reggeli hírek fölül, amit a laptopján olvasgatott. 
- What happened?
- It's a girl! - dalolta Mandy. 
- Oh? Ohh!
Az első napra nem akartak elhalmozni programokkal, amiért én és a jet lagem szívből hálásak voltunk. Rövid sétára indultunk a környéken: a szomszédság rendezett szépsége mint a filmeken. Megemlítettem, mennyire tetszik a kanadaiak kapcsolata a természettel, az a tiszteletteljes és makacs ragaszkodás, ami mindenkit a széles erkélyekre és a roppant verandákra vonzott, aminek hála vallásosan ápolták a pázsitot és fákat neveltek a kertben, aminek köszönhetően egyetlen olyan pázsitot vagy utcarészt sem láttam két hét alatt, ami ki lett volna száradva, vagy befutotta volna a gaz.  - Van egy élőhelyünk kint is és bent is - magyarázta Wes. - Mi így látjuk. A hidegben is kiülünk a kertbe, mindenkinek, aki csak teheti, van egy nyitott tűzrakója, ami köré lekuporodhat a család. 

Mégvalami feltűnt: a kerítések. Egyik sem volt magasabb, mint egy méter. 
- Egy méter azért elég magas - mondta Mandy. 
- Bezzeg amikor Magyarországon voltunk! - füttyentett Wes. - Minden csupa fém és vas és tüske, és látogatóba mentünk Karcsi bácsihoz, emlékszel, Mandy? Be volt zárva a kapuja! - Amikor nem lepődtem meg eléggé, tovább magyarázott: - Tudta, hogy vendégségbe jöttünk, és bezárta a kaput! Ott ugatott ránk az az abszurd rongykutya... puli?
- Igen, puli. Mi be szoktuk zárni a kertkaput.
- Az ajtót mi is bezárjuk - igyekezett tisztázni Mandy, majd némi büszkeséggel hozzátette: - Riasztónk is van. 
- A kerítés csak arra jó, hogy a szomszéd tudja, melyik a te telked, és melyik az övé. 


A szomszédság, ahol mindenki tudja, melyik telek az övé


Voltak kiállítva megrendelhető házak is, ami, ha tetszik, felépítik ott, ahol laksz. Egész Kanada tele van velük, ami azt illeti: mintha létező házakat nem is nagyon adnának el.


Az illatok fantasztikusak voltak: friss, fás szagott hozott a langyos szellő. Wes és Mandy mindenkinek köszöntek, akikkel összeakadtunk - azt hittem, ismerik őket, mert kisközöség, meg minden, de tévedtem. Megálltak megdicsérni az egyik lakó antik tűzrakóhelyét, és egyértelművé vált, hogy akkor találkoztak először. Kényelmesen kérdezgették a terveiről, hogy hogyan akarja felépíteni a kertjét, vitatkoztak a mesterséges fű előnyeiről és hátrányairól, később pedig egy elvágtató kisgyereknek mondta oda Mandy boldogan: 
- Tetszik a pólód! 

A sztereotípia, miszerint a kanadaiak már-már bizarr módon nyitottak és barátságosak, a szemem láttára igazolódott be rögtön az első napon.

A tóhoz andalogtunk, ami körül szitakötők lebegtek, és kacsák úsztak lassan a csillámló vizen. Egyszerre besötétedett - olyan hirtelen, mintha a lámpát kapcsolnák le. Egy hatalmas viharfelő terpeszkedett el az alacsony egen. Hazasiettünk, amikor esni kezdett, hatalmas, kemény, szapora cseppekben. Begyújtottunk a kandallóba. Jobb most bevallanom, hogy majdhogynem teljes kanadai tartózkodásom alatt fáztam; amíg ők nyarat kiáltva boldogan kiözönlöttek a kertbe, én többnyire a verandán ültem pulóverben egy pokróc alatt, és kellemesen dideregtem. Megmosolyogtak érte, és suttogva mesélték az ismerőseiknek: 
- Az a pokróc folyton nála van.
- Te fázol? - kérdezték tőlem erre rendszeresen. 
- Igen! - feleltem boldogan és lelkesen.
- Azt mondja, Budapesten harminchat fok van - újságolta Wes egy katasztrófaturista örömével.
- Harminchat? - hüledeztek a vendégeink.
- Egész héten - ragyogtam. - És fel fog menni egészen negyvenháromig.
- Mi? Az lehetetlen. Ti hogyan éltek?
Utólagosan is elnézést kérek.

Ródeót néztük a tévében - élő adás ment, azon a városrészen jégeső takarta be a terepet, mintha a hó esne.

Viharfelhők a szembeház fölött

A lányuk, Lisa átugrott, hogy kipróbáljuk a túrótorta-muffinokat, amiket készített, mert nem volt biztos benne, hogy jól sikerültek. Élből megölelt. 
- Ha nem jók, akkor majd úgy teszek, mintha maradék lenne - közölte. 
A munkamorál újra és újra lenyűgözött ottartózkodásom során: amit a tanulmányaimból tudtam, a reklámokból sejtettem és az ilyen apró, mindennapi példákon vettem észre. Mindenki büszke a kemény munkára, amit végez, és a végeredmény tökéletes kell, hogy legyen. Bár vasárnap volt, bárkivel akadtunk össze aznap, az dolgozgatott valamin, házimunkától az építkezésig. Az összes hirdetés a professzinalizmust éltette az általam megszokott "így úszd meg három egyszerű lépésben, hogy bármit is csinálnod kelljen" helyett. 

Vacsorára rákot ettünk (én életemből először), aztán két shot tequila jött - Mandy szerelmes Mexikóba, a kanadaiak többnyire ott nyaralnak; egy pohár Fine Albertian whiskeyvel is megkínáltak. 
Az alkoholnak hála végre elálmosodtam. Florence + the Machine-t hallgatva kipakoltam a táskámból, és Wes megneszelte, hogy az áramátalakító, amit hoztam, túlforrósodott. 
- Az nagyon nem jó - közölte, és az egész házat átforgatta, hogy egy működőképeset találjon nekem. 
Alapvetően azt vettem észre, hogy mindenki a kezét-lábát töri, hogy segíthessen - nem csak nekem, hanem bárkinek, aki bajban van. Elvégre, a társadalom így működik, és így halad előre: talán van benne valami szentimentalista idealizmus, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy bántam. Tanulni akarok belőle.

Második nap
BBQ és titkos tragédiák


A piac és a Bosszúállók új tagja,
Uborkaember.
Hajnal ötkor keltem, hogy tudjak beszélni a hazaiakkal. Reggelire franciapirítós füstös juharsziruppal. Az italboltba mentünk, hogy bevásároljunk a délutáni BBQ-ra; minden címke kreatív volt és/vagy kurva vicces. Én felmarkoltam pár Guiness-t és egy üveg scotcht, amíg Wes hosszan teketóriázott a baconos vodkával(!) és a tokaji borral. Az ott dolgozó lány megjegyezte, amíg a sorban állva vártunk rá: 
- És még a nőkről mondják, hogy nem tudnak választani. 
Mandy elcsacsogott vele, amíg Wes meghozta a döntését. A kanadai közvetlenség következő példája a piacon ért: én a magam részéről megszoktam, hogy minden a szemnek és semmit a kéznek, és hogy mindennek ára van, az ingyen kitett kóstolónak is - a falnak lapulva araszoltam, nehogy az árusok azt higgyék, venni akarok valamit, és nekem rontsanak az ajánlataikkal. 

Ez nem történt meg. 





Kanadában valahogy semmit sem akarnak eladni neked. Kanadában hagynak vásárolni. Mandy és Wes, a többi vásárlóhoz hasonlóan, lélek egy nyugalommal tapogatták a portékát, és az olyan gyümölcsökbe is belekóstoltak, amik nem voltak mintának kínálva, olyan pultoknál, ahol végül semmit sem vettek, és senki se rontott nekik ököllel. 
Ittam egy indiai chai lattét és a mennyei péksütemények örök élvezetébe temetkeztem (istenem, az ízek) míg Wes töredelmesen bevallotta, hogy a gyümölcsök azért nem olyanok, mint Magyarországon, mert bár British Columbiából importálják őket, még ott sem kapnak elég napsugarat. 
- Visszasírom a magyar barackokat - mondta. - Azoknak leve van
Mandy vérszemet kapott, amikor kiszúrta, hogy az egyik helyen magyar paprikát árulnak. 
- LECSÓ LESZ - közölte szenvedéllyel, ahogy két marokkal a szatyrába szuszakolta őket. 

Lisához menzünk, aki a rendelkezésemre bocsájtott pár hoodiet és kabátot, mivel némileg felkészületlenül érkeztem. Örök barátságot kötöttem a kutyájával, Chloéval, aki
  • imád focimeccset nézni (a tekintetével követi a labdát, és csóválja a farkát)
  • totál hülyén ül (a hátsó lábait kinyúlva)
  • és legalább fél órán át nem tudja türtőztetni magát, ha meglát 
Sajnos tragikusan eltépett minket egymástól a távolság és a sors
és csak pár lesifotó maradt Mandy jóvoltából


A teljes csapattal és a vásárolt javakhoz elindultunk Evelynhez, Wes nővéréhez, egy családias BBQ-ra. A hely olyan volt, mint egy horrorfilmbe illő babaház: minden felületen csipke és porcelán-tárgyacskák. Átjött még egy szakajtó rokon, és valami megint érdekes lett: soha, senki, semmilyen körülmények között nem kiabált a gyerekeivel - a lábaim között cikázó 1-5 évesekkel feltűnő volt a csend. (Erre a megfigyelésemre a későbbiek is ráerősítettek, áruháztól a fesztiválig.) A szülői technika lényege, hogy a távolból állandóan gondosan figyelik tőle, de hiányzik az az állandó eztnecsináld-aztnecsináld-mármegintmitcsinálsz irányítás, amit megszoktam, minden legfeljebb javaslat formában érkezik: 
GYERMEK: *meg szeretné enni a füvet*
SZÜLŐ, SZELÍDEN: Nem lesz finom.
GYERMEK: *megeszi a füvet*
GYERMEK: Bleee!
SZÜLŐ, MOSOLYOGVA: Mondtam, hogy nem lesz finom.
GYERMEK: *többé nem eszik füvet* 

Mindenkit nagyon érdekelt, ki vagyok, mit csinálok, mik a terveim a jövőre nézve, milyennek találom idáig Kanadát, hova tervezik venni, és mi a szakvéleményem a görög válságról és az euró állásáról - mivel Európából érkeztem, biztosra vették, hogy naprakész tájékozottságom van a földrész minden híréről, ami hozzájuk elevickél, és mérvadóbb a véleményem a tévés riporterekénél. 
(Aznap este az időm java részét európai hírportálokon töltöttem és próbáltam rájönni, miről beszélnek.) 

Amit még tudni akartak, hogy miben hoz haza Magyarország olimpiai aranyakat, és melyik sportágra érdemes figyelmet szentelni. Javasoltam a vízilabdát és csalódás hírét hoztam a focival. 
Kanada tomboló sportmániája a megfigyeléseim szerint szoros összefüggésben van az ország munkamoráljával és abban a szilárd hitben, hogyha egy indivídum elég keményen dolgozik, a világon bármit elérhet, a diadala pedig a teljes társadalom győztese lesz. 

Evelyn és a férje, Jimmy a '60-as években Magyarországon jártak, és lobogó lelkesedéssel mutatták nekem a fotókat - nagyon különös volt emlékképek formájában látni a saját hazámat, és persze, a saját anyámat, aki akkor tizenöt éves volt. 

Az egész család összegyűlt a (részemről szigorúan vega) BBQ-ra, csak egyvalaki hiányzott: Jesse. 

Jesse Jimmy és Evelyn kisfia volt, kópé kölyök, tizenegy éves. Egyedül játszott a hátsó kertben, a kertben, ahol ültünk. Ahogy szaladt, a sufniról lelógó kötél a nyaka köré tekeredett. Az édesanyja találta meg, a munkából hazaérve. Semmit nem tehetett érte. Órák óta halott volt. 

A nyomai mindenhol ott voltak a babaházban - fotók és anyák napi ajándékok, cetlire firkantott üzenetek, "sétálni mentem, 15 perc múlva otthon vagyok." Elnéztem a nővérét a családjával, a férjével és a két kisfiával. Az élet ment tovább, de az idő megdermedt az otthonában. 

Jimmynek és Evelynnek egy beat-duója volt, amivel állandóan turnéztak az országban és Európában. Most mindketten egy gyerekkórházban dolgoznak. Jimmy megmutatta a bakelit-albumaikat: 
- Evelyn nem énekelt többet. Azt mondta, amikor a kisfiunk meghalt, meghalt a zene. 

Harmadik nap
A városban


Calgary központja felhőkarcolók és sugárutak ide vagy oda, meglepően otthonos. Bár a Stampede örömére az utca telve volt táncoló cowboyokkal (akik engem is berántottak egy jiházó körtáncra) és büszkén lovagló indiánokkal, a tömeg nem volt fojtogató. A helyi közösség gyűlt össze egy nagy, közös reggelire a nyitott téren: a rögtönzött színpadon egy helyi countryrock banda játszott és egy tizenéves kisfiú hegedült. Volt palacsinta-elkapó bajnokság, jelmezes felvonulás, szekerek és minden, mi kell. 

A boltokat és butikokat járva egy újabb kanadai jellegzetességre lettem figyelmes: mindenki mindent megtett, hogy egyetlen társadalmi interakció se legyen kellemetlen - pedig híres vagyok arról, hogy valamelyik íratlan szabályt elbénázom, és még nem hevertem ki Camden Town kínjait Londonban, ahol minden második butiknál sikerült valahogy beégetnem magam. 

A fejemben természetesen kényszeres összehasonlításokat végeztem Calgary és az általam ismert világvárosok között. Berlin monumentalitását kenterbe verte, mint ahogy azt vártam, de az meglepett, hogy Londonra még véletlenül sem emlékeztetett.  Az épületek tisztes távolban álltak egymástól, így minden utca és tér széles volt, hatalmas és nyitott, örökös rálátással a fesztelen, kék égre, és bár az ünnepnapok miatt nagy volt a tömeg, ez nem érződött, mert... elfértünk. Ezt föl is vetettem Mandyéknek. 
- Még nem voltam Londonban vagy Németországban - mondta Mandy -, de ami Európában megy, Budapest, Velence... őrület! El se férni az utcán! 
A magam részéről hiányoltam a szűk sikátorokat és az összeboruló régi-régi homlokzatokat, de teljesen fellelkesített Calgary újszerűsége - amit 360 fokban csodálhattam meg, ugyanis fölmentünk a Calgary torony tetejére.


 Azok a kis pontok a lábam alatt autók amúgy.


Körbefotóztam a várost a magasból, és közben az ingyenesen osztogatott audiokommentárt hallgattam. Részem volt abban a tapasztalatban, ami minden európait megmosolyogtat:
- Az az ódon épület már legalább nyolcvan éve áll - zengte büszkén a bemondó. 


Beültünk enni a helyi plázába, amit makacs turistaként körbefotóztam. Egy hatalmas kertet alakítottak ki a helységben, hogy az étkezés kényelmesebb legyen, és a folyosókan elég szélesre szabták ahhoz, hogy kényelmesen elandaloghassanak egymás mellett a szatyrokkal megrakodott vásárlók. 

Aznap este korán feküdtem le, és elmerengve bámultam a plafont egy darabon. Az életminőség Kanadában csodálatos - minden tiszta, és a lehető legkényelmesebbre van szabva. Talán nincsenek lélegzetelállító szépségű emlékművek, de a modern épületek előnye, hogy megfelelnek a modern igényeknek. A táj csodálatos és dinamikus, gördülő dombokkal és lehetetlen, üde zölddel, szabadon legelő lovakkal és tehenekkel - mindez a városban. Nem próbálták meg kiszorítani a természetet. Köréépítkeztek. Nagyon tetszett ez a mentalitás, de a szívem még mindig az én zsúfolt Londonomért zsongott és a mocskos kis Pestemért; és rendben is volt ez így - látogatóba érkeztem, nem örökre. Felesleges a helyek között ranglétát felállítani, hogy mi a jobb, de meglepett, hogy a honvágyam a lerohadt, málló pesti gangokra vonzott, a hűvös kapualjakba éjszaka, a csörömpölő villamosra. Persze, alig hiszem, hogy van még, aki Magyarországra gondolva búzamezőket lát és gémeskutat. 

Negyedik nap
Állatkert


Calgary állatkertjébe mentünk, és úgy rápörögtem, mint egy kiskölyök. A felfedezéseim a következők:

  • amilyen jól úsznak a pingvinek, olyan szarul énekelnek
    (példa:
    ÉN: Szia!
    PINGVIN: ÜÜÜÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖHHHHHHHHHH)
  • onnan lehet észrevenni, hogy melyik ágon van a bagoly, hogy melyik ág alatt vannak egérhullák 
  • a hegyikecskék hatvan fokban másszák meg a falat és sót nyalogatnak. nagyon vágyják ama ásványi elemet. 
  • a páva személyes tere fél méterig terjed, amibe lazán belegyalogolhatsz 
  • nem minden fekete medve fekete 
  • a nem fekete fekete medve profi fáramászó, úgyhogy ennyit a túlélési esélyeimről
  • a szurikáta figyeleméhes jószág



A kifutók hatalmasak voltak és jól dekoráltak; hűvös, ragyogó nap volt, az állatok békében pihengettek. Mindent megtettem, hogy tartsam a tiszteletteljes távolságot, és hagyjam pihenni vagy rejtőzni őket, és talán pont ezért volt olyan varázslatos minden pillanat, amikor mégis kapcsolatba léptek velem. A vízilovak egy hatalmas akváriumban úsztak, bukfenceztek és prüszköltek a látogatóknak, bár egy elkerített, privát kis részük volt; a már fent említett szurikáták kíváncsian pózoltak, és amin felvetted a szemkontaktust egy állattal: érdeklődés, felismerés - közöny alig. Talán naiv vagyok, de nem láttam rajtuk a bezártság letargiáját, ami elmondhatatlanul megnyugtatott. 

A dolgozók valódi angyalok. A grizzlyk gondozója a hatalmas kerítésen át dobált be húst és gyümölcsöket. Egy testvérpár izgatottan kérdezte tőle:
- Miért nem mehetsz be?
- Mert elkapna - felelt kedvesen és türelmesen; a hangja csilingelt. - Mi lesz velem, ha elkap a medve? Nem, köszönöm szépen; neki is mókásabb, ha meg kell találni a táplálékot, és figyelünk rá, hogy eleget egyen, de engem ne. 

Létrehoztak egy dino-parkot is mozgó, ordibáló dinoszauruszokkal. Bár szándékosan és látványosan mű volt mindegyik, mégis volt valami fantasztikus abban, ahogy előhajoltak a hatalmas park fái közül. Ha hunyorítva nézted, elhihetted, hogy éppen találkozol eggyel. 
Állt mellettem egy négy éves kissrác, aki az első T-rexnél aggódva összevonta a szemöldökét. Az anyukája azt kérdezte:
- Félsz? Minden rendben?
- Ide jövőre jövünk vissza - döntött a kisfiú, és óvatosan eloldalgott, amíg a T-rex az apró karjaival utána kapott. 










Hazafelé beugrottunk egy magyar delibe, ami (persze) olyan különlegességnek számított, mint nálunk egy egzotikus csemegebolt. Bár Túró Rudiból és Erős Pistából föltankoltunk, nem akartam bevallani Wesnek és Mandynek, hogy az áruk többsége nem magyar, hanem török, horvát vagy lengyel. 
Szaktekintélyként Mandy lecsóját is tesztelnem kellett, amíg kanadai főzőműsorokat és Judge Judyt néztünk a tévében. A Túró Rudit boldogan rámolták a mélyhűtőbe, és megdöbbenve értesültek, hogy igazából nem jégkrémként fogyasztandó. 

Ötödik nap
Western-fesztivál 


Szerdán izgatottan indultunk a Stampede fesztiválra - a keddi jegyeinkkel. Elnéztük a napot, de a dolgozók a kezüket-lábukat törték, hogy ne legyen probléma velőle.
- It was a genuine mistake - mondta a jegyzedő lefordíthatatlanul. - You shouldn't feel bad.
Ezzel az egyik kedvenc kanadai tulajdonságom örök tanujelét adta: a társadalmi kellemetlenségek nem kerülendők, hanem megoldandóak annak a szellemében, hogy mind együtt vagyunk ebben a játékban; és mind pofára esünk néha, szóval segítsünk felállni annak, aki épp a földön van.

Csendben aggódtam, hogy nem fogom jól érezni magam. A Stampede egy fantasztikus és bombasztikus parádé, karnevál és fesztivál vidámparki terepen a Western jegyében - tomboló szórakozás minden korosztálynak és könnyű kínszenvedés a hozzám hasonló introveltáltabb alakoknak... hittem én. Ilyen kellemesen sem estem még pofára.



If this video doesn't make you want to get down to Stampede Park then we don't know what will.
Posted by Calgary Stampede on Satarrrday, Jul-aye! 4, 2015
A levegő forró volt és száraz, a színek vibrálóak, vidám hangok nyüzsögtek. Boldogan vesztem a tömegbe: bárhányan is voltunk, nem tolakodtak vagy lökdöstek.
Az indián faluba tett látogatás furcsa volt. Nem tudtam szabadulni a szégyenérzettől, miközben egy olyan kultúra csodálatos maradékait néztem, amit a fehér ember rombolt le. Ez a vétkem és az örögségem. Kanadában persze jobb a helyzet - mármint ha a hódítás lehet valaha is "jobb" vagy "szebb": a népirtás mértéke meg sem közelítette a Dél-Amerikát leigázó és a későbbi Államokat elfoglaló bevándorlók pusztítását. A Kanadába települtek inkább egyezkedtek. Az őslakosok (a különféle indián törzsektől az eszkimókig) hatalmas földeket birtokolnak, és elsőbbségi joguk van a legjobb talajhoz. Adót nem kell fizetnie egyiküknek sem. Csekély vigasz talán, de azért valamicske.

A faluban összefutottam a királyi hegyirendőrség egy tagjával, aki Magyarországról érkezett. Épp csak egy mosolyt válthattunk, annyian sorakoztak hozzá fotóra.

Megnéztük az Álomházat: egy újabb kanadai hobbi a szerencsejáték, amiben - úgy tűnik - mindenki nyakig benne van. Hisznek a szerencséjükben és annak az igazságosságában, hogy mindenki nyerhet: valami sziporkázó lelkesedéssel töltik ki a lottó-szelvényeket és neveznek házakért, kocsikért, motorokért, hajókért és kuponokért, döbbenetes mennyiségben. A nyertesek címlapsztorinak számítanak a hírekben, és a köztudatból egyszerűen hiányzik a savanyú irigykedés a könnyen jött pénzre, a felfogás inkább ez: "megérdemlik, mert én is megérdemelném." 







A hírekről szólván... valaki úgy próbált eljutni a Stampede-re, hogy egy műanyag kempingszékre sok-sok színes héliumballont erősített. A trükk működött: boldogan lebegett a Stampede közelébe, és egy réten szállt le. 
Bár a tömeg ünnepelte, a rendőrség nem értékelte. Mivel egészen a légvonalakig emelkedett (és integetett a repülőgépeknek) többek életét veszélyeztethette volna, a magáét is beleértve, egy sikertelen landolás fenyegetéséről nem is beszélve.




A Stampede-en étkocsik versenyeztek a látogatók kegyeiért a lehető legabszurdabb ételekkel: fagyasztott torta pálcikára tűzve, rántott oreo, fánkos fagyi, gigantikus hagyma, tornyozott hamburgerek és ragyogó cukorba forgatott alma. Nem voltam kalandvágyó hangulatomban, így maradtam az indiai konyha megszokott izgalmainál, aztán végiglátogattam az állatsimogatókat és az istállókat, ahol a versenylovak várakoztak az esti fogatmeccsre. 

Beültünk a Cirque Éloize West Side Story (ti. Rómeó és Júlia) ihlette modern cirkuszi előadására - a székem szélén ültem végig, a körmömet rágva. Ha egy előadó megbotlott vagy kihagyta a ritmust, a közönség csak még hangosabban éljenzett nekik. Itt hagyom a Stampede-en is bemutatott előadásuk előzetesét, mert szavakkal nem tudom leírni, és még mindig beleborzongok, ha eszembe jut. 




Az előadás után belevetettük magunkat a piacba, ami elsőnek abszurdnak tűnt - mégis ki vesz jacuzzit, hajvasalót vagy masszázsfotelt egy rodeó-shown? Mint kiderült, rengetegen. 
Órákon át nézelődtem és vásároltam, és felfigyeltem egy újabb sajátságosan kanadai jelenségre: a pénz nem számít tabutémának. A nyakláncok közt válogatva egy hölgy odalépett hozzám:
- Ezek öt dollárba kerülnek, azok tízbe: szóval ezek az áraink. - És magamra hagyott. 
Egy másik standnál igyekeztem tapintatosan megkérdezni Wes-t, hogy drágák-e a sálak. Az előadó meghallotta, és őszintén megfontolta:
- Nem hinném, hogy drágák - mondta a legkisebb él nélkül. - Ha valami olcsóbbat keresne ugyanezzel a mintával, vannak fülbevalóink is. 
Amikor egy köpenyt próbáltam, a Hudson Bay eladói boldogan körbeálltak:
- Igazán jól áll, nagyon a te stílusod!
Eddigre már tapasztaltabb voltam a kanadai üzletpolitikában, szóval őszintén megvallottam:
- Mivel selyem, ezért elég magas az ára ugye, és félek, hogy túlságosan aggódnék érte, ha hétköznapokra hordanám. 
- Van, hogy spórolni kell, és van, hogy nem - hagyták helyben. 
Sehol sem találkoztam azzal a tukmálással, amit Európában (pláne a hazámban) megszoktam. Itt valahogy az az általános felfogás, hogy ha rá kell erőltetni valakire egy terméket, akkor az nem is jók: ők pedig hisznek a portékájukban. 
Megvettem a köpenyt. 

Stampede életképek
A forgatag után beültünk egy hűvös, csendes borkertbe, aztán körbesétáltuk a festménykiállítást - és már meg sem lepődtem, hogy galéria is van a Stampede-en, és hát - legyen elég annyi, hogy a művészetről való fölfogásuk is más.
- Nem tetszenek? - kérdezte aggódva Mandy.
- Európai vagyok - magyaráztam. - Rembrandt, Botticelli, Van Gogh és Dalí, mi ebből indulunk ki. - Előzékenyen hozzátettem: - A kultúránk talán kissé sznobbá tesz.
A kanadai képzőművészet lényege inkább az, hogy megpróbáltad. A végeredménynek magadhoz képest kell jól sikerülnie, ami biztos nagyon egészséges, meg minden, de nem valami kellemes a szemnek.
- De az sem tetszik? - mutogattak hüledezve egy következő bekeretezett... képződményre. - És az sem? Az sem?!
- Ha hazaértünk, szóljatok, hogy guglizzam le nektek Munkácsyt.


Elérkezett a fogatverseny ideje, ami a Stampede leglátványosabb és legvitatottabb sporteseménye: a lelátók megtelnek a nyaktörő mutatványhoz, ahol a hajtóknak négy lovat és egy böhöm, fedett szekeret kell irányítaniak csapatukkal - időre, gyorsaságra és vérre megy, hiszen állandóak a balesetek. Mi megúsztuk nélküle, bár az egyik ló megbokrosodott - a versenyzőt rögtön ki kellett állítani, de a tömeg ugyanúgy tombolva éljenzett neki. Az egész Stampede-ben talán ez a szorosan összetartó közösség tetszett a legjobban: nem volt semmi könyökdörzsölés és hátbaveregetés, egyszerűen csak összegyűlt egész Calgary (és számos vendég) hogy együtt jól érezzék magukat, és mindent megtettek, hogy ne rontsanak bele más örömébe. 

A záróműsor lélegzet nélkül hagyott. A hatalmas színpadot traktorral vontatták a lelátókhoz, és utána megkezdődött a csoda: ünnepeltek mindent, ami Kanada, humorral és pompával - mazsorett-táncos gyerekek robogtak be egy életnagyságú vonaton klasszis swing-ütemekre, volt interaktív kérdőív, stand-up comedy, éneklés Céline Diontól egy fél percnyi Justin Bieberig, ami után az egész ország elnézést kért, látványos kosárlabda mutatványok technóra, némi elmaradhatatlan country-muzsika, főhajtás a YouTube-bajnok kanadai űrhajósnak, aki a föld körül keringve forgatja videóit, voltak akrobaták és zsonglőrök, és ott volt a leírhatatlan. A barátaimnak utólag ezt mondtam: 
- Szerintem nem volt fair a többi fellépővel szemben, hogy az indiánok varázsolhattak. 
Az egyik kedvenc együttesem, a Tribe Called Red számára táncoltak, ami a hagyományos indián kántálást övezi a technológiával és a dobokkal.   Ahogy a táncosok lépkedtek rá, színes tollaik keresztülúsztak a sötétségben, és átlényegültek: bár meg sem közelítette ez egy valódi pow wow dobkör-rituálét, mégis a szemem láttára változtak át valami állativá, valami, ami nagyobb, mint az ember, mintha ősöreg szellemek szállták volna meg őket. A szemem megtelt könnyel és a szám tátva maradt. Nem tudtam koncentrálni a következő fellépőkre - pedig balett volt, a kedvencem -, olyan mértékben felindultam. A pompás tűzijáték idejére már sírtam. 
Hazafelé Mandy félénken megkérdezte: 
- Megfelelt?
Sikítottam: 
- Most VICCELSZ velem!?

(szívből ajánlom olvasás közben a háttérbe 
meg az élet minden pillanatába)


Hatodik nap 


Otthon maradtunk, hogy kipihenjük a Stampede forgatagát - este élőben néztem a Hannibalt a tévében. Az élmény összehasonlíthatatlan volt az online megtekintett részekkel, és Mandyék utána hősiesen tűrték, hogy az este további részében egész végig csak arról beszéljek, hogy "mennyire istentelenül fantasztikus volt már ez az új epizód, ti nem nézitek? oké, szóval a harmadik évadnál vagyunk, és hannibal - bárányok hallgatnak megvan? - elszökik firenzébe, de will - aki egy profilozó - utána megy... láttátok a vörös sárkányt? na, abban az edward norton játszotta, de itt  a hugh dancy alakítja, tudjátok, aki a claire danes férje... ISTENEM A HANNIBALT A MADS MIKKELSEN JÁTSSZA AKI A LEGJOBB SZÍNÉSZ EURÓPÁBAN, NEM TUDOM ELMONDANI, MENNYIRE JÓ." 

Itt pedig most megragadom a soha vissza nem térő alkalmat, hogy hasonló zagyva lelkesedéssel prezentáljam Kanada kincseit.

Sajátságos nyelvi elemek 

  • holy molly! - alkalmazható és alkalmazandó minden élethelyzetre, legyen szó kellemes meglepetésről vagy a legmélyebb iszonyról és felkavaró tragédiáról. 
  • ...eh? - olyan kérdések végére való, melyik nem igazán kérdések, és ennek szellemében beilleszthető szinte bármely mondat végére, amire azt akarod, hogy a beszédpartnered reagáljon
  • boy, oh, boy -  a "hajajaj" megfelelője
  • sigh - sóhajtás helyett szépen artikuláltan ki kell ejteni a "sóhaj" szót
  • no kidding! - egyetértő reakció 
  • genuine - a brit és az amerikai kiejtése /dʒɛnjʊɪn/ ti. dzsenjuin, ami oké. a kanadai kiejtése dzsenuájn, ami nem oké, különösképpen azt tekintve, milyen gyakran használják. 

Kanadai találmányok, 
melyek amúgy sok mindent elárulnak az országról

  • hóeke
  • mogyoróvaj
  • Canada Dry
  • instant krumplipüré
  • walkie-talkie
  • atomóra
  • radar
  • gázálarc
  • robotikus kerekesszék
  • hófúvó
  • ködduda
  • kosárlabda
  • jéghoki
  • inzulin
  • szemeteszsák
  • tojástartó karton
  • az első havi gépjármű, a snowmobile


Hetedik nap
A dinoszauruszok földjén


A Badlandshez mentünk, ami a Jurassic Parkból ismerős lehet, és ami hűen bemutatja a kanadai helynévadás letargikus, lemondó hagyományát. Az odaúton aludtam, mert hajnal ötkor keltem a Hannibal feliratozásához. 
Amikor elaludtam, a hepe-hupás kanadai rétek voltak körülöttem a sárga virágokkal, legelő lovakkal és csilogó tavakkal. Amikor felkeltem, vulkanikus, fekete völgy zárt körbe minket. 
- Isten hozott Badlandsben. 
Néha elfelejtem, milyen öreg a föld: a puszta por, amit tapodok, az égbolt, az óceánok. Jóval előttünk itt voltak.
És páran elmentek - tájak és lények, amiket soha nem látott emberi szem.
Természetes folyamat. A Föld folyamatosan pusztít és teremt. Azt hiszem, lassan a végünket járjuk mi is - mindig az extrém időjárásváltozás hozta a fajok kipusztulását; az volt a meteor átka, az volt a jégkorszak kára. Kíváncsi vagyok, ki jön majd utánunk. Kíváncsi vagyok, hová megyünk majd.

Érdekel, milyen lehetett a dinoszauroszoknak. A levegő más volt, párás és forró, de ugyanazokat az utakat követték, amiken most én mentem végig. Itt éltek, pontosan itt, Albertában, itt jártak-keltek, és itt haltak meg.

Royal Tyrell Múzeum

A maradványaikat szerencsés véletleneknek hála találták meg. Apa és fiú, ahogy horgásznák. Iskolás kölykök, akik hatalmas, fekete csontokról meséltek a tanáruknak. 
A kiállított leletek többsége egyben maradt meg - nem volt szükség a pótlásra: a föld, a kövek az utolsó porcot is megtartották évmilliókon át. 


Amikor szemtől-szemben álltam egy T-rex csontvázával, egy sötét szobában (ez a sötét bársonyos volt, és az emberek olyan halkan mormoltak, mint akik szent helyeken járnak) - szóval ott álltam, és le kellett guggolnom, mert nem tudtam talpon maradni, és elkezdtem sírni. Nem tudtam elviselni a szépségét. (És ez különös, mert ahogy az indiánok tánca, a világűr vagy a balett, a legtöbbször a szépség ríkat meg.) 

Fénylő kapuk kötötték össze a tárlatokat, mintha az idő féregnyúlványain sétálnál keresztül. Tanulunk persze erről az iskolában, a korokról és az éonoktól, de ott állni tőlük karnyújtsányira egészen más. Két és fél órát töltöttünk ott, ahogy körbevándoroltam és belevesztem a régi világokba, tengertől a talajig. Hihetetlen tiszteletet és hálát érzek mindazok iránt, akik ezt a kiállítást lehetővé tették, és itt jön a java - a múzeum csak egy elhanyagolható hányadát állította ki az Albertában talált dinoszauroszoknak. Többségüket raktárokban és laborokban őrzik, és nem egy magántulajdonban is megtalálható; és még ki tudja, hányan (hány ezren és hány százan) vannak a föld alatt. 

Hazafelé vigyorogtam az izgatottságtól, és ficeregtem a helyemen. Olyan különösen éreztem magam: ugyanezen az úton érkeztünk, de mégis másnak tűnt, mert megváltozott ember voltam. Mert találkoztam a dinoszauruszokkal.



Megálltunk egy sajátságosan megalomániás üzletnél, ami hűen mutatta az észak-amerikai "minél nagyobb, annál jobb, és legyen a nagyobbnál is nagyobb" felfogást. Feltartva egy vödör kecsapot követeltem Mandytől, hogy magyarázza meg, miért jó ez.
- Olcsóbb. Csak egy kicsivel több pénzért sokkal-sokkal többet kapsz.
A sajátságos hangulatom révén elmerengtem ezen. Miért van az, hogy a magyarok megelégszenek a pont-eléggel? Mert ez az, ami nálunk illik, nem? Hogy megvagyunk. Kijövünk. Eléldegélünk. Bármi pluszt gyanakodva nézünk, mert felesleges, és megoldható nélküle - pedig nem arról van szó, hogy a kanadaiak kivágják a kukába a csipsz felét, csak mert akkora a zacskó, mint egy jól megtermett ötéves gyerek. Elfogy, csak lassabban fogy el. Egy magyar azt mondaná, a közepes zacskó elég lenne. 


Nyolcadik és kilencedik nap


Ezeket a napokat családi körben töltöttem; ismét BBQ-ra csődültünk össze, ami kötelező kellék egy Észak-Amerikai háztartásban.
Eddigre már közepesen értelmesen tudtam beszélni a görög válságról, amit minden új ember bemutatásánál meg kellett tennem.
A házastársaktól mindig azt kérdeztem, hogyan ismerkedtek össze. Ekkor tudtam meg Mandy és Wes történetét; Mandy szabályosan hörgött. 
- Elvitt kajakozni - mondta vádlóan. 
- Az romantikus! - védekezett lesz. 
- Nem tudsz kajakozni - vetette a szemére Mandy. - Beleborultunk a tóba! Az első randevún! Tíz perc alatt! Jéghideg volt, és ronggyá áztam!
- Szó nélkül kiúszott a partra - sóhajtott Wes nosztalgikusan. 
- Ő meg még képes volt levezni a távot, ha már egyszer kibérelte a hajót - zsörtölődött Mandy -, és csak azután jött hozzám vissza. 
- Működött - mondta Wes elégedetten. - Végül csak feleségül vettelek! 

fotó: twitter

Az egyik kedvenc kanadai sztorim, a torontói mosómedve története is azokban a napokban került a hírekbe. 
A mosómedvét egy autó ütötte el, bár nem volt látványos sérülése. A lelkiismeretes gázoló megállt, kivonszolta az út szélére, és hajtott tovább - a mosómedve a zebra előtt hevert, várva, hogy a hatóságok elszállítsák.
És várt. 
Bár többen telefonáltak az ügyeletes szerveknek, senki nem érkezett - ami Kanadában kellőképpen hallatlan ahhoz, hogy kész kis sztori kerekedjen belőle. 
Elsőnek csak egy szál virág érkezett. A gyászoló kitette a fotót twitterre.
Aztán a csokrok következtek.
Valaki az elhunyt állat apró kezébe egy cigarettát helyezett.
Kiálítottak egy képet, írtak búcsúkártyákat és nekrológokat. 
Az éjszakát mécsesek fénye ragyogta be. A helyi lakosokat arra kérték, hogy estére hagyják nyitva a kukáik fedelét az elhunyt mosómedve emlékére. 
Este hatkor jöttek meg a takarítók, akik örök nyugalomba helyezték. Az emberek még mindig folyamatosan érkeztek a helyszínre, ahol fölfestették a tetem helyét, és gyertyákat gyújtottak. A mosómedve neve az Úrban Conrad lett.
Mit mondjak? Kanada. 

Conrad emlékére - barát. szomszéd. mosómedve.
fotó: tumblr

Tizedik és tizenegyedik nap
Rocky Mountains


Korán reggel felkerekedtünk, és nekivágtunk a vadonnak. A pokrócot vittem magammal. Féltem a jeget. 
Először pillantottam meg a hegyeket - mindezidáig füst takarta őket a nyári erdőtüzek miatt. Először volt az is, hogy igazán erős honvágyat éreztem. Nem is Pest után vágyódtam - valahogy a hovatartozás érzése hiányzott; bármilyen barátságos és befogadó is Kanada, és hiába érkeztem a családomhoz, tagadhatatlanul turista voltam, és hiányzott az érzés, hogy otthonról induljak el és haza menjek, hogy bárhol járok is, meglegyen a helyem.
Az érzés enyhült, amikor a roadtrip alatt betettem pár magyar zenét - Csaknekedkislányt, Quimbyt, Szabó Balázst, Kispált, és még egy-két népdalt is becsempésztem. Ami azért fura, mert egyiküket sem hallgatom agyon nagyon, de a helyzet ez: amikor megkérdezem magam, "mit jelent neked magyarnak lenni?" (amit érdemes letisztázni néha, na)  mindig oda jutok, hogy "azt a nyelvet beszélem, amint Pilinszky János és József Attila írták a költeményeiket."

Amikor Magyaroszágra gondolok, van egy képeslap-villanás a Dunáról meg a Parlamentről, persze, és jönnek a lerohant körfolyosók, a romkocsmák, félig elfelejtett utcák, amik egymásba futnak az agyamban. 
Nem az Alfödre gondolok - zajt hallok, beszélgetést, ordítást, és ez a zaj összemosódik: költészetté rendeződik. 
Szóval számomra ezt jelenti magyarnak lenni. Az a szavak nélküli vers, amit ilyenkor hallok a fejemben. A zene visszahozta nekem. 



A tájak, amiket láttam, a helyek, amiket láttam, legendák terei voltak. Elképzeltem, hogy sárkányok szunnyadnak a hegyek gyomrában, és törpék görgetik a szikláikat; hogy viharmadarak szállnak el felettem; elképzeltem a végtelen éjeken, amiken formát nyert a táj, rég halott csillagok fényét, ami valamikor még mosta őket. 
Sosem hittem volna, hogy ilyen helyek valóban léteznek; hogy egyáltalán lehetségesek.

Banff városa, ami a hegyekben volt, gyönyörű, úgy, ahogy egy mozidíszlet az. Ez a turizmus csomópontja; kevesen élnek it. Nosztalgiakocsi-találkozó volt, századfordulós autómobilokon robogott be egy egész konvoj amerikából. Ahogy ott álltak a hotel kastélyának kertjében, olyan volt, mintha visszafutottunk volna az időben.




Felcsoportosultun a libegőre: az eső zuhogott, így elsőnek fedett kocsit választottunk. Az erdőben, lent, medvék élnek, és majdnem mindig látni lehet őket a magasból - nekünk nem volt szerencsénk, mert a zivatar őket is elzavarta. A hegyek felhőbe buktak.

Azt vettem észre, hogy kivétel nélkül minden kanadai aggasztóan beható tudással rendelkezik arról, hogyan kell megúszni egy medvetámadást. Persze én is hallottam dolgokat: hogy fára kell mászni előlük (ami hülyeség, mert jobban másznak fára, mint az ember) és hogy orron kell pöccinteni őket (ami megint nem működik, mert tőből letépi a kezedet) - ők a különböző medvespray-k és csengők előnyeit és hátrányait vitatták. Az ottlétem alatt két medvetámadásról is szó volt a híradóban, de nem volt halálos áldozat - felkészülten mentek. 
Talán csak számomra volt különös ez a közeli viszony a vadonnal, de a budapesti ember természetes ellensége kimerül undok bogarakban és kóbor kutyákban.



A Lake Louise döbbenetes volt. A fotókon (kivételesen) nincs effekt: a színe természetesen türkizkék. Bármekkora is volt az ámuló tömeg körülötte, csond volt. Azt hiszem, mindenkinek elvette a lélegzetét. Egy sziklára ültem, és belémártottam a kezem: megmart a jégtiszta hideg. A felhők a szemünk láttára gördültek alá a sziklákról, és az ég kitisztult. Különös, varázslatos hely volt, amit olyan volt szemlélni, mintha egy műalkotást néznél - pár percet töltesz ott a tömeg tagjaként, de a szépsége örökre az emlékezetedbe ivódik.


Egy külön kis fakabinban szálltam meg egy vad folyómenti szállóban. Kikölcsönöztem videókazettán a Batman & Robint, ami minden idők egyik legiszonyúbb mozija - annyira leírhatatlanul béna, hogy egy teljes évtizedre megölte a szuperhősös filmeket, és kis híján a Batman-franchise bukását hozta. Megtiszteltetés volt, hogy a szemtanúja lehettem végre. 
A vacsoránkat és a reggelit egy ragyogó észt diáklány szolgálra fel, virágos tetoválással a lábán. 
- Jobb, ha tőlem tudják - mondta, ahogy elénk csúsztatta a menüt -, hogy a szakács mai burgonyaajánlata a rizs. 
- Ezek szerint akkor hasábkrumpli sincs? - kérdeztem óvatosan Rámnézett. 
- Hasábkrumpli mindig van. 


A következő napot utazással töltöttük: a jégmezőkhöz tartottunk. A reggeli ködből szarvasok léptek elő, mintha csak egy meséből szöktek volna; valahogy nem tűntek eviláginak, ahogy áthaladtak előttünk az úton. 
Egy busz vitt fel a megfagyott hegyre. Ahogy végigsétáltam a meredek tanösvényen, alattam a szakadék vízesésekkel zubogó mélye, megláttam ott egy srácot: magas volt, bongyor szőke, napszemüvegben, talpig feketében, és koponyák voltak előtte a standján. Azt gondoltam: "ez biztos baromi unalmas munka." Egyik turista sem lépett hozzá oda - a világ minden szédítő szépségével vetekedett a figyelemért, a zúgó fenyőerdőkkel és viharos felhőkkel, a szilánkos völggyel. 
Óvatosan megözelítettem, köszöntem, és megnéztem a címkéket a koponyákon.

Beszélni kezdett. 

Szerette az unalmas munkáját, és nagyon jól csinálta. Wes és Mandy is csatlakoztak hozzánk, és ő megmutatta, hogyan csapódnak össze az állkapcsok; Wes kérdezte a nyulakról, a párducokról, a hegyi kecskékről, akik itt élnek. 
Amikor elköszöntünk és tovább mentünk, hátranéztem a vállam felett. Fagyottan állt ott, mintha kikapcsolták volna, mint egy szikla, a hegy része maga. 
Visszafelé jövet már nem láttam ott. (Talán a hegy szelleme volt.)


Az utolsó napok

A rossz idő nem múlt el, így ott maradtunk a hegy fedezékében. Tettünk egy kitérőt a hagyományörző parkba, amikor a felhők felszakadoztak: hajóval utaztunk és gőzvonattal, az első telepesek házaiba lestünk be. 



Mindig lenyűgöznek ezek a séták a múltban; és talán könnyű cinikusnak lenni, hogy "Észak-Amerikának nincsen történelme," de az ezeréves Európa is tanulhatna abból, milyen tisztelettel és csodálattal övezik az örökségüket. 

Mielőtt elutaztam volna, egy végső sétát tettünk Mandyvel a környéken. Ugyanaz az útvonal, mint a legelső napomon: hiányozni fog a hűvös levegő, a szellő, a felhők, a tó, a sok kacsa, a rájuk leső macska, a fények, a házak, az itteni családom. Szürreálisnak tűnt: alig két hete jártam ugyanitt, és máris felfoghatatlanul messzinek tetszett. Olyan, mint ahogy a felhők gördülnek el, engem is így sodort el a szél onnan. 
De egyszer meg fogom találni a helyemet az égen. 

24 óra


Huszonnégy órán át utaztam hazafelé: négy óra Toronto és Calgary közt, Torontóban öt óra várakozás, Varsóig nyolc óra, az ottani terminálban hat, és még egy óra Budapest. Huszonnégy óra országok nélkül, reptérről-reptérre, a generált levegőben. Az időjárást csak tippelni lehetett az üveg mögül, és minden állomáson átállítottam az órákat: hattal előre, tízzel hátra. Amikor hazajöttem, lezuhanyoztam, és aztán lefeküdtem a nappali padlójára. Felriadtam, amikor anyáék hazajöttek. Nem csak azt nem tudtam, hol vagyok, hanem azt sem, hogy mikor. 

július 28.


Megosztom veletek az utazásom történetét - ezzel valahogy véglegessé teszem: többé nem tapasztalatok és emlékek, hanem írott szó. Nyelvbe és képekbe zárom, és így megmarad a digitális öröklétben. de valamit veszítek is vele - de hát, ilyen a múlt természete. Köszönöm, szívből, hogy eljöttetek velem, és végigkövettetek egy messze távoli kontinensig. Remélem, még majd visszamegyek; de az biztos, hogy ott felejtettem egy részemet.


komment: IGEN // nem

With glowing hearts we see thee rise,
The True North strong and free

a rokonaim neveit a személyazonosságuk tiszteletben tartása végett megváltoztattam. a fotókat mind én készítettem (vagy Many rólam :D), és jelöltem, ha nem.

25 megjegyzés:

sunshine-state írta...

Hello:)
Ja de jó volt ezt olvasni! (Hihetetlen, hogy az ember milyen boldog tud lenni valaki olyan boldogsága miatt, akit nem is ismer... :D) A hideg kikészít, de Kanadáért egyszer ki fogom bírni, mert ide m u s z á j. Az zenéért meg legyél áldott, a banda meg duplán.
+ Külön élmény volt ez a beszámoló, mert hajnalban indulok az Olympic National Parkba túrázni (tök közel Calgaryhoz, ha megfelelő nagyításban nézem a térképet :P), és most még az eddiginél is jobban rápörögtem az utazásra! :)

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon jó mulatást kívánok, és köszönöm szépen! \(ouo)/

cécile írta...

nagyon örülök, hogy szép utad volt, annak is, hogy épségben hazaértél, és köszönet az útinaplóért, borzongatóan gyönyörűséges :33

Veronika Szabó írta...

Nagyon érdekes beszámoló volt! Jó volt olvasni! :) Remélem máskor is lesz ilyen bejegyzés! ^^

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, rengeteget jelent, hogy tetszett nektek (owo) Ha utazom, azt igyekszem megörökíteni... valamilyen formában :D (A Berlini kiruccanásomból például csodák-csodája a BERLIN, BERLIN c. Cherik fic lett...)

Storm child írta...

Nagyon örülök,hogy ilyen csodás dolgokat láttál és tapasztaltál. Hálás köszönetek azért,hogy ezt megosztottad velünk (a képek nagyon-nagyon szépek) és még sok ilyen menő utazást kívánok neked.:)

Raistlin írta...

Köszönöm szépen, legközelebb jösztök ti is és csoportosan kisajátítunk egy korallzátonyt.

уαмι. írta...

Még mindig gyűlöllek Badlands miatt.

Raistlin írta...

Még mindig el foglak vinni a karjaimban.

Tinuviel írta...

Nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült az utazásod és köszönöm az élménybeszámolót, élvezet volt olvasni : )

Raistlin írta...

Nagyon köszönöm! owo

nusi írta...

Abraham Lincoln,vampire hunter!! nekem sikerült sajnos kétszer is látnom (mindkét alakalommal ugyan úgy nem hittem a szememnek, hogy ezt valaki komolyan gondolta és leforgatta, valamint azt sem tudtam felfogni, hogy miért néztem én ezt meg kétszer is (vágtázó lovakon szaladnak és ugrálnak és lovakat dobálnak egymáshoz!!! wtf)). Amúgy tök érdekes volt olvasni a beszámolódat, megjött tőle a kedvem az utazáshoz, ami pedig nagy szó, mert nem igazán szeretek utazgatni. Ja és üdv újra itthon! :)

Raistlin írta...

Már majdneem sikerült kitörölnöm az emlékezetemből azt a jelenetet, miért juttattad eszembe :'D
Köszönöm szépen~

írta...

Én mindig csak a lefordítandó e-mailekhez csatolt képeken látom Kanadát, és eszméletlenül most irigyellek most, hogy személyesen is átélhetted minden báját és zsenialitását. :D
A képek csodásak, az élménybeszámoló nagyon összeszedett (kicsit mintha ott lettem volna, míg olvastam, annyira jól megörökítetted a pillanatokat), és örülök, hogy ezt a kis személyes szegletet megosztottad itt is. :)

Raistlin írta...

Lefordítandó e-mailek, csak nem munka? ;u; És wühüüü - köszönöm!

Mitsuki írta...

Imádok utazni, de minden alkalommal otthagyok valamit, mint ahogy te is mondtad. És attól félek, egyszer annyi helyre jutok el, hogy már nem lesz mit hazavinni. Borzongató és gyönyörű.
Hiányzik, az az északi báj, ami megvan Kanadában és a Budapest feletti vonalakon, és a rend. Mert sosem jártam Kanadában, de most úgy éreztem. Eszembe juttatta azt a darabot, amit északon hagytam idén nyáron.
Örülök, hogy megmutattad ezt nekem, nekünk, mert ha becsukom a szemem, talán még a hegyi levegőt is érzem, a közeledő esőt és a jellegzetes, vihar előtti csendet.

Köszönöm.

Raistlin írta...

Mitsuki - *ölel* Szívből köszönöm~!

írta...

Lassan már pénzt kérhetnék érte, hajj de jó lenne! De csak a kötelező disszidált rokonok és az "i can spreche englisch a little bit" esete. :D

Martina írta...

Hát ezt valami felemelő volt olvasni! :D Nekem is vannak rokonaim Kanadában épp Calgaryban, unokatestvérem mamája rendszeresen mesél nekem (és bárkinek aki meghallgatja) róluk, és hogy milyen volt amikor évekkel ezelőtt meglátogatta őket, a Te és az Ő történetét összerakva úgy vannak élményeim Kanadáról hogy a közelében sem jártam még.. érdekes :D Remek útinapló :D

Arita Real írta...

Mindig olvasom a blogod, ha nem is vagyok rendszeres kommentelő, de általában szavak nélkül maradok a történeteid végére... :) Nagyon tetszenek. Ez a leírás most olyan szép volt, hogy majd sírva fakadtam - engem is a szépség szokott megríkatni. Köszönöm, hogy megosztottad!

Raistlin írta...

RÉ, pedig :D

MARTINA, kicsi a világ - és whoa ouo Köszönöm!

ARITA, mindig külön öröm, ha egy csendestárs megszólal; szívből köszönöm, nagyom drága vagy~!

Susie Lupin írta...

Most egy kicsit én is elutaztam veled Kanadába, köszönöm. :)

Raistlin írta...

Jó volt veled gondolatutazni, csapassuk legközelebb is! :D

Kate Avengers írta...

Szia! Nem olvasom a blogod, de ebbe az útinaplóba belekukkantottam és meglepve tapasztaltam, hogy nem tudom abbahagyni az olvasást. Már az elején megragadott és nem engedett el. Kanada csodálatos - ennyit biztosan elmondhatok, mert bár sosem jártam ott, ez a beszámoló meggyőzött róla. Köszönöm, hogy az írásoddal elkalauzoltál oda! :)

Raistlin írta...

Nagyon szívesen, gyere máskor is! :DD És köszönöm szépen a kommentet :3

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS