a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. november 19.

LORD LAZARUS

"Hölgyeim, uraim / ezek kezeim és lábaim. / Csont és bőr vagyok talán / de attól még ugyanaz a férfi, aki valaha voltam."



 

V I I I .


Gentlemen, ladies

These are my hands,
My knees.
I may be skin and bone,

Nevertheless, I am the same, identical man.


1942


Három évvel később


Charles a pincefény felé tartja a ragyogó kék oldatot, és megkocogtatja a fiola falát.
- Rendben vagyunk - jelenti ki, ahogy átadja a nővérnek. Dr Erskine mögé lép, a vállára simítja a tenyerét. A férfi vegyszer-szagú, a gondolatai rebegnek:   lieber GOTT bitte MACH
- Készen áll?
- Soha készebben. - Charles mosolya feszes, erőltetett. Máshogy még nem látták. Megszokták.
Charles fehér köpenyt visel, alatta pedig katonai egyenruhát: mélyzöld, durva vászon, antantpánt fogja át a mellkasán, az övén pisztolytáska, a lábán fényesre suvickolt bakancs.

Mindig nagyon ügyel rá, hogy a bakancsa fényes legyen, és hogy az inge alá rejtse a dögcédulát. A haja választékos rendben. Az álla hónapok óta nem látott borostát. A körmei csonkig rágva. (Véresek.) A szeme alatt sötét karikák, duzzadt táskák. Száraz szája kiharapva. Charles úgy fest, hogy talán megszánná a halál.
Elmulasztja a pillanatot, amikor a kísérleti alany besétál. A gép rekeszeit egy nővér segítségével feltölti, és hátrébb lép. A levegő gúnyos és ünnepélyes, az üvegbalkon cinizmusa megül az agylebenyekben, egy suttogás a fülekben: they-can’t-do-it. Peggy Carter aggodalma fanyar a nyelve hegyén, küld felé egy rezdülésnyi békét. A nő hálásan biccent neki.
Zúgnak a gépek. Howard Stark izgalma és diadala elektromos kisülés, úgy érzi, megvásárolta és lefizette a maga győzelmét és a nemzetét, kiérdemelte: dobogó büszkeség, ahogy ujjai átfutnak a műszerfalon, és végigcirógatják a gombokat. A segédek többsége a családjukra gondol. Egy újabb adag államilag kiutalt remény, csapó, és tessék.
Charles elfoglalja a helyét a másik genetikus-segéd mellett. Nem tudja a nő nevét. Rogers-t a gépbe segítik, és beoltják penicillinnel. Túl nagy a hangzavar: a laborban halálos csönd van, ahogy Dr Erik… Erskine megkoccintja a mikrofont, de a gondolatok donganak és zsibonganak.
Rogers félelme már-már hősies. A fémkapszula megemelkedik és köré záródik. Fények ragyognak. Charles a halántékára helyezi az ujjait, fáradtan dörzsöli. Készen kell állnia. Amennyit erről a kísérletről tudnak, a srác előléphet csápokkal, tüskékkel vagy babakéken.
JETZT ORDER NIE. Egy idegen hang. Most vagy soha.
A fények ragyognak, ragyognak, ragyognak.  
A kísérlet sikeres. Rogers robosztusan, lihegve és izzadtan lép elő. Charles szíve megzuhan. Idáig nem vette észre, hogy félt. Ami azt illeti, az utóbbi időben a legtöbb érzelméről valahogy lemarad.
(Erik.)
JETZT ORDER NIE, ismétlődik - nem Erskine az - Charles körbepillant…
HAIL HYDRA.
- Hasra! - ordítja. - Kém van a…
A bomba robban. A pánikban pisztoly puffan. PUFF, tűz és szilánkok. Erskine a térdére esik, és a kém kiragad egy fiolát a gépből, futni kezd. Rogers a földön, Erskine mellett.
Agónia: az érzés tömör és fekete.
Charles elindul, a padló csikordul a bakancsa alatt. Maga felé húzza Erskine tudatát. A doktor megkocogtatja Rogers mellkasát (Rogers mellkasában: düh-bú-gyász-bamm-bamm)
Rogers talpra ugrik.
Charles közeledik, szótlanul utat tör az Erskine köré örvénylő ember-gyűrűben, és térdre ereszkedik. A férfi arcát a tenyerébe veszi.
- Sch, sch - suttog -, es ist ja gut. - Az ígéret ez: rendben vagy.  A parancs ez: rendben vagy. A férfi fekete szemei felnyílnak, megkeresik Charles tekintetét a félrecsúszott szemüveg mögül. Mondani akar valamit. A hangja Charles tudatában visszhangzik, és ő belé csorgatja a gondolatait: biztonságban vagy. hazaértél. minden rendben lesz.
Charles ujjai nyomán Erskine egy utcát lát. Düsseldorf? Berlin. Háború előtt, a széles utcák - felette csillagok függenek - az utcalámpa fénye szédít - havazik - ez egy gyerekkori emlék: az ég bársony-kék még, és okkersárga a lámpa. Abraham Erskine bukdácsolva lépeget. Hat éves. A csizma alatt hó ropog, a szájában friss alma harsány íze. Az édesanyja szorítja a kezét.
Ne engedd el.” Charles szava éppen csak egy gondolat. Erskine rámarkol az emlékre; az ujjai közül kipereg az élete.
Ég veled.” Charles hangja sóhaj a hóban. Az emlék elpereg, szétolvad.
Erskine halott.  


    Charlesnak két kódneve van: az egyik X-ügynök, a másik: Eutanázia. Nehéz eldönteni, melyiket gyűlöli jobban, de mindkettő többet árul el róla, mint az Xavier őrmester. Arról nem tudja, kicsoda.


    A régiségbolt előtt cigarettára gyújt, remegő kezekkel. A tulaj a földön hever, benn, főbe lőve. Ez hanyadik halál? (Hallotta ordítani.) A láng nem lobban, és nem lobban, és nem lobban.
- Gyerünk - motyogja, ahogy megrázza az öngyújtót. - Kérlek.
Az utcán bámészkodók, üvegcserepek. Peggy Carter kemény léptekkel felé közelít. A láng nem lobban és nem lobban és nem lobban.
Összenéznek. A tekintetek beszélnek. Peggy egy frusztrált gesztussal félrehajtja a fejét, és átveszi az öngyújtót:
- Adja.
Meggyújtja. Charles a lángra hajol. A torka kapar. Felköhög, és megdörgöli az orrát.
- Mondta Rogersnek, hogy ne ölje meg? - kérdi rekedten.
Peggy megrázza a fejét.
- Értelmetlen. - Átnéz a válla felett. - Küldjek erősítést?
Charles mosolya kínosan éles.
- Értelmetlen - ismétli.
A szemében könnyek feszülnek.
- Készüljön fel, ki fogják faggatni.
Charles kurtán bólint. Már megpróbálták párszor, persze.
(Erskine meghalt.)


    Hogy hogyan került ide, az egy egyszerű történet. 1939-ben sorozták be, az elsők között. Szükség volt az értelmiségiekre a hadseregben; és szükség volt a pénzre.
Moira mondta, amikor Charles felhívta, egy düsseldorfi telefonfülkéből. A kezében cédula: HAIL HYDRA.
- Azonnal jönnöd kell. Hadbíróság elé állítanak, ha…
Charles mondott valamit.
- A bejelentett lakcímed angol - vágta rá Moira. - Angol állampolgár vagy. Ők már beléptek a háborúba. Ők kezdték.
Charles az üvegnek hajtotta a fejét. A lélegzete felfutott, szétködlött.
- Erik nem keresett?
- Tessék?
Szorosan lehunyta a szemét.
- Azt szeretném tudni, hogy Erik nem-e telefonált neked a napokban, neked, vagy a kollégiumnak, hogy nem…
- Charles? Minden rendben?
- …látták-e, esetleg, Angliában, hogy nincs-e ott…
- Jaj, Charles…
- Megnézted? Megnéznéd nekem? Nincs ott?
- Figyelj, Charles… hé...


Az alapkiképzés aztán, gyilkosság gyorstalpalóban. Peggy Carter volt a kiképzőtisztje. Peggy Carter volt az, aki…
Amikor Erik életjele először megszakadt-
Mert Erik: Erik a mai napig lüktetés az ereiben. (És ez tartja életben.) Charles elszívja a cigarettát, Brooklynban, az antik butiknak támaszkodva, bent hever egy, kettő, három, négy hulla, öt-hat-hét, a fene tudja, a fenébe, mert nem vette észre, a FENÉBE, mert még mindig nem gyanakodik a németre, mert a német nem tud, nem lehet az ellenség nyelve, mert ez: ich will dich, akarlak, ez Erik, ahogy a hajába csókol, fölé térdelve, egy reggelen, ami túl későn van és túl korán, Charles, Maus, Liebling, ich will dich-
Amikor Erik életjele először megszakadt- az alapkiképzésen, a sárban, a mocsokban, a szögesdrótok alatt kúszva, egy puskára markolva (soha ne süssem el, kérlek, kérlek, sohase) aztán futni kellett, egy aknamezőn át, a robbanásokat szimulálták, BANG, BANG, (knall-knall) ba-bumm-ba-dumm és vége.
Amikor Erik életjele először megszakad: az egy tévedés, és Charles térdre hullik, erőtlenül előre esik, fájdalmában üvöltve, túlüvölti azt a CSENDET és a zörejeket, bang-bang, knall-knall, Erik, Erik-
"Nem!"
Rivall és sikít. A fájdalma széttépi, a sárba öklözik, szavakat öklendezik:
- Nem-nem, nem halhatsz meg, nem érted, hogy nem, hogy nem hagyom, hogy nem engedem, NEM, Erik, nem, még nem, elmegyek érted, ERIK-
És egy kemény pofon: Peggy.
- Térjen magához! Talpra! Nézzen rám!
A nő megragadja, felrántja. Charles zihál és zihál, hisztérikusan, nem tartja meg a talpa, a talaj, a Föld vonzástere sem: a világ széle feketébe pezseg, és a fókusz túl éles. Peggy ránt egyet rajta.
- Gyerünk, katona!
    Amikor Erik életjele először megszakadt, Charlest az orvosi sátorba vitték, priccsre fektették. Ő az oldalára hengeredett. Vett egy mély lélegzetet, és - hahh - semmit nem érzett. A tüdeje mart, üresen.
- Sokk - mondta az orvos.
- Nem korai?
- Nem harctéri.
Charles altatót kapott: lefogták, az arcába egy kendőn kloroformot nyomtak. Az álma akkor súlytalan volt. Ahogy felébredt, bizsergést érzett az ereiben, és nevetett: Erik az, életben, és ez megismétlődött minden reggel: valamiféleképpen elvágták tőle, és föltámadott estére.
Abban az ébrenlétnyi szünetben Charles visszatartja a lélegzetét, pontosan olyan érzés: és még egy nap, és még egy, és még egy, és Erik él.
Három év.


Charles elnyomja a cigarettát a bakancsa talpán, aztán a kiégett csonkot a zsebébe gyűri. Füstös sóhaj; majd fejet felszeg, vállat kihúz, menetel. Jobbra át. Előre.


Hogy honnan tudta, hogy a fickó kém? (Lámpafény az arcában. Az íróasztal túloldalán az elöljárója.) Hát - biztosan olvas a gondolataiban.
Ha-ha-ha.
Peggy azt mondja:
- Legyen elővigyázatosabb.
Naná, hogy az. A háború erről szól: éld túl, hogy megtalálhasd.
Élned kell.


Rogers a laborban várja. Charles mintát vesz. Mintákat akarnak, és választ a kérdésre:
- Le tudjuk gyártani megint?
- Nem hiszem: Dr Erskine a kutatását a sírba vitte.
(Még nem temették el.)
A labor fertőtlenítő-fehér és fényes. Charles rutinosan lehúzza a fekete gumikesztyűt, hintőpor száll fel. Erik szerette így a kezét: az ajkaihoz vitte, és a por nyomokat hagyott az arcán, a nyakán, a hasán, combján, ágyékán.
- Felöltözhet.
- Mi történt velem?
A legrosszabb: Rogers csak udvariasan érdeklődik, hogy mivé lett. Charles tekintete törődött, törött. A hangja nyugodt, dallamos:
- X-gént fecskendeztünk önbe, ami mesterségesen előidézte a sejtek osztódását, és felgyorsította az evolúcióját. A túlélésének leginkább megfelelően mutálódott.
Összedörzsöli a tenyerét. Rogers az ágy szélén ül, görnyedten. Összehúzza magát. Zavarja az új mérete. A tekintete Peggyt keresi, aki az ajtónak támaszkodva áll.
- Mutáns lettem?
A pánik egy ütés a gyomorban, Rogers riadalma poros és sikátor-szagú, Rogers kérdez, és ott áll a falhoz szorítva… Charles azt mondja:
- Nem. - Végignyal az ajkán. - Dehogy.
Rogers végigméri. Charles mosolyog, tompán, puhán. A karórára egy pillantás: a gépük hamarosan indul Peggyvel, vissza Európába, vissza Angliába, vissza a közelébe. Tíz óra, tizenegy, és ott lesz.
- Dr Erskine azt mondta, hogy a szérum a legjobb tulajdonságot hozza elő… vagy a legrosszabbat.
Charles felsóhajt.
- Holtakról jót, vagy semmit; csak a segédje voltam, de nem osztom a hitét, hogy egy szérum erkölcsi döntéseket hozna. A szervezete határozott. Ez történt a másik Schmidttel is.
Rogers elbizonytalanodik.
- Mi, van még egy?
- Már nem sokáig. Remélem.


    Nem, Dr Schmidt nem létezik: Charles égre-földre keresteti, és semmi eredmény. És már nem létezik Edna vagy Erik Lehnsherr sem, és sehol sincs a Maximoff-család.
Ez egy statisztikai adat.


    A vadászgépen Peggy azt kérdezi:
- Hogy engedték el ilyen könnyen?
Charles inkább nem felel.
- Biztosan nem lenne jobb, ha ott maradna a laborban?
Charles felé néz. A nő szemben ül, a fémlócán, beszíjazva.
- Amerikában?
- Charles… Értékelem az optimizmusát, de nem lehet elbizakodott, vagy babonás, és nem hiheti…
- Ott van. Európában van.
- Persze, értem. És minden erővel keressük őket, őket és a többieket: ennyi elég kell, hogy legyen.
Charles szárazon felnevet.
- Hányszor vitatjuk még meg ezt - suttogja a nő, és fáradtan hátrahajtja a fejét. Zúg a vadászgép. Erik imádná, csupa fém. - McTaggert nem jelentkezett?
- Még nem.
- Életben van?
Charles ellenőrzi.
- Igen.
- Akkor még van remény - jelenti ki Peggy. - Koncentrálhat a kötelességeire.
- Igen. Értettem.
A felhők fölé érnek. Erik itt tűnt el, az égben: itt látta utoljára, a távozó gép után bámulva. Talán itt kell megtalálnia. Az ujjait a halántékára simítja, és hátrahajtja a fejét. A pisztoly forrón simul a combjának. Utálja. A csípőcsontnak szorulva egy örök emlékeztető minden egyes gyilkosságra: amiket látott, amiket a fejében halott, amiket - elkövetett - de nem. Charles fészkelődik. A feje a tenyerébe hajlik, majd oldalra bicsaklik.


    A front felrobban. Süvít a sár, gépfegyverek darálják: ra-ta-ta-tam, ra-ta-ta-tam, és Charles hallja a gondolataikat: azokét, akik a fegyvert markolják, és azokét, akik eléjük hullnak.
Felkoncolt hullák. Minden lövés úgy néz ki, mint egy kutyaharapás.
Charles rohan a csapattal, velük szemben a német sereg egy részlete. Gránát süvít. Ordítanak:
- ACHTUNG, ACHTUNG! ALARM!
Fülsüketítő a zaj, a félelem szaga, mint a fekália, mellé: vadvörös lelkesedés, ígéretek és a fejekben zúgó pánik-csend, tudattalan sípolás, nem vagyok itt, ez nem történik meg, statikus sistergéssé erősödik, nemmmmmlehet, a csapatok összeütköznek, a felé futó német katona arca-
- Erik!
(Hah, hah, hah. Csak álmodik.)
A csatatér megmerevedik. Az iszony állóképe ez, és az emlékezeté. Vér fröccsen, megfagy a levegőben. Eltorzult ábrázatok és lövedékek, mint felrobbanó napkorongok. A katona ábrázata helyre zökken. Charles már nem ismeri fel. A fegyverét a földre ejti, és elindul, ahogy porrá peregnek a részletek: ahogy a harcosok hamuvá lesznek, és füstbe bukik a megharcolt semmi.


Charles az éji égen jár, az álmok csillagrendszerében. Lángoló tudatok ragyognak előtte, köddé szövődnek, felizzanak, kihunynak: mind-mind álmodnak, az elmék, amiket valaha is megérintett. Charles kiválasztja a legszebbet, a fémfényű csillagot, és marokra fogja. Erik alvó tudata felvillan. Charles az álmába lépdel.


Kopp-kopp-kopp. A falépcső felropog a lépte alatt. Brooklynban van. A bár hűvöse a homlokát simítja. A részletek nem stimmelnek: túl nagy a csend, csak a forgalom zaja zúg és jazzlemez búg, de némák a gondolatok, az érzések - és dalolnak a fémek.
Charles könnyedén lépdel, a kezeit zsebre süllyesztve. Illatok nincsenek, és a szélein néha elmosódik a terem. Erik a pulton ül, fekete garbóban és bőrdzsekiben. A székek az asztalokra rámolva. Záróra van.
- Hát eljöttél - mondja, és kinyúl felé. Charles kívülről látja magukat: Erik világoskék inget álmodik rá, amit úgy imádott rajta, és a szűk fekete nadrágot, ami kiemeli a fenekét. Charles felhorkant. - Mi van?
- Gyere velem. - Kinyújtja a kezét. Erik összefűzi az ujjaikat.
Egyszerre az utcán vannak. Ez New York, Berlin és Düsseldorf, egyben. A Rajna felett a Brooklyn-híd ível át fakó kőpillérein. Charles érzi a fehér fémhuzalok remegését, és a házak alapjait; és érzi Erik tenyerét a tenyérben, ahogy kézenfogva mennek, és Erik az arcát tartja a szélnek.
Éjszaka van.
Charles Erik karjának hajtja a fejét. Nem érzi a hőjét.
- Hová megyünk?
- Haza.
A város peremén túl falak magasodnak, szögesdrótokkal.
- Erik?
- Hazamegyünk.
Összenéznek.

Aztán futni kezdenek. 

 
Összekapaszkodva, inuk szakadtából rohannak, és nem mennek vele semmire sem. Az utak megnyúlnak, eltorzulnak. Ők zihálnak. Föléjük borulnak a házak, már hatalmasak, eltakarják az eget; és a nyomukban egy kutya üget.
- Frida? - motyogja Charles, átnézve a válla felett.
- Nem ő az - köpi Erik a szavakat. - Sárga a szeme!
A dobermann csaholva vetődik Charles torka felé, csont csak, bőr, szőr, villogó fogak: Erik egy sikátorba rántja Charlest előle, a falnak szorítja. Léptek dübb-dübb-dübörögnek.
- Elmennek - mondja Erik, fölé borulva.
Charles mellkasa emelkedik, süllyed. Feltekint a férfi arcába.
- Semmit sem tudnak tenni ellenünk - győzködi. - Túléljük. Tarts ki, kedves, túléljük, ígérem, mindketten.
Erik élesen elvigyorodik.
- Nem volt kérdés.
Oldalra néz. Lélegzete fehér pára. A kutya csaholása elhal a távolban. Amikor fény söpör át a sikátoron, tapogató reflektor, Erik még inkább a falnak szorítja Charlest. Összenéznek a felkáprázó sötétben. Az ajkaik találkoznak.
A csók eleinte óvatos, remegő lélegzetek között. Forró aztán, lágy és éhes. Erre mindketten emlékeznek. Aztán, a fogak élesek. Erik finoman Charles alsó ajkára harap, és ő érzi a saját gyönyörű fájdalmát és Erik vágyát. A fény végigsöpör a sikátoron megint, de nem érheti őket.
Charles Erik pulóvere alá csúsztatja az ujjait, tompán végigkarmol a hátán, a keze nyomán felgyűrődik a ruha puha anyaga. Erik elégedetten felszusszant, és a combját Charles lábai közé ékeli. Ismét, a fény. Charles félrehajtja a fejét, és Erik a nyakába kóstol, pont ott, ahol szereti. Charles tenyere a lapockákon, az izmos háton, érzi a mozgását, érzi, ahogy a hevült bőr megfeszül. Izzó fény. Erik végiggombolja az inget, sietve, és lerántja Charles vállán. Ő úgy fordul, hogy most Erik legyen a falnál, és egy egészen kicsit lábujjhegyre áll, hogy felérje az ajkát.
- Megőrülök érted - morogja Erik.
Charles elvigyorodik. Az alakját fény fogja körbe, izzásba vonja, a haján tündököl vissza. Erik feltekint, átnéz Charles csupasz válla felett, és a szemei elkerekednek. A pupillák tűhegynyiek.
- Mi az?
Erik ajka megrándul, és a derekánál fogva magához rántja Charlest, szorosan karolva. Charles Erik vállába fúrja a fejét. Sötétség.
Erik németül beszél. Charles minden szavát érti.
- Egy ujjal sem érhetsz hozzá! Megtiltom! Nem hagyom! Tűnj innen! HAGYJ MINKET!
Charles megpróbál hátranézni, de ott is csak sötétséget lát: hiába nyitja fel a szemét, sötétség és sötétség és jaj, sötét.
- Erik? - a hangja rémült, elesett.
Érzi a férfi karolását. Nem látja őt.
Összekapaszkodva állnak a legteljesebb feketeségben.
- Itt vagyok, Charles. Megvédelek.


    Charles lélegzet után kap, ahogy felriad.
- Hahh!

- Mindjárt ott leszünk.
Charles a vadászgépen van, két világ között, vele szemben Peggy Carter.
"Álmodott?"
"Igen."
"Nos...?"
Charles végignyal az ajkain, amin még Erik képzelt csókja bizsereg.
- Inkonklúzív - jelenti ki. Kiegyenesedik ültében. A háta egészen elgémberedett, és a fegyveragy a csípőjébe vág. Talán Erik tudatának utórezgése, de érezni véli a fémet, gonoszan és hidegen. Megropogtatja az ujjait, és lenéz a tenyerére. Peggy a repülő falának veti a hátát, és kiengedi a levegőt.
Inkonklúzív,” ismétli magában Charles. Erikkel röhögnének rajta.  


    Az álmokról köztudomású: a tudatalatti véletlenszerűen válogatja össze a képeket, az érzelmeket. A valósághoz csak absztrakt módon van köze. Következésképpen: amikor Erik álmodik, nem tudja megmondani, hol van, vagy hogy szenved-e.


    Egyszer volt… egyszer volt, hol nem volt, így Charlesnak egyszerűbb rá emlékeznie, ha az egész csak egy mese, egyszer volt, hol nem volt, egyetlen-egyszer, sikerült, és vele együtt ébredt. Erik akkor is róluk álmodott, a madaras hálószobában hevertek, egymást cirógatva, egy lusta, lassú, késő délen. Charles elsőnek a fények változását vette észre, ahogy ragyogóak és hidegek lettek. Az álom jelenné hajolt, és ő lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Erik lassan a valóságra eszmél, de Charles még mindig ott volt vele, az ágyon - a műtőasztalon heverve.
    Elsőnek alig ismerte fel Eriket.
A férfi arca savó-fakó volt, beesett, rézhaja fénytelen, az arccsontok élesen ültek a vékony bőr alatt. Az orrából vér szivárgott, és kemény ütések lilás-sárga virága bomlott szét a homlokon, az orcán, felettük csúnya, mély vágások. A nyaka körül különös fémpánt, felhúzott karjára számsor tetoválva. Erik kék kezeslábast viselt, a zubbony ujjára varrva Dávid-csillag és egy rózsaszín háromszög.
    Erik rámosolygott, félálomban.
- Jó reggelt.
Charles suttogott:
- Jó reggelt.
A részéről élére vasalt egyenruhát viselt. A vállon, a hason skarlát mocsok: nem az ő vére. Kinyúltak egymás felé: az ujjaik összeértek.
Eljövök érted,”  gondolta.  
Késő lesz,” közölte Erik. “Addigra pont kijutok innen.”
Charles sírósan felnevetett.
Léptek közeledtek. Csevegő hang:
- Guten morgen! Slept well?
Charles felismerte a férfit. Felismerte abban az átkozott pillanatban.
Sebastian Shaw Erik fejére húzott egy fémsisakot, amíg dúdolt valamit.
A kapcsolat megszakadt, és Charles ereiben megdermedt Erik pulzusa.
Ez másfél éve volt.
(Egyszer volt, hol nem volt.) 




komment: IGEN // nem

18 megjegyzés:

Mitsuki írta...

majdnem teázgattak azon a kerti kisasztalon.

mikor megláttam a nyitó képet, még még nem lehet ez így,
mikor megláttam a fiolát, sejtettem.
mikor megláttam peggy nevét tudtam mi lesz.
nem tudok többet mondani, mert beverem a képernyőt. ó történelem. ó. ó. ó.

csendben és halkan elosonok álmodni és boldog teázgatást firkálni és...

köszönöm.

Raistlin írta...

valld be, hogy a gyors kritikaírás a mutáns-képességed. én még csak most bétáztam le. (igen, tudom. feltöltés előtt kéne. a blogspoton kényelemsebb.)


[én köszönöm. hevesen.]

Mitsuki írta...

a mutánsképességem a mindenben meglátom az aktuális egyetemi tananyagom.
de lehet dupla mutáns vagyok. huh.

neked meg a szívszétszedés a mutáns képességed. és a könnyfakasztás. bár az néha a nevetéstől van. de az nem most van. (szeretünk ám érte nagyon. de tényleg)

jederanalexa írta...

Szia!
Ezt a fejezetet, úgy, ahogy van, végigsírtam.
"Amikor Erik életjele először megszakad: az egy tévedés, és Charles térdre hullik, erőtlenül előre esik, fájdalmában üvöltve, túlüvölti azt a CSENDET és a zörejeket, bang-bang, knall-knall, Erik, Erik-
"Nem!"
Rivall és sikít. A fájdalma széttépi, a sárba öklözik, szavakat öklendezik:
- Nem-nem, nem halhatsz meg, nem érted, hogy nem, hogy nem hagyom, hogy nem engedem, NEM, Erik, nem, még nem, elmegyek érted, ERIK-"
"Erik németül beszél. Charles minden szavát érti.
- Egy ujjal sem érhetsz hozzá! Megtiltom! Nem hagyom! Tűnj innen! HAGYJ MINKET!
Charles megpróbál hátranézni, de ott is csak sötétséget lát: hiába nyitja fel a szemét, sötétség és sötétség és jaj, sötét.
- Erik? - a hangja rémült, elesett.
Érzi a férfi karolását. Nem látja őt.
Összekapaszkodva állnak a legteljesebb feketeségben.
- Itt vagyok, Charles. Megvédelek."
Ezen a kettőn sírtam leginkább. Mikor álmukban együtt voltak, annak nagyon örültem, de éreztem, hogy rossz vége lesz...
Remélem, mihamarabb folytatod!


Raistlin írta...

MITSUKI, megtisztelsz. Szólítsatok Sorrow-nak. (Igazából Hurt/Comfortnak. De az nem hangzik olyan menőn.)

JEDERANALEXA, köszönöm szépen - és igyekszem :3 (Abban a helyzetben, amiben mindketten vannak, félek, leginkább csak rémálmokra van esélyük. De legalább látványosan fejlődött Charles telepáriája az elmúlt idő alatt.)

Mary Wolf írta...

Az érzés, mikor a történelem és a képzelet találkozik és te vizuális típus lévén magad előtt látod minden pillanatát. A végén pedig összetörve, de szívedben pislákoló reménnyel meredsz a kijelzőre.

margaery. írta...

*meglátja a képet* *nyöszörög*
hogy őszinte legyek, vagy tíz percig bámultam a képet és gondolkodtam, hogy "ezt most biztos el akarom olvasni??"
már az első sor után kedvem lett volna sírni ("Három évvel később" jajj) és ez az érzés megmaradt egészen végig. miért?? hát nem szenvednek eleget a filmekben is? :(
de azért még reménykedek,hogy innentől nem csak földbedöngölős angst lesz (igen,hallom a nevetésedet innen) mert hát végülis ez a Marvel fandom nem???itt a szereplők meghalnak aztán kiderül,hogy mégse,igaz????ugye?????????????????


Ui.: ÚRISTEN, A MŰHELYBEN KOMOLYAN EGY SANSAERY (és Throbb) FIC VAN KOMOLYAN?EZT NEM HISZEM EL TE JÓ ÉG EZ OLYAN MINT EGY KIS PISLÁKOLÓ FÉNY A SÖTÉTSÉGBEN
jó,tudom,hogy ott van egy kérdőjel, de akkor is.

Raistlin írta...

MARY WOLF, pontosan ezt a hatást akartam kiváltani és most oldalra borulva meg vagyok halódva. Áldás rád és a kooperatív vizualitásodra.

MAGAERY, én nem szeretem az angstot. Én azt szeretném, hogy boldogok legyenek. És mindenek előtt ez egy romantikus történet.
Ugyanakkor.
Az ugyanakkorral szemben meg egy másrészről viszont és két ellenben.
Ködös próféciáim után: amióta mondtad, azóta merengek azon, hogyan tudnám összehozni, és egy sornyi ötletem már van. Kérdés, lesz-e belőle valami, és még inkább, hogy meg tudom-e fogni a karaktereket. Drukkolj nekem.

Storm child írta...

Johanna, kedves. Én téged annyira *hörög, mutogat, kapálódzik* <3, de miért teszed ezt velünk? Ezt érdemli ez a két kis csudanyomi drágaság? D:
Három év miértmiért.
A knall-knallt imádom,szívem csücskei a becsempészett német részek. Amikor Charles nem érzi Eriket, na azt kevésbé szívlelem.
Köszönöm.

Raistlin írta...

Nagyon szeretném megoldani, hogy a kurzort rá lehessen vinni az idegen szavak fölé, és akkor kiírja, mi a szart jelent, de így egyelőre csak a Jókai-bajszomat pödörve, bocsánatkérően meredek az olvasóra, meg az olyan szadistákra, akik élvezik. (Itt rád gondolok. Nyugodtan rúgj agyon amúgy, ha elcseszek valamit, mert a látszattal ellentétben egyetlen árva szót sem beszélek németül, ellenben igen hathatósan tudok szótárazni.)

littlemissprimadonna írta...

Igazán illene ide valami értelmeset írnom, mert a múltkor is csak annyit vágtam a fejedhez, hogy gonosz vagy, de nem tudok, bocsánat.
Bár a Charle-segített-az-Amerika-Kapitány-projektben rész egész pozitívan akasztott ki :3

Raistlin írta...

óvatos akartam lenni a crossoverrel, de logikus. mármint genetikus. és a háború legnagyobb genetikaprojectje. és. no. (szeretlek a kommentért juszt is, meg amúgy is, meg nohátnahát.)

Molnár Lili írta...

Jajj...Te. Már megint összetörted a szívemet a végére. Csodálatos volt. Amikor álmodott...bárcsak igaz lett volna. De, nagyon remélem hogy még látni fogják egymást. Élve. Nagyon fontos hogy élve.
Köszönöm az élményt.:)

Raistlin írta...

spoiler: igen
nem spoiler: köszönöm és egy angyal vagy

Névtelen írta...

tom, nem a leglenyegesebb resze, de ODER es nem order a vagy nemetul. bocs a kisbotu es az ekezetlenseg miatt.


es tod mit? irj meeeeeeg sokat!
k.

Raistlin írta...

*facepalm* köszönöm szépen a korrekciót, rögvest javítom. addig tegyünk úgy, mintha kémbácsi csak különösen raccsolna gondolatban.

(úgy lesz *tiszteleg*)

rosie írta...

én tudtam, hogy nem akarom ezt elolvasni, mert olyan alattomosan teszel tönkre és szedsz szilánkjaimra, hogy minden egyes mozdulatodat élvezni fogom.
esküszöm nem akartam, aztán eluntam az élettant - valahogy most nem akarok visszatérni holmi nukleotidokhoz és fehérjékhez, nagyon nem -, gondoltam ez majd jó lesz:
és jó is lett, de most be akarok kucorogni a takaróm alá. pont olyan vagy, mint a télhajnali hideg, amit annyira szeretek, de mire elérek bárhová is, átfagynak a csontjaim és megkeseredik bennem az öröm. istenem, imádlak és hálás vagyok neked

Raistlin írta...

drága rosie, charles motiváljon az élettanhoz, én meg sűrűn hörögve kérek elnézést és hálálkodok ugyanazon lendületben. (szeretek hajnali hideg lenni. köszönöm.)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS