a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. december 30.

Drunk On Your Tobacco Lips VII.

Drunk On Your Tobacco Lips, hetedik fejezet.


VII FEJEZET


Crowley a tankönyvére mered. A tankönyve pedig rá. Így megy ez órák óta. (Óráknak tűnik.) Hastur és Ligur leléptek valamikor.
- Én ezt nem bírom - mondta Hastur, kettétörte a ceruzáját, széthajigálta a csonkokat, felrúgta a papírkosarat, és ment.
Crowley ott ül, az ágyon, félig lelógva. A tankönyv a földön. A tankönyvben lapok. Betűk.
- Ezerhéthatvanegytől ezernyolctizenötig - motyogja Crowley. - Ezerhéthatvanegytől ezernyolctizennégy… ötig. Egy-hét-hat-egy-egy-nyolc-egy-öt. Négy. Ig. Anglia szociális és ekonomólgiai átalakulása. Mikor? Hát, ezerhéthatvanegytől ezernyolctizenötig. Ti-ten-ö-tig. Laissez-faire. Laissez-faire. Fonó Jenny. George the Third. Laissez-faire, fonó George… bassz meg. Bassz meg, Georgie, úgy, ahogy még soha senki, te állat. Ezerhéthatvanegytől-ezernyolcötig. - Előre csúszik. Az arca a tankönyvben. Így fekszik egy darabig, aztán hirtelen elhatározással felül, és a könyvet felkapva, messzire eltartva magától végigolvas két oldalt. Leejti a könyvet. Nem emlékszik semmire. Szenvedve felnyög.
Talán segítene, ha tudna koncentrálni.
Vágyakozva az ablak felé pislog.
Talpra ugrik. Fut felé. Derékból kihajol.
Ilyenkor mindenkinek nyitva van az ablaka. Az ablakokon túl tavasz.
- Aziraphale! - üvölti a végső kétségbeesés hangján. - AZIRAPHALE!
- Aziraphel, csöng a parasztfon, vedd fel! - bődül vissza valaki.
- Aziraphale!
R.P. Tyler kihajol az alatta lévő ablakból.
- Fogd már be! Az ész megáll, tanulni se lehet! Panaszt fogok intézni az iskolavezetőségnél!
- A-zi-raph-a-le - kántálja Crowley csökönyösen. Egy hang a szárny végéről:
- Stella!
Még valaki:
- STELLA!
És:
- Mi fény tör át az ablakon?
- Aaa-zii-- próbálkozik tovább Crowley, amíg Tyler már az öklét rázza felé; kisvártatva feltűnik egy kócos üstök a szomszéd ablakban.
- Parancsolsz?
- Kit hívnak Aziraphale-nek? - sipít valaki felettük. - Részvétem!
Aziraphale vet fölfelé egy bosszús pillantást. A füle mögött babakék sorkiemelő. Crowley kilóbálja a könyvét az ablakon:
- Nemtod, az most kell, hogy a pesszmista meg az optimista elemzés külön-külön, vagy egybe inkább? Mer’ én csak az optimistával értek-
- Tessék? Ne haragudj, nem igazán hallak tisztán-
- A SRÁC OPTIMISTA! - közvetít valaki. - Hogy tartasz már az ipari forradalomnál?
Aziraphale megigazgatja a szemüvegét.
- Gyere át - mondja, mert ők már csak ilyen kurva nagy bratyiban vannak.
- Oké, megyek. - Crowley a párkányra lép, a könyvet a szájába véve. - Vvzzz - jegyzi meg előzékenyen. Aziraphale hátralép, ő pedig egy légies szökkenéssel általvetül. A lába alól kicsúszik a párkány, gyorsan a perembe kapaszkodik. A lábaival kalimpálva felhúzza magát. Arccal előre becsúszik az ablakon. Aziraphale döbbenten elnézi, ahogy végigcsorog a szőnyegen.
- Tudod - mondja -, bárki más az ajtót használta volna.
Crowley feláll, kiköpi a könyvet, és méltósággal megjegyzi:
- Én nem vagyok bárki más.
- Kérem - Aziraphale a kezét nyújtja, és sürgetően mozgatja az ujjait. Crowley lebámul rá. (A csuklójára. Az erekre.) A kezébe adja a könyvet, és ehhez kicsit előre kell hajolnia, mert a búcsúbál óta soha nem léptek egymáshoz másfél méternél közelebb. A fiú rá se nézve biccent, hátat fordít, és felüti a kötetet: a gerinc reccsen, a lapok surrognak, aztán Aziraphale megvetően horkant, és hagyja, hogy a könyv a lába elé essen.
- A ‘91-es kiadás - jegyzi meg lenézően, aztán int Crowleynak. Az ágyához sétálnak (elhaladtában Aziraphale a könyvre tipor), a fiú aztán nagy kegyelettel felemel egy tömör kötetet: dajkálva tartja a karjaiban.
- Eme Fennuralgó Szigetek - mosolyog, és Crowley felé nyújtja. - Pete Atkin.
- Fura cím.
- Lehet nálad, én már kijegyzeteltem.
- Ó, kösz! Könyvtári?
Aziraphale elpirul, és a jobb lábáról a balra helyezi a testsúlyát.
- Volt.
Crowley elfogadja. Belelapoz, aztán feltekint. Ekkor találkozik először a tekintetük. Aziraphale pillantásában megtörik valami.
- Hogy állsz amúgy? - kérdezi rekedten.
- Ja, ööö, jól, mármint én is kidolgoztam már a tételeket, csak ööö, a tizenkilencedik századot átaludtam, a tizennegyediket meg utálom, mint a-
- Összedolgozhatnánk - vágja rá Aziraphale, aztán megköszörüli a torkát. - Ami azt illeti, az inkvizícióval magam sem igazán boldogulok, és a cromwell-i kormány…
- Ja, jó, persze, akkor ööö. Mert én azokat pont vágom.
- Valóban? - Aziraphale összecsapja a tenyerét, és az ajkához emeli. - Klassz - jegyzi meg halkan, és lehuppan az ágyára. Crowley kimérten a földre ül elé, aztán óvatosan hátrébb csusszan pár inchet. Aziraphale fölhúzza a lábait, tehát véletlenül sem érintkeznek.
- De akkor sz’tem kezdjük a keltáktól, mármint megnézzük, kinek mi van…
- Ühüm, ühüm. Remek.
- Meg nem tudom, irodalomból hogy vagy, ööö-
- Te vizsgázol biológiából?
- Kémiából.
- Ah.
Tehát így kezdődik. Crowley pontosan tudja, hogy hibát követ el; mielőtt még megbánná az egészet, a prefektusgyerek beesik az ajtón. Akkor támad egy remek ötlete.
- Szerintem dolgozzunk együtt mind! - mondja. Hallja magát, ahogy mondja. - Úgy hamarabb...
- Kiváló javaslat! Newt, volna kedved csatlakozni?
Newt álmosan felnéz. A térdei remegnek.
- Most jövök a könyvtárból. Nyitás óta ott vagyok.
- Gyere - vágja rá Crowley, és félrehúzódik. Megpaskolja maga mellett a földet. - Gyere-gyere.


Pár napig így megy ez. Ott van Newt. Ott van Newt barátnője. És mintegy mellékesen, ott van ő is.
Tanulnak.
Évszámokkal kommunikálnak, félig latinul. Elsőnek még ülnek a földön. Aztán fekszenek a földön. Aztán mindenki ugyanabban az ágyban hempereg, Crowley és Aziraphale a két külön végében.
- Gyerünk, Newt - sóhajt Anathema vagy hogyhívják. - Boszorkányperek. Mennie kell.
- Aaaa - kezdi Newt. - Aaazzz európai viszonyokhoz mérten elmondható, hogy Angliában sokkalta kegyesebb-
- Majd kegyesen felakasztalak én is!
- De ez tétel egyáltalán…?
- Bele tudod venni bármelyik tetszőleges középkoros tételbe. Hajrá.
Newt felnyög, aztán vet egy lapos oldalpillantást Anathemára. Csücsörít.
- Mit kapok, ha-
- Kegyelmes akasztást, idióta.
- A te idiótád.
Anathema egy fáradt sóhajjal hozzá hajol, és megcsókolja. Elmélyülten csókolóznak vagy jó két percen át. Crowley és Aziraphale elmélyült arccal a jegyzeteikbe fogódzkodnak.
Soha többet nem tanulnak közösen.



“We were never in love, but oh God, we could have been.”



Az új otthonuk a könyvtár.  Crowley nem is érti, erre hogy nem gondolt még. Valahányszor egymáshoz szólnának, valaki lepisszegi őket. Olyan, akár a Menny. Vagy a Pokol.
Aziraphale ott ül vele szemben, minden egyes nap. A banklápa zöld búrája lágyan izzik, és Aziraphale a tötőtolla végét rágcsálja, a szemüvege az orrnyergére csúszik. Polgári ruhák vannak rajta, az egyik nap fecskés ing, másnapra rá vajszínű zakó. Crowley izgatottan találgatja a reggel, vajon mi lesz rajta; Crowley már nyitás előtt lesiet a könyvtárhoz.
Aziraphale többnyire ott várakozik, a jegyzeteibe karolva.
Crowley előtt az asztalon némán zúg a notebook, lapoz, hunyorít, gépel. A képernyő pereme fölül Aziraphale-re pillant, csak elnézi őt a fényben, az ujjai a billentyűzet felett tévozának.
Ódákat tudna írni. Eposzokat. Regéket.
Amikor az ajkai az ajkaihoz értek-
Aziraphale otthonosan mozog a könyvtárban. Ez nem csak egy üres kifejezés: elnézni őt itt, a könyvsorok között valahogy intimebb, mintha pizsamában látná egy reggelizőasztalnál. Aziraphale levesz egy kötetet, anélkül, hogy odanézne, felkapaszkodik valamelyik létrán, gördül vele, a legfelső fokon leül, térdein egy kihajtott kötet, és egészen belefeledkezik, amíg a könyvtáros meg nem kocogtatja a létra alját.
Ülnek a kis, kerek rózsaasztaloknál, bőrfotelekben, és ülnek a sorasztalnál, a székeken. Amikor Crowley elkészül egy újabb jegyzettel, kinyomtatja, és siet vissza, Aziraphale átjavítja, ő pedig begépeli a fiú jegyzeteit. (Az ujjaival végigköveti a betűk ívét, hajlataikat és görbületeiket. Szabályosak, de sietősek, hegyesek, élesek. Crowley néha úgy érzi, megközelíthetetlenek. Ki tudja betűzni őket, de nem érti. Crowley néha úgy érzi, abba kéne hagynia, hogy az érzéseit rávetíti a tárgyakra maga körül. Crowley úgy érzi, semmi oka féltékenynek lenni Aziraphale könyveire, amiért a fiú becézve végigsimít a gerincükön, és az ujjait megnyálazva a lapokhoz ér.)


Egy hét az egész.


És aztán vége.


Crowley azt hitte, egyetlen pillanat lesz, egy pillanat, amikor utoljára kilép a Berkeley ajtaján, és soha többé nem látja Aziraphale-t: egy meghatározható, definiálható pont a folyamatos múltidőben, 13:13, megállt és összetört a szívem

Olyan lesz, mint meghalni vagy elaludni.

 Olyan lesz, mint a búcsúbál után.

Ehelyett az egész valami lázas riadás. Újra és újra következik egy pillanat - a tételek leosztásánal, a menzán, a névsorolvasásnál, a folyosón haladva - amikor egyszerre felocsúdik, amikor az idő zökken egyet, és ő az adott pillanat helyett látja az elpendült hónapokat és látja a jövőt - és a jövő üres és végtelen. Mintha ólmos álomból ébredne, lázasan körbekémlel, amíg fókuszba nem úszik megint minden, és nyugtatja csak magát, hogy képzelődik.

Az álom még tart.

Aziraphale jelen van.

Nézi, és ráébred, hogy Aziraphale nem fog kisétálni az életéből, Aziraphale nem fog megszűnni. Aziraphale el fog múlni.
Órákkal és napokkal és hónapokkal és a rohadt életbe, évekkel fog halványodni.
Aztán egy este fölriad majd, és lesz mellette valaki, vagy a lepedő tapad majd az oldalának hidegen, és a sötétbe nézve kimondhatja: már nem szeretlek.
Előre gyűlöli ezt a napot. És előre várja.

Irodalomból szóbelizik, amikor a hangja egyszerre elcsuklik. Próbál levegőt kapni, és nem jön - valami végighasít a torkán, és a szeme könnybe lábad.
Azt mondja, hogy csak a stressz. Elnézést.


Kimegy a teniszpályára a vizsga után. Üres. Hónapok óta az.


Minden ablak nyitva. Az ablakokon zene ömlik ki. Valahányszor benyit valaki, Crowley odakapja a fejét. Valahányszor besétál valaki, ő csalódottan félrefordul.
Különös, mert meggyőzi magát, hogy nem vár semmit és nem reménykedik. Mégis csalódik.


Feladtam, döbben rá. Nem éri meglepetésként; nem új a gondolat; de most igazán gyűlöli érte magát, és két tablettát kell bevennie, hogy elmúljon, hogy színekké és zörejekké bomoljon a harag és a bánat.


A hátán fekszik este. Minden este ilyen lesz.


Néha még maszturbál. Képzeletben újra Aziraphale-hez lép, egyik kezével óvatosan az álla alá nyúl; a hüvelykujja már az alsó ajkán, lejjebb biggyeszti, Aziraphale szelíden enged és hátával a másik tenyér érintésébe simul, lábujjhegyre emelkedik. Crowley lehunyja a szemeit és az ajkaira hajol. A fogaik összekoccannak, egymás elfúlt sóhajaiba kapaszkodnak.
A csókjuk időtlen.
A csóknak sosincs vége.


Összefutnak a folyosón, Aziraphale köszön neki, úgy tesz, mintha nem hallotta volna.
Egyszerűen elege van.
Elég ebből az egészből.
Utána futná és megrángatná.
VÉGE VAN, kiáltana. SOHA NEM VOLT.
Ennyit erről.


Bármelyik pillanatban átmehetne a szomszéd szobába, felkereshetné őt. Még nem késő, elviekben. Gyakorlatilag már az első elszalasztott esély után túl késő volt. Crowley felhúzott lábakkal ül a vizsgalap előtt, tíz ujjal a hajába markol, bámul maga elé.
Talán csak gyáva. Talán csak félreérti. Talán igaza van.
Az utolsó érv feleslegessé tesz minden mást.


Mégis azon kapja magát, hogy várakozik. Lesz egy fordulat, vagy lesz egy jel. Pontosan tudja majd, mit kell tennie. Lesz egy alkalom, hogy az idő helyrezökkenhessen. Kell, hogy legyen rá mód.


Tanév vége. Összepakol. A kezébe akad egy történelemkönyv. Eme Fennuralgó Szigetek. Egy éles lélegzettel rámarkol. Hastur és Ligur ott nyüzsögnek körülötte, de ő átsétál a szomszéd szobába. Kopogtat. Benyit.
Üres.
Az ágyon csomagok.


Odasétál Aziraphale bőröndjéhez. Kegyelettel a tetejére helyezi a könyvet, ahogy koporsóra a virágot.
Hé, mielőtt lelépünk, tudod, mondani akartam valamit: azt akartam mondani, hogy minden szavad zene volt és dúdoltam őket magamban napokig mind, azt akartam mondani, hogy ha beléptél valahová, oda magaddal hoztad a színeket, azt akartam mondani, hogy a hajad napfény volt és én szerelmes voltam a csontjaidba és a véredbe is, azt akartam mondani… Annyi mindent akartam mondani.


Persze, van egy utolsó pillanat.
Számíthatott volna rá.
Készülnie kellett volna rá, vértezni magát, mint a vizsgákra, előre elpróbálni minden szót és reakciót, hogy semmi de semmi ne érhesse meglepetésként,
de fél órával később, amikor a bőröndjét cibálja maga után, csak húzza le a lépcsőn, a Berkeley előtt ott parkol az a rengeteg kocsi, és ott van az a fekete autó, amit az apja küldött érte, és ott van az a vajszínű Jaguar, és Aziraphale mellette áll, és a bejárat felé bámul, könyörögve és riadtan, és van az a pillanat, amikor meglátja őt, amikor a pillantásuk összeakad.
Három másodperce van. Mosolyog, int, elfordul. Mosolyog, int, elfordul, Mosolyog, int, elfordul.
Mielőtt elfordulna, meg akarja jegyezni magának. Meg akarja jegyezni, hogyan csorog a napfény a gyepre, hogyan lebegnek a levegőben fehér bóbiták, hogy Mr és Mrs Fell hogyan próbálják a csomagtartóba szuszakolni Aziraphale bőröndjét, és meg akarja jegyezni magának Aziraphale-t, most, így, örökre, gyerünk, barna cipő volt rajta, szürke szövetnadrág, puha barna zakó, alatta farmering, a nyakában sál, a vállán hosszú szövetkabát, a kezén ujjatlan kesztyű, gyerünk, a haját borzolta a szél, olyan kurva hideg volt, hány fok is, emlékeznem kéne, tudnom kéne örökre, és a szeme viharkék, és visszamosolygott rám és intett, az ujjait begörbítve (a baljával valami könyvre markolt, a borító fekete, egyszerűen csak-)
- Mit olvasol?
Aziraphale feltartja a kötetet. Crowley nem lát el addig, hogy ki tudja betűzni a borítót. Crowleynak haladnia kell, a kocsi felé, Hastur már vár, a sofőr már vár, és London, és Aziraphale biztos valami rohadt vidéki egyetemre megy és nyáron meg egy kurva riviérára és a pokolba az egésszel, Crowley halad tovább, vigyorog rá, hátrafordulva, a napszemüvegét a homlokáról az orrnyergére csúsztatja, fekete árnyékba bukik minden és egy pillanatra, a fények játéka talán, úgy tűnik, Aziraphale lépni akar felé, nem, rohanni, a mozdulat ez, ahogy a vállak megfeszülnek, ahogy kilép, de aztán csak ott áll, a könyvre markolva, az ajkai nyitva, mintha mondani akarna valamit, az arca kipirul, kapkodja a levegőt, utána fordul, zihál, és Crowley megy tovább és már nem nézhet hátra, lassan előre fordul.
Aziraphale egyszerűen túlkerül a látókörén, és túlkerül a horizonton.
Fegyelmezett menetben megy a kocsiig, köveket és port ver fel a bakancsa, a bőrönd gördül utána, dobálódik, hánykolódik, a szíve vergődik és a torka elszorul, megszédül, az autó kilincsébe kapaszkodik. Feltépi az ajtót. Behajítja a bőröndjét. Bemászik. Hastur az anyósülésen.
Visszapillantótükrök, villan az eszébe. Lezárja a szemét. Szorosan lezárja a  szemét. A keze ökölben.
- Indulunk? Indulunk már?
- Rád vártunk, baszod - vigyorog rá Hastur. - Na? Hiányozni fog a lepratelep?
A kerekek felporzanak. Crowley keze  remegni kezd. Hallja a saját légzését. Hisztérikus. Mintha fojtogatnánk.
Menjünk már. Menjünk már. Menjünk már.
Előre görnyedve ül, a biztonsági övre markolva, az öv széle a bőrébe vág.
Menjünk már. Menjünk már. Menjünk már.
Egy mély lélegzetvétel, ahogy elindulnak. Egy sóhaj.
És aztán zokogni kezd.
Zokog torokból és gyomorból. Zokog üvöltve, nyüszítve, a fogait összeszorítva. Zokog, amíg a feje lüktetni nem kezd és a gyomra görcsbe nem fordul, zokog, és félre kell húzódniuk egy leállósávba, Hastur kirángatja, a hátát ütögeti:
- Jól van, jól van, mi az? Mi van már?
Crowley előre görnyed, magát átkarolva, és vonyít és szűköl, egész testében remeg, és mint egy mantra, zúg a fejében az átok: szeretlek szeretlek szeretlek szeretlek ó szeretlek
szeretlek
szeretlek
szerettelek.


Aztán eltelt tizenöt év.



Vége az első kötetnek.
A második kötet 2016-ban érkezik
koment: IGEN // nem

33 megjegyzés:

Valerin írta...

Szia! :)
Hm, nem... nem hiszem, hogy írtam volna egy részhez is véleményt, amiért elnézést kérek. Igazából mindnél az volt az érzésem, hogy ez nekem még nem elég, ide még nem tudok írni, várok még egy kicsit, hátha... és itt van a hátha, mert véget ért az első kötet. Egyrészt roppantul örülök, hogy találkozhatunk még a srácokkal, másrészt meg még mindig nem tudok megfogalmazni egy értelmes gondolatot sem. Annyi elég, hogy nagyon szerettem, (szerintem) zseniális, és csak így tovább? Talán mindenkitől ezeket hallod, de ha többet is írok, elsírom magam. :( Szóval köszönöm, köszönöm ezt az újabb évet, és találkozunk jövőre. :):)

Hattie írta...

MIASZAR
*halott*
akarom mondani, nagyon tetszett.

Raistlin írta...

Hahó VALERIN, nagyon örülök, hogy olvasod a regényt ;u; A második kötet eléggé különbözik az elsőtől (ahol a kamaszkor túlságosan is komolyan vesz és agyonkomplikál minden szakadást és lángolást, és az olvasó csak cinikus részvéttel és némi nosztalgiával ingatva a fejét lapogatja vállba főhőseinket) - a fiaink felnőnek, és reméljük, tartogat még meglepetéseket a történet. ;u;

HATTIE, köszönömmmjük, ezt a reakciót reméltük :'D

Rossio írta...

NEM TELT EL TIZENÖT ÉV, MERT NEM TELT EL TIZENÖT ÉV!
Szenvedek tőletek, de most komolyan! Kiakasztó, amit műveltek, és bizonyára ínyenc mosollyal kacarásztok egy koponyát simogatva, miközben én SZENVEDEK!
Remek regény volt, élvezet volt olvasni, és türelmetlenül várom a folytatást. Virágcsokor, csokoládé, rúzsfolt az orcátokra.

Raistlin írta...

Kicsit kínosan hunyorgunk egymásra, bevallom, mert az elejétől fogva terveztük ezt a tizenöt éves törést, aztán meg a fejezetekre egyre érkeztek az optimista kommentek, hogy "óóó, a kövi részre már összejönnek, ugye? :3" "vagy a nyáron?" "vagy valamikor a közeljövőben?" "EGYÁLTALÁN?" - elnézést kérünk utólag és előre is. és nagyon köszönjük.

666rytus írta...

Halihó!
Igen, khm…nos…hol is kezdjem…
Már az első harmadnál éreztem, hogy kemény menet lesz, de erre nem számítottam.
Az utolsó harmad viszont valami fantasztikusan tökéletesre sikerült…..az érzelmek egész skáláját vonultatva fel.
A bekezdések egyre tagolódtak, az időben egyre nagyobbakat ugrottak én pedig egyre szomorúbb lettem. Noha nem kaptam pánikrohamot, mint Crowley, de furcsán zaklatottnak érzem most magam. Az a sok-sok elszalasztott alkalom...jaj, úgy sajnálom…(rohadt empátia...)
Most itt ücsörgök sajgó lélekkel….és arra gondolok, hogy a 15 év mennyire változtatja majd meg őket….

Egyben megragadnám az alkalmat, hogy kifejezzem hálámat minden történetért, amit a blogon olvashattam, bízva abban, hogy jövőre is találkozunk!
K.Ö.SZ.Ö.N.Ö.M!

Raistlin írta...

Mi köszönjük, intenzíven.
(A bekezdéseket igazából azért kezdtem el széttörni, hogy hosszabbnak tűnjön a fejezet, de most gátlástalanul bezsebelem a dicséretet.)
Találkozunk 15 év múlva! ouo

GyilkosKoala írta...

Ez így Szilveszter előtt lehet nem kellett volna. Mert sírok. Esküszöm. De a jó értelemben. Szóval csak meg akartam köszönni és Jézus még egy év a folytatásig.(...#szarvicc.)
Azért Newték édesek voltak. A srácok is. #aszerencsétlenek
Szóval köszönöm, hogy olvashattam. OuO

Raistlin írta...

ne értékeld alul magad, felröhögtem :DD és mi köszönjük!

Little Fox írta...

Basszus......
Kegyetlenek vagytok, ugye tudjátok????
*bővebb reakció miután kisírtam magam...

Mitsuki írta...

Már egy ideje úgy érzem hogy ez a történet szépen túlcsordul, cseppenként szaggatja át a korlátait, meg azt hogy kegyetlenek vagytok, igen, apró kis üzenetek az olvasóknak, hogy ahahahaha itt se és kinövi magát a középiskolából. hogy egymásnak essenek a parkolóban Nolám. ésmegintnem, ohhogymenjetek a... Szépen átkanyarodik a szokásos kis idősíkocskákba. kaptok még egy esélyt, hogy ezt helyrehozzátok Kíváncsi vagyok hogyan alakul majd a kapcsolatuk a későbbiekben, és legfőképpen, hogy fognak összefutni megint. lesz ám itten még gyomorbakönyöklés, félek Illetve, hogy Azinak mik jártak a fejébe, mert Crowley imádnivaló szemszögét láttuk, oh te mag az a pokoli feladás-dolog, ejnye de azért jól esne még pár még jobban elkeserítő gondolat a szőke fürtök mögül is.

Azért jár a dicséret mindenképpen, hogy még tinifejjel és az úristen rám nézett gondolatokkal is irgalmatlanul OC és irgalmatlanul a klaviatúrába döngölitek szegény olvasóközönséget olyan humor-gúnyos hangulatú, mint itt-ott maga a könyv is. Illetve köszönet a visszatérő karakterekért, mint Newt és Miss Boszorkányperek, khm... Anathema.

Külön kiérdemelte a "parasztfon" az említést. sírok. nagyon. fene a fejét aki kitalálta, imádom

Összességében jár érte a vaskos KÖSZÖNÖM kegyetlenmód várom a többit

Illetve, ha már az év utolsó napja, köszönöm ezt a csudimód olvasós év végét az összes kivágom a laptopot az harmadikon ezt nemteheted dologgal együtt, remélem így folytatod, ha az időd engedi és kedved kitart!

Köszönöm.

Névtelen írta...

elovastam az utolsó mondatot és NEMERÉSZELD.
úgy voltam h már nem lehet fokozni az előző fejezetet. tévedtem. nenenenenenenagyonne. az az egy mondat jobban fájt mint az egész fejezet mindenestül. ójajjnekem.
viszont továbbra is imádom-szeretem-éltetem a regényt. Legyetek kegyesek az olvasókhoz. Q-Q
Sunny-Apple

Raistlin írta...

LITTLE FOX *suttog* bocsánat

MITSUKI, nagyon köszönjük ;u; Ez a fejezet én voltam. Látszik. Angst. És a lányok is mondták, hogy kéne belé Azi POV, de nem fért a kurva szerkezetbe. (Nyár óta készen van ez a rész. Azóta újra és újra visszatértem hozzá, és juszt sem ment.) De tegyünk úgy, hogy ez így szándékosan miszinterpretációs és szívbajlódós.
A parasztfon a bátyám irodájában szólalt fel először: nyomozóbácsiként éppen bőszen vallatott valakit, amikor elkezdték üvölteni a nevét kint, de nem reagált, mert épp benne volt a processzben, amikor valaki felüvöltött, hogy "az isten szerelmére már, szól a parasztfon, vedd fel!" - azóta használom.

SUNNY-APPLE hátöööhüehüe. ha ez segít valamit, a következő fejezetben... összefutnak...? (köszönjük szépen!)

yami írta...

Mondanam hogy annyira sajnalom de
*suttog*
nem.

Raistlin írta...

hölgyeim és hölgyeim,
yami.

rosie írta...

megkönnyeztem őket, pedig még mindig nem ismerem a könyvet. mármint nem jutottam el hozzájuk, mert gonoszan lesi, hogy mikor veszem már kézbe. mit teszel te velem?!

Tinuviel írta...

Többször megálltam olvasás közben, és depresszíven méláztam, szóval örülök, hogy nem ez az utolsó fejezet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a velük. Nagyon szeretem ezt a ficcet, köszönöm, hogy írjátok, és boldog új évet nektek (meg Aziéknak is ha lehet : D).

littlemissprimadonna írta...

Ó hogy rohadnátok meg, ahol vagytok.
Köszönöm. Ez most kellet <3

Raistlin írta...

ROSIE, az az érdekes, hogy a könyv maga - talán egy-két jelenettől eltekintve - őrült vidám, mégiscsak egy huhuhumor-fantasyról van szó, de cserébe a fandom kötelességének érzi, hogy megpengesse az édes/bús szálakat is. Sajnáljuk. Egy kicsit. (Ha vigasztalódni szeretnél, meg amúgy is, ajánlom nagyon az eredetit, nálunk Elveszett Próféciák címen jelent meg :3)

TINUVIEL, ugye milyen menő lenne ha frankón ez lenne az utolsó fejezet? Nem? Nem...? Oh. Oké. Khm! Köszönjük szépen a kitartó szurkolást, és boldog új évet!


LITTLEMISSPRIMADONNA *engedelmesen elnyeli az enyészet* szívesen

Hella Crowley írta...

Itt sírok, mint egy szerencsétlen. 17:20kor elrontottad a szívem, és most egy kicsit utállak.... És javítsd meg!

Egyébként imádom (ahogy írsz) ezt az írásod meg pláne.

És itt vártam, hogy a két kis szerencsétlenem egymásra talál végre, csak-csak, és... és... *sír, hisztérikusan zokog.*

Raistlin írta...

HELLA CROWLEY, ez a világ legjobb felhasználóneve/ikonja, csak mondom, és bocsánat, és köszönjük szépen, nagyon ;u; Csoszog az új fejezet.

LadyLoss15 írta...

Hogy a picsába tehetitek ezt, a szünetben akárhány könyvet olvastam, mindegyiknél happy end, és akkor itt van ez, és én fél nappal a sulikezdés előtt nem érzek magamban életerőt, csak sírni akarok. GONOSZ.
Ugyanakkor nem tagadom, hogy élveztem. És ahogy az elején Crowley tanul. Na, az valahogy szószerint olyan, ahogyan én próbálkoztam régen. Amikor még tanultam. Csak aztán feladtam a picsába az egészet, mert semmit nem változtat, ha nem magolom be az anyagot. OKé, nem tudom. De mindegy, mert 2-3 napon belül úgyis elfelejteném, így meg legalább nem szívok vele órákat. Ez most így felelevenítette bennem, és elkezdtem rettegni az érettségitől is. Köszi. -.- xD Nem baj, egyszer az életben túlélem azt is.
De csak ha közben érkezik egy kissé boldogabb adalék az életükből, vagy végleg összeomlok! :$
LL15

Izabella Miglécz írta...

Megöltek a sorok.
Azi és Crowley kapcsolata, hogy tartózkodva vannak egymásba zúgva, az a bizonyos 'majdnem, de mégsem' dolog. Ami. Megöl.
És az még jobban megöl, ahogyan át tudod adni az egészet. Tudjátok adni.
Szóval köszönöm.:)
Sikerekben gazdag újévet és három kövér malacot kívánok!

уαмι. írta...

Hirtelenjében csak én vagyok itt, de
m'awwwwwwww
Mindannyiunk nevében - nagyon szépen köszönjük. ;u; Szerintem mondhatom hogy minket is ugyanannyira pusztít ez a két hülye, mint mindannyiótokat, szóval egálban vagyunk. Félig.
Viszont kívánjuk és köszimégegyszer! xxx

Scout írta...

Jaj a kis lelkem, szétcincáltad;o; annyira csodálatosan fantasztikus ez a cucc hogy függője lettem főleg ennek a sztorinak, és mindig ha jön ki új rész és elolvastam utána legalább óránként nézem hogy van-e új fejezet pedig tudom hogy az nem lesz, max másik regény xd Ugyhogy megölted a kicsi lelkem, it hurts. Így néztem a végén hogy O.O wat just happened. Annyira. ROSSZ. de közbe jó ;u; Nem bírom én ezt.
Szeretettel várom az új fejezet érkezését *virágcsokrokat dobál a fejedhez* Oh bocsi *teherautónyi virág*

Amelié írta...

Jesszus.... bolyongtam a neten, kersetem valamit, ami megfog, ami mögött van is valami, nem csak unalomból köpi az "írópalánta" a papírra az agyának kósza szüleményeit... jajajahh, bocs, elkalandoztam... szóval, kerestem valamit, ami jó. És Jesszus... ez JÓÓÓÓ, ez b@szott JÓÓÓÓÓ!!!!! Káosz és öszetettség.. ezt hogy csináltátok? Crowley lelke és kuszasága mintha én lennék... azt leszámítva, hogy nem vagyok meleg és lány vagyok... UUUUUhhh, ez valami istentelenül pofátlanul átütő... Néhol annyira kusza volt, hogy attól féltem, nem fogom fel, aztán meg de, mert pofonegyszerű. Irigylem a srácokat... és mégsem, mert önmaguk és mégsem.... Júúúúúj.... már megint belebonyolódtam... szóval a verbális pacsi remélem elért hozzátok... RESPECT!!!!!

Raistlin írta...

Drága Amelié, szia itt - és nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönjük; hamarosan érkezik az új fejezet, reméljük az is a kedvedre lesz, addig meg a kitartó hálánk hömpölyög feléd sűrű áramlatokban.

Amelié írta...

Juhuhuuujjjj... A legfontosabbat elfelejtettem!!!!Nem elég, hogy fantasztikusak a fejezetek, még a választott zenék is odab@szósak!!! Annyira, de annyira elkapták a hangulatot, hogy erre megint csak azt tudom mondani, hogy PACSIIII!!! Különösen a kötet záró fejezetéhez választott darab lopta be magát a szívembe... annyira illett a végéhez, hogy mikor ezt hallgatva olvastam újra, kajak bekönnyeztem... Uhhhh, és a legnagyobb köszönet azért jár, hogy felhívtátok a figyelmem a Good Omens-re!!! Mocsok jó egy könyv, falom a sorait, beteg egy humora van :D Szóval köszönöm a remek zenéket, köszönöm a sztoritok fííílingjét, meg az überfasza "könyvajánlást"!!!! Imába foglalom érte a nevetek :D

Lunie írta...

ÓMÁJGÁD

VATDÖFÁKK

Akarom mondani, nagyon tetszett, és aztarohadtezrohadjóvolt. Bocsánat, nem tudok diplomatikus lenni. Annyira megfogott a történet, mert pont én is hasonlókat érzek, és annyira betalált, és annyira emberi, és uuuuuuuuu.
Várom a következő részt!

Raistlin írta...

WHOA szívből köszönjük ;A; Rajta vagyunk a folytatáson (khm...ideje :D) - ilyen lelkes komment után tartozunk vele :DD

Névtelen írta...

Üdv!
Én olvastam a könyvet is. És őszintén megmondom jól megtartottátok a hangulatot.
És eljutottam nektek hála külföldre.
.
.
.
Ugyanis Magyarországon már bezártak minden elmegyógyintézetet. :'Đ

Az a pillanatok amikor már csak egy centiméter kell hogy elérd a célt és erre az élet mely élvezettel röhög [biztosra veszem hogy ti fogadtátok föl! ]ahogy mi sírva nézzük hogy a kettő kis kedvesként nem jönnek össze [megjegyzem a paplanos résznél én már asztalt borítottam, a fürdő jelentnél meg sírtam a röhögéstől ahogy elképzeltem Crowley-t riszálva énekelni xD ]
És ahogy olvastam az első csókjukat. Úristen pezsgőt bontottam! És aztán. Aztán az a vég.... Szegény asztalom bánta D: Felborítottam xD [bár ez a ti hibátok kérjetek szépen bocsánatot tőle! D: xD ] Nem akartam elhinni. Pláne mikor láttam hogy nincs folytatás azt hittem megszakad a lelkem! Elvettétek az élet célom qwq Kérem vissza! Akarom a kicsikéimet!!!!

Amúgy remek a story Csak így tovább remélem mi hamarabb megkapjuk az új fejezetet qwq

cécile írta...

másodjára olvastam el egyben az egész regényt és még mindig kibaszott zseniális :3 köszönöm az élményt, lányok.

Zima írta...

Basszus Raistlin. Ne. Basszus. És a blogot is befejezted... Lesz ennek folytatása? 2016-ban mikor?
Utállak most, de annyira imádlak.
Basszus, Raistlin...

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS