a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. december 21.

postmortem randevú

Hannibal, Hannibal/Will, kétperces. Grafika: [x]


postmortem randevú


Ez akkor történt, amikor Will Graham meghalt.
Will fiatalon halt meg, alig negyven évesen. Sejtette, hogy így lesz; de valamiféle különös okból kifolyólag nem gyilkolták meg. A szíve adta fel.
És ott volt az a dolog a sötétséggel. Életében mindent a fény festett meg, erre világosan emlékezett - elnézést a szójátékért. A színek, a formák: mindez napsugarak és izzók visszavetülése volt. Itt ugyanez történt, csak nem a fénnyel. A sötétség formát és mélységet vett fel, alakot öltött, dimenziót, kiterjedést nyert; mindent egybevéve, pont úgy festett, mint az előszoba Dr. Hannibal Lecter rendelőjében.
Megvolt egy ideje, hogy Will itt járt. Nem követte figyelemmel, mi lett vele a doktor letartóztatása és kiszabadulása után. Eladták. Átalakították. Lerombolták.
Most itt állt, a kabátja a karján. Inget viselt, a haja kifésülve. Talán a temetkezési vállalkozó öltöztette fel.
Mindent negatívban látott, kivéve magát. A teste: fény vetülete. Fényszemcsék ültek a bőrén, a tincsein, a szemében, érezte a hőjüket, az ízüket.
Az ajtó feltárult. A szagok: a legkorábbi, amire emlékezel. A víz és a viasz illata, először, a tavaszé, a viharé; Hannibal Lecteré.
- Korán érkezett, Will. - Hannibal teátrálisan ellenőrizte a karóráját.
Will a testsúlyát a jobb lábáról a balra helyezte. A teste fénytől lüktetett.
- Dr. Lecter? - Hunyorgott. A férfi egy ideje nem volt része az életének; talán magától értetődő, hogy a haláláé legyen.  A másik magyarázat, hogy az enyészet átlát a felejtésen és az emlékezeten: hogy felismeri, hogy ami mindent meghatároz, az a hiány kell, hogy legyen. Az álom, amit ébredés után rögtön elfelejtesz, a név, amit többé ki nem ejtesz.
Ez volt Dr. Lecter.
- Kérem - mondta Hannibal, ahogy beljebb invitálta -, most már igazán szólíthat az igazi nevemen.
Az ajtó mögött: sötétség. A sötétségben: Will nem tudta pontosan kivenni. Mintha csak a szeme sarkából látná, és hiába fordult felé, elsiklott a fókusz.
- Lucifer? - suttogta, a fejét félreszegve.
- Hízelgő, de nem.
- Isten?
- Mit gondol?
- Nem akarok gondolni rá.
- Mit hisz?
- Nem hiszem.
- Mit remél?
- Hogy nem.
Hannibal elmosolyodott.
- Valóban nem. Eltalálja harmadjára? Mint a mesékben.
Will végignyalt az ajkán, és vigyázva előre lépett. A kabátja a kezében.
- Maga a halál - közölte, és a tekintete Hannibal vonásait fürkészte; a szemét nem, sohasem, többet árult el az ajkak rándulása és a fogak villanása. - Végig az volt, ugye?
- Beismerem.
- Követni kezdett.
- Így volt.
- És gyilkolt.
- A dolgomat végeztem.
- Kit ölt még meg?
- Mindenkit. Mindent.
- Nem értem. - Will az ujjai közé csíptette az orra nyergét.
- Szívesen elmagyarázom - mondta Hannibal puhán. Az ajtó felcsikorgott.
- Mindenkit követ?
- Álruhában, igen.
- Egyszerre ott lesz az életükben - foglalta össze Will. - Azzá válik, aki majd a romlásukhoz vezet.
- Azért tudnia kell, Will, hogy ön különleges.
A férfi félrehajtotta a fejét. Hannibal a bejáratnál állt, viselve a szokott mosolyát, egy emberi érzelem ócska paródiáját.
- Miben? - Will fintorgott. - Miben vagyok különleges?
- Holtan született.
Hannibal mosolya kiteljesedett.
- Holtan született - folytatta. - Így találtam önre, de kedvesem, a szíve… Olyan nagyon érdekelt. Kíváncsivá tett. És unatkozom nagyon. - Hátranézett a válla felett, aztán vissza Willre. - Nem tart velem? Örömmel mesélek. Nyárborom van, és minden csemegém édes.
- Azt elhiszem - dünnyögte Will, aztán megrázta a fejét. - Mi történt? Elnézte, hogy felnőttem.
- Magába szerettem.
- Természetesen.
- Én leggyönyörűbb gyermekem, a ragyogó elméjével és a gyémántszívével: tiszta és kemény, de nem törhetetlen. A kezemben hamuvá pergett. - Lenézett a tenyerére. - Emlékszik még?
- Soha nem felejtettem el.
A konyha, a kő. A vágás, a vér.
- Miért hagyott el? - kérdezte Will, amikor Hannibal nem felelt. A hangja megremegett. - Olaszország után, mindenek után…
- Megkegyelmeztem - mondta a Halál, a kezét a szívére helyezve. - De aztán hiányozni kezdett. Az önzésem, attól tartok, felülkerekedett. Megengedi, hogy elmeséljem?
- Mi történik, ha átlépem a küszöbét?
- Nem érdekli? Próbálja meg. - Hannibal közelebb lépett, és Will arcát a tenyerébe vette. Száraz és hideg volt az érintése, mint a csontoké. - Tartson velem. Ne hagyjon itt. Ne hagyjon el.
- Van választásom?
- Hogy ne lenne? Lucifer. Isten.
Will az érintésébe simult.
- Annyi éve… - Kezdte. Megakadt a beszédben, az ajkát megnedvesítette. - Nem lesz egyedül. Megígérem.
- Pompás lakomát készítettem - suttogta Hannibal, ahogy közel hajolt. - Már várják a vendégek. - Az ajkuk összeért. Fény csókolt sötétséget.
Will szíve akkor állt meg. 


komment: IGEN // nem

12 megjegyzés:

Szocsi írta...

jesszusjesszusjesszus.
Ezért most nagyon szeretlek, mert kedvenc Hanni fic(?) /bocsi, minden Hannibal ficed után ezt mondom, de most komolyan./
Egyszerűen zseniális, és gyönyőrű, két percben megfogalmazott lényege a kapcsolatuknak, és minden szavad annyira ők, mindenfajta sablonosság, vagy ismétlődés nélkül.
Tudni akarom ezt is kívülröl, csontba égetve, végtelenül, örökké.

Raistlin írta...

*oldalra dől és hálásan hörög* Nagyon-nagyon szépen köszönöm, ez tényleg csak hirtelen lendületből született - rengeteget jelent, hogy így megfogott, Szocsi. Köszönöm szépen még egyszer.

béla írta...

Ez akkor történt, amikor én meghaltam. (...)Sejtettem, hogy így lesz; de valamiféle különös okból kifolyólag nem a szívem adta fel. A ficeid gyilkoltak meg.
(bocs. tényleg bocs. de köszi. kellett az életembe egy tönkretevős Hanni fic)

(másik vonalon hagytam még kevésbé konstruktív kommentet)

Raistlin írta...

még mindig nem igazán tudok megszólalni az évadzáró helyett, de ritmikusan nyöszörgök.
nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommentet.

rosie írta...

whoa-whoa-whoa, próbálok valami értelmes kommentet összehozni lassan egy órája, de még mindig ugyan ott tartok, mint akkor.
ha nem szeretném hannibalt úgy, ahogy van, azt akarnám, hogy te írd újra.

tudod mit? írd újra a supnatot. kérlek.

Raistlin írta...

*csattogtatja a billentyűztet* olyan drága vagy - köszönöm szépen!

Lili Molnár írta...

Istenem, hat ez valami gyonyoru volt. "Will szíve ekkor ált meg"
Olyan szep, pluss csillamponimat szorongattam (elokaracsonyjee)
Koszonom.

Izabella Miglécz írta...

Annyira el tudod találni a karakterek személyiségét*-*
És ez a végződés. Nagyon bloody-romantic-es lett

Raistlin írta...

Tanulság: ne add a szíved a halálnak, hátha élhetnél még. Köszönöm szépen!

Raistlin írta...

Iza, de gyors vagy :D Köszönöm szépen!

Mitsuki írta...

ez egy különleges porcelánváza, fehér, gyönyörű és fényből font, lágy esésű, alig mered megfogni
könnyű és mintha szatén olvadna a kezeden, nem is porcelán
aztán belenézel és fekete és repedt, és élés és végeláthatatlan, elnyel mindent, de valamiért mégis szép és így lesz tökéletes.

ez egy fura komment
(de hát no most vedd úgy, hogy egy herendi remekműhöz hasonlítottak, mert hát vázához is nyilván minden nap hasonlítanak)

aztán valaki földhöz csapja a vázát.

köszönöm.

Raistlin írta...

Életem egyik legemlékezetesebb bókját 13 évesen kaptam egy szegedi lánytól. "Te nem vagy szép," mondta nekem. "Nem úgy, mint egy ember, nem vagy vonzó, vagy ilyesmi, de szép vagy, mint egy váza."
Sokáig ez tartotta bennem a lelket.
Aztán vonzó is lettem. Márakinek. (Sebaj, Hannibal ígyis-úgyis megenne.)
Köszönöm szépen!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS