a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2015. május 21.

LORD LAZARUS

Újra megtettem. / Tízévenként egyszer / sikerül —— /

XV.




I have done it again.
One year in every ten
I manage it——




- El leszünk átkozva - mondja Wanda, a lépcső tetején állva, és a vér: kopp-kopp-kopp, a márványra pattan. Wanda feje félrehajtva, az arca sápadt.
A szemei skarlátban izzanak.
- Vondd vissza - követeli Erik. A lány felé fordul, az ajka gúnyosan megvonaglik.
- Ez nem az én átkom, hogy visszavonjam. Megöltél egy vendéget a házunk fedele alatt. - Felemeli a karjait:  kitartott ujjai karcsúak, kecsesek (sorsokat fonnak és életeket fejtenek le) - Balvégzetet hoztál a fejünkre.
- Mégis, mit kellett volna tennem?
Wanda tekintete megrebben. Pár fokkal lejjebb Raven ott fekszik előtte, kifeszítve. A nő egészen meztelen, és sárga hüllő-szemei riadt könyörgéssel merednek az örök semmibe. Wanda elfordítja az arcát tőle. Charles látja, ahogy a kezét ökölbe szorítja, és a mellkasára simítja: háromszor ver rá keményen, én-vétkem, én-vétkem, én-igen-nagy-vétkem, és előre görnyed az utolsó ütésre. Van valami elesett kis lélegzet, mielőtt futni kezd.
- Wanda...! - kiált utána Erik, fáradt éllel, és aztán hallják, ahogy ajtók csapódnak, üres szobákba nyíló ajtók egy kísértetházban.
- Hagyd - kéri Charles szelíden, ahogy Erik kihúzva magát a lépcső felé menetel.
A léptei nehezen dobbannak, és megtorpan. A válla fölül néz rá Charles-ra, szigorúan és zavartan. A fények megülnek rajta: végre már alakja és húsa van. Az emelet felé mutat. Mögötte Raven hullája.
- Nem borulhat ki itt nekem pont most…!
- A szeme láttára - kezdi Charles, de Erik egy intéssel elhallgattatja, és a tetemre mered. Kopp-kopp-kopp, a vendégük vére.
- Tudom, hogy mit tettem - közli Erik, és rápillant Charles-ra. - Tudod, hogy miért tettem?
Charles nyel. A tolószék karfájára markol, és kényszeríti magát, hogy a tekintete Eriken és a holttesten maradjon.
- Tudom, kedves; de nem értem.
Erik mosolya lassú és ismerős.
- Én sem értettelek soha - vallja. Van egy utolsó, frusztrált és futó kis pillantás az emeletre, aztán ismét Charles-on a teljes figyelme. A vonásai megenyhülnek. - Pontosan ez tart minket össze, nem?
- Szerintem - mondja Charles halkan és komolyan -, le kéne állnunk. Tudom, hogy megéri, de az ára nem olyasmi, amit jogunk lenne megfizetni. És mégis végig fogjuk csinálni, ugye?
Erik felé lépdel. Hideg árad belőle, ahogy megáll Charles felett, és forró fény van a tekintetében.
- Szóval van egy hulla a házunkban - mondja -, és van egy Oroszországban, értem; hányan voltak Lengyelországban?
- Ez nem ok.
Erik lehajol hozzá, és mélyen a szemébe néz.
- Rohadt jól tudod, hogy mi az ok, Charles.
Megcsókolja. A fogaik durván összekoccannak, és Erik belemarkol Charles hajába. Hat év, és először érzi: Erik ajkai halál-hidegek, és mégis mohón ízleli őket, vakon a férfi erős vállai után kap, ahogy Erik ujjai a tincsek közé szántanak, és tolószék megnyikordul alatta. Charles felnyög, lélegzet-vesztetten, Erik fél lábbal feltérdel a combjai közé, hogy jobban hozzáférjen, és az ajkaiba mar.
Erik bőre nyirkos és fagyos a fekete ing alatt, amit Charles felgyűr róla, a derekába karolva.   
Az orrában a vér nehéz és vasas szaga.


Az ajtón kopogtatnak.


Erik belenyög a csókba.
- Ki ne nyisd - leheli Charles ajkaira. - Amilyen mázlink van, a rendőrség az.
Charles vonakodva elhajol, éppen csak pár centire, és Erik vonásain cikázik ködös tekintete.
- Emma - suttogja rekedten.
Erik szusszantva felnevet, és elhúzódik tőle. A homlokán felszalad a szemöldöke.
- Kezdem élvezni, hogy házhoz jönnek.
Ahogy a keze kicsusszan Charles hajából, még végigsimít az arccsontokon, és a hüvelykujját elégedetten megtámasztja a férfi pirosra csókolt ajkain. Charles arcába vér szökik, ahogy kiérti a gondolatait:
Kőkeményen meg foglak baszni, ha ennek vége.
Raven vére elszökik, fokról-fokra csurran és cseppen.
Erik könnyű léptekkel az ajtóhoz menetel, követi őt a bakacsinfekete palást a levegőben lebegve, és csak egy mozdulat, ahogy a kilincs fémjét elfordítja.
Emma Frost áll az ajtóban, hosszú, fehér kabátban, a haja laza loknikba sütve, és necchálós kalapján levéve, mosolyogva lép előre.
- Erik, liebling, ezer éve! - A kalapját a férfi mellkasának löki, és lendületből fordul a hall közepe felé. Ahogy észreveszi Raven tetemét, egy megkönnyebbült kis nevetéssel int felé: - Érte vagyok itt! Hát nem muris? Charles, drágám, képzeld, követtelek.
Knall-knall-knall, a gyöngyház tűsarkú a márványon. Emma szinte sasszézik, és lehajol az elhűlt Charles-hoz, hogy arcon csókolja és a fülébe suttogja:
- Idáig azon törtem a fejem, hol és hogyan juthatnék be feltűnésmentesen, erre nem megölitek helyettem? Ki hitte volna rólad, igaz-e?
Az ajtók döngve bevágódnak, és a pompás kis kalapot Erik a földre hajítja.
Wanda, gondolja Charles. Emma itt van. Kérlek, maradj a szobádban.
- Wanda is itt van? - Emma izgatottan Erikre pillant, aztán Charles-ra vissza. - Felzárkóznék, ha lehet.
Mielőtt Charles bármit mondhatna, a tenyerét a halántékára simítja, hunyorítva.
- Engedd el! - kiált rá Erik azon nyomban, és Emma csücsörítve csitítja.
- Nem fogok kárt tenni benne, és nekem sem élvezet, elhiheted; ne haragudj Charles, de gyűlölik olvasni az elmédben. Mindig irigyeltem, és te soha nem tetted meg nekem a szívességet, hogy falakat húzz fel. Na látod, ennyi volt. Meg sem érezted, ugye? Már olyan régóta vagyok a fejedben! - Ellép tőle.
Felettük, a faburkolatú mennyezeten, nehéz csillárok függenek. Már nem lánc tartja őket, hanem Erik ereje. Emma rápillant, kényelmesen Charles tolószékének támaszkodva.
- “Lord Lazarus?” Meglepően keresztényi névválasztás.
- A kislányom katolikus - szűri Erik a fogai közt, ahogy közelebb lépdel, és körözni kezd.
- Hogy érzel ezzel kapcsolatban?
- Mintha egy ideális világban mindenkinek meglenne a joga a maga vallására.
- Hmm. - Emma ismét hunyorít. - Fél tőled, tudtad?
- Mertem remélni. Meghaltam, meg minden. Magda nem idiótát nevelt. Én lennék megijedve, ha nem félne.
- Nem attól fél, ami vagy, hanem amiket teszel.
Erik megtorpan. Emma vállat von egy elnézéstkérő mosollyal, és futva Ravenre pillant.
- Volt valami oka a látogatásodnak - találgat Charles -, vagy csak Eriket szeretnéd sértegetni? Utóbbi esetben meg kell kérjelek, hogy tűnj el.
- Beszélgetni jöttem. Meg Ravenért, ugye. Annnyi mindent kell megbeszélnünk, nem? Mondd meg a fiúdnak, hogy hálás lennék, ha nem ölne meg közben. Milyen jó, hogy megint lehet olvasni abban a jól fésült fejében!
- Nincs időnk erre - közli Erik, és Emma leinti.
- Tudom, hogy szívesebben hozzámvágnál egy csatornafedelet, de mindketten tudjuk azt is, mi lenne Charles reakciója, ugye? - A férfihoz fordul, és lassan leguggol. - Mert téged érdekel, nem? Te tudni akarod, ez az, amit egyre kérdezgetsz, amit még én is felfogok azzal a telepátiának nevezett tréfával, amit a génjeim produkálnak, ez a te miérted, egyre és egyre; és hogy miért kell kérdezned, hogy miért nem olvashatod ki egyszerűen belőlem.
Charles letekint rá, a fejét félrebiccentve. Erik még életében nem látta ilyen hűvösnek (és, ami azt illeti, halálában sem.)
- Miért nem tudok olvasni a fejedben? - kérdezi egy humortalan nevetéssel, és Emma meglapogatja a térdét válaszul. Charles fintorog.
- Álmodni se mernék a te hatalmadról, Charles, de cserébe kaptam valamit: az én elmém áthatolhatatlan, ha úgy akarom, ha kristály van a koponyámban. Te a gyémántok nélkül is képes lennél erre, de mindkettőnk szerencséjére ugyanolyan hülye vagy, mint amikor megismertelek.
Még búcsúzóul a combjára szorít, és kiegyenesedik.
- Elmondom, mi fog történni, fiúk - kezdi csevegve. -Megmutatom az életemet, először is, aztán ti döntötök az életem felett - tudom, hogy előre megszavaztad a nemet, Erik -, aztán pedig küzdeni fogok az életemért. - Összefűzi az ujjait. -Nos? Megállapodtunk?
Charles megadóan legyint, és Emma bólint.
A mosolya éles és jeges. A jelen szilánkokként szétreped.


Emma Frost öt éves. Hangok vannak a fejében. Csak egészen halkak, és valaki mindig van a közelben, ha hallja őket.


Emma csak lassan érti meg, hogy nem őrült, és nem beteg, és hogy nem segít, ha a saját fejét ütlegeli ököllel, hogy nem segít, ha két kézzel fogja be a füleit, és lalázva dalolgat. Emma szöszke haja két kurta coffban, Emma tündéri ruhácskákban - Emma, az agyában mocskos kis titkokkal, amit a saját szülei suttognak el.


Emma megismeri Charles Xaviert, és onnantól ért mindent, mert Charles ért mindent.


Emma a legjobb tanuló az iskolában. Hogy is ne?


Emma megszerez mindent. A saját titka a kedvence.  Nem mondja majd el soha-soha senkinek.


Emma tizenhat éves. Sebastian Shaw szemei méregkékek. Sebastian sokkal, sokkal öregebb - Sebastian itt van egy ideje.


Sebastian vörös nyaksálat visel hajszálcsíkos öltönnyel, és Emma felhajt pár centit az iskolai egyenszoknya szegélyéből, és a felső két gombot nyitva hagyja.


Sebastiannak gyönyörű álmai vannak - vakító fénnyel égnek, és utána egy egészen újfajta feketeség önt el mindent. Ha akarja, Sebastian a nyelve alá helyezi golyóbisként a napot, és túléli.


Minden gondolat magvas mélyén a bűzlő halálfélelem van, mindenki másban. Sebastian a halált uralja.


Sebastian egy piros sportkocsit vezet, és a hajába szél kap. Felajánlja, hogy elviszi Emmát az iskolába. A családjaik jóban vannak. Emma a lábait a kesztyűtartónak támasztja, hagyja, hogy a szoknya feljebb csússzon róla.
- Tetszem neked?
- Túl fiatal vagy.
- De tetszem neked.


Az tréfának indul, amikor elveszi a kormányt tőle, az ölébe mászva.
- Ma nem megyek iskolába - dalolja. - Ma hozzád megyek látogatóba.
Sebastian nevetve próbálja visszaragadni a kormányt.
- Holnap?


És aztán holnap, és aztán, és
Emma pezsgőspohárra markolva jár körbe a férfi könyvtárszobájában, és úgy tesz, mintha bírná az italt, de szédül tőle. Találomra válogatja a köteteket. Sebastiannak megvan az összes kedvence, Fitzgerald, Hemmingway, a versek.  


- Várni szeretnék - mondja Sebastian -, amíg nagykorú leszel. Nem vitatkozom, szívem.


A pad tetején ülve az osztálytársai kamaszfiúkról fecsegnek, és kuncogva váltanak füzetlapokra kapart üzeneteket. Sebastian táncolni viszi őt, színházba és étterembe, és hosszú és gyönyörű leveleket szerez, amit Emma egy dobozban tart az ágya alatt. Sebastian azt mondja:
- Rendben, gondoltam egy számra egy és egymillió között.
És Emma mindig eltalálja.
- Hogy csinálod? El kell mondanod!


El kéne mondania? Szeret ráérezni a férfi kedvenc kölnijére és whiskeyjére, és arra, melyik filmre lenne kedve a moziban, szereti tudni, hogy ő is visszaszámolja a napokat.


Emma huszonegy éves. Emma szobájában szeretkeznek, fehér és fekete, egy emelettel lejjebb a születésnapi partija megy a szülei vezényletével; Emma túlcsordul a jelennel, és Sebastian megérzi, amikor belép az elméjébe.

- Mutáns vagy.
- Már bocsánat?
- Nem, hercegnő, ez csodálatos, érted?


Mi ketten, mi ketten, mi ketten, CSAK. MI. KETTEN.


- Meg tudod mondani, mit gondolnak? - Sebastian ezt súgja, erre és erre a vendégre mutatva, és minden rendben, amíg rá nem bök Charles Xavierre.
Hogy mit gondol Charles? Mindent.
Charles fejében cseveg az egész terem, Charles csokornyakkendőben, cigaretta a kezében, és ügyetlenül flörtöl közben Moira McTaggerttel. Emma elzárja az elméjét előle, és Sebastianét, féltékenyen, és azt mondja:
- Tudtad, hogy a szülei verik?


Nem tud róla, amikor újra találkoznak, és amikor ő nincs ott, hogy Sebastian elméjének csodáját magának megóvja. Charles undorodik tőle, a férfitól a halállal a fejében, és ez nevetséges.


Ravent Sebastian mindig a gyámjaként mutatta be. A lány cseperedik, kamaszodik. Váltogatja a bőreit. Egyre szebb és szebb lesz.


A következő Janos Quested.
Végig ott volt Azazel.
Csak mi öten, és persze, Charles.


A világégést építgetik, az atomtiszta tüzet. Amit el tudnak érni, az egy lassan elégő áldozat, holokauszt, idegen szóval.


Charles-ról Sebastian akkor értesül, amikor a szike már ott van a kezében, nem sokkal azután, hogy Emmát először üti meg.
- Én nem leszek a kísérleti nyulad, nem érted? Nem kényszeríthetsz, nem engedem!
- Neked van mindünk közül a legcsodálatosabb képességed-
- Nem nekem, Charles Xaviernek!


Ott állnak a hallban. A kései fények rájuk zuhannak.
- Aztán mindig azt mondtam, hogy hazudtam - sóhajt Emma. - Hogy mérges voltam. Túloztam.
- Mi volt az a rész Charles szüleivel? - kérdi Erik, karba font kezekkel. Emma mosolya negédes.
- Hogyan hazudhattam volna nagyobbat? Tudod, hogy a telepátiád hozta vissza?
Charles nemet int. Nem néz Erikre.
- Wanda tette.
- Ha csak Wanda képessége lenne ebben, visszacibálja az életbe a testvérét is, gondolj bele. Nem, drágám, ehhez te kellesz; a halála pillanatában ott voltál vele a tudatában. Magaddal hordoztad, hogy visszatérhessen az életbe. Sajnos ez nekem nem adatott meg.
- Miért akarnál visszahozni valakit, aki bántott téged? - horkant Erik, és Charles mellé térdel. Emma elhátrál mellőle, és csípőre tett kézzel jegyzi meg:
- Hát ez nagyon figyelmes valakitől, aki nekilökött egy hajókorlátnak.
- Erik! - szusszant Charles megrovóan. A férfi összefűzi az ujjaikat.
- Baleset volt, nyirkos volt a padló, megcsúszott. - Emmára pillant. - Ezt te is tudod jól. Gyűlölhetsz, amiért megöltem a férjedet és a szövetségeseidet, de azért az esetért nem.
- Nem te döntöd el - közli Emma fenyegetően. Charles, Erik kezére szorítva, felé pillant, és amikor a nő ráemeli a tekintetét, szomorúan elmosolyodik.
- Nagyon-nagyon szeretted őt, és már jobban értem, mi volt az, amin keresztülmentél, és szívből sajnálom, hogy át kellett élned; de be kell látnod, hogy nem volt jó ember.
- Nicsak, ki beszél - dünnyög Emma, és a kezét a hasára simítja. - Még nem vagyunk a lényegnél, uraim. Tudjátok, hogy Sebastian mit akart?
- Atombombát, mutánsokat - summázza Erik, ahogy kiegyenesedik. - Ezt még meg is tudom érteni, de a kis incidensükre visszatérve, nem volt valami hasznos, hogy homályos versidézeteket mondtál nekem, és az sem tetszett, ahogy fenyegetsz.
- Irodalmár - dünnyögi Charles, és Emma közbevág:
- Nem, nem vagyok az. Soha nem fejeztem be az egyetemet, mert Sebastian nem engedte, mert állandóan utazni kellett. A többieket kereste, és arra jutott, hogy nincsenek - hogy az első generáció velünk született meg, és kevesen voltunk, milyen kevesen! Volt egy nagy kérdése, amire régóta válaszokat keresett, és a kísérlet ideje elérkezett. - Emma Erikre mered. - Amikor a korlátnak estem, te seggfej, terhes voltam az első gyerekemmel.
- Na de - mondja Erik, és utána lassabban: - Hogy mi van…?
Emma megint a hasára simítja a kezét, ugyanazzal az öntudatlan gesztussal, és feléjük közelít.
- A bőrömön van megírva a teljes történet. Hadd meséljem el.
Kioldja a kabát övét, és engedi, hogy az suhogva a földre essen. Csak fehérneműt visel alatta, csipkés és szép, és a hasán húzódik három iszonyú vágás.
- Az első gyerekem - mondja Emma, az ujját a legvékonyabb sebre simítva. - A táborban született meg. Azokban a hónapokban nem láttál valami sokat engem, Erik. - Lenéz magára. - Egy boldog nap volt a pokolban. Gyűlöltem a tábort, nem akartam, hogy ilyen világot lásson, a következőbe kellett volna születnie, de amikor először felsírt, és a karomba fektettem, nem törődtem vele. Sebastian velem volt, a szülést vezette. Akkoriban már… Tudtam, hogy a kísérleteihez kellek, de mindig dacoltam vele. Csak egy pár pofon, hogy észhez térjek, csak egy kis szúrás és vágás, a feszítő szorítás, és mindig érzéstelenített. Azt mondtam magamnak, hogy ez még rendben van, ezt még elviselem, ezt még megengedem. Azt mondtam magamnak, hogy szeret és szeretem. Kisfiunk született. A karomba vettem… - ismétli. - Apró volt és a hajamba kapaszkodott. Egy egészséges, szép gyerek. Császármetszés kellett, de ahogy felébredtem, ott volt a kezeimben. Sebastian elvitte, azt mondta, azért, hogy lefürdesse. De nélküle jött vissza. Nélküle… - A hangja elcsuklik, aztán ismét megkeményedik, sós jéggé erősödik. - “Hol van a fiunk? Hol van a kisfiam?” Ezt hajtogattam. “Torzszülött volt,” azt mondta. “Nem, nem, nem igaz. Minden rendben volt vele, láttam.” “Elvittem és megvizsgáltam,” Sebastian azt mondta, nagyon lassan és jól artikuláltan, az arcomba hajolva, “DNS-mintát vettem,” azt mondta, “kielemeztem, nincs X-génje, embert szültél nekem, te hülye.”
- Uramisten - suttogja Charles. Emma maga elé mered.
- “Tudod, hogy tétje van. Az általunk ismert két legerősebb mutáns elherdálják a hozományuk a perverziójukra, és te ezt tudod adni nekem? Nézd meg Wanda Maximoffot, el tudod te képzelni, hogy neki milyen gyerekei lesznek?” És én esedeztem, hogy próbáljuk meg még egyszer, és megígértem, hogy jó leszek, csak a kicsit mutassa meg még egyszer, csak mondja el, hogy hová tette, csak el akarok köszönni tőle… “Ember volt. Oda tettem, ahová az embereket.”
Az auschwitzi fogolytáborban egy durván kapart tömegsír van, ici-pici csontokkal.
- A második lány volt - mondja Emma, a könnyeit visszatartva. - Az apja szemeit örökölte. Könyörögtem, hogy majd tartsuk egy picit életben, ha megint rosszul sikerülne. Az én képességeim is későn jelentek meg. De nem, “ott van a génjeidben. És az övében nincsen.”
Rásimítja az ujját a harmadik sebre. Torz és hatalmas, körülötte dühödt, vörös hússal, és Charles iszonyodva bámulja, amíg Erik a vállát szorítja.
- A harmadikhoz már mindenféle… vegyszereket adott, és egy terhesszobában kellett lennem, amit nem hagyhattam el. Akkor fogalmazódott meg először bennem, hogy engem már nem… Már nem érdekel, csak a karomba kapom majd a kicsit, és rohanok, és ha kell, emberként nevelem fel. Állandóan a Maximofféktól szerzett meg a tőled szerzett eredményekkel hencegett, és mondta, hogy ennek most működnie kell, hogy ő hisz bennem és a gyerekünkben, a gyerekének nevezte, és azt mondtam, ezúttal nem veszi el tőlem. Aztán, a… A vér, vér volt, korábban, mint vártam, annyival korábban. Ő vágott, metszett. A sebet már a puszta kezével tépte fel, annyira el akart jutni hozzá, annyira tudni akarta, és a gyereket én soha nem láttam. Visszajött hozzám a műtét után. Az oldalamon feküdtem, és csak véreztem. “Fiú vagy lány?” Nem mondta meg. “Ember.”
- Annyira sajnálom - mondja Charles -, és tudom, hogy ez nem ér semmit sem…
Emma egy intéssel elhallgattatja, és Erikre néz.
- Nagyon szenvedtél, ugye? Bármikor cseréltem volna veled.
- Ez nem egy verseny. Ezek alapján Shaw többet is érdemelt, mint amit tettem vele.
- Azt hiszed, te voltál, ugye? - suttogja Emma. Hátrébb lép, és ahogy a kabátját a földről fölveszi, a haja előre esik. Nekiáll leporolgatni, módszeresen és kényesen. - Tudod, mi volt Sebastian Shaw utolsó attrakciója? A “bennem van a hiba.” Odaállított hozzám nagy önsajnálva. Nem érdekes, hogy mennyire meg tudsz gyűlölni valakit, aki a világodat jelentette? Már a légzése is idegesített, és a hangja, a fogamat csikorgattam, és ő csak mondta és mondta és mondta, “ki kell próbálnunk, eredményes-e, klinikai úton, természetesen, és ha Lehnsherr génjeivel sikerre mész, akkor, ha végre nálunk lesz Xavier, a ti gyereket mindenkinél erősebb lesz.”
- Mi?! - a kérdés egyszerűen kibukik, és Emma, a kabátjába visszabújva, kacag csak.
Nem köti be.
A hasán stigmaként a sebek.
- Ugye? De hát mit gondoltál Erik, miért hoznak fel onnan, kirándulni? És mit hittél, hogy ki lehet ennyire hülye? Beleültettem a gondolatot a fejébe: “baby, baby, édesem, ne engem küldj le, Eriket vezesd át ezen a kibaszott fémtelepen, hidd el, hogy nem árthat neked a gázkamra sem; megölted az anyját és a gyerekei anyját, úgy hallom, nem különösebben kedvel, de nem lesz semmi baj sem, megígérem.” És mindezek mellett az ikrek megszöktek, és szerintetek ki tudta napokkal előtte? És ki nem szólt róla senkinek?  Szóval köszönöm, Erik, köszönöm, hogy megölted, mert szerettem, és nem érdemelte meg, és túl sokat tűrtem tőle - és visszahoznám az életbe, csak, hogy ezúttal magam végezzek vele, de sajnos el kellett érnem a gépemet.
Egy kicsit csend van.
Erik aztán megkockáztatja, lassan és óvatosan:
- Szóval… azt mondod, hogy a mi oldalunkon vagy?
- Drágám, dehogy is. A magam oldalán vagyok. - Emma megigazítja a haját, és hozzájuk lép, egészen közel. - Engem minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon megaláztak és kihasználtak. Soha többé senki nem fog rendelkezni felettem, és még valami: soha nem fog valóra válni Sebastian álma, mert nem engedem. A nevem Emma Frost, és én túlélem; és te nem.
Charles-ra néz, szinte kedvesen.
A keze (gyémánt-kéz, gyors, hegyes és éles) Charles szíve mellett: a mellkas húsán üti át magát, és Charles csak akkor kiált fel (mert addig nem is fogja fel), amikor Emma ujjai már áttépik magukat a hátán.
A csillárok roppant robajjal mind a földre zuhannak, és Erik ordít.
Emma hátralép. A gyémántkézen vér pereg le.
(Csepp, csepp, csepp.)
- Hát - mondja -, ég veletek.
Charles előre görnyed, Erik rögtön hozzá térdel, a karjaiba fogja, az ölébe vonja.
- Hé, Charles, hé… Ne, nem, ne, nem, nem…
A kezei remegnek.
Charles sípolva zihál, és az inge, a kék, csurom vér. A kerekesszék félreborulva áll, Erik ott tartja Charles-t a karjaiban, és Charles máris olyan nagyon sápadt, a fogai vacogva összekoccannak, és Erik azt hajtogatja:
- Csináld vissza, csináld vissza… EMMA!

Az ajtó bevágódik utána.


A halálnak nincs hangja. Pár lélegzetvétel, hallgasd csak.
Erik tehetetlenül forog körbe, a karjaiban a kedvesével. Szédül a szoba, a portrék, a vérmosta lépcsősor, a faburkolat, és csak fény sugárzik be, a fantasztikus őszi alkony, ami gúnyolja őket a léha, puha liláival.
- Segítség - suttogja Erik, nagyon halkan, ahogy a szemei elkerekednek. - Segítség - ismétli meg.
Egy élesebb és elkínzottabb lélegzet, ami hörögve elakad Charles torkában, és Erik leguggol vele, a karjaiban dajkálja.
- Ne, ne, ne - suttogja. - Ne menj még el. Charles, kérlek… A magam oldalán akarlak téged, örökre.
- Ugyanazt akarjuk - mondja a férfi, és Erik csókkal illeti az ajkait:
- Csitt, ne beszélj, hülye, figyelned kell az erőddel.
A mellkasára simítja a tenyerét. A vér lucskosan ragad, és annyi sok van - az egész inget átitatja, rátapad Charles fehér nyakára, a karjaira, és ő csak néz Erikre, és azt kérdezi tőle:
- Ha indulnom kell, jössz velem?
- Ezt mondom, igen.
- Még beéred Emmát.
- Minek öljem meg, ha akkor nem lehetek veled?
Charles elesetten felnevet. A szeme sarkába mosolyráncok feszülnek, és ez kényszeríti Eriket, hogy az arcára nézzen a sebe helyett.
- Látod, egyetértünk végre.
- Jobb későn, mint soha - vigyorog Erik, és azt kalkulálja, ideérnének-e a mentők időben, hogy van-e egyáltalán értelme-
- Maradj velem - kéri Charles. - Hadd nézzelek.
Erik a fejét ingatja, a szava néma, “nem mész te sehova,” ezt tátogja, Charles ingére markol, észre sem veszi, milyen erősen karmol az anyagba, és még mindig egyre Charles-t ringatja. Charles haja a világon a legszebb barna, és a szemei mellett elfakulnak az egek. Erik szám szerint tudná sorravenni a szeplőit, fel tudná idézni a homloka minden töprengő vonalát, és a forró ajkát, amiről életet csent, egy órája sincsen.
Charles elméje önmagába omlik, és ahogy egy kitűnő katedrális rommá bomlik, a pusztulása ugyanolyan elkerülhetetlen és értelmetlen. Eriken végigsöpörnek a fájdalom földrengés-hullámai, és nézi, ahogy pár emlék még utoljára felporzik.
- Egy nyári nap volt Düsseldofban - meséli neki Erik, rintgatja, megtartja. - Zápor volt, a pocsolyákban még napfény, és a műhely előtt voltam egy cigarettával, emlékszel? Kint hagytam a száraz ruhákat, és teljesen eláztak. Benne felejtetted a töltőtolladat a motorban, te teljesen szerencsétlen. - Sírósan felnevet, és Charles fakó kis mosolya egészen puha, de a szemében valami tréfa villan, aminek soha nem jön a csattanója.
- Mechaniker? - suttogja. - Meine heart ist nicht richtig. Machen strange noises like
Charles szíve megáll.


Wanda végiglopakodik a folyosón, macskalépésben. Csak minden második követ érinthet. Ha feketére lép, valami szörnyűség történhet.  


Erik ott tartja Charles holttestét az ölelésében. A férfi szemei még rá néznek, és mosoly bújkál a szája szegletében.


Valami nem stimmel.
Wanda kitárja a karjait, hogy egyensúlyt nyerjen.
Hall valamit.
- Pocsék a németed.


Csak meg akarja nézni, a veszély elmúlt-e. A lépcsőház tetején áll meg, és áthajol a korláton, belékapaszkodva szökken, a lábai kaszálnak a levegőben. A hallnak csak egy részletét látja - a csillárok szétzúzott kristályait, vérben.
- Istenem.


Wanda rohanni kezd, mezítláb, a szoknyáját felkapva, és majdnem megcsúszik, ahogy elfut Raven mellett, maga mögött hagyva skarlát kis lábnyomokat.


(- Olyan gyorsan futottam… de még sem elég gyorsan…   
A hóban…
Wanda, Emma itt van, maradj a szobádban.)


- Apa! APA!


1963
tizennyolc évvel később


Billy és Tommy bodzát szednek. Billy és Tommy Maxioff hat és nyolc évesek. A bodzaszedés Billy ötlete, mert anyának kell az ünnepségre.
A testvérek Salemben élnek, Westchesterben, New York államában, egy hatalmas-hatalmas kastélyban.
Billynek rémült, nagy szemei vannak, és bongyor, barna haja. Tommy tiszta nagybátyja, és nem mellesleg, egy katasztrófasúlyzotta övezet, mindig van rajta pár horzsolás, zúzódás, megannyi ragtapasz (most egy éppen az orrán). Tommy haja kócos és fehér, mintha egy gömbvillám ült volna meg a fején, és anya hagyja, hogy a haja kócos és fehér legyen.
Tommy nagyon gyorsan tud futni, és Billy olyanokat tud varázsolni, mint anya (legalábbis igyekszik).
Az apjukról csak azt tudják, hogy komornyik.  Egyikük sem tudja, hogy mi az a komornyik, de amikor megkérdezték a szellemet, ő (igen óvatosan) olyasmit mondott, hogy házicseléd-féle, tehát úgy döntöttek, hogy még a szellem is tévedhet.
Billy és Tommy életében néha különös dolgok történnek. Tommy egyik legkoraibb emléke, hogy ollóval játszik, ami aztán kirepült a kezéből. Anya persze mondta, hogy nem szabad.
És ott volt az is, amikor legurultak a dombról a tolószékkel, amit a padláson találtak, és aminek egy helyen át volt szakítva a háta. Csak gurultak és gurultak, és torkuk szakadtából ordítottak, és egyre kétségbeesettebben, és akkor a szék megállt, és aztán lebegni kezdett, visszafelé, föl a meredeken.
Billy és Tommy megegyeztek, hogy ez csak az őrangyaluk lehet, és anyának egy darabig nem is szóltak róla, mert elég egyértelműnek tetszett.
De aztán valami gyanús lett.
- Anya - kérdezte tőle Billy egy este, mert ő volt a bátrabb éppen; négy-öt évesek lehettek, és a kandallónál ültek -, anya, ki van a falakban?


Most a hatalmas bodza-csokrokkal az évnyitóra tartanak, ahová anya összehívja a mutánsokat. Ott is van, feketében és skarlátban, és hosszú a haja, és van ott egy lány szitakötő-szárnyakkal és egy fiú majomlábakkal, és Sean, aki hamarabb jött, és körbekergette Tommyt a tó körül (a fogócska volt a kedvence), és még azért elég sokan, legalább vagy harmincan vagy százan (Billy nem biztos a különbségben, egyelőre).
- Amikor annyi idős voltam, mint ti - meséli anya az egybegyűlteknek, a szoknyája lobog, whush-whush-whush -, a képességeimet varázslatnak hittem. Mindannak az ismeretében, amit azóta tanultam, nem állíthatom, hogy tévedtem.
Tommy átmálházza magára a csokrokat, és a házba hussan: meglepetés kell, szóval anya nem szabad, hogy előre lássa, és Billy ott áll ártatlan kis mosollyal, magát büszkén kihúzva az évkezdők között, akik a kastély homlokzatára hunyorognak, némelyikük szájtátva.
- Az első generáció kiirtotta egymást - mondja anya. - Mi nem engedhetjük meg, hogy ez így legyen. Lesznek majd, akik ellenetek törnek. Mindennél fontosabb, hogy összetartsunk. Ők nem az ellenségeitek.


[Wanda tizennyolc éves, és skarlát lábnyomokat hagyva rohan a parkban. A szipogó és fújtató lélegzetvételt hallja meg Emma, előbb, mint a lépteket. Wanda sálja örvénylik utána, ahogy hozzá csörtet, átvágva a birtokon, a nyirkos füveken.
Amikor Wanda odaér, feltartja a kezét, hogy pofonvágja, de Emma gyémántkeményen markol a csuklójára. Wanda az arcára mered, és sikítani kezd, boszorkány-élesen, egy sikoly, ami szétzilálja a mindenséget.
Emma nem mutatja ki, de ebben a pillanatban retteg tőle. Elengedi, és a lány térdre esik, a hajába tépve előre görnyed, és mélyről, mellkasból zokog fel, ahogy előre ring és hátra ring szenvedésében.
- Temesd el őket - mondja Emma, és megnedvesíti az ajkait. - Temesd el őket hat láb mélyre.
Wanda fölnyüszít, és Emma hunyorít.
- Nem érted, ugye? - kérdezi, ezúttal franciául. - Nem értesz angolul. Ha megfogadsz egy jótanácsot, amint megtanultad, nézz utána Charles jegyzeteiben a “mutáns” szónak. Őket fogom megölni mind, és egy napon téged is.
- Nem fogod - vágja rá Wanda, a földre bámulva. - Legyőzlek majd.
- Ehhez nem kívánhatok sok sikert.
Wanda föltekint. A szemei skarlátban égnek.
Skarlát az ég, és feketék a füvek, fekete a kastély, és Wanda hangja szól mindenek felett:
- Legyőzlek.]


- Anya - kérdezte tőle Billy egy este, mert ő volt a bátrabb éppen; négy-öt évesek lehettek, és a kandallónál ültek -, anya, ki van a falakban?
A nő leengedte a könyvet, amit olvasott éppen.
- Nagyapátok - mondta. A szava puha.
- Fiatal hangja van.
- Nagyapátok kétszer halt meg, és mindkétszer fiatalon; de nem őt halljátok. - Felemelte megint a könyvet. - Az a férfi beszél hozzátok, akit nagyapa nagyon szeret.
- Egy szellem? Egy igazi szellem?


Van egy szárny a kastélyban, ami le van zárva, és nem lehet oda menni senkinek sem. Onnan néha nevetést hallani. Néha mozognak az arany képkeretek és az ezüst kanalak, és a sakkészletnek is van valami baja.
Nagyapa az a falakban, aki a csöveket kopogtatja. A férfi, akit nagyon szeret, ő nevet.


Anya betereli az új évfolyamot a hallba. Mindenütt, mindenütt bodza, és a márvány puha szőnyeggel van letakarva, a falon körben apró lámpák világolnak. Wanda ráragyog a gyerekeire, és a lépcsőhöz megy. Pontosan kiszámolja, melyik fokon áll meg, és szembefordul aztán az egybegyűltekkel.
A szemei csillognak a tündöklésben.
- Isten hozott titeket a Xavier-Lehnsherr Iskolában Különleges Képességű Növendékeknek.
























Schließ die Augen, wir bleiben hier
[hunyd le szemed. itt maradunk.]






15 fejezet, 322 oldal, 2014. július 24 - 2015. május 21.
szívből köszönöm mindenkinek, aki olvasta, szerette és támogatta ezt a történetet
minden hálám riveré, aki buzdított, hogy meg merjem írni
az ihletadó költemény, ami a történetet végigkísérte, sylvia plath [lady lazarus] c. műve


komment: igen // nem

56 megjegyzés:

Tatsu írta...

Mint említettem, ez a _rettenetesen_ jó dolgok napja. Emlékszem, mennyire ellene voltam, hogy elolvassam a történetet, mert féltem, ha elolvasom, túl jó lesz és nem akarom majd megírni a sajátomat - de nem bántam meg, hogy végül mégis nekiláttam és végigolvastam.
Nem sírok gyakran, pláne nem fanficen, de most megtettem. Még mindig fantasztikus vagy és ha lennének igazán jó szavaim, hogy leírjam, mit érzek most, akkor leírnám, de így csak próbálom ~sugározni~, hátha átmegy. Fogadd szoros ölelésem, először is.

Némi korrekció: "- Wanda...! - kiált utána Erik, fáradt éllel, és aztán hallják, ahogy ajtók csapódnak, üres szobákba nyíló ajtók egy kíséretházban." - kísértetház, lemaradt egy t; volt még egy, de azt hirtelen nem találom. Mindegy is, fantasztikus vagy és fantasztikus volt!

Raistlin írta...

TATSU, elsőkomment! :D Nagyon szépen köszönöm, hogy szóltál a typeóért, javítom is - és köszönöm nagyon, hogy adtál egy esélyt a történetnek, és elolvastad ;u; Kíváncsian várom majd a tiédet! ^^

littlemissprimadonna írta...

Istenkéim Billy és Tommy :3 *-* köszönöm :)

Raistlin írta...

~~~hepiend~~~

Névtelen írta...

Istenem. nem tudom abbahagyni a sírást. ha összeszedtem magam folytatom.
SunnyApple

Névtelen írta...

Csak zokogok, és közben hallgatom ezt a csodát, amit itt hagytál. Kitépted a szívemet. De ez most kellett. Ennél fantasztikusabb végkifejletre nem is számíthattam volna.

Tegnap már valami eltört bennem a bejegyzés láttán (a csoportban, ott, fb-n), de ezt így nem gondoltam volna. Szóval minden könnyet és fájdalmat megérdemelt ez a csodás regény. (Elfogytak a jelzők. Meg a szavak, az érzések és minden…)

Volt egy futó pillanat, valahol közvetlenül a csengő után, mikor még olyan bizakodó minden. Amikor még mindig hittem, hogy valahogyan boldogok lesznek. Hogy életben maradnak. Hogy együtt öregszenek majd meg.
Cserébe viszont Wanda és a fiúk megmosolyogtattak. Imádtam őket.: ) (Meg a nevetés. Charles kacagása a falba ivódva. Erikkel. Végre.)

A végén pedig már mindenkit sajnáltam. (Roncsok, csak emberi roncsok maradtak.) Emmát a fel nem nevelt gyermekeiért. A többieket meg azért, mert… mert. Ide már nem tudok többet írni. Csak csendben sírok tovább, és köszönök mindent. Gyönyörű volt.: ))

~ Eszter

Raistlin írta...

SUNNY APPLE, Tommy és Billy szednek neked virágot, én pedig nagyon szorosan ölellek, jó? ✿ *ölelölel*

ESZTER, rengeteget jelent, hogy így megérintett a fejezet, és csak... csak köszönöm szépen. [Voltak azok a pillanatok, amikor én is elhittem, hogy minden rendben lesz, bár a végét jóformán az elejétől fogva így terveztem.] Nagyon köszönöm még egyszer, bárcsak tudnék még valamit mondani hálából.

Sára Hanti írta...

Oh istenkém... gyönyörü volt.az egész történet...
A végén sírtam...
...csak így tovább...
...van valakinél zsepi? Az enyém elfogyott

Raistlin írta...

SÁRA, *hálája jeléül átnyújt egy illatos zsebkendőt* Nagyon szépen köszönöm~!

J.R.Palmer írta...

Kitépted a szívem és megetted reggelire.

Névtelen írta...

*lehetetlen módon örülök a virágnak és köszönöm az ölelést mert ez most nagyon kellett* tehát. nagy nehezen összekapartam magam annyira hogy fogalmazzak. huh. vissza kellett rázódnom ezért elolvastam az előző fejezetet is és azt kell hogy mondjam méltó befejezése lett a regénynek. általában nem szeretem a függővéget de ez így egész egyszerűen zseniális volt. mindhárom áldozat története szívszorító. az egész regény. ahogy elindul a napfény az öröm később a háború a sokk és a vége. (közben jutnak eszembe a részek ahogy Wanda fut el a kastélyból,ahogy az egész történt és újra sírok)Visszafojtott lélegzettel olvastam. Minden bekezdés visszhangot vert bennem. és ezt az egész regényre értem. (pláne a háborús időktől) baljós, mágikus, természetfölötti. olyan regény amiből bármikor tudnék olvasni részeket. csak lekapnám a könyvespolcról és belelapoznék újra meg újra. idézeteket írnék ki. rajzolnék hozzá. örülök hogy a végén kaptunk egy kis boldogságot anélkül nemtudom mi lett volna velem. Nagyonnagyon köszönöm hogy olvashattam. (és az ölelést) Q-Q

Sunny-Apple

Raistlin írta...

J. R. PALMER, de legalább nagyon édes volt - köszönöm szépen!

SUNNY-APPLE, afdsjdel jmfenvefl kndeéknve. Nagyon köszönöm. Nagyon fontolgatom, hogy csinálok belőle egy ingyenesen letölthető e-bookot a nyáron, ahol rendesen meg vannak formázva és össze vannak hegesztve a fejezetek, és ha már ott vagyok, akkor rittyenthetnék egy nyomtatóbarát verziót. Egy évig velem élt ez a regényt, és nem tudom, mi lesz velem nélküle, mert most, hogy megírtam, olyan baromi végleges, és ami vigasztal (és ami egyben a legszebb az egészben) az az, hogy ti tovább viszitek magatokkal. Elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy elmondhattam neked ezt a történetet, és meghallgattad. Köszönöm szépen.

írta...

Igazból valami fennköltet, magasztosat akartam írni, mert egy ilyen történet végére nem illik csak úgy kommentben odabiggyeszteni, de nem kritikusnak tanultam, így mire 1963-on is átrágtam magam, elfogytak a tényleges gondolatok.
Imádtam. Minden pillanata megborzongatott, elgondolkodtatott és érzelmeket hozott a felszínre.
Tudom, hogy nem lesz több ugyanilyen, mert minden történet más, de remélem, ha egyszer valami hasonló kaliberű Cherik megfogalmazódik benned, azt is lepötyögöd ide. :)

Névtelen írta...

Istenem. Rövid ideje vagyok a blogod olvasója, így nem találkoztam még a Lord Lazarus előző fejezeteivel (ROHANOK ELOLVASNI). Meg az X-ment se láttam :D

Szóval az előzmények ismeretének teljes hiányában kezdtem bele a fejezetedbe, és ÚRISTEN. Nem arra figyeltem, hogy most ki ez, és úristennemtudoksemmmit, mert az érzések egyszerűen magukba szippantottak. Amikor Emma a hegeiről beszélt, akkor elsírtam magam, mert uramisten, ez nagyon-nagyon durva.
(EL. KELL. OLVASNOM.)
Amúgy Wandáról önkéntelenül is Stephen King Carrie-je jutott eszembe, de ez most full mellékes.

Most itt ülök egy pöppet remegő gyomorral, mert olyan szinten kikészített ez az egy fejezet... SZóval, bevezettél egy fandomba, most belevetem magam az X-menbe, meg a Lord Lazarusba, mert HÁT ÚRISTEN.
Téyleg az előzmények ismerete nélkül *buta, buta, buta Rosa* mondom, hogy egyszerűen fantasztikusan átjöttek az érzelmek, (és pofon csaptak, aztán a földre löktek és megrugdostak, hogy *olvasd. el. az előzményt, te csicska*)

És most komolyan, de imádtam Emmát, szinte ijesztően imádtam.

Rosa

J.R.Palmer írta...

Na! Most, hogy felébredtem, írok valami komolyabbat is. Szóval! Imádtam *---* már megint....Pedig vagy hétszer bőgtem el magam, a végére meg már töményen zokogtam...És még sem tudom azt mondani hogy nem hepi...Hiszen a végén egyet értenek...És basszus! Kell egy lakás,aminek a falaiból Charles kacag rám és Erik pakolássza a cuccaim *-----* Biztos vagyok benne, hogy szellemként kicseszett boldogok :3 Na jó...ennyi :D

Raistlin írta...

RÉ, nagyon szépen köszönöm ;A; Ezt a történetet én is valahogy... egyedülállónak érzem, és egy kicsit még nem hiszem el, hogy meg tudtam írni (koránt sem tökéletes, de nagyon más, mint amit velük szoktam) és őszintén bízom benne, hogy fogok tudni még olyat hozni velük, ami ezek után sem hagy hiányérzetet. Még egyszer köszönöm!

ROSE, a világon mindent lespoilereztél magadnak, de egy hős vagy, és imádlak, és szívből köszönöm! Az X-menből az X -men: First Class-el kezd, az már elegendő a regény megértéséhez, a folytatása az X-men: Days of Future Past. Elképesztően sokat jelent, hogy a fejezet önmagában is megállja a helyét, nagyon köszönöm még egyszer!

J.R. PALMER, a kicseszett boldog szellemek boldogan búgnak/kopogtatnak, Wanda pedig felkönyökölve gondolkozik azon, hogy ciki-e, hogy még mindig a szüleivel él. Legalább a babysittelés meg van oldva.

Dragda írta...

Most nagyon, de nagyon utállak *zokog*
És ez egy dicséret volt *bömböl*
Harmadik napja szakad ez a nyomorult eső és akkor még EZT is hozzánk vágod. *kitartóan sír*
Nesze, itt a szívem, ha már kitépted legyen a tied, de ajánlom, hogy megtöltsd aszalt áfonyával és hordóburgonyával tálald fel, mert csak az hozza ki a bánat-zamatát! *wáháháháhá, zokogva, balra el*

nusi írta...

Nem mondom, hogy nem könnyeztem meg, mert akkor hazudnék. Sejtettem, hogy nem olyan vége lesz a sztorinak, mint amit szeretnék, mert ez nem az a történet. Mégis szíven ütött Charles és Erik "halála", ami így visszagondolva szükségszerű volt.
Összeszorult torokkal olvastam végig ezt a fejezetet. Emma múltja fúúúúúú elég megrázó, ezek után azt hiszem, kicsit megértem mit miért tett, de ettől függetlenül nem tudom megemészteni, hogy megölt Charlest és így közvetve Eriket is.
Viszont a befejezés reménnyel kecsegtet. Örülök, hogy Wanda túllépett az első generáció hibáin és megnyitotta az iskolát, és a gyerekei nagyon kis cukik :)
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a remek történetet, bár még mindig alig hiszem el hogy vége.

Raistlin írta...

DRAGDA, *felad egy küldemény zsebkendőt a postán* - és köszönöm, neked és az időjárásnak is, mert dünnyögtem magamnak, hogy "Hm, lehet, még aludnom kéne rá egy napot, és holnap átszerkeszteni, és csak azután fölte--- Ó EZAZ ESIK AZT AKAROM HOGY ESŐBEN OLVASSÁK"

NUSI, annyira köszönöm ;u; Charles halálát én is szükségszerűnek érzem - nem a Kötelező Megható Vég miatt, hanem mert nem hiszem, hogy együtt tudott volna élni azzal, amit tettek, és a háborúval az elméjében. Hazatérve, a saját kastélyában kísértve szerintem ő is szellemmé vált, három évvel Erik előtt.

Emmával nagyon óvatos voltam, mert iszonyú könnyű elcseszni egy ilyen naratívát. Azt hiszem, ebben az univerzumban Wanda veszi át Prof' X szerepét, és a megjövendölt "legyőzlek" az iskola megalapítása - egy békés és hosszú küzdelem diadala. egy angolul nem is beszélő, gimnáziumi végzettséggel sem rendelkező lány, egyedül az Újvilágban, aki mégis eljut idáig, és keményen kellett harcolnia érte. Emma azt hiszem, egy fordított Magneto - nem akartam leírni és így kőbe vésni, kettejükkel mi lett. Talán 1963-ra már összecsaptak, és Wanda került ki győztesen. Talán az X-men univerzumnak mindig szüksége van a pozitív és a negatív pólusra, talán Emma most is a seregeit gyűjti Wanda ellen, talán időről-időre mindig megütköznek - ez már egy másik történet, aminek nincs vége, és ez valahogy megnyugtat benne. Cherikék meg addig segéd-gyereknevelnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a tanulók a diszkrét szellemekhez... :D

jederanalexa írta...

NEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!!!!!
'a klaviatúrára rogyva zokog' Nem akarom, hogy ilyen hamar vége legyen! Írsz neki folytatást, ugye? UGYE?!?!
Oké, fangirl-zónából kilépve: Az egész úgy volt tökéletes, ahogy volt (oké, amikor Erik átment szociopatába, és megölte Ravent, az baromi ijesztő volt). Szerintem, amint lesz rá időm, elkezdem elölről olvasni - egy 100-as papírzsepivel, természetesen.

Raistlin írta...

Ennek a történetnek sajnos itt a vége - szívből köszönöm, hogy elolvastad és kommentelted, és... illene biztosítanom az ingyen zsepit ezen a ponton, azt hiszem.

jederanalexa írta...

Annyit még hozzá kell tegyek, hogy a fejezetek borítói nagyon tetszettek. Főleg az, hogy más filmekből is vettél képeket (pl: Vágy és vezeklés, vagy a 10. fejezetnél az egyik kép az Outlander openingjéből való).

Raistlin írta...

Jajköszönöm ;u; Szükségem volt Charles-ra katonai ruhában, no :D Az utolsó fejezetnél kicsit szívom a fogam a korhűtlen hoodie miatt Eriken, de a ~~tekintet~~ miatt muszáj volt ezt választanom! :D

Locky írta...

Már amikor megláttam, hogy itt az utolsó fejezet egyből bevillant, hogy Úristen... benne lesz Emma. Aztán elkezdtem olvasni és szép lassan leesett, hogy Úristen... meg kell ölniük Emmát... Nem, te nem fogod megölni Emmát, vagy mégis? Szóval kb. ezt ment a fejemben addig amíg Emma be nem kopogtatott. Aztán már csak olvastam és bőgtem, olvastam és bőgtem... És aztán Charles... És Erik... És Wanda... De szerencsére boldog lett a vége, és nagyon köszönöm. Most hogy jött a hosszú hétvége, lesz időm újra olvasni az egészet *-*
Poén, mert az elején nem nagyon akartam neki kezdeni, és nem az első fejezetet olvastam (átfutottam) először, hanem azt amikor asszem, Charlesnál egy asztalon szeretkeznek. Aztán gyorsan megkerestem az első fejezetet és rohadtul megtetszett a történet, szóval... Most itt vagyok. Köszönöm.

Raistlin írta...

LOCKY, óóóó, a VI. fejezet :D Nagyon örülök, hogy itt tartott, és hogy adtál egy esélyt a regénynek - és köszönöm, hogy drukkoltál Emma túlélésének, valami... hasonlót akartam elérni, hogy azt lehessen érezni, hogy tudod, mi fog történni, de azt is tudod, hogy ezúttal valaminek változnia kell.

Azt hiszem, én is sokáig kerülgettem volna a regényt, nem is akaródzott megírni eleinte, féltem, hogy túl lesújtó lesz vagy feleslegesen sokkoló - rengeteget jelent, hogy végül szerettétek. Köszönöm szépen!

margaery. írta...

na, amikor Emma bejött, tényleg azt hittem, hogy csak elmondja a háttértörténetét és megy is tovább (hahaha..)...pedig már éppen kezdtem megkedvelni
és egyszerűen tudtam, hogy fel fogják eleveníteni az első találkozást ó ne már
Wanda gyerekei nagyon aranyosak, az meg még édibb, hogy Charles és Erik vigyáznak rájuk aww:) és hát azért mégis lett egy félig happy end:D
a kedvencemet meg a végére hagytam..
*~¤**W A N D A**¤~ *üdvrivalgás* imádom, hogy vele végződik a történet és egyre jobban kezdem megszeretni a karakterét:)
így összességében imádtam olvasni az összes fejezetet, ez a kedvenc regényem tőled (eddig) szóval gratulálok hozzá:D

ui.: a múltkor említett vizsga hogy sikerült?:D

Raistlin írta...

G I R L P O W E R
nagyon örülök, hogy így megszeretted a történetet ;u; (sunyiban nekem is ez a kedvencem magamtól. ez nem jelenti azt, hogy nem írnám át szívem szerint az 50%-át. és most meg kell ugranom valamivel.)

u.i. MÉG MINDIG NEM ÍRTÁK BE A JEGYEMET, és az a legszebb, hogy a szemináriumi jegyeim meg folyamatosan ömlenek a postaládámba, hogy jeles, jeles, jeles, jeles, én meg "ezaz nem buktam meg ja várjunk ez... ez contemporary theatre II. ez meg utopian & dystopian literature. fuck me. fuck everything."

Zenda írta...

Hát, rendben. -mély lélegzetet vesz-
Lenyűgöző volt a regényed. Remek indítás, gyönyörű szavak, hogy csak úgy gurultak, és és--
Nem, nem tudom leírni, hogyan érzek a LORD LAZARUSszal kapcsolatban.
Kismilliószor meghallgattam a tracklistet, odavagyok a LADY LAZARUSért, mert egyszerűen gyönyörű a nő hangja - és valamilyen zavar következményeként nagyon hasonlítom Julie McNiven hangjához, bah -, és az egész sztori úgy nyűgözött le, hogy nem is láttam a filmet akkor még. Soha.
Talán ennek köszönhetem azt, hogy elsöpört az X-MEN fandom. Minimum 80 %-ban ennek köszönhetem.
És aztán: ez a fejezet.
Az előző sem volt már semmi, de ez... ez nagyon gyomorszájon térdelt.
Nem szoktam idézgetni - elég gyakran -, de ez, ez -leszegi a fejét, és drámaian elsötétül minden, aztán a szöveggel az előtérben egyszeriben megint minden lámpa felvillan-
" - Mechaniker? - suttogja. - Meine heart ist nicht richtig. Machen strange noises like…
Itt nagyon bepárásodott a szemem, és óra közepén kis híján elbőgtem magam. A szakmai tanárom hülyén is nézett rám, miközben nyeldekeltem a könnyeimet, mint akinek hánynia kell.
Ott valami megtört bennem, túlzás nélkül mondhatom; és ezért baromira imádlak.
Köszönöm, hogy olvashattam.

Zenda írta...

... és hozzáteszem, hogy nem szokásom sírni a könyveken, verseken, bármilyen írott szövegen.
-mondja ezt fapofával, miközben végigsírta Dobby és Dumbledore halálát, könyvben és filmben egyaránt-
és az új válaszom elküldésénél hatszor futottam neki a 'nem vagyok robot' részlegnek.
LEBUKTAM!

Raistlin írta...

Istenem, ZENDA, boldoggá tettél egy öregasszonyt - nagyon, nagyon, nagyon (nagyon) köszönöm, nem is tudok mit írni, csak hebegek-habogok magamban meg göcögve kacarászok örömömben, ez így... köszönöm. Mondtam már? Úristen.


troublemaker írta...

oké, akkor nem csak én zokogok *tovább zokog* köszönöm szépen <3 *pozitív energiát és szeretetet sugároz feléd, mert még még még és csak így tovább*

Raistlin írta...

Most az a vizuális kép van előttem, hogy a Lázárúr egy kinyomtatott példánya ott hever a parkettán, ti meg körbeálljátok, és sírva mutogattok rá, és az a kép címe, hogy "SIKER"

nagyonszépenköszönöm

Mitsuki írta...

röviden: utálom. imádom.

kicsit hosszabban: ha van egy szépen folyó történet, aminek egy szava sem igaz és mégis. nem történt meg, de mégis. nem voltál ott, de mégis. mert ha valaminek igaznak kell lennie, az ami ebben nem létezik és mégis. az az erő, ami elválaszt emberek, akik mégis működnek.


hosszabban: minden tiszteletem emmá-é, akármennyire is a pokolba kívánom, hogy nyíltan ment az életéért harcolni. minden szavammal a pokolba kívánom vissza, bármennyire is áldozat, mert hátbatámadta őket.
remélem. remélem, könyörgöm, kérlek wandának győzelmet.
wanda minden. wanda a minden. sokat látott és még többet élt meg és mégis mégis mégis képes talpra állni és összefogni a közösségért.
nem áll mögötte senki, de mégis.
és ott van az ikrek, de mégsincs.

nem tudom magam kifejezni.

köszönöm.

Raistlin írta...

GB FÉDM BDFRRIJDRNER *fogalmazta meg háláját jól artikuláltan*
Nagyon szépen köszönöm, hogy kitartóan végigkísérted és folyamatosan támogattad a regényt *feltűnésmentesen a kezedbe nyom egy ceruzát*

Mitsuki írta...

*feltűnésmentesen elveszi a ceruzát*
és a gyárttechvizsga jegyzeteken fura alakok kezdenek mászkálni.

Raistlin írta...

G Y Ő Z E L E M

vakarcs írta...

ez a regény nagyon rendben volt. a romkom részekkel, az "Augen auf, ich komme" hátborsóztatós horror-hatásával, a bosszú sötétségével. Charles katonáskori ábrázolásával, a keserű hitével. Wandával. Auswitzcal. a gyomrozással, mikor Frida elsőnek. mikor a vasajtó. mikor Shaw és Edna. mikor Emma Frost szült, minden alkalommal (jézus). annyira emberi érzelmek, cselekvések voltak benne, és annyira embertelenek (és embertelen az is, hogy ezt emberinek mondtam), hogy egyszerre volt hányhatnékom és (Charles miatt, Lehnsherrék miatt) szeretetrohamom az emberiségtől. (Erik nagyon ambivalens. "fél tőled", attól, hogy nem látja, hogy a szenvedés, amit okoz, túlságosan hasonlít ahhoz, amit ő átélt. (ez a célja. de erőszak erőszakot szül.))

ez a regény nagyon rendben volt.

Raistlin írta...

Drága vakarcs, nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm - elmondhatatlanul sokat jelent a véleményed, és szívesen telematricáznám vele a szobámat, ami azt illeti, mert... ez így minden volt, amit el akartam mesélni ezzel a regénnyel, és annyira fantasztikus, hogy így elért hozzád. Köszönöm szépen. Nagyon.

vakarcs írta...

én köszönöm, Raistlin, egyrészt, hogy olvashattam ilyen igényes fanfictiont (fanfictiont? furcsa keveredése ez a szép- és a szórakoztató irodalomnak), másrészt, hogy fontos a véleményem, így az internet anonimitásából.

azon tűnődöm, hogy szerettem nagyon az x-részeket, Erik fémérzékelését és Wandát például, vagy a mutáns-ideológia leírását, de igazán ez a holokauszt volt, és Erik és Charles. igazán ennek a történetnek nem lenne szüksége a "varázslatra", mert anélkül is te-jó-ég.
persze meg vissza is vonom, mert ezen alapszik a történet fele. de engem a másik fele éppúgy lenyűgözött (sőt).

vakarcs írta...

talán azért érzem szükségtelennek, mert a kitaszítottság sokféleképpen megjelenik benne, és a mutáns lét már nem igazán domborít ezen sokat. ha csak Eriket veszem: előbb, mert zsidó, mert szegény, aztán a németsége miatt, és azért végig, mert homoszexuális férfi. meg mutáns.
és még is azt mondom, hogy a bosszúja emberi. embertelen. hogy is van ez? :))

Raistlin írta...

No igen, ez egy érdekes gondolat, és merengtem is rajta, megtartsam-e a srácok képességeit, mert a történet lényegéhez, ahogy te is mondod, nem sokat ad hozzá, csak a cselekményen mozdít előre. Végül ennél maradtam, egyrészt, mert szerettem volna, ha közel marad a kánonhoz, ha megvan az a "mi-lett-volna-ha" hangulat, amivel a képregények annyit játszanak; másrészt, a mágikus realizmus jobban érdekelt, minthogy történelmi regényt alkossak. Akartam belé már jó korán egy kis varázstalan varázslatot, ami megalapozza Lord Lazarus betoppanását is, és ami szerintem fontos volt a hangulatot és a veszteséget tekintve -- ahogy ezeket az igazán csodálatos és értékes képességeket ellehetetleníti a világ, és kisemmizik a hétköznapok. Megfogott valami abban az elvesztegetett potenciálban, hogy itt egyiküknek sincs esélye azzá a legendás vezetővé válni, mint a képregényekben, bár mindenük adott hozzá, csak a körülmények nem. Utólag nézve, a regény "eladhatóbb" lenne, ha a mutáns-vonal kimarad, nagyobb közönséghez tudnám eljuttatni és satöbbi, de megette a fene - szeretem, hogy megmaradt tagadhatatlanul X-men regénynek.

És nagyon örülök, hogy Eriket sikerült megtartanom ilyen kis ambivalensnek ;u; Én sosem tudom eldönteni, szimpatizálok-e vele vagy azt akarom, hogy valaki állítsa már le. A regény első felét végig az ő szemszögéből látjuk, de pont, amikor fontos lenne tudni, mi jár a fejében, elveszítjük vele a kapcsolatot - mert nem akartam fölmenteni, de nem akartam elítélni-e, így Charles nézőpontja is fokozatosan átvált egy semleges, harmadik nézőpontba, és az olvasó fokozatosan kikerül a történetből, hogy maga hozhassa meg az ítéletét. Bevallom, engem eleinte meglepett, hogy Erik bosszúhadjáratának mennyien szurkoltak a kommentekben, de a regény valóságában ő a hősünk, úgyhogy izgalmas volt látni, mennyire be tudta vonni és a "maga oldalára állítani" az olvasókat :DD

vakarcs írta...

én Erikben pont nem a bosszúját szerettem, hanem mindent előtte. mint Charles.

és kicsit megijeszt, őszintén, hogy szurkoltak neki; nagyon elgondolkodtató látni, hogy ezzel itt is találkozom, a fanfictiönök világában (még ha a komment szekcióban is), amit gyakorlatilag a való világtól való elmenekülésre tartok legalább félig. hát ez most pont a másik fele volt.

nem csak azért riadtam meg, mert ez... a dühöt mutatja, mert nem lehet nem dühöt érezni a nácik, pl. az első kommentemben tőmondatokban feljegyzettek miatt (szülések stb.). azért riaszt, mert a bosszú bosszút szül, és egy olvasótábor pont reprezentálhat egy tömeget. és ha a tömeget bosszúhadjárattal értenek egyet, na akkor. (második világháború.)
abból, hogy ez a szurkolás úgy jött, hogy valójában a történetszövéssel nem bátorítottad, pont ahogy elmondtad (nem láttuk Erik gondolatait, nem azonosulhattunk vele, nem meggyőzött, hogy az övé az igazság), az következik, hogy tényleg az olvasó saját döntése volt. bűnhődniük kell. bosszú kell. (kinek? a düh gyorsan tud célpontot váltani, kiterjedni, és akkor már nem csak három ember.)

(az különösen megrémít, hogy gondolkodtam, hogy le merjem-e ezt írni.)
(amúgy nem tudom, zavar-e, hogy így válaszolgatok, és mindig ugyanattól jön az új komment értesítő :D ha igen, bocsi.)

Raistlin írta...

Jaj, dehogy zavar, a kommentszekció a tiétek, és erre van :D

Szerintem a bosszú éltetésében (kivételesen) nem a tömegpszichózis áll, hanem hogy azért erre masszívan kondicionálva vagyunk a Marvel-fandomban; ebben az adott fiktív világban megtanultuk elfogadni, hiszen ott vannak a Bosszúállók, ahol minden második hős eredetsztorijának része vagy lényege, hogy baromira bosszút áll éppen valamiért; és ott van az, hogy Erik milyen szörnyűségeket tett, de mindig értettük, hogy miért tette, és mindig különösebb veszteség nélkül bukott bele. A Lord Lazarus ebben a kontextusban játszódik, és ezért (is) imádom a fanfictionöket, mert hiába AU, ez mind-mind-mind szerepet játszik a történetben, az a tucat film és képregény és popkultúra és rajzfilmsorozat, és itt van nekem, hogy erősítse a mondandómat - és, néha, mondjuk úgy, "torzítsa." A Lord Lazarus tónusa egyértelműen sötétebb, mint a Marvel-filmeké. Itt nem arctalan náci katonák repülnek két métert, ha valaki állkapcson üti őket, itt nem egy egyforma alien-sereg tagjai tűnnek el segélykiáltások nélkül egy látványos CGI-robbanásban. Itt minden áldozatnak megismerjük a történetét, kivétel szerencsétlen Janosnak, isten nyugosztalja. És itt jön az ellentét.

Mert az empátia akkor születik meg, ha látod az áldozatban az embert. Az orvosoknak csak tárgyként szabad gondolnia arra, akit műtenek, különben beleőrülnének a sikertelenség gondolatába. A gyilkosok a legtöbbször ugyanígy elembertelenítenek, ezért az a legjobb önvédelmi stratégia, hogyha neadjisten az embert valaha megtámadják vagy kirabolják vagy bármi, akkor mondd el a neved. Mondd, hogy hány éves vagy, és hogy édesanyád vár haza. Mondd el: "nagyon félek." Mentálisan ép embernek baromi nehéz feldolgozni, ha az áldozat, az alany, hirtelen ember lesz.
És itt valami hasonlót akartam, mert a szurkoló kommentek akkor érkeztek, amikor az áldozatok még csak három nevet jelentenek a tükrön, akikről tudjuk, hogy a részük volt valami megbocsáthatatlan szörnyűségben. Az első áldozatnál még mindig jelen lehet a drukk, mert Azazel beleőrült a megbánásba, és mondhatnánk azt, hogy jobb neki így, hogy talán végre békére talál, hogy mindenki jobban jár, ha távolról nézzük és hunyorítva, és nem gondolunk bele olyan kérdésekbe, joga van-e ezt eldönteni bárkinek, hogy kinek "jobb" így. Raven után már kevesen akarták Emma halálát, és a végső kommenteknél senki sem mondta azt, hogy bár ő halt volna meg Charles helyett, pedig Charles-t követtük keresztül tizenöt fejezeten.

Szóval ezt így építettem fel. Meglepett, de nem aggasztott, hogy működött, hogy az elején még hajlandóak vagyunk elemberteleníteni az áldozatokat. Megszoktuk a Marvel-univerzumban, megszoktuk a háborúban, megszoktuk egy regényben, hogy van, akinek vesznie "kell."

vakarcs írta...

belejátszhat az érzéseimbe, hogy nagyon felületesen ismerem a Marvel univerzumát, az tény. gyakorlatilag tőle függetlenül gondolkodom a szereplőkről, a történetről.

egyrészről persze, dehumanizálással a dolog működik. de most nem a három - és még rengeteg - náci tettéről, karakteréről, hanem arról a tényről gondolkodom, hogy Erik önbíráskodásának az ötletét támogatták (ez most passzív tagmondat lenne angolban). (ezt a kettőt, a tetteiket és a bosszút magát nehéz szétválasztani.)
és mennyi önismeret kell ehhez! én megölném-e ezeket az embereket? érzelmi alapon ott a düh, a gyűlölet, a gyász, az iszonyat. tudatosan - mi történne utána? megszűnne az antiszemitizmus? vagy okot adnék rá? megkönnyebbülnék, vagy találnék másokat, akiket le kell vadászni? (mindig lesznek mások.) nagyon nehéz kérdések.
ezért is szerettem, mikor megmutattad ennek a három embernek a történetét, mert rádöbbentett, azt hiszem, mindenkit, hogy minden nézőpont és háttértudás kérdése. és rögtön megkérdőjeleződött Erik azonnali ítélete azoknak is, akik egyetértettek vele. szerettem a tudatosságot ebben. (továbbra is nehéz kérdés maradt, persze.)

és szeretném, ha ez a tudatos nézőpont, "felülemelkedés" általános lenne; átgondolni máshonnan megközelítve, mielőtt bármiben állást foglalunk. nem csak szövegekre gondolok (bár jó néhány írásnak szüksége lenne rá, lásd Fifty Shades), hanem a mindennapi életre is. (amiben te is segítesz: pl. slutshaming).

azt hiszem egyébként, hasonlóan gondolkodunk.

Névtelen írta...

Megnéztem a Eljövendő múlt napjait, és onnantól nem volt megállás, jött sorban az összes X-men és basszamegsírokgyorsangyorsanbloodyromantickellgyerünk - életérzéssel rohantam ide, amint lement a stáblista, mert URAMISTEN. Ezek egymásnak lettek teremtve, és mindkettőt megzabálom idősként is, hát egyem a szívüket, de uramisten. Annyira örülök, hogy shippeled őket, mert van mit olvasnom :D
Nem azért, Ravent is imádtam, mert hát hogy a fenébe' ne, és szép is lett volna, ha hármasban nyomják, de a Cherik az igazi :3
Amúgy Logan szerinted kivel illene/illett össze igazán?
Na, most hörögve elszaladok a ficeid közül válogatni a CHERIK feliratú acélkék pólómban, fuck yeah.

Rosa:)

Raistlin írta...

Hahó Rosa, kitárt karmokkal üdvözöllek az X-fandomban! \(ouo)/
Logannek egy egész tucat kölke van a kánonban, és a Fene Nagy Szerelme elvileg Jean Grey, de az engem valahogy mindig hidegen hagyott, bár szeretek utalni rá a ficekben; ugyanakkor egy újabb vonalban randizott Strom-al, és baromi édesek együtt szerintem ;u;
Raven a kánonban nincs se romantikusan, se szexuálisan involválva se Charles-al, sem Erikkel (bár a filmek nagyon rámentek, oh well), viszont Azazeltől van gyereke, tehát vele valamicskét shippelem, no meg kánon biszexuális, bár kitartó barátnője egyelőre nincsen, csak lefekszik nőkkel - én teljes vállszélességgel támogatom a kalandor Ravent, akinek esze ágában sincs megállapodni. Hanket meg sajnálom közben.

sliver írta...

Kérem, én is itt vagyok végre, és tudtam, miért halogatom, mert hogy össze fogod törni vele a szívem, és tényleg. Úgy tudtam, hogy simán el fogod érni, hogy átérezzük Emmát is, és szinte ebből adódott, hogy életben fog maradni, ha már Raven meghalt.
És úgy tudtam, hogy végül meg fogod ölni őket! Ennek ellenére még az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy valahogy mégis megmenekülnek, és azt volt a legszomorúbb látni, hogy "18 évvel később".
Persze, hogyan máshogyan is végződhetett volna a dolog, nem hiszem, hogy Charles túl tudta volna magát tenni mindezeken a szörnyűségeken, ami történt, amit ő tett, meg főleg, amiket Erik tett, és még csak nem is bánja. Egyébként is, ha hűek akarunk lenni a valósághoz, nem lehet nekik igazi hepiend. Ez így... olyan szomorú volt, de mégis volt benne valami elvarázsolt meghittség, nem is tudom hogy fogalmazzam meg, de mindegy, úgyis mindenki átérzi.
Wanda, akinek úgy örülök amúgy, ha már így kijelentette, biztos le is győzi Emmát - de különben én azt képzelem, hogy most Wanda lett Charles, Emma pedig Erik, és nem ölik meg egymást, úgy lesznek, mint az elődeik. És már shipelem is őket, mondjuk még nehezebb lesz velük, mint a Cherikkel, de semmi sem lehetetlen. XD

Na, de komolyan: Tökéletesen hű befejezése volt ez ennek a sztorinak, mesteri módon vittél el minket az utolsó pillanatig, és a sokszor szabdalt stílussal együtt megakadás nélkül le tudtad festeni nekünk az egészet (igen: hányszor láttam magam előtt a képeket, mint egy festményt), de belevonod az összes érzékszervünket, a hűvös, a zajok, az illatok, de főleg az a sok érzelem, amit át tudtál adni nekünk. De tudod, hogy sírtunk-mosolyogtunk-izgultunk-gyűlöltünk, meg szerettünk mi is, olvastad a kommenteket. Szerintem ez a kedvenc fanficem minden közül, de megkockáztatom, hogy benne van a top10 olvasmányban, ami a legmélyebben megérintett.
Szóval, ja. Hát köszönöm.

Raistlin írta...

Már csak te hiányoztál ;u; Szívből köszönöm a rugdosást és a kitartó kommenteket és a nyers őszinteséget és mindent, most meg nyomás írni, valamit nekem is olvasnom kell :D

Lilith írta...

Imádtam minden szavát. Mindet. Nem érdekel, hogy mennyit bőgtem közben... Meg a végén... Azon legbelül még mindig.
De volt benne Peggy és Steve... és mond meg nekem, miért írsz ilyen gyönyörűen? Meggyőztél Stucky-ról, Bagginshield-ről és most még Cherikről is... Tudod te hogy milyen nehéz végignézni a filmeket úgy hogy nem örömködök hangosan a jeleneteik felett -túl sokat- mert azért a barátomnak is van egy tűréshatára? :D

Raistlin írta...

Drága Lilith, annyira nagyon örülök, hogy megérintett ez a történet, és örültél a mellékszereplőknek is ;u; Üdv a hajó fedélzetén!

Veréb Árnika írta...

Csak annyit mondhatok: Köszönöm.

Raistlin írta...

Én köszönöm (és milyen gyönyörű neved van!)

Suzanne írta...

Nahát. Tartottam egy kis szünetet közben, de csak befejeztem. Hogy aludni hogy fogok, azt nem tudom, többek között azért, mert a pszichológusom óva intett tőle, hogy mindenféle holtakkal meg vallással meg ilyenekkel kapcsolatos dologgal foglalkozzam és erős a gyanúm, hogy ma este nem fogok aludni, legfeljebb pánikrohamot kapok.
Bocs, hogy így rád zúdítottam az életem, de ez kellett egy kicsit, hogy érzékeltessem, MENNYIRE megragadsz, hogy a szavaidnak súlya van, és basszus, királyul írsz.
Olvasgatok én itt könyveket, régieket meg kortársakat, meg mindenfélét, és néha olyan érzésem van, hogy ha fél kezed a seggedbe dugod, akkor is jobbat írsz. Meg na. Hát na.

Köszi, hogy kiéled rajtunk a grafomániád.

Raistlin írta...

oh
wow
köszi!

Dorottya Szabó írta...

Köszönöm, hogy ebookban olvastam, viszont emiatt így a végére kanyarítok egy nagy kommentet az egészről.
Szóval váó. Összevissza fogok kiemelni dolgokat.Nagyon ahogy a kor homofóbiáját és elnyomó intézkedéseit és szubkultúráját be tudtad építeni és hogy Eriknek is le kellett bontania ezt a tanult viselkedést (nem mintha Charles fenékriszálása mellett ez olyan nehéz lenne).
Imádtam, hogy teljes történet volt, soha nem a végét vártam, hiába volt visszaszámlálás. Gondoltam arra, hogy Erik, aki most csokoládét iszik, nemsokára éhezni fog, de arra is, hogy milyen most számára csokoládét inni. És ez az első rész, "ahol még minden jó", talán ez tette az új kedvenc Cherikemmé, mert volt idejük egymás felfedezésére és azt hiszem, én is itt ismertem meg legjobban Eriket, volt idejük örülni, lassan bízni a másikban, közös vicceket, közös életritmust kialakítani, reagálni egymásra és mindegyiket tökéletesen csinálták. Vagyis te. (és a szamárfüles fajok eredete és amikor Erik a képességével vetkőzteti Charles-t és a madáretetős rész és a terveik és a madaras szoba és annyira örülök, hogy megmaradtak a képességeik, mert számomra a legintimebb jelenetek ehhez kötődtek)
Annyira jól oldottad meg a visszaszámlálást is, az elején féltem attól, hogy átmegy sorsszerűségbe, de nem, talán ebben segített, hogy nem időugrás volt, csakbizonyos érzékelések szűrődtek át, hogy nem volt ismétlés meg persze, hogy a jövőbelátásnál nem az ő nézőpontjukat kaptuk.
És mennyi más történet volt még benne! Annyira boldog vagyok, amikor szerepelnek az ikrek (esetlegesen Lorna (pláne David))valamelyik történetedben és bár itt hamar drasztikusan lecsökkentek a szereplők (amibe először nem igazán akartam beletörődni, főleg a lábsérülése után még), na de Wanda olyan is volt. Itt is annyira szerettem, ahogy láttuk, milyen hatással lenne a lányra ez a történelem ésannyira büszke voltam rá és annyira szerettem volna, ha jobban vigyáznak rá vagy szimplán jobbak a körülményei, még akkor is, ha végig a maga lábán állt és olyan erős volt és akkor is, ha amíg Emma nem modnta, eszembe se jutott, hogy félt. Egyébként a megjelenését is valamiért úgy szerettem, egyrészt szintén a történelmi kontextus miatt, másrészt mert annyira jólesett a sok skarlátot olvasni.
Shaw meg persze tudja fokozni, hogy mennyire szörnyű, persze nehéz dolga lett volna megvédenie magát,t ekintve, hogy vele egy mondat erejéig találkozunk személyesen. Persze, a filmekben sejtetik azt a kapcsolatdinamikát, amit itt felvázolsz, de itt azért brutálisabb volt. Valamiért Janos nálam durvábban hatott, mint Emma. Viszont nagyon tetszett a számítása, az utalásai és aztán, hogy pontosan tudta, hogyha Charles-t megöli, akkor tud elmenekülni és hogy ő ölte meg Shaw-t.
Ednáról és Fridáról nem akarok beszélni. :(
Na igen, és az a pár mondat Steve-ről is olyan eltalált volt és aztán megint pár mondat erejéig belelátni Peggy gyászába.
Továbbra is imádom a nyelvedet és a humort az írásaidban, az utalásokat, amiket az AU-kban mindig kapunk és amúgy is mindent.
Annyira jólesett olvasni, nagyon köszönöm. Külön azt, hogy nem angst, hanem tragédia volt, hogy se indokolatlan szépítést, se sokkoló szomorúságot nem éreztem egy ponton sem, pedig szépség és szomorúság is kijutott, de ott, ahol kellett, úgyhogy köszönöm, hogy ezeket átélhetőnek hagytad.
(én bevallom, nem sírtam, mint az előttem kommentelők, érzelmileg azt hiszem, nem ez az írásod hatott rám a legjobban, de talán esztétikailag vagy nemtudomhogy oda- meg vissza vagyok érte. A Berlin, Berlinnek és a bound-nak sajnos el kell költöznie a második helyre a szívem csücskében)

Raistlin írta...

Kínosan megkésve válaszolok erre a kommentre, mert nagyon, nagyon szépen meg szerettem volna köszönni; sajnos még mindig nem tudom megfelelően szavakba foglalni. Rengeteget jelent, hogy veled maradtak az apróságok - mindig ezeket szeretem a legjobban a történetekben, nem az emlékezetes nagy csavarokat (bár persze azok sem ártanak :D)
Szívből köszönöm a kiemeléseket és a szívhez szóló kommentet - rengeteget jelent!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS