a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. november 9.

LORD LAZARUS

 "Hamar, hamar a hús / Amelyet lefalt a komor gödör, / Csontomra visszatér / S én mosolygó férfi leszek." 

V I I .

“Soon, soon the flesh
The grave cave ate will be
At home on me

And I a smiling human.”

   
Kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy. A hó megüli a birtokot, hamvas lankák, puha buckák, mind-mind fehér, ragyogó, pengő ágakról dér szitál, didereg a szél, és fagy függeszkedik az égre is, fakó-kék üveg. Három alak vág át a kerten, és előttük Professzor Puddington szökdel, beleveszik a hóba egészen, egy ugrás - csak úgy lobog a füle - felporzik a fagy - és már látni se lehet. Erik követi a tekintetével, fel és le és fel és le; Eriken a szürke posztókabát, a fejében új sapka, a vállán átvetve fémlétra. Amint az erdő peremére érnek, Charles összefűzi az ujjait az ő kezével. Charles másik karján Moira, bundákba burkolva, az arca kipirulva. A lélegzetük pamacs-köd, illan a társalgás:
- Természetesen a továbbiakban is az egyetem polgára leszek, ez kétségtelen, és Oxford marad az elsődleges lakcímem - magyarázza Charles. Az orra, az ajka szél-cirógatta. A haján megülnek a hószemek. - Feliratkoztam levelezőnek a következő szemeszterre.
- Egy Charles Francis Xavier - mondja Moira, rosszallóan -, és levelezőn végezné az egyetemet!
- Ugyan, kérlek, már csak nem szégyen?
- Nem, persze, de elvesztegeted ezt a lehetőséget, érted?
Erik felszusszant, de nem szólal meg. Moira pillantása felé rebben, majd vissza Charles-ra, középen. Lágyabb tónust üt meg:
- Emlékszem, mennyire boldog voltál, amikor fölvettek. Egészen megtáltosodtál. Tele voltál tervekkel.
- Most is tele vagyok tervekkel! - Charles az orrával előre biccent. Eriken végigbizsereg a felismerés, hogy ha mindkét keze foglalt, úgy hát az orrával próbál gesztikulálni. - Alternatívákkal is, ami még fontosabb. Mit szólnál Harvardhoz, drága?
- Oxfordot akartad - mondja Moira, nyomatékosan. - Ez volt az álmod.
Charles Erikre pillant. Ellágyul a tekintete.
- Ez az álom veled annyival szebb - bukik ki belőle. Erik elvigyorodik, magához vonja, homlokon csókolja.
- A pubok - folytatja Moira. - A cipész boltja a borostyánnal. Barna sör. A kis középkori sikátorok, a macskakő, a bicikliutak, Merton Field, Oak Walk, a Meadow - Anglia - Jericho és Norham Manor, a séták a ligetben...
- Ezek tényleg elneveztek - vág közbe Erik - egy városrészt Jerichónak?
- Kedvesem, annak a története hosszú, unalmas, és teljességgel megfontolatlan. - Összevigyorognak. Charles hamar felocsúdik, és a fejét hátravetve sóhajt: - Anglia! De mit tehetnék? Ó nem, itt kell lennem… Pedig a kedvenc csatornáimat még nem is említetted. - Erikre hunyorít megint. - Ha elül a helyzet, azért muszáj lesz elnéznünk oda, ha kell, hosszú távra. Bármilyen szép is Amerika, egy igazi angol csatornának nincs párja.
- Mi lehet olyan vonzó egy csatornában?
- Ó, nem… nem kanális, inkább… Talán egy kis folyóhoz hasonlatos? Elnézni a hajók vonulását, egészen hipnotikus…
Moira megköszörüli a torkát. Charles lágyan mosolyog rá, mielőtt szájon csókolná:
- Jaj, gyermekem, bocsáss meg nekem.
- Legyetek boldogok, ahol boldogok lehettek - hagyja annyiban a nő -, de nem lehetne az a valahol mégiscsak Angliában?
- Nem látják szívesen a fajtámat - jegyzi meg Erik már majdhogynem derűsen.  
- Van egy kvóta - jelenti ki Moira. - Egy bizonyos számú izraelita bevándorlót minden évben beengednek.
- Aha - fintorog Erik. Megállnak, és ő a létrát egy kőrisfához veti. - Gondolom, kvótákkal kezdődik.
Moira megértően bólint, és átadja neki a házikó-forma madáretetőt.


    Aztán: a szilveszter. Erre emlékezz, mert így esett: Charles és Moira valami felső-tízezer témájú partiba mentek; ami azt illeti, Charles sokkal inkább csak vonszolta magát, a szoros kis frakknadrágban, és Erik az erkélyről nézte, ahogy kocsiba szállnak. A maga részéről égre-földre esküdött, hogy elfoglalja majd magát, de csak ímmel-ámmal tudott bármibe is belefogni. Elkezdett egy válaszlevelet fogalmazni az édesanyjának és a jó doktornak, akik Peter kötvetítésével alig győzték megköszönni a postázott ajándékokat (Charles-al vásárolták őket: két napnyi vásárlás! Ki hitte, hogy ez egyáltalában lehetséges?) Hamar elakadt, a tinta kiszaladt.
Pénzérméket görgetett.
Az ujjaival a menóra ágait követte. Meghajolnának? Meglehet. De minek?
Evett.
És nem hitte volna, hogy valaha is untatja majd a könyvtár, de úgy lett. Charles hannukah-i ajándékainak nagy részét Nietzche-kötetek tették ki, kérésre. Erik most elalszik az übermensch-elmélet felett.
Felriad. A háta egészen elgémberedett. Bicegve és szitkozódva megy az emeletre. Éjfél lehet? “Boldog új évet.” Nincs felelet, Charles még nem érkezett meg.
A kádba habzó vizet ereszt. Metodikusan mosakszik, már-már szigorúan. Charles elsőnek megmosolyogta érte. A legtöbbször együtt fürödtek, és különös ez, nem? A napok rendszere, ahogy óráról-órára beütemezi magát egy új élet. (Nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.)
Erik fogat mos, megtörölközik. Az ágyba meztelenül mászik: senkit sem fog holmi  pizsamanadrágokkal hülyíteni.
Elfekszik. Úgy tetszik, a matrac húzza magával, puhán és szorosan, a mellkasára tollpaplan nehezedik, és álomba nyomja Charles ismerős illata, a kályha katt-katt-kattogása, és talán néma madarak dalolnak a sötétben.
Amikor legközelebb megébred, hajnal hasad, a horizonton túl, rózsaszínen. Charles felette térdel, köztük takaró-rétegek. A férfi orra nagyon hideg.
- Hmpf - nyögi Erik.
- Boldog új évet, kedvesem.  
Még kabát van rajta. Biztosan most érkezett. (A kezén a kesztyű, nyakán sál: “hozzám rohant egyenesen, ugye? Hát nem édes?”)
- Köszönöm, ha úgy találod - morogja Charles. Az ajka kortya száraz pezsgő.
- Én vagyok a szilveszteri csókod? - Erik hangja kásás, rekedt. Elnehezült karokkal vonja közelebb a férfit, az arcát a vállába temeti.
- Ki más lenne? - Charles a nyakába kóstol, aztán a füle következik. Finom kis harapás. Erik fészkelődik. - Egész végig rád gondoltam - suttogja Charles -, és hálát adtam, hogy én vagyok az egyetlen telepata, mert amit magam előtt láttam…  
- Szóval hiányoztam?
- Mélységesen. Legközelebb elcipellek, a fene megegye a vendéglistát. - Egy újabb harapás. Erik felszusszant. A lábujjai meghajolnak. - Jól mulattál nélkülem?
- Jobban mulatok, ha… - “itt vagy velem,” ez a mondat vége. Ásításba fullad. Charles felkuncog.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
- Most már ébren vagyok. Kihasználjuk? - A szemét lehunyja megint. Csak pihenteti. Az ágy puha. Charles puha. Egyre forróbb a bőre.
- Biztosan nem lenne ellenedre? - Charles keze a mellkasán: lustán, lassan cirógató ujjak. Erik megenged magának egy kéjesen mély lélegzetet.
- Imádnám - vallja be -, de nem vagyok hajlandó megmozdulni. - Vádlóan hozzáteszi: - Nagyon jó itt.
- Ezen tudok segíteni - mondja Charles. Egy csók az állra, az orra, a homlokra, a bezárt szemekre. - Mondd csak, szerinted ide tudnád vonzani az erőddel azt a tégely vazelint, ha nagyon szépen megké…
- Hmmppfphhgbb…!
- Jól van, no. - Charles feltápászkodik, és négykézláb az éjjeliszekrény felé mászik. Erik morajodva utána borul. A férfi felkuncog. - Maradj csak így, kedves.
Erik dörmög valamit. Motozást hall, bágyadtan feltekint. Charles az ágy előtt áll. Már nincs rajta a kabát. Erik előtte hever, és Charles közel vonja magához, meglepő könnyedséggel. Lassan lehúzza róla a takarót. Eligazítja a derekát, alátesz egy párnát.
- Nem fázol? Kényelmes?
- Gondoskodj róla, hogy ne - dünnyögi Erik. A mondat nem egészen érthető, de aligha törődik vele. Felszikrázik benne valami. Lassan. És lassan izzik.
Charles leveszi a felöltőjét. Végiggombolja az ingét. A tekintete eleven, éhes - a tekintete rajta nassol - és a tudata vágyba édesgeti. Erik magához ér. Charles félrebiccentett fejjel figyeli a mozdulatait.
- Annyira nagyon gyönyörű vagy - suttogja, és gondolatban hozzáteszi: “Dü bist schön?”
“Olyasmi.”
“Jippí!”
“Ne rontsd el.”
Charles ujjai következnek: nyirkosak, nedvesek a krémtől. Végigbecézik Erik combjait. A férfi elkezd valamit tompán sejteni.
- Most te leszel… - gesztikulál -, na, aktív?
- Általában úgy szoktam - vallja be Charles. Egy óvatos ujj következik, nem is olyan mélyen. Erik megfeszül. - Viszont, ha jól értem, én vagyok az életedben az első férfi.
- Az első férfi, akivel kefélek? Igen.
- Gondoltam, kényelmesebb, ha eleinte te vezetsz.
- Nem autózunk - vágja rá Erik -, baszunk.
- Rendben vagy vele?
- Nem fogok megmozdulni - ismétli Erik. - Mutasd meg, mit tudsz.
Charles ferdén elmosolyodik, és az ujját begörbíti - rögtön kettő másik csatlakozik - és Erik felnyüszít. Levegőt venne - valami megakad a torkán - egy újabb kiáltás? - de egy éles lökés, egy obszcén hang, és Charles benne van, és mozog máris - a csípője körözni kezd - Erik combjai félúton a levegőben, Charles beléjük kapaszkodik keményen.
Erik erős fáziskéséssel ordít fel. A takaróba tép a feje felett. A mellkasa megemelkedik, és mielőtt fellélegezne, Charles fölé térdel - egy durva lökés - már-már brutális - rámarkol a férfi fenekére, feljebb húzza az ölébe - Erik súlytalan és csonttalan és (fuldoklik?) - semmit nem regisztrál a tudta, egyedül Charles mozdulatait - és a gondolatait, igen, végső soron ezek tartják meg, nem? A fájdalmat rögtön túlragyogja a gyönyör - villanások az agyban, az ágyékban, a gerinc mentén, szikrákban - Charles tudta követi az útjukat - a francba is, Charles itt van benne - forróforró-olyanforró-és-hah-kemény-- egy újabb lökés - megint - megint - Erik felnyög, Charles igazít a lábain, hogy Erik bokája az ő vállain legyen, feltérdel egészen - ezaz - megint - megint - Erik megfeszül, megrémül, ez már az? Ez már talán az, ez - túl sok, elviselhetetlen - megrémiszti a gyönyöre, ahogy megrémiszti az ereje -
- Css, kedves. Minden rendben. Itt vagyok veled. Hasra.
És Erik engedelmeskedik.


    Utána? Ha-ha. Utána valami örökké tart. Erik a hátán fekszik, a plafonra mered. Erik szeme tágra nyitva, Charles a mellkasán szendereg (olyan-olyan békésen) és Erik automatikus mozdulatokkal simogatja a haját. Charles: öt perce, ötven? Erik hajába tépett, amikor a férfi négykézláb térdelt előtte, és úgy húzta magához fel egy csókra. Eriknek megvan az a gyanúja, hogy személy szerint ő még most is éppen elélvez, köszöni szépen, egyszerűen nem akarnak szűnni a remegések, a zsibbadás a medencében, a combokban, a mellkasban a láz heve - és még zihál, zihál, zihál, Charles meg ott szuszog a fülébe, puhán, puhán, puhán.
- Ez megalázó - jelenti be Erik. Charles tudata aggódva megböki (és Erik felvillanyozott, most éppen egészében elektromos elméje szűkölve beleszédül az érintésébe - egy mentális impulzus, és neszetessék-)
Charles megkönnyebbülten szusszant.
- Ne legyél színpadias - motyogja.
- Jó vagy az ágyban - pontosít Erik.
Charles némi szöszözés árán felkönyököl. A haja az arcába esik, botrányosan kócosan. Erik óvatosan hátrasimítja, és Charles az érintésébe hajol.
- Egyetlen és mind közül a legdrágább Erikem, neked fogalmad sincs róla, hogy te mennyire igazán elképesztő vagy, és tapasztalatból beszélek.
- Megtaláltuk egymást, mi?
- Bizony meg.
A bőre olyan puha. Erik végigcirógatja, Charles ajka a csuklójára tapad egy csókban, szomjasan.
- Hadd nézzelek - suttog Erik, és Charles álmos szemekkel feltekint. Erik mosolyog rá, simogatja az arcát.
Mit mondhatna?

Hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.

Kimondta valaha, hogy szereti? Számított? Felzabálta a mellkasát az érzés - ahogy a bordák törnek, és megfeszülnek a szív húrjai.

    Még hat hónap. Most február van.


Képzelje Herr Lehnsherr,

az édesanyja majd kicsattan olyan jól van, rá se lehet ismerni. Peter vagyok. Doktor Schmidt már elég ha heti egyszer jön amikor a múltkor jött itt hagyta a táskáját nálam. Nem volt direkt! Megnéztem mert érdekelt, másnap volt érte, nem haragudott. Elmagyarázta, mi mire jó. Nem nagyon értettem de nagyon gusztustalan volt! Kaptunk igazi csokoládét Wanda nem fogadta el, megettem az ő részét. Nagyon finom volt. Amerikában mit esznek, krumplit? Egyszer el kell mennem Amerikába, anya megengedte. Láttunk egy mozit amerikai emberekkel, vicces volt. A barátja neve Charles Xavier, azt mondta a doktor? Nagyon úriasan hangzik! Mindenkinek ilyen nevei vannak? Magát is máshogy fogják hívni? A doktor szerint c-vel írják az amerikaiak, hogy Eric. Tök ergyán néz ki.

Maradok szívélyes híve Peter

Édes fiam,” gondolja Erik; és igazán nem tehet róla, ha a kelleténél több van ebben a gondolatban.
- Neked van egy gyereked?
- Kettő - motyog Erik, aztán felocsúdik. A reggelizőasztal felett Charles-ra tekint. A férfi ferdén tartja a teáscsészét, és a tartalma a parkettra csorog, Puddington látványos örömére. Erik összehajtogatja a levelet, és méltósággal visszapottyantja az ezüsttálcára. Charles felvonja a szemöldökét.
- Peter és Wanda?
- Ikrek. - Erik komoran méregetni kezdi a kenyérszeletét. Lekváros, de miért? Mikor szokott erre rá? - Nem mondtam?
Charles türelmetlenül legyint, aztán hátrasimít egy kusza tincset. Charles haja reggelente egy jelenség.
- Az hagyján, de mostanáig még csak nem is gondoltál rá…!
- Jobb úgy mindenkinek.
- Sosem válaszolsz a leveleire - mutat rá.
- Minek? Schmidttel már levelezek.
- Mégiscsak a kisfiad!
- Tizennégy éves. - Utána gondol. - Azt hiszem.  - Egy lapos pillantás biztosítja róla, hogy Charles nincsen felháborodva. Hovatovább, a szája tátva van. Erik bosszúsan szusszant. - Nézd, most mit tegyek? Magda így látta jónak, és igaza van, az a Maximoff egy fajankó, de jó szíve van, jó apa, az volt nekik tizennégy éven át, és most mit mondjak? “Hé, kölykök, a fickó a garázsból, tudjátok, szóval nagyon csinos a mamátok?”
- De a kisbaba?
- Na, az Maixmoffé. Látszik is rajta. - Megütögeti a köntösből kikandikáló karját. - Kreol bőr, fekete haj. Genetika.
Charles tekintete ellágyul a varázsszóra, aztán felocsúdik megint. Közelebb húzza a székét.
- Pontosan erről beszélek - mondja halkan. Nem segít, hogy a konyha egy ajtónyira sürgölődik. Charles óvatosan körbekémlel, aztán Erik hallja a fejében a gondolatait.
“Mit gondolsz, örökölhették?”
“Nem, lehetetlen.”
“Az elméletem szerint az x-gén…”
- Mondom, hogy nem! - csattan fel Erik, némileg következetlenül, aztán egy torokköszörülés után tompít a hangján.  - Ki kell maradniuk az életemből. Jobb úgy nekik, érted? Már így is túl sokat tettek; mosnak és takarítanak, amióta elmentem, főznek egy idegenre…
- A szomszédjukra. - Charles megpiszkálja a tortát a tányérján. - Edna tud róla, hogy nagymama?
Erik felnevet, és hátradől a széken.
- Kérlek.
- Nem fogod elmondani neki?
- Hogy sacc három hónap felhőtlen házasságtörés után felcsináltam Magdát, és fattyaink lettek? Nem, nem hiszem.
Charles hallgat. Erik kinyúl felé. A férfi fogadja az érintését, végigsimít a karján.
- Jaj, Erik.
Jajerik félig az asztalon hasal.
- Neked merem remélni, nincsen gyereked?
Charles vállat von.
- Szeretnék.
- Ezt egészen konkrétan hogy fogod megoldani? - Erik visszahúzza a kezét. - Moira.
- Szó volt róla, de nem, azt már igazán nem tehetem meg vele. Örökbe fogadnék párat, talán.
- Párat?
- Ötöt? - kockáztatja meg Charles. Erik szörnyülködve rázza a fejét. - Négyet? Nem tudom, hatot. Én egyedül nőttem fel, és minden pillanatát gyűlöltem. - Nagyot nyel.
Erik körbenéz a kettes számú étkezőben, abban a csarnokban a velencei üvegablakokkal és kristálycsillárral, nézi a nárciszok porcelán-pompáját és a tükrök hadát, az evőeszközök csillogását. Külön kés van szabadalmaztatva az ananásznak.
- Képzelem, rettenetes lehetett.


Öt, négy, három, kettő, egy. Máricusban Charles menthetetlenül alámerül a tanulmányaiban, és Erik elcseni tőle a kutatása anyagát. Titokban teszi, mert amikor Charles véletlen fölfedezte, hogy Eriknek nem volt esélye befejezni az elemis tanulmányait, egészen nekilelkesedett, és ellátta különösebbnél különösebb tankönyvekkel, számtantól a görög irodalomig. Erik soha nem fogja bevallani, hogy élvezi. Charles minden bizonnyal tud róla. Ez az a Charles Xavier, aki rávette, hogy az egyik autóját az elméjével szétszerelje.
- Na de - érvelt Erik -, mégis minek?
- Tudom, hogy képes vagy rá.
Őszintén szólva ez volt Charles trükkje: inkább magyarázott hévből és szenvedélyből, mint érthetően, de határtalan hite volt Erik sikerében, és szívből örült minden eredménynek: ha eltalált egy világvárost a térképen, visszamondta a Macbethet, vagy ha a motort (hetek megfeszített gyakorlata után) végre kiemelte a Cadillacből.
- Tegye vissza - mondta Charles -, és akkor ünnepelünk.
Visszatenni három hétbe telt. És megérte.
Charles vezet. Erik készít egy mentális jegyzetet, hogy szerezzen amerikai jogosítványt. Charles szörnyen vezet. Nevetségesen. Eriknek sírni volna kedve. Egy ponton átveszi a váltó kezelését. Aztán a gázpedálét.
- Megértem - jegyzi meg, ahogy eldöcög mellettük a ködös külváros -, hogy inkább stoppal mentél.
- Na - mondja Charles.
Bevág a menetszél. Menetszellő. Menet...lég.
- Még jó, hogy a repülőutat átaludtam.
- Na-na. És szívesen. - Egy büszke csönd után hozzáteszi: - Ha tudok rendesen vezetni, sosem robbanok le, és nem találkozunk sohasem.
Erik hozzá hajol, és arcon csókolja, egy kicsit az álla alatt, pont, ahogy szereti. Charles felszusszant.
- Ejnye.
- Jelents fel.
- Mindjárt ott vagyunk.
- Hova megyünk?
Charles arcán felfut az a csibész mosoly, amiről Eriknek egészen extatikus emlékei vannak.
- Brooklynba.

Brooklynban van egy bár… nem, Brooklynban rengeteg bár van, az aszfaltszagú, munkás Brooklynban, a lezüllött házak között, mélyen a sikátorok alatt, pincehelységek, amiket kizárólag férfiak látogatnak.  
- Charles hazajött! - ordít az ajtóban valaki, ahogy ők ketten leereszkednek a ragacsos falépcsőn. Charles az alsó ajkát beharapva elvigyorodik, amikor Erik felvont szemöldökkel néz rá a válla felett.
- Igen, igen?
Először hagyják el a kastélyt kettesben, és ez valamit jelent, feladni a menedéket. Erik a csontjaiban érzi, hogy a város lüktet és dübörög körülötte, a magas, vasbeton épületek, az autók száza, és valami elektromos a légben. A bár zsúfolt és hangos, maroknyi jazzbanda játszik egy piszkos kis sarokban, csupaszon lóg le a villanykörte, és ami terítő néven zajlik az asztalokon, arról jobb nem is beszélni; és mégis, a kiáltás, “Charles hazajött!” és Erik egyszerre ugyanúgy otthon van, mint a manorban, és mint Düsseldorfban már régen nem: barátságos intések és szégyellős kis mosolyok következnek, fiatal fiúk, a gyárakból hazatérve.
- Mit hozott be a szél? - kiált rájuk a pultos, egy keménykötésű, harsány krapek, és levág a pultra két korsót. - A ház vendégei vagytok! Charles, mutass be.
- Ő Erik, a partnerem.
- Ó, a fene - dünnyög a barista, és páran felnevetnek, a pultot támasztók és a közelben dohányzók. - Honnét szedted? - Áthajol a pulton, és megszorítja Erik kezét. - Ha valaha is ráun Xavierre, üdvözletem.
Erik meglepetten nevet, és a pultos kacsint. Páran füttyentenek. Charles Erik ölében foglal helyet.
- Németországban találkoztunk.
- Ehh, ott elég ronda a helyzet, nem?
- Ezért kérünk valami keményet - mondja Erik, és megint jön a nevetés. Mi a fene? A hely pezseg körülötte, akol-melegen, párbeszéd zsong és puhán perceg tovább a jazz. Charles fészkelődik, és Erik a derekára simítja a tenyerét, a vállába csókol, amikor mindenki látja, és a pultos felkönyökölve nézi őket.
- A fene megette a szerencsédet. Erik, jobb, ha tőlem tudod, bár gondolom, Charles már mondta: nevetségesen jóképű vagy, hagyd abba.
- De most komolyan - szól közbe egy sápadt fiú a korsója felett, és valaki csatlakozik:
- Charles se ronda - jegyzi meg két slukk között -, sőt. A legszebb fenék New Yorkban.
Charles sóhajt.
- Kösz, srácok, ez igazán jól esett.
Erik a dicsért testrészre markol. Charles hátrahajtja a fejét, a vállának támaszkodik.
- Gátlástalan vagy - morogja -, és szeretlek.
- De most komolyan - erősködik tovább a pultos -, ez igazságtalan. Ha ti ketten, akkor nekünk mi marad, he? Nem bocsátom meg. - Erikre bök. - Dolgozz nekem.
- He?
- Komolyan beszélek.
- Felkérne a fiúm előtt prostituáltnak?
A pultos erre ordítva nevet.
- Berlinben voltatok! - kiáltja. - Berlinben, Charles, te kurafi, mi? Na fene a pofád!
Charles szemérmesen vállat ránt.
- Mit mondjak? Londonban is vannak helyek.
- De nem hoztál haza többet, he?
- Nem-nem, Eriket nem onnan ismerem.
A pultos megtörli a száját, aztán kihúzza magát. A háta mögött hívogatóan csillognak az üvegek.
- Nem, mi, itt, nem tartunk örömlegényeket, de figyelj, hé, én elég ronda vagyok, aztán mit bámuljanak engem, mi? Nem ezért jönnek ide.
- Hát nem! - kiált közbe egy szeplős fiatalember. A pultos bosszúsan legyint felé.
- Több vendég marad - folytatja -, ha olyan pultost találok, aki könnyű a szemekre, na, érted. - Egy kiszögellt tábla felé biccent: “SEGÉDET FELVESZEK.” - Te, a filmszínész fejeddel. Rögtön kiképzelek. Pattanj be. Charles gondolom, kezeskedik érted?
Erik sűrűn pislog. Az első reakciója az:
- Wass?
Charles pedig csücsörít:
- Nekem soha nem ajánlottad fel.
- Egy Xaviernek? Hülye leszek! Kiinnál a vagyonomból, ember! - Erikhez hajol megint, és sutyorogva megjegyzi: - Ne engedd inni, hallgass rám, töretlen rekordja van a sörpipán, és amit a tengerész Patrickkal művelt, az egy szégyen.
- Hallak ám.
A pultos fintorog, és Erikre hunyorít.
- Na, mit mondasz? Rendesen fizetek.
Erik megsimogatja Charles derekát. A férfi az érintésébe olvad.
- Mit szólsz, Maus?
- A te döntésed. A te megtiszteltetésed.
Erik finoman kitessékeli a lábai közül (és erre se nagyon volt példa az elmúlt hónapokban) aztán átlendül a pulton. A mutatványt gyér taps követi. Erik felgyűri az ingujját.
- Keverj nekem egy zombie-t - kéri Charles a pultra könyökölve. Erik végigméri.
- Láthatnék egy igazolványt, szépségem?
Charles felmutatja a középső- és gyűrűs ujját, és nevet.


Amerika mítosza ez: minden sikerülhet. Korlátlanok a lehetőségek. Várj csak, és a markodba hullanak: négy, három, kettő, egy. Erik most egy brooklyni bárban dolgozik, heti öt napon. (Nincs mindig forgalom.) Erik maga vezet odáig minden éjjel (a papírjai… kérdésesek.) Az új állásához illően öltözködik. Amikor hazaér, a harmattal párálló hajnalban, egy éppen ébredő Charles levetkőzteti: végiggombolja a finom anyagú ingét, lerángatja róla a szövetnadrágot, és szeretkeznek. Erik utána édesen alszik, Charles pedig a napot reggelivel kezdi. Dél körül Erik csatlakozik hozzá az ebédlőasztalnál. Futni mennek. Úsznak a tóban. Közösen tanulnak. Továbbra is gyakorlatoznak: Charles gondolatai már tisztán hallanak, és szelídebb formát öltenek Erik képességei, szobrokat formál, folyékonnyá forrasztja a puha fémeket. Ahogy elérkezik az este, a hálószobába mennek, és Charles addig édesgeti, amíg indulnia nem kell. Erik gyorsan lemosakodik, és a fürdőből visszatérve megpróbál elszakadni egy egészen meztelen és látványosan elégedett Charles látványától, aki elheverve olvasgat a finom lámpafényben. Erik elnéptelenedett utakon vezet végig. A bárba érkezik, és aztán haza, újra és újra.
Amerika az otthona.


    Három, kettő, egy. Ötletek a jövőről. Talán egyetem, egyszer; Harvard vagy Oxford, majd eldöntik. Erik azt tervezi, hogy mérnök lesz: elnézi New York hídjait, roppant épületeit, és látja maga előtt, hogyan szabná át őket. Igen, világokat építene. Felkönyökölve mesél erről Charles-nak a kora éjeken és közös reggeleken, amikor a csontjai nehezek, és a gyönyör még ott zsibbad az ereiben. Akkor elhiszi, elhiszi, mert Charles mondja neki, mert megígéri: így lesz, mert majd mindent megtesznek, és csak ez számít, a hajába suttogja a reményeit.


A levelek egyre érkeznek. Kettő, egy…


    Még hátra van két hónap. Charles és Erik egy kikötői ünnepségre hivatalosak: nos, hivatalosan csak Charles, de Erik egyre inkább élvezi, hogy egyre ő a plusz egy fő; megtalálja a helyét a társas összejöveteleken, sokkal inkább, mint Charles, szeret vitatkozni, érvelni, politizálni, no meg fennen kritizálni az italt, amihez egyre inkább ért. Charles szereti felöltöztetni, azokban a gyönyörű öltönyökben látni; a kedvence az ezüstszürke, a lila nyakkendővel. Erik azt viseli aznap este, amikor Emma Frost ismét megjelenik.
A hajó a New Yorki öbölben horgonyzik. Csendesek a vizek, apály van a hold után, szűk körű a társaság és a pezsgő tűrhető. Charles Erik oldalán halad, és ugyanazon a gondolaton osztoznak:
“Egy TENGERALATTJÁRÓ? Biztos vagy benne?”
“Mondom, hogy érzem. A hajó gyomrában.”
“De MINEK? Fel is van szerelve?”
“Nem tudom. Nem vagyok jó a fegyverekkel. Ehemm.”
“No de mondtam, hogy a lelkemre venném, ha bármi bajod esne gyakorlatozás…”
“Igen, igen.”
“Nézzenek oda. Az ember azt hinné, csak egy ÚJABB luxusyacht, erre tessék…”
- Mr Xavier! - lép elé egy fontosnak tűnő valaki, terebélyes öregember kölni-felhőben, és megragadja: - Csak egy pillanatra…
Charles bocsánatkérő pillantást vet Erikre, aki felé emeli a poharát, és iszik az egészségére.
Elkószál.
Igen, érzi a vasmacskát a homokban, mélyen alant, és egy fémtest idegen tömegét. Ha fegyverek is vannak a hajón, éreznie kéne; érzi a puska csövét a bárban, a pult alatt, amikor dolgozik, és a revolvert az asztalfiókban, a kastélyban, a lezárt szobában, ami Charles apjáé volt; itt meg most semmi; túl nagy talán? A tathoz tér, hogy áthajoljon a peremen, megvan az a nyilvánvaló tévképzete, hogy láthatná, ha mást nem, csak az árnyékát fodrozódni a vízen. A tenger tükrén fények függenek, és a korlátnál Emma Frost áll, fehérben.
Erik meghökken. Valahogy az az érzése, hogy a nő sem lehetett rajta a vendéglistán. Charles aligha jött volna el máskülönben. A nő Erik felé fordul, és felvillantja a fogsorát; a homlokán diadém, a válláról estélyi omlik a földig, és Erik megembereli magát:
- Ma’am!
- Mr Lehnsherr! Régen láttam, hogy van?  
Mitől félne mégis? Magabiztosan menetel felé, és valósággal megragadja a kezét. Ahogy csókkal illeti a gyűrűjét, észreveszi, hogy Emma eltartja az arcát. Van, aki ezt szégyellős kis gesztusnak nézné - Erik büszke arra, hogy őt nem lehet átverni. Félresöpri a nő haját. A füle és az arccsont találkozásánál dühödt, lila zúzódás.
- Valahogy megértem - jegyzi meg Erik, a hüvelykujját simítva rá -, hogy miért bujkál idekint.
Emma füstösen felnevet.
- Ha megfogad egy tanácsot, Lehnsherr, fogadjon mindig szót a férjének.
Erik keze egy pillanatra megmerevedik; csak egy pillanatra, de tudja, hogy ez elég. Mélyen a nő szemébe néz.
- Mit akar ezzel mondani?
- Nagyon élvezi a vendégszeretét, ugye?
Erik közel rántja, az arcába sziszegi:
- Hogy meri…? - Ránt egyet rajta. - Képes, és megfenyeget? Mit képzel, kislány?
- Nem fenyegetem - mondja Emma, túlságosan is nyugodtan. A karja Erik szorításában.  (És a nyaklánca; ezt talán nem tudja.) - Figyelmeztetem.
- Mire?
- Jártas az irodalomban? Xavierből kinézem, hogy az első dolga lenne… - Erik szorítása erősödik. Emma szeme megrebben, de máshogy nem reagál. A hangja úgy cseng, mint az ékszerek. - Kislánykoromban volt egy kedvenc versem, a Kobold-piac. Christina Rossetti írta. Nézzen utána.
Erik undorodva ellöki.
- Nincs időm játszadozni. - Fensőbbségesen ellépne. Emma egy váratlan mozdulattal megragadja a nyakkendőjét, magához rántja, Erik és Emma egy magasságban, a levegőben kristályos sópára.
- Nagyon figyeljen arra, amit mondok - suttogja. - Az ég adja, hogy most lásson utoljára, mert legközelebb semmit sem tehetek.
Erik eltaszítja, és Emma cipőjének megbicsaklik a sarka. Ahogy hátrazuhan, az arca a korlátnak csattan, bannng, és Erik ösztönösen kinyúl felé, hogy talpra segítse, de aztán visszarántja a kezét. Emma talpra kecmereg, a korlátba kapaszkodva, a cipője felcsikordul megint, és Erik csak nézi.
- Nem tehet majd semmit? - mondja nyugodtan. Ne is tegyen semmit. Forrón ajánlom.
Emma az arcához ér. A bőr pirosan ég. A szeme különösen villan.
- Megígérhetem - mondja hidegen.
- Erik, hát itt vagy!
Egyszerre Charles felé fordulnak. Erik bűntudatosan a nadrágjába törli a tenyerét, de Charles a jelek szerint nem látta a jelenetet. Messziről integet:
- Miss Frost! Szép estét önnek! A férje nem csatlakozott hozzánk ma este?
Emma méltósággal kiegyenesedik. Szinte hisztérikusak a szavai:
- Németországban van.
- Óh? Üzleti út, felteszem?
- Hah. Befektetés. - Erikre villan a tekintete. - Tanulmány. Uraim, ha megbocsátanak, be kell púdereznem az orromat. - Felszegett fejjel elindul. Erik utána szól:
- Ne menjen még! Beszélni akart valamiről, nem? Éppen olyan különös dolgokat mondott.
Emma felé pillant.
- Ostobaság volt. Felejtse el.
- Nagyon helyes.
Emma maga elé meredve halad tovább. A keze ökölben remeg.
Kedvesem… mi folyik itt?
- Miss Frost és én a költészetről vitatkoztunk - jegyzi meg Erik, és a korlátnak támaszkodik. Ha Emma hallja még, nem adja a jelét. Lassan elnyeli a sötétség.
- Feldúltnak tűnt… minden rendben?
- Mondd az neked valami, hogy Kobold-piac? Rossetti, vagy ki.
Charles halkan felnevet. A tekintetét végre elszakítja Emma semmibe bukott alakjától, és Erikre néz, felé lép. A tekintetében csillagok.
- “Ó, lelkem, a koboldokra ne meredj / és ne fogadd el szívességeiket: / ki tudja, miféle / szörnyű gyümölcsökön tenyésztek?”
Erik felvonja a szemöldökét.
- És ez mit jelent?
- Ahogy a költészetben mindig is, vita tárgya. Egy baljós kis ballada, a múlt század vége felől. Gyerekkoromban rettegtem tőle. - Charles Erik mellett a korlátnak dől. Együtt nézik a sötétséget. - Tehát Emma a Kobold-piacról mesélt?
- Mindenfélét mondott. Az az érzésem, hogy tud valamit,  kettőnkről.
Charles vállat von.
- Blöfföl. Nincsen bizonyítéka.
- Biztos vagy benne?
- Nézd, fáj nekem ezt mondani, de a nő őrült. Egész este koktélreceptekre gondolt! Valahányszor belehallgatnék a gondolataiba, a Cuba Libre elkészítési módját hallom; egyszerűen rettenetes, és nem is értem.
- És mi van mögötte? A szavakon túl?
Charles az ajkaira harap.
- Üresség. Félelem.

Egy.
Ez a nyár vége, egy forró augusztusi nap, a ventillátorok lustán forognak, és minden ablak tárva. Erik és Charles egy félbehagyott sakkjátszma felett ülnek a sarokban, kinyújtott lábakkal. Charles felgyűrt ingujjakkal, Professzor Puddington  hasát cirógatja, ahogy a kutya elfekszik az ölében. Erik teniszpólóban, a keze ügyében jeges limonádé, némi rummal. Az ujját újra és újra végighúzza a pohár peremén, körbe és körbe. Nemrég kelt. Álmosan hunyorog a kezében tartott levélre.


Moira a szalmakalapban, a virágos kis nyári ruhában, és a fű, ahogy zendül; szél borzolja a birtokot, Erik izzadt tenyerébe egy útlevél simul:
- Szóval ez a német, és ezzz az amerikai.
- Annyira köszönjük - mondja Charles, a keze a lány fedetlen vállán. Erik átlapozza az iratokat: útlevelek Max Eisenhardt és Michael Xavier nevére, mindkettejük mellet az ő fényképe.


Schmidt ezt írta: “örömmel biztosíthatom, hogy az édesanyja majdhogynem teljesen felépült, és készen áll az utazásra.” Randevú Varsóban. Charles azóta a kastélyban nyüzsög, felújítja a neki szánt szobát: Erik orrában a friss festék illata és a jövő szaga. A bőröndjét pakolja, és megint, és újra. Épp hogy csak összefutnak, ez a terv, találkozni a reptéren. Schmidt mindenről intézkedett.
- Biztos nem jobb, ha veled megyek?
Erik megrázza a fejét, és kiterít egy inget az ágyon. Hunyorítva nézi, aztán a bőröndbe hajtja.
- Nagy csoport nagyobb feltűnést kelt; jobban járunk, ha itt foglalkozol az előkészületekkel.  
Charles az ablaknak dőlve áll, sietve bólint. Erik elmosolyodik.
- Nem játszanám be megint ugyanazt a trükköt a magángépeddel.
- Kis szemtelen.
Erik felállítja a bőröndöt, a súlyát próbálja.
- Ha tudlak, felhívlak, de szerintem azonnal indulunk. A New York-i reptéren majd fogunk egy taxit.
- Ne menjetek elétek?
- Egyszerűbb megszervezni, ha nem. - Erik hátrasimítja a haját. Mosolyog megint; a levél érkezte óta le se lehet az arcáról vakarni azt a vak vigyort, tele reménnyel és élettel. - Kettőt pislogsz, itt leszek. Észre se veszed majd, hogy elmentem.
- Fel kell hívnod, ha már New Yorkban vagy - mondja Charles, és figyelmeztetően felemeli az ujját. Erik kiröhögi.- Komolyan beszélek, és hidd el, nagyon jól fog esni egy kávé neked és édesanyádnak az út után, frissen kell lennie, meg az ebédnek, nemde? Vagy vacsora, nem tudom, ahogy érkeztek, és a virágok, meg a személyzet…
- Csak te kellesz.
Charles lágyan felnevet, és a fejét ingatja.
- Ejnye, te. Mindenképpen hívj fel.
- Megesküszöm.
- Az életedre?
- Az életemre.
Charles ellöki magát az ablaktól. Szűrt alkonyon sétál. Mezítláb lép Erik elé, az arcát a tenyerébe veszi. A tekintete a vonásain cikázik, túl közel vannak ahhoz, hogy stabilan tartsa a szemkontaktust.
- Mmm. Hiányozni fogsz.  
- Azt elhiszem.
Az ajkuk találkozik. Erik azt dünnyögi:
- Azért most még kikísérsz a reptérre, nem?
- Persze, csak előbb elköszönök rendesen.
Charles térdre ereszkedik.


A reptéri búcsú rövid, civil: kezek szorítása, tekintetek titkos simulása, Charles cinkos kis vigyora:
- A viszont látásra, öreg barátom.
És Erik felnevet, hitetlenkedve ingatja a fejét.
- Szervusz, Maus.
“Rendben, EZT még tudnom kell: mit jelent?”
“Mit jelentene? Egérke.”
“Hogy ÉN?”
“Cin-cin.”
Charles igyekszik sértett arcot vágni. Erik már nem látja: sarkon fordul, és elsétál, fél kezében a bőrönd, a másikat zsebre vágja.


Nulla. Huszonnégy óra, harmincnégy, negyven; még minden rendben. Charles a szokott rutinját járja, tanulnivaló híján folytatja a kutatását, könyvekbe temetkezik, addig olvas, amíg a szeme már szúr és száraz; az este futni megy, egyedül, amikor a táj már kihűlt, élvezi az arcán a szelet, és tűnődik, hogy Erik hol lehet: már az égben, igaz? Közelebbről szemléli a csillagokat. Charles hátravetett fejjel megáll, próbálja kifürkészni egy repülőgép útvonalát - egy repülőjét, ami egyre nem érkezik.
A párnának Erik-illata van, a szekrényben fegyelmezett rendben állnak a dolgai. Charles a reggel, és a következő reggel, nem hajlandó aggódni: arcot mos, a víz lepereg az ujjai közül, a csuklóján végigpereg, elnézi Erik fogkeféjét, a borotvát, az arcszeszt, sampont és körömvágó-készletet - bármi közbejöhetett, de Samson mindig csak annyit mond: “még nem jelentkezett,” és a végén Charles-nak már kérdeznie sem kell.
A kis kerek asztalnál ül, a kertben, az antennát nézi az erdő felett, és a tekintete elkalandozik a kapu felé megint és megint, mintha azt várná, mikor nyílik ki. Erik meg akarja lepni. Majd egyszer csak beállít: rá vall, lesz valami nagy és teátrális és teljességgel aljas. Charles a kutyája füle tövét vakargatja, és ő a türelem szobra.
Aztán szétzuhan a színdarab.
A személyzet kezdi. A levegőben vastagszik és hízik a részvét. Óvatosak lesznek. Kerülik. A gondolataik súgnak és zizegnek, “át-ver-ték” azt gondolják, azt hiszik, Erik nem jön haza. Talált másvalakit. Hazaszökött. Elment. A feltételezések nevetségesek, Charles nem törődik velük, Charles nagyon igyekszik - ó, Erikben hisz, de Schmidt, Schmidt, Schmidt; talán elrontott valamit? Nincsenek rendben Edna iratai? Ott rekedtedtek Varsóban? Valamiért vissza kellett fordulniuk Düsseldorfba? Késnek a vonatok, a gépek? Az átszállás nincs rendben? Vagy New Yorkban vannak - igen, Erik épp most int le egy taxit, közelednek, Charles nem mehet el, itt kell, hogy legyen, amikor megérkeznek.
- El kell intéznem pár telefont.
A személyzet félrerebben, Charles úgy megy végig a sorfalukon, mintha halálsoron lenne. A telefonszobában fény van és tiszta szag. A kezébe emeli a kagylót.
- Érdeklődnék, hogy az utasuk…
...Max Eisenhardt?
...Michael Xavier?
...Erik Lehnsherr?
Igen, Varsóba érkezett. Nem, visszafelé nem foglalt jegyet.

Charles egy hátizsákba gyűr két napnyi váltást. Nem lesz távol soká. Az angol ruháit veszi fel. Beindítja a magángépet.
- Ha közben jelentkeznek - üvölti Samsonnak a beinduló motor hangján át - feltétlen értesítsen! Rögtön itthon leszek.

Szeld át az óceánt.

Egyre erősödik Erik életjele. Nem is gondolta volna, hogy ilyen érzékeny rá. Mire odaér, Lengyelország határait lezárták.
Lengyelországot a német seregek, amíg ő úton volt, megszállták.


    Charles náci egyenruhában járja Varsó eltiport városát, a kezében egy fegyver, aminek undorítja az érintése. Ha megszólítják, vége: nem beszéli a nyelvet, sem a németet, sem a lengyelt. A romok alatt hullák: felfordítja őket, az arcukba mered. Egyik sem Erik. Hogy is lennének? Érzi az életét - lüktet, mint egy migrén - itt van, Európában, de nem Varsóban - érzi a dühét, és a dühe élteti - ELÁRULTAK - a szó egyszer felfröcsög, de nem hallja
“Erik?”
....
“Erik, hahó?”
….
“ERIK!”


Düsseldorfba megy. Mit tehetne? Az életjel a távolsággal együtt halványodik (de még lüktet: figyeld, figyeld, mint az erek.) Az angolok, a franciák hadat üzennek. Charles a rabolt egyenruhában, a gyűlölt SS kabátban áll egy garázs kitépett ajtajánál. Deszkák takarják. Lefeszegeti őket. A bőre alatt szálkák, a tenyerét szétroncsolja a szedett-vedett bejárat. A műhelyben minden rendben, és mellkason taszítja a látvány.
- Erik?
A hangja remeg. Eriknek elő kéne lépnie. Itt kéne lennie, a kezét törölgetve előlépni, kormosan, kócosan, életben.  (Tudod, hogy él: figyeld, a szíveddel együtt lüktet.) Charles tekintete a falra tapad. (A falon vörös feliratok voltak.) Most tiszta. Persze, Erik letakarította.
A lépcső nyikorog alatta.
A kis szalonba nyit. Ott van Erik kanapéja, és lobogó ruhák az ablakon kilógatva. Az asztalon bögrék és tálak. Charles kienged egy visszafojtott lélegzetet.
- Maximoffné? Kezit csókolom! Peter, Wanda? Hé… - Benyit hozzájuk. A szobák üresek és rendetlenek. Visszamegy a szalonba, jobban szemügyre veszi az egyik bögrét: az alján több napos penész.
A következő lépcső Edna szobájába vezet. Üres. A szekrények konganak, az ágymatrac csupasz. Semmi sincs a fiókokban. A bőrönd az ágy alatt.
Charles szédülve sétál vissza a fémlépcsőn a műhelybe. A füle zúg, a feje szédül. Ezután majd Varsóba megy… végigjárja Lengyelországot, igen, Lublin, Krakkó, Rzeszów, amíg a háború dúl, ő kirángatja a romok alól… Észrevesz valamit. Nem látta meg idefele jövet, pedig ott van ni, a barkácsasztalon, központi helyen, egy fehér boríték, a sarkára állítva. Charles felé közelít, a kezébe veszi. A keze remeg.
MR. CHARLES F. XAVIER RÉSZÉRE.
Nem Erik kézírása. Nem Peteré. Kibontja. Egy négyrét hajtott lap. A közepén felirat:
HAIL HYDRA. 





komment: IGEN // nem
saját fordítás


17 megjegyzés:

Hattie írta...

nyilván tudni lehetett előre hogy valami hasonló lesz, és már a számoktól lett egy baljóslatú, torokszorító érzésem, órakattogás (bomba?), és nem tudom mondtam-e már hogy imádom ezt a verset és ezt a regényt és téged, és van még olyan érzésem is, hogy lesz még rosszabb. mármint érted. és már most fáj.

Raistlin írta...

*suttog* annyira sajnálom. és annyira köszönöm. *ölel*

Storm child írta...

Minden egyes visszaszámlálásnál kiszakadt a szívemből egy kis darab és magamban rimánkodtam, hogy ne nenene és miért miértmiért.
Ám elismeréssel tartozom, mert ennek a ficnek hála,szívembe zártam bottom!Eriket. Most komolyan, nem hittem, hogy ez ilyen jó, de ilyen nagyon jó.
Köszönöm, hogy olvashattam (és szét izgulhattam magam rajta,ejnye).

Raistlin írta...

GYŐZELEM.
és előre is bocsánat a következő fejezetekért.

margaery. írta...

[first of all how dare you?!]
legalább ha már ilyen kegyetlen ez a történet, esetleg megírhatnád rosszul és akkor nem lehetne annyira átélni..de ez neked nem fog menni úgy látom:D ó, és külön tetszett ez a visszaszámlálós felépítés, mint ha minden egyes számnál egy kést döfnének a szívembe.:)
"- A viszont látásra, öreg barátom."
Valahogy sejtettem,hogy ez a mondat el fog hangzani, jajj...

Raistlin írta...

margaery, keblemre - iszonyatosan és kínkeservesen megszenvedtem ezzel a fejezettel, három nap munka volt, és nem tudom, kihoztam-e belőle azt, amit akartam, szóval minden komment balzsam a sebeimre.

jederanalexa írta...

Hogy tehetted?! Olyan boldogok voltak, erre te meg összezúzod azt, amit mindketten jócskán megérdemeltek!

littlemissprimadonna írta...

miért vagy gonosz?

Raistlin írta...

SAJNÁLOM

Molnár Lili írta...

Ugye,ugye még lehetnek boldogok? Ugye nem válnak el örökre? Ugye megtalálják egymást? Szívszorító volt.

Raistlin írta...

Igazából [SPOILER ˙ɯǝu ʎƃoɥ 'ɯopuoɯ ɯǝu] És nagyon örülök, hogy tetszett ;u;

Mitsuki írta...

tudom ám hogy a vége csak charles aggodalomtól túlműködő fantáziájának szüleménye
szegény egy percet sem bír ki tovább és már a legvadabb ötleteit szedi össze, hogy felkészüljön a legrosszabbra
de felébred arra, hogy a kerti asztal remeg a feje alatt, mert elaludt és erik közben hazaért mamástól és azzal szórakozik, hogy lökdösi a hülye haját az asztallal

littlemissprimadonna írta...

Mitsuki headcanon accepdet. Bocsánat a szerzőnőnek, de innentől kezdve ezt tekintem a történet egyetlen törvényes folytatásának. :3

Raistlin írta...

Basszus. Ez sokkal jobb lenne. Lehet majd a legvégén megírom alternatív végnek. Olyan szép lenne. ;___;

Mitsuki írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Raistlin írta...

charles hibája, minek teázgat a kertben, meg fogom ütni, nem szabad romantikusnak lenni, nem

Mitsuki írta...

de a tea az maradhat. és a comission is, hogy megírd, csak buta kommentetlő eltüntette~

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS