a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. december 17.

LORD LAZARUS

“Meghalni / művészet, mint bármi más. / Jól csinálom nagyon; /iszonyú érzés - hagyom.”


X.




“Dying
Is an art, like everything else.
I do it exceptionally well.

I do it so it feels like hell.”


Tehát Decemberben történik. A tél offenzívája lassan leigázza Lengyelországot, és Charles és csapata hóbuckákon vágnak át, hóhegyeken és hóförgeteken. Nem bánják különösebben: orosz szövetségesek, lesajnálják a keleti telet, a deret és a fagyot, ami még nem fal fel, ami a bőr alá fészkel, és a csontokig nem ér el. Erőltetett menetben haladnak a hadvonalon túl, ahová már gép nem érhet. A célpontnál majd kamionok várják őket. A katonák unatkoznak. Énekelnek és beszélnek. Erik életvonala lüktet, lüktet, lüktet.
Kevesebb, mint huszonnégy óra, és túl soknak tűnik és túl kevésnek. Carter azt mondta, várjanak. Szedjenek össze egy elit csapatot. És, hogy kell a rendelet.
- Auschwitz -ben odafent nem hisznek - mondta Charles-nak a bunkerben. - Hogyan tervezi meggyőzni őket?
Charles ujja a halántékára rebbent. A félelem korruptál; vagy a remény, inkább.
És mennek, mennek, mennek, és a keményre fagyott földön erekként futnak fel a sínek, vért rozsdállnak és a tábor szívébe vezetnek.
Nyílt terep.
Látják az őrtornyokat és a szimmetrikus, rendezett betonfalakat, és a sovány fák már nem sokáig rejtik őket.  
- Fiúk, ez csúnya lesz - füttyent Falsworth főhadnagy, de csak páran reagálnak. Az angol szavak elvesznek a szláv zsongásában.
Egy tucat tisztet küldtek vele. Charles a tizenharmadik a vezényleti sorban, tizenhárom embernek kell meghalnia, hogy a rajtaütést ő vezesse, és gyáva talán, hogy hálát érez.
Erik jelenléte migrén. Erik jelenléte lelassított szívroham, ami lélegzet nélkül hagyja és gócpontba forr a mellkasában. Charles a gépkarabélyra markol, a hátát egy nyír kérgének vetve, ahogy kikémlel a haláltábor kerítésére.
Nem tehetsz csodát,” emlékezteti magát. “Nem teheted meg, hogy mind álomba essenek. Ha végig akarod csinálni, gyilkolnod kell.”
A tankok beérik a gyalogos sereget.


A szőnyegbombázást nem kockáztathatták meg. A lényeg, hogy a foglyok túléljék. Minden más mellékes.
Mellékes, hogy az őrtoronyban elevenen égnek el.
Mellékes a katona, akinek lerobban az állkapcsa, és a fiú, akinek az utolsó gondolata az édesanyja volt.
Mellékes, hogyan áll össze vér, mocsok, hó és sár, hogyan fröccsen fel a vijjogó töltények nyomán.
A gépfegyverek hadarnak, és rá egy-egy meglepett töltény felel.
A tábor felbolydul, és a németek nem törődnek vele, hogy bárkinek is fedezéket keressenek, egy tömeggé fonódik a sok sovány rab és náci katona, akik most az egyszer védi őket, védik a tábort és védik a projektet, és a szövetségesek úgy marakodnak az életekért, mint kutyák a koncért.
Gránátok, aknák, húst tépnek és földet, fémet, hosszú ház-sorok (halál-torok) és a gondolatok izzanak, sikítanak: tébolyult öröm és tömény remény, mint a köptető, a rabok ezek, kétségbeesés, az a NEM-NEM-NEM, az őrök, és ők: vérvágy, főleg, az adrenalin, a harc heve.
Charles úgy érzi, a koponyája hajszáltörésről-hajszáltörésre végigreped, egymásra csúznak a lemezek, és a légzése elkínzott, túl sok, túl sok, a szag és a zaj és a hideg-
Van egy hely, ahol csönd van.
Van egy hely, ahol csönd van, és van ott egy kút.
Charles arra siet.
“AUGEN AUF, ICH KOMME”
Erik hangja megállítja. Vadul körbenéz, fordul körbe és körbe, a győzedelmes iszony egyetlen lángoló panoráma-képben, de nem tudja, honnan hallotta, nyúlna felé, kapna felé:
“Erik?”
És a hangja földre hull az őrületben.
Megy tovább, amerre a csönd zúg: ott kell lennie.
Egy semmi kis téglaépület. Szinte szelíden bújik meg szigorú szomszédai mellett. Charles felé lépdel, fehér a lélegzete, hó ropog a bakancsa alatt, felcsikordul a foga, ahogy összeszorítja. Szörnyű súly a gépkarabély. Célra tartja. Taktikai bevonulás: a házfalhoz lapul, úgy löki be az ajtót, fedezékben. Valamit vagy valakit észlel, és egy egészen kicsit - Eriket - hogy itt volt még egy perce; a ház falát vörösre festi a szenvedése, HÁROM ÉV-
Charles a gépkarabélyt előre tartva belép, felhúzott vállakkal, a célkeresztben-
- Úristen.
Kint a hó, a harc: a hideget, a zajt elfojtja ez a hely. Charles leereszti a gépfegyvert, minden lépés szentségtörés, olyan hangos, és a légzése felgyorsul, ahogy megdermed benne az iszony.
Három fém-nyúlvány, mint a sínek, a falakról lenyúzva; és három ember, három mutáns; középen Sebastian Shaw. A fémnyúlvány áttör a szájpadlásán, az egész testén fut át, mint egy rögtönzött karó. Az orvosi köpeny cafatokban, és lecsüngő keze ernyedt, lila. Bal felől egy hosszú hajú férfi, a karó a gyomrán halad át; jobbról egy vörös bőrű, különös szerzet, a karó a vállán.
És a falon vörös feliratok voltak; a fal bádogból és a szavak vérből:

AUGEN AUF, ICH KOMME


Újra és újra ugyanez, átok vagy ígéret: “szemeket kinyitni, itt jövök,” és Erik kézírása ez és Shaw vére. A szavak lecsorognak. Friss a vér. Friss a mű.
Charles közelebb lépdel, mert ez a kötelessége. A három karóba húzott tetem körül kórház-lomok, egy hordágy, dobozok, fűrészek, és Charles kihúz magának egy ládát, hogy Shaw hulláját felérje. Felesleges, de a pulzusát veszi. Az ellenség keze a kezében.
- Istenem, Erik… - suttogja maga elé. A keze remeg.
A szeme sarkában mozdul valami, túl hirtelen, és ahogy oldalra néz, az ördög mered vele szembe. Az egyik karóba húzott férfi még él. Alacsonyabban van, mint Shaw felfeszített teteme: Charles leszökken a ládáról, és hozzá lépdel. Gondolatok csorognak rá, és éles emlékek - megpillantja bennük Eriket -
- Csss - suttogja. - Fájni fog, készüljön fel. - A hóna alá nyúl, és megpróbálja lehúzni a fémsínről, ami csak a vállát ütötte át; majd szorítókötést tesz rá, és szól a szanitéceknek, csak nem hagyhatja így itt-
A férfi elvigyorodik, amikor a fém egy undorító hanggal a húsból kicsusszan. A mosolya meglepett, és szinte derűsen csillan fel a szeme; félőrülten; egy pillanat, Charles még a kezében tartja, aztán kámforrá foszlik, fekete-vörös köddé.
És akkor hallja meg a hangokat.
A hang, ami mindent betölt, mélyen zúgó, csikorgó és nehéz, a fémek sóhajai. Felettük, élesen: torokból kiszakadt, torz ordítások, az ember az életéért szűköl csak így, és még: parancsok, és: a sikolyok, és: Erik elméje, most először élesen, egyetlen ragyogó ponttá fókuszálja a gyűlölet.
“ERIK!”
Charles  ina szakadtából rohan, a fegyvert elhajítva, majdnem elvágódik a saját lábán, és nem fogja fel, mi mellett halad el, és nem érzékeli a hideget, a felkavarodó hószemeket-
A kerítések és a téglaházak között-
Zzzummmmm, elzúg mellette egy fémlap élesen, befordul egy sarkon, és látja már: Erik ott áll, nem, ott lebeg egy vastornádó gyűrűjében, a kezeit feltartva - Erik, drága Erik, fehér rabruhában, mezítláb, csont és bőr csupán és csak harag, és a letépett fémlemezek nyikorognak, morognak, dalolnak, körbe-körbe forognak, a töltények lepattannak-
Zzzummm megint, és a katona, aki Charles előtt állt, kettészakad, derékből tépi fel a lemez, fröccsen a vér, a zsigerek, Charles éles fémszilánkok között rohan át, az egyik a vállába vág-
ERIK!”
A szövetségesek ott állnak gyűrűben, és Erik már nem ismer barátot vagy ellenséget, a fém forog, fal, tép, és nincs az a golyó, ami célba érne, a katonák kétségbeesése tömény, kemény, olyan sokan vannak-
Hó és sár és fém-fém-fém-fémzúgás, vas-ízű és vas-szagú a vér, a harag acélos, a halál húsba mar, a katonák vonyítanak-
- Erik! - Charles a torka szakadtából ordít, közel, közel és közelebb, a vihar szemében-
Erik észreveszi. A tekintetük összekapcsolódik.
Egy dobbanás a szerelem. Egy dobbanás, hogy “itt-vagy-velem,” és arra a pillanatra minden megáll, és abban a pillanatban nincsen bosszú és halál, és ez csak egy másodperc; egy másodperc, ez elég kell...
(knall-knall)
...hogy legyen.
A töltény talál. Feltépi Erik gyomrát. A férfi a földre esik. Charles fut feléje.
- NE LŐJENEK!
KNALL-KNALL! (Oroszul hogy mondják: bang-bang?)
És későn érkezik a telepatikus parancs. A golyók már a levegőben függenek, és Erik kilöki a karját, összeszorítva a száját, vakon kap előre - az egyik töltény célt talál vagy célt téveszt - a gerinc mentén iszonyú fájdalom - Charles hátába fúródik, és ő odakapva esik előre.
A lucskos talaj keményen csattan, egy ütés, amit alig érez, a könyökére támaszkodva kúszik előre, Erik felé, azt a pár centimétert. A fémek a földre zuhannak, nyikorogva, csikorogva, a fémlemezek, a katonák némán állnak, körben, üres tekintettel.
Eltorzult az égbolt. És nézd: havazik. A hópelyhek a levegőbe fagyva, mozdulatlanul lebegnek.
Erik valaha-fehér ruháján felfut a vér, a bőréhez tapad. A férfi a hidegben hever, a kezét nyújtja Charles felé:
- Charles!
- Drága Erik…!
Az ujjaik összeérnek. Összehajolnak az ujjak, de szorítani nem tudnak. Így fekszenek, hóban, sárban, éppen csak egy karnyújtásnyira. Erik még az utolsó erejével föltérdelne, föltápászkodna - az ölébe vonná őt, Charles látja a gondolatait - ringatná, siratná, csókolná - Megmozdulni most egyikük sem képes, megszólalni sem, csak a tekintetek beszélnek.
Vigyorognak. Vigyorognak egymásra, mint két kamasz egy közös tréfán, most nézz ránk, nézz csak ránk, az ujjak összeborulnak.
- Minden rendben lesz - suttogja Charles.
- Meddig tudod őket tartani?
- Nem fognak bántani.
Erik mosolyog tovább, és Charles kezét az ajkaihoz szorítja. Charles bőre lőpor-szagú, sártól lucskos, és Erik szája felrepedezett, száraz, véres. A csók puha, forró, édes.
- Nos, eljöttél értem - mondja Erik.
- Megígértem.
- Pedig már pont megszöktem.
- Minden rendben lesz - ismétli Charles.
És minden feltartott pillanattal tovább véreznek. Charles tekintete segítségért néz körbe a jelenbe dermesztett arcokon.
- Melyikük lőtt rád?
- Egyikük sem. Baleset volt. Készen állsz?
Erik hunyorítva ismétli a régi szlogent:
- Derítsük ki.
A jelen helyre zökken. A hó hullik tovább, ők hevernek, kéz a kézben-
BANG.  
A katona Erik fölött áll, terpeszben, és Charles nem tudja a nevét, a rangját, a kezében fegyver - egy marokpisztoly - és: BANG! A golyó átüti Erik homlokát.
És ez volt a logikus gesztus, nem?

Lélegzetvétel: hah,
hah,
hah.

Az ujjak összehajolnak. Charles Erik csuklójára markol. Ordítja a nevét.
A férfi tekintete értetlen, aztán üveges, aztán semmilyen.
- Erik! - A kiáltás zokogásba csuklik. - Nem!

Az ítélet: sohasem.

- Láttad meghalni.
- Igen.
- Tudod, hogy meghalt.
- Igen.
- Érzeted is?
- Igen.
(Az életvonal megszakadt.)
1943.


Sok név van erre: kegyelemlövés. Önvédelem.
Hát védd csak magad.


Amikor Charles először felébredt arra a világra, aminek Erik többé nem volt része, lehunyta a szemét, szorosra és még szorosabbra zárta, úgy, hogy a sötét szikrázzon, és azt mondta: most New York, Westchesterben van, a madaras hálószobában, hajnalban, és Erik mellette hever
(Erik a sárban hever, tudja jól, azt mondták, nincs idejük eltemetni a halottakat, és ott hagyták őket, az öregeket, a betegeket, a sebesülteket - ó, őt nem; hordágyra tették, a kezét Erik kezétől eltépték, a csuklótól, amin a számsorok futottak, és ami alatt az ér megfeszült, a szív dobbant, még utoljára, és aztán-
sohasem)
és Erik mellette hever, és nagyon lefogyott, igen, csontsovány, de itt van vele, elég lenne felé fordulnia és ránéznie:
- Jó reggelt.

- Jó reggelt, Xavier őrmester.
(A részleteket, ha lenne szíves?)


És ott van Peter és Wanda, a reggelizőasztalnál. (Edna is talán? Lehetséges lenne?) (Professzor Puddington. Frida.) Habos süteményeket esznek mindannyian, illatos gyümölcsöket, a porcelán gyöngéden csilingel, és lobognak a fehér függönyök

szellemekként és mint egy halottas-lepel, amibe Lázárt burkolták-
(És a harmadik napon-)
(“Kelj föl, és járj!”)

Néha kényszeríti magát, hogy emlékezzen rá. A falon vörös feliratok voltak; a fémek viharrá fordultak; a lövés a gyomorba; túlélte volna;  a lövés a gerincbe; túl is élte; a lövés az agyba - az sosem esett meg. A történetnek egészen másképp lett vége: felolvadt a jelen, eltépte az elméjét Erikétől, néma parancsokat osztott ki: segítsenek!
SEGÍTSÉG!
(így mondják oroszul: karaul!)
(Please, please. Segíteni jöttünk ide.)

- Tehát az 214782-es számú fogoly…
- A neve Erik Lehnsherr.
- A tudomása szerint Erik Lehnsherrnek hívták?
Kezdő nyelvlecke: figyeljük az igeidőváltást.


Kérdések:
1, Régóta ismerte?
2, Tisztában volt a paranormális képességeivel?
3, Paranormális képességeknek nevezné őket?
4, Le tudná írni a viszonyuk pontos természetét?
5, Tud róla, hogy egy amerikai állampolgár, Dr. Sebastian Shaw, a táborban dolgozott?
6, Kapcsolatban állt vele?
7, Miss Emma Frost eltűnt a táborból, van sejtése róla, hol lehet?
8, Mennyire behatóan ismerte?
9, 10, 11, 101.
Lényegében:
- Mr. Charles Xavier, elárulta ön a hazáját azzal a gesztussal, hogy védeni próbálta Mr. Erik Lehnsherrt, amikor szövetségeseink jogos önvédelemből rátüzeltek?
(Talán. A jelek szerint igen.)

Hadbíróság.

Úgy sem érnek rá.  

Vádak ejtve.

Mi történt Auschwitz -ben? Felejtsük el. Kétszáz év is kevés lesz.


Mennyi idő telt el? 1943 van, tél, tavasz, nyár, ősz, akármelyik, és úgy is mindegy. Charles a hadikórházban, harmincvalahány másik emberrel egy szűk szobában, és mind a túlélésükért küzdenek.  Ha Charles tudna járni, végigmenne a sorok között-
És csak gyászt ragasztott rájuk, amikor nem figyelt. És ők beletörtek, tönkrement belé.


Amikor másodjára ébredt:
- Szeretném látni az ikreket.
- A fiú nem élte túl.
- Tessék?
- Elvitte a sebláz, három nappal azután…
(És a harmadik napon-)
(“Jöjj elő!”)
- A lány elszökött. Charles, úgy sajnálom.



Egy levél:
Monsieur Charles,
hallottam az apám halálát a fejemben, és a fivéremét végignéztem. Nincs miért Londonban maradnom tovább. Látjuk még egymást.
Őszinte híve, W.

Egy levél az éjjeliszekrényén.

“Hallottam a halálát.
Végignéztem.”

- Láttad meghalni.
- Igen.
- Tudod, hogy meghalt.
- Igen.
- Érezted is?
- Igen.
Moira ott van az ágya mellett, amikor csak teheti. Az ágy a föld alatti kórházban van, és odakint: tél, tavasz, nyár, ősz, tél.
- Nem sirattad meg.
- Persze, hogy nem.


Mit mondott Peggy Carter?
- Személyesen veszem a kezembe az ügyet. Egy fogolyra össztüzet nyitni-
- A történteket érzékcsalódásnak dokumentálták, megerősítené, hogy -
- Magától értetődően hazaküldik-
És:
- Legyen erős.
(Nem mondta: “én megmondtam.”
Jobb csapat kellett volna.
Később, vagy korábban.)


A holtakért és a sebesültekért senki nem ment vissza. A betegekért. A túlélőkért.


1943. (Jn 11, 43.)
- Láttad meghalni.
- Igen.
- Tudod, hogy meghalt.
- Igen.
- Érezted is?
- Igen.
- Nem sirattad meg.
- Persze, hogy nem.
- Charles… - Moira a kezét szorította. A levegő cement-szagú és romlás-szagú, sápadt, sárga fények égtek a kórterem bunker-szájában, és mind háton heverve várták az ítéletet. Moira fehér kalapot és puha ballonkabátot viselt, a keze kellemesen hideg. Charles megnyalta kiszáradt ajkait, a tekintete félrerebbent, a falra, a repedésekre, a nő arcára megint.
- Nem temették el.
Moira lesütötte a pillantását.
- Az emberek nem.
Erik holttestét férgek és az elemek zabálják: a testet, ami forró volt az érintésre, és-
- A halottakat nem magunk miatt temetjük el - mondta Moira. - Nekik már olyan mindegy. Semmit nem éreznek. Erik szeretett téged, de… Magad miatt kell elsiratnod. Istenem, Charles, ha látnád magad, ahogy csak… Nem kell ilyen jól neveltnek lenned, a fenébe is! Természetes, ha őrjöngeni akarsz, ha-
Charles mélyen a szemébe nézett.
- Ha szerinted nem ordítok és ordítok egyre belül - mondta puhán -, akkor bizony nagyon tévedsz, kedvesem.
- Engedd el. Charles, én is temettem már el olyat, akit mindennél jobban szerettem, és hadd mondjam neked ezt: amíg tíz körömmel kapaszkodsz az emlékükbe, nem tudnak békében pihenni.
Charles tekintete veszélyes kéken fénylett a félhomályban, a lágy sötétben.
Ez a lényeg,” surrogott a hangja. “Nem tud meghalni. Mert nem engedem.


1944. A háborút igazából már akkor megnyerték.


1945. Van egy kastély valahol, egy kastély az őszben.
Alig lakják. Háború volt: csak egy férfi maradt, ahogy a világ felégett körülötte (olyan hanggal, ahogy a fém olvad meg.) Voltak cselédek, egy egész kis személyzet-sereg, akikből egy egész kis hadsereg lett, eltűntek, elestek. A nők eltemették és elsiratták őket. A nők fegyvereket készítettek nekik, amikkel öltek. A gyilkosságnak ilyen hangja van: bang-bang, knell-knell.
A férfi neve, aki még ott él,  Charles Francis Xavier, nyugalmazott őrmester. Tolószékben ül, a lábait a háborúban vesztette el, mint annyian.
Charles csinos, fiatal. A szája mosolyog, és a szeme sohasem.
Volt ott egy nő vele, Moira MacTaggert. Moira már nem emlékszik erre.
Volt ott egy férfi vele, még régen, Erik Lehnsherr. Azóta már hat év telt el. A férfi emléke a kastélyban él, mert Charles Xavier magával cipeli. Néha olyan, mintha látnád, a szemed sarkából csak: egy árnyék, a folyosón vágva át. Egy emlék az ágyban, a könyvtárszobában.
Charles kinyúl felé, de nem érintheti. A látomás egy gondolattal szertefoszlik.
Erik Lehnsherr már csak sötétség, és a sötétséggel növekszik. Charles megszövi az alakját, ahogy egy álmot szokás: felidézi és megidézi az arcát, éles mosolyát, a tekintete villanását, elsimítja a haját, váll, nyak, derék, combok, mint Dr. Frankenstein, gondolatban élővé varr egy holttestet, emlék-darabokról és remény-szövetből,   és nem szörnyet, hanem csodát teremt.


Charles naphosszat ül az íróasztala előtt: a kastélyban száznyi szoba van, de csak pár járható és még kevesebb lakható. A bútorokat fehér vászonnal takarták le. A tolószék fennakad a legtöbb küszöbben.
Charles az íróasztala előtt ül, és ír és olvas és olvas és ír, és van egy jelenet, amit újra és újra elpusztít és megteremt: leír egy régi decembert, egy napot, amikor a fémek daloltak, és a férfi, aki szóra bírta őket, örökre elhallgatott. Utána áthúzza a lapot.
Van egy kutatása is, ami genetikával foglalkozik, de a helyzet ez: a természet fejlődik magától. A történelem nem.
Sorra végzik ki a náci tiszteket. Páran megszöknek. Az eszme elpusztíthatatlan és utolérhetetlen.


Charles Xavier nem hisz istenben. Semmi személyes: ennek pusztán elméleti alapja van. Ha most néha a Bibliát lapozgatja, az azért van, mert sorsokat figyel és keres, történetét egy népnek: túléltük. Ámen, úgy legyen.
János evangéliuma, tizenegyedik fejezet, negyvenharmadik vers. “Jöjj elő.”
“Lázár, Lazarus, jöjj elő.”
Jézus, a Krisztus, azért hívta ismét az életre, mert olyan nagyon szerette.
A történet persze téves kell, hogy legyen. Lázár hallgat a sorra.
- Jöjj elő - Charles azt suttogja.
És a kastélyban csönd van.


Aztán kopogtatnak.


Ősz van, és a birtok levelei ezer színben lobognak, ilyenek voltak, amikor Erik először megpillantotta.
Az ajtón kopogtatnak. Charles az étkezőben van, azért hallja meg, és az asztalra kiterítve: naplók, levelek, jegyzetek. (Testamentumok: emlékezem.) A szék nehezen gördül a kemény fán, majd márványhoz tapad. A csengő ekkor berren fel, ünnepélyesen, ahogy észreveszi az idegen.
- Egy pillanat, máris nyitom! - kiáltja Charles. Az ölében indigó takaró, a haja fegyelmezett rendben.
Moira azt mondta rá, hogy jól nevelt. Az igazság ez: csak makacs, de rettenetesen.
Az ajtót kitárja: hűvös dől be, az avar friss szaga, és az ajtóban ott áll Wanda Maximoff-Lehnsherr.
Wanda megnőtt. A haját fiúsra vágva hordja. Az apja fogait a nyakában hordja. Skarlát ruha van rajta, sálak, bakancs. Vándor cigány, boszorkány. A fogak egy bőrzacskóban.
- Azt mondta, hogy jöjjek ide. - A hangja rekedt. A tekintete üveges. - Siettem.
Charles felszegett fejjel néz rá.
- Amióta meghalt, hallom a hangját a fejemben. Most itt vagyok, de pár dolgot még meg kellett tennem.
A hideg, amit Charles a levegőben érez, nem az ősz hidege, és nem Wandából árad: mögüle.
- Látni szeretné magát.  
Charles gyöngéden elmosolyodik, és odébb gördül a székkel.
- Fáradjatok beljebb. 



komment: IGEN // nem

19 megjegyzés:

Hattie írta...

erre csak annyit tudok mondani, hogy úristen.
és megyek és bámulok ki a fejemből, az éjszakába, üveges szemekkel, meg ilyenek.

Raistlin írta...

(ne mondd el neki, hogy pont ezt a hatást vártad és a levegőbe öklözöl, hogy a fejezet működött, csak köszönd meg kedvesen) köszönöm szépen! (no látod, így kell ezt)

Locky írta...

Egyetértek Hattievel. Megyek bőgni a sarokba. Én szerdánként amúgy is ilyen vagyok. Ez még rátett egy lapáttal, de na úristen. Köszönöm.

A katona Erik fölött áll, terpeszben, és Charles nem tudja a nevét, a rangját, a kezében fegyver - egy marokpisztoly - és: BANG! A golyó átüti Erik homlokát.
Az ujjak összehajolnak. Charles Erik csuklójára markol. Ordítja a nevét.
A férfi tekintete értetlen, aztán üveges, aztán semmilyen.
- Erik! - A kiáltás zokogásba csuklik. - Nem!

Ha ezen nem bőgtem, vagy 20 percet akkor egyet sem.

Őszinte híved, L.

Ui. Amúgy ez az AUGEN AUF, ICH KOMME nagyon szívenütött, mert még hétfőn olvastunk egy német szöveget, ez benne volt és a tanár azóta mondja, hogy mennyire szereti ezt a mondatot, mert, hogy neki nagyon tetszik. Furcsa véletlenek. De, ugye ha holnap is mondja és sírva rohanok ki a teremből ugye mondhatom, hogy a te hibád? Mondom, hogy a te hibád.

Locky írta...

Ui.2. Neked nincs életed? Másfél nap alatt 3 fic. *-* Tett veled valamit ez a tegnapi vizsga.

Raistlin írta...

Megvan az első vizsgám és dübörögve jön a két másik, szóval most gyorsan megírok mindent a műhelyből, ami sürgős, de nem volt rá időm és nem is nagyon lesz. Hihetetlenül sokat jelent, hogy a fejezet így megérintett, danke Schön nagy mennyiségben, áradó-szép örömmel. Szebb szerdákat, valamint.

Storm child írta...

Nem tudom, hogy a vége vagy a közepe facsarta e jobban össze a szívem kis aszott, élettelen maszlaggá, de arra tippelnék, hogy mindekettő.
Próbáltam nem sírni, nem volt egyszerű, hidd el.
És Erik, miért? Szegény Erik, Johanna, hát miért?
"Volt ott egy férfi vele, még régen, Erik Lehnsherr. Azóta már hat év telt el. A férfi emléke a kastélyban él, mert Charles Xavier magával cipeli. Néha olyan, mintha látnád, a szemed sarkából csak: egy árnyék, a folyosón vágva át. Egy emlék az ágyban, a könyvtárszobában.
Charles kinyúl felé, de nem érintheti. A látomás egy gondolattal szertefoszlik.
Erik Lehnsherr már csak sötétség, és a sötétséggel növekszik. Charles megszövi az alakját, ahogy egy álmot szokás: felidézi és megidézi az arcát, éles mosolyát, a tekintete villanását, elsimítja a haját, váll, nyak, derék, combok, mint Dr. Frankenstein, gondolatban élővé varr egy holttestet, emlék-darabokról és remény-szövetből, és nem szörnyet, hanem csodát teremt. " Erről, meg arról, mikor Charles súgja, hogy "Jöjj elő" az a comic fanart jutott eszembe, mikor Raven mondja Charlesnak, hogy bocsesz, hogy nem mentem el a temetésre, Charles meg, hogy milyen temetés és Erik így besétál,oszladozva,holtan, mert Charles enyhén feltámasztotta. Nos remélem nem ilyesmi lesz.
Köszönömn, högy olvashattam és rettegve várom a folytatást.

Raistlin írta...

Én köszönöm, hogy olvasol ( ouo ) A Marvel-univerzumban vagyunk, tehát Erik nem éppen zombi vagy szellem; hogy micsoda is pontosan? Kiderül a maradék nemtudomhány-fejezetben! *reklámzene* *reklámzene lelassul és eltorzul* *reklámzene megszakad* *statikus zörejek* *csend*

rosie írta...

tudod, hogy mindig beszélek neked szépeket és őszintéket, de most annyira futja, hogy ölembe vettem Castielt, nyeldekelem a könnyeim és nemnemNEMTEHETTEDnemtehednemlehet. még szerencse, hogy Castiel örök és puha

margaery. írta...

(nem hiszem el,hogy múlt héten,amikor nem nagyon raktál fel ficeket,akkor kb. óránként felnéztem,most,amikor meg 3 fic jön ki két nap alatt,akkor meg alig van időm és mindig lemaradok~)

jajj,istenem, ez a fejezet mondanám,hogy 'arcon ütött' de ez nem igaz... inkább..mintha egy fémrúddal vágtak volna hasba aztán tapostak volna bele a földbe.mondjuk.és beledobtak volna egy kútba.
igazából sejtettem,hogy Erik mégegyszer meg fog halni, de Peter????miért?????mármint??????? *szipog*
na,de vissza Erikre.

"Az ujjak összehajolnak. Charles Erik csuklójára markol. Ordítja a nevét.
A férfi tekintete értetlen, aztán üveges, aztán semmilyen.
- Erik! - A kiáltás zokogásba csuklik. - Nem! "

ezen most csak azért nem sírtam (hangosan) mert végig azt mondogattam magamnak,hogy a következő pillanatban kiderül hogy mégse vagy valami,meg hát a cím az,hogy Lazarus és és....röviden:még akkor is reménykednék,hogy 'talán még él' amikor Charles Erik koponyáját tartaná a kezében,ami vizsgálatokkal bizonyított,hogy az övé dE EZZEL NEM TIPPEKET AKARTAM ADNI
EMMÁBÓL MEG NEM KÉREK KIVÉVE HOGYHA FELTÁMASZTJA ERIKET KÖSZÖNÖM
most megyek és kikeresek egy nyálas fluffot,mert ezt nem bírja az érzékeny lelkem D:

ui.: hogyan bírsz ilyen gyönyörűen írni????

Raistlin írta...

ROSIE, puszit a cica orrára helyettem is, és köszönöm szépen!

MARGAERY, holnaptól már tanulnom kell és szakdolgozni, tehát megpróbáltam egy rohamban letudni. Talán szakmai öngyilkosság, de ezek a történetek egyszerűen nem hagynak nyugodni. Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett (és hogy a cím megtette a hatását) és köszönöm-köszönöm és annyira sajnálom Petert én nem akartam hogy ez legyen és nem is volt terve de komolyan mekkora volt a túlélési rátája annak a gyereknek hát nulla úgy sajnálom Peter de hidd el hogy jobb így neked jól vagyok utálom meggyilkolni a karaktereket (a látszat ellenére)

jederanalexa írta...

NEEE!!! Miért?! Hogyan?!
Oké, teljes sokkhatás alatt vagyok,és egy nagyobb sírógörcs is kerülget, de könyörgöm, ha már Eriket kinyírtad, akkor Petert miért? Szegény Wandától minden szerettét elvetted!
Az egy jó pont, hogy Erik már a fejezet végén visszajött! :)

Raistlin írta...

ANNYIRA SAJNÁLOM

Lili Molnár írta...

Felnéztem tegnap, örülök hogy van új rész. Ma elolvasom. És bőgök. Sírok. Ez most...ahhj, annyira (nem akarom azt mondani hogy gonosz, de egy kicsit az vagy), csak egy kicsit. Miért kell ezt tenni? És kérdeztem hogy: ugye látják még egymást?
És látták, és még fogják is.(ugyeugyeugyeugye??)
Nagyon köszönöm!
Sietek, megyek és nézek ki a fejemből...

Mitsuki írta...

*megölte a mobil a kommentet, szóval most lusta vagyok reprodukálni majd amennyi eszembe jut*

Eriket megölik, és nem csak neki lesz üveges a tekintete.
Charlest lelövik és nem csak neki fáj.
Peter elmegy és nem csak ő hal meg.
Wanda visszatér és kérem-könyörgök ne csak ő jöjjön vissza.
Scarlet witch is, a káosz boszorkánya.

Ha van vers, mely széttépi a lelkes, újraalkotja és erővel töri szét a mellkasod - koponyád és tömi beléd, az a Lady Lazarus.
Ha van ami ezt tudja fokozni az a történelem sötét bugyrai, még és még mélyebben.
Ha van, ami szebben megmutatja, mint ez a történet, én kérem szépen, nem fogom elhinni.

Ha szabad ezt mondanom, és csak halkan és suttogva, nehogy az író meghallja, fantasztikus lett. Tényleg elemi erővel vág a földhöz, körömmel kapar fel és durván összegyúr, hogy újra darabokra törjön. Ez a kontrasztos körforgás dinamikát ad neki, ritmust és életet, szívdobbanást és a percnyi, éveknek tűnő csendet köztük.

Letaglózott. Lenyűgözött.

Köszönöm.

(nem mellesleg képes vagy mindig kiszúrni a kedvenc részeim a versből. ez. meg. pláne. talán A kedvenc. meg a vége. de no. az egész. és. köszönöm. megint. és mindig. és várom a következő szívdobbanást. addig meg legyen csend. néma csend.)

Raistlin írta...

LILI: Igen. *hatásszünet* *suttog* köszönöm szépen!

MITSUKI: Ejnye mobil -- és köszönöm szépen! Állltalában próbálok olyan passzust találni, ami illik a fejezethez, vagy foreshadowing. Bár az egész vers foreshadowing, ez most már nem spoiler (azért is hallgatott el Charles részeinél)

D.L.L. írta...

Istenem, istenem, hát én ezen soha nem fogok túljutni...
Ahogy barátnőm fogalmazott, ez a ,,majdnem happy end aztán bumm" formula és már ezer író és rendező lenyomta a torkomon és mégis megsiratom minden egyes alkalommal.
Már csak az vigasztal, hogy ez Marvel és Marvel characters don't always die but when they do they don't de én már nem bízom senkiben.
Csak a következő fejezetben de abban vakon.

Raistlin írta...

*ne spoilerezd le neki, ne spoilerezd le neki* Nagyon-nagyon szépen köszönöm *idáig jó* és elárulhatom, hogy *MOST HAGYD ABBA*

Ivy írta...

egy szörnyeteg vagy.
hatasszünet.
én meg szar alak,hogy csak most hagyok kommentet. Rendetlenkedik a laptop.
dededededede
*nemafilmzenei aláfestessel
https://www.youtube.com/watch?v=xz5Mx3a8kRw
imádtam, de Erik, no...

Raistlin írta...

persze tehetnék úgy, mintha ennek a dalnak nem lenne köze az írási folyamathoz, áh.
nagyonörülök hogy itt vagy és nagyonköszönöm
Erik puszil, mondta adjam át.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS