a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. október 27.

LORD LAZARUS

"Két lábon járó csoda, bőröm / Mint náci lámpaernyő ég, / Jobb lábam / Levélnehezék, / Arcom remek, ránctalan / Zsidó vászon. / Hántsd le a kendőm, / Te hóhéralak. / Elriasztalak?"



V I.


“A sort of walking miracle, my skin
Bright as a Nazi lampshade,
My right foot


A paperweight,
My face a featureless, fine
Jew linen.


Peel off the napkin
O my enemy.
Do I terrify?”




A díszes üvegpohár fala párállik a habos kakaótól. A tetejére aztán dió kerül, és mély-szagú méz, a napfény máza aranylóan csurog a pohárba. Erik félig hunyt szemmel figyeli,  amíg egy tegnapi taktus ütemeit dünnyögi, a sláger sorai édesek a szájában. Charles fehér keze a pohár felé rebben, és finoman felé tolja. A cserfa-asztalon fóliánsok sora.
- Egy metodikus módszerre gondoltam - kezdi Charles. - Azt találom, hogy ez a legeredményesebb a tanulásban, mint ahogy az olvasást is betűről-betűre sajátítjuk el, nem pedig egészében.
Erik maga elé húzza az egyik lapot, még mindig dúdolva. A fekete köntös van rajta. A haja nedves.
- Ha a birtokában lennél annak a képességnek, hogy rögtön regényeket olvass, nem azzal kezdenéd? - kérdi.
Charles csücsörít.
- Én nem.
- Sejtettem. - Erik vigyorog, majd felnyitja a lapot, amit Charles tegnap éjjel telekörmölt (amíg írt, Erik érezte a töltőtoll fémhegyét futni a papíron.) Az első vázlatos sort se futja még át, amikor Charles máris közel hajol hozzá, és magyarázni kezd:
- Az ötletem tehát azon nyugszik, hogy a fém mennyisége vagy minősége határozza-e meg azt, milyen szintű kontrollt gyakorolsz felette, szóval mindenek előtt ezt vizsgálnánk, aztán rátérnénk arra, mire is vagy képes a mutációddal pontosan; különösképpen érdekelne, mire mész a vérsejtekkel, hiszen az emberi szervezetben jelentős vas található, de persze, biztonsági okokból, ennek a felderítése még bőven várhat.
- És veled mi lesz? - szakítja félbe Erik, finoman félretéve a papírt. - Arra is készítettél tantervet?
- Kérlek, én mindenre készítek tantervet, amire csak lehet - ragyog Charles. - Szeretnéd mondjuk, hogy előadást tartsak a kakaódról? Mennyei, megéri kipróbálni. Célzás-célzás.
- Pont ezt mondom. - Erik szemléletesen kortyol. Charles csillogó tekintete követi az ádámcsutka lusta ugrását. - Egyszerűen csak bele kell kóstolni. Figyelj, a hatalmunkat csak úgy tudjuk felmérni, ha megtapasztaljuk, és nem sokat fog nekem elárulni az, ha hónapokig csak… - Itt a fóliánsra les - … “kisebb érméket levitálok.” Tudom, hogy el tudok fordítani egy hatalmas antennát, hogy odébb tudok hajítani egy autóroncsot, hogy…
A kaput nem mondja ki, de gondol rá, és Charles megrándul. Erik hozzá hajol, a hangját lemélyíti, lágy zsongás csupán.
- Tudom, hogy mindezekre képes vagyok. Miért ne keressem a kihívást?
Charles lassan ingatja a fejét.
- Túlságosan is kockázatos volna. Ez az oka annak, hogy a saját képességemet se mértem fel… egészében. Részben. - Elakad. - A lényeg, kedves: az ilyesféle mutációról még nincs semmiféle kutatás; nos, az enyém lenne a legelső, ebből tervezek doktorálni, de az még vagy úgy, hat év, ugye, nem fogtam hozzá olyan behatóan, pusztán csak érdekel, de mit is tudhat minderről egy másodéves genetika-hallgató-
- Aki mellesleg egy géniusz - jegyzi meg Erik, majd köhögést tettet. Charles elérzékenyülve megszorítja a kezét.
- Túl jó vagy hozzám, édes. Nem-nem, nem bíznám az életed és az egészséged a zsenimre. Óvatosak leszünk és módszeresek. - Charles ezt lekopogja az asztalon. A dolgozószobában ülnek, és kakaózgatnak: az egész olyan, mint amilyen egy üzleti értekezlet lehet Charles Xavier világában.
- Következő pont? - kérdi Erik gúnyosan, ahogy az ajkaihoz viszi a poharat. Charles elvéti a hangszínét.
- Doktor Schmidt - mondja, és kisimítja a térdén a düsseldorfi levelet. - Szerinted, nos, megbízhatunk benne?
- Miért ne tennénk? Ő az egyetlen esélyünk amúgy is. Nem válogatok, ha valami élet és halál kérdése.
Charles sietve bólint.
- Ez teljes egészében a te döntésed, és Mrs Lehnsherr mihamarabbi felépülése a legfontosabb ügyünk, mégis… - Megkocogtatja a papirost. - Őszintén szólva, nem nagyon tetszik nekem a rész a kapuról.
Szóval visszaérnek ide. Erik sóhajtva hátradől a széken. A homlokán sötét fellegek.
- Megérdemelték - morogja, és Charles mosolya éles.
- Nem, kedvesem, nincs ember, aki megérdemelné a halálát, hidd csak el nekem. Azért is kell edzenünk majd, hogy többé ne essenek meg ilyen balvégzetű véletlenek.
- Nem, nem volt véletlen, azt hiszem. - Erik fészkelődik, félreteszi a kakaó poharát. Charles tekintete kifürkészhetetlen, de a tudata Erik elméje mentén riadtan rezonál. - Ha újra kéne élnem, megint megtenném. A francba is, az életünkre törtek!
- Látod az ellentmondást? Nekik nem adnád meg a jogot, hogy döntsenek valaki végzete felett, (ami nagyon is helyes,) de mindeközben magadnak…
Erik feltartja a tenyerét.
- Ne moralizálj. Ne akkor, amikor a rohadt nácikról van szó. Nekik nincs bocsánat.
- Parancsokat követnek - mondja Charles puhán. - Nem tudhatod… Hagyjuk is. Szóval? Doktor Schmidt? Írnod kéne neki, állom a kezelés költségeit.
Erik felhorkant, szórakozottan.
- Arról szó sem lehet - mondja. A mellkasában még mindig ott van valami kényelmetlen érzés, érdes érvek: MIND MEGÉRDEMELNÉK. - Eleget tettél értem, értünk, Charles, könnyen lehet, hogy neked köszönhetem az életemet.
A férfi nevetve ingatja a fejét, mire Erik lágyan hozzáteszi:
- A boldogságomat mindenképpen. - A tenyerét Charles térdére simítja. - Szeretném magamnak megkeresni a kenyeremet, és állni az édesanyám számláit, ahogy mindig is.
- Dolgozz hát nekem.
- Csak nem?
- Komolyan beszélek. - Charles arca már-már durcás, de a szeme ravasz fénnyel villan. Erik még közelebb hajol, és az ajkaiba csókol. Az íze, mint a kakaó. (Erik új élete gyönyörű, és nevetséges: az élete Charles-al.) - A birtokomban van hat automobil…
- Tessék?
- Biztosíthatlak róla, hogy ez merő véletlen - de amióta Angliában élek, nem küldtem ki hozzájuk karbantartót… ó, kell hogy legyen valahol egy robogó is. Szóval szeretném tudni, hogy rendben vannak-e, és ha nem, nos, te vagy a szakértő. És lássuk csak… - Végigméri. - A tél beálltával fel kéne szerelni jó pár madáretetőt, és megerősíteni a tetőt, tavaly volt egy csúnya beázásunk, régi már az épület, és persze, a kandallók és a kémények sem elég tiszták, de az nem a te dolgod,  viszont a modern fűtésrendszer egy rémálom, és én titkon arról fantáziálok, hogy jön majd valaki, aki megszereli nekem; előny, ha az úriember egy magas német csodás mosollyal, és éppen itt ül előttem, és az éjjel aztán ágybabújik velem.
Erik elvigyorodik.
- Fizetnél neki érte, mi?
- Ha az kell - dünnyögi Charles, a kezei Erik combjain; beléjük karmol, ahogy a férfi ajkaiba kóstol.
- Nem ez lenne az első alkalom, mi?
- Nos, ami azt illeti, visszataszítóan gazdag vagyok, és a szexipar dolgozói kriminálisan alulfizetettek, így hát…
- Egy szót se. - Erik a kedvese orra hegyére csókol. - Elvállalom a munka azon részét, amihez nem kell meztelennek lennem.
Charles felvonja a szemöldökét.
- Ki mondta, hogy nem várom el, hogy az autóimat meztelenül szereld?



Charles vontatottan visszavonul a könyvtárba, Erik pedig az alkalmat kihasználva felöltözködik. Lassan be meri magának vallani, hogy az új ruháival viszonya van. Charles varratta őket, és az anyaguk egy vétek, mind mámorítóan jó és strapabíró - pont, ahogy Erik szereti, és ahogy Charles Koszlott Kardigán Xavierből ki nem nézte volna. Charles nem bújtatta jelmezekbe: ezek a munkásosztály ruhadarabjai voltak, durva cipők és vászoningek, amik remekül illettek Charles professzoros cuccaihoz a padlón. Erik elsimít egy ráncot, ránt a gallérján, és végigmustrálja magát a tükörben.
Charles kiutalt a számára egy külön lakosztályt, amit Erik egyszerre tartott hízelgőnek és humorosnak. A hálószobájából csak a tükröt vette még igénybe, a gardróbjába viszont gyakorlatilag beköltözött. Könyveket is kapott, de azokat mind áthordta a társalgóba vagy a madaras hálóba: szerette szétszórva látni őket Charles ingóságai között, szerette elnézni, ahogy az életük egymásba rendeződik vagy végleg összegubancolódik.
Erik azon a reggelen ezredjére is felmarta a Fajok Eredetét, és úgy határozott, új szemmel kezd bele. Előbb megreggelizik, aztán szétnéz talán a garázsban: előre és rettegve várta, Charles miféle modelleknek lehet a birtokában; feltételezte, hogy ő még csak tengerentúli legendákban hallhatta a hírüket. (Az apja odáig volt az amerikai autógyárakért: a Genral Motors Cadillac-modelljei Erik estimeséinek jelentős részét képezték, némileg felturbózva Hansel és Gretel történetét.)  
A hóna alatt a könyvvel, könnyedén fütyörészve kel át a hallon. Percegő őszi fények esnek be a karcsú ablakokon, és a folyosó hűvöse neki személy szerint még jól is esik. Az élete ezen a ponton telve van ígéretekkel és reményekkel, no meg persze, kérdésekkel. A szorítása erősödik a köteten. Hogy is nem olvasta ki korábban a soraiból, hogy ez róla szól? Ha Charles-nak igaza van (márpedig hogyan is tévedhetne?), akkor a kiválasztott nép nem a zsidóság, és nem az árják az evolúció következő foka; nem, akkor ők ketten vannak mindenek felett. (A zsigereiben érzi, hogy ez így kell, hogy legyen. Persze, lehet, ez csak szerelem.)
A gondolatmenet némi változást idéz elő a tervében, és a konyha helyett mama leendő lakosztálya felé kanyarodik a kertre néző, roppant ablakokkal. Charles kis híján nekiállt újratapétázatni és átrendezni, de Erik arra kérte, hogy várjanak vele; elhamarkodottnak tűnt az ötlet; most viszont, a birtokában a düsseldorfi levéllel, már hihet benne, hogy lesz értelme. Óvatos léptekkel az ablakok elé helyezett íróasztalkához közelít, rajta üvegvázában aranyvessző virágzik. Erik a rózsafa-lap peremére állít egy pénzérmét, és hagyja eldőlni.
Érces pendülés. Az érmébe karcolva büszke sas, alatta a kancellár horogkeresztje.
Mama mit szólna hozzá, ehhez az egészhez? “Különleges kisfiú vagy,” egyszer ezt mondta neki, “a különleges kisfiúkkal pedig különös dolgok történnek” - igen, félt azon az éjjel, a sötétben, rettegett, először látott hullát, baleset a pályaudvarnál, véres-véres-véres vonatkerekek, és a kilincsek mind kitárultak a sötétben (Wanda és Peter, jut eszébe; örökölhették? De ezzel a balsejtelemmel semmit se kezdhet; eszébe jut megint a levél, a fiú lelkes sorai, sejti talán? Herr Maximoff, az idióta, hogyan is lehetne az apja, hogyan is nem jön senki sem rá-)
Erik az érmére koncentrál. Az meg se moccan. Erik feltartja a karját. Az ablakon túl, az ezerszín erdő határán, látja az antennát, ami most közönyösen a hátát tarja, mintha gúnyolódna rajta.
Az érme nem moccan. Erik kiteszi felé immáron két kezét, mintha rá akarna markolni, és vicsorogva hajol felé. Semmi rezdülés.
Talán percek telnek el így. A küszöb alól beszökik a konyha csegegő zaja és a készülő reggeli illata, ropogós sütemények, tea és méz, de nem, ez nem elég, nem érdemli meg, hogy egyen, ha ez nem megy, ha nem képes rá, ha nem csinálja meg-
A gondolatai peremén szavak konganak, és ez Charles hangja és egy idegen nyelv, igen, talán francia - hadaró, monoton szavak visszhangba hullanak, ez az a különös frekvencia, amin Charles gondolatai szólnak, mintha félrehangolnál egy rádiót, és milljom-állomás közt ragadnál, egyszerre hallgatva mindahányt, egy egységbe bomló kakofóniát.
Charles?” gondolja óvatosan. “Közvetítesz, azt hiszem.
A hangzavar felerősödik, és Erik kiért már pár angol szegmenst - Charles minden bizonnyal valamiféle enciklopédiát olvas, néhány sort lefordít magának, de túlságosan belemerült, és most minden gondolata Erik elméjébe került; rajta gondolkodik, talán, féltudatánál, amíg olvas, és Erik ott áll a moccanatlan pénzérme felett, amíg a fejében furcsa szavak nyüzsgenek, mind-mind hangosabban, és ő a fülére szorítja a kezét.
Charles? Hangos vagy!
Egy hasító sistergés - a hang már elektromos, fájdalmasan éles, és Erik hirtelen a térdére görnyed. Charles elkalandozott - az elméje valahogy túláradott és ez most minden hang a kastélyban, mindük tudata, mindmegannyi nyelven, és a képekkel és érzésekkel a szavak mögött: mindez Erik fejében - Erik homloka a parkettán - előre hajol, és összeszorított fogakkal nyüszít már: “CHARLES ELÉG LESZ CHARLES HÉ FIGYELJ RÁM FIGYELJ RÁM
D u n n n n.
Egy öklelés a csend. Rezgő szünet, aztán - ez már csak a saját tudata zilált zaja - és egészen halkan, mintha lábujjhegyen járna, Charles: “Rendben vagy, kedvesem? Mi történt, ha megkérdezhetem…?”
“Megyek a… Zavarna ha… Könyvtár…?”
“Óh? P-persze, mi sem természetesebb, bármikor szívesen látlak. Ha arra jársz, hoznál nekem egy… csésze teát?”



Erik Salim segítségével szűri le a gőzölgő Earl Grey főzetet. A feje még mindig lüktet. (A pénzérme még mindig nem mozdult meg.) A torkában egy ismeretlen érzés, olyasmi, mint a rémület, és a kezében a kék-fehér porceláncsésze megremeg.  Charles ereje - ez túl sok egy embernek, nem? Valakinek, aki nem tanulta meg, hogyan kezelje - de hogyan is tehette volna? Ez túl nagy hatalom, és Charles koránt sem felelőtlen - De mindig megesnek balesetek - Erik feje lüktet, lüktet, lüktet.
A könyvtárba ér. Charles egy kerek kis asztalnál, a lábánál Professzor Puddington szunyókál. Száll a por a levegőben, aranyló fény-szemekben, és a könyvsorok körben hatalmasnak tűnnek, gigászi nagy a kristálycsillár és minden kandalló: egy ovális terem, a közepén Charles: talán megsértődne ezen, de olyan aprónak tűnik, a fenébe is, annyira törékeny, ez a sápadt, lehetetlen fiú (hány évvel is fiatalabb nála? Nyolccal? Tízzel?) - Charles bodor haja előre bukik, és meggörnyeszti a vállát, mint egy kamasz, kíváncsian hajol a könyvkupac fölé, és fél kézzel jegyzetel. Mégis miféle ördög vagy isten, miféle mostoha anyatermészet verte meg azzal, hogy ilyen terhet viseljen? Erik erőteret érez vibrálni körülötte, mintha felé hajolnának valamiféle láthatatlan töltések - ő a világ centruma, mindennek a vonzáspontja - és lehet ez a szív torzító tévedése vagy a valóság maga, megint.
- Hello - mondja Erik. - Hiányoztam?
- Á! Tea-tea, köszönöm, kedves.
Erik átadja a csészét; a kezük összeér, és Charles ujjai végigsimítanak a csuklóján, ahogy a férfi rámosolyog, Erikben pedig bágyadt boldogság bomlik szét, forrón és ragyogón. Leguggol mellé, a fejét a vállára hajtva.
- Mit olvasol?
- Ah, a mai téma épp a nacionalizmus. Próbálom felfogni az ötletet. A tegnapot Mr Hitler Mein Kampfjának angol fordításával töltöttem, és egyszerűen nem értem, mire akar kilyukadni pontosan.  - Charles kortyol a csészéből, és elégedetten hümmög. A pillantása a papírokra esik. - Karácsony környékére gálát tervezek - kezdi. - Nem is, mondjuk inkább, hogy party… át szeretnék invitálni pár befolyásos vendéget, és eléjük tárni az ügyet, de ahhoz, ugye, érvek kellenek. Mindenképpen azt akarom, hogy a nyugati világ mielőbb cselekedjen, ez így nem mehet tovább, de gyökerestül kéne kitépni ezt az ostoba ideát. - Félreteszi a csészét, és az ujjai a térdelő Erik hajába túrnak. A férfi elégedetten hümmög. - Ha tehetném, átmentenék ide mindenkit; de az nem oldana meg semmit. Egyelőre megpróbálom beérni azzal, hogy biztonságban tudhassam, akik fontosak nekem - ez alatt igazából téged értelek, és a családodat… De mi lesz a többi milliókkal? És mi hasznom van nekem egy egyetemen gunnyasztva? Nem, a tudós világnak fel kell lépnie ez ellen… - Elkalandozik. A tekintete elréved, és a szavai szétfutnak a semmiben. Erik némileg céltudatosan megtaszítja a homlokával a karját, mire Charles felocsúdik. - Mivel töltötted a reggeledet? Kissé, azt hiszem, kétségbeesettnek hangzottál, amikor…
- Nem tudtam megmozdítani a fránya pénzérmét - vágja rá Erik. - Gondoltam, csak így egy laza csuklógyakorlatnak még reggeli előtt körberöptetem; egyszerű kéne, hogy legyen, nem? De meg sem moccant.
Charles egészen puhán felnevet, és a körmei Erik tarkóját karcolják, pont, ahogy szereti. (Charles néha egészen megőrjíti - a legjobb értelemen.)
- Bárcsak ennyire könnyű lenne; de akkor hamar elsajátítottuk volna az egészet, nem igaz? Nem telt volna évekbe, mire egyáltalán felismerted, mire vagy képes, nem limitálódott volna pusztán incidensekre; nem, életem, ne vádold magad emiatt, kérlek.
- Ez volt az első pont - mondja Erik. - A lista? Az érmék levitálása.
Charles elmerengve hümmög.
- Végtére is - jegyzi meg, ahogy a keze Erik válla felé téved (és rámarkol keményen) -, miért akarnád, hogy egy pénzérme lebegjen? Mi hasznod lenne abból, nem?
- Hát - kockáztatja meg Erik, de a figyelme hamar elterelődik, ahogy Charles a tölgyasztal szélére huppan. Professzor Puddington feltápászodik, és valami néma hívásra a kétszárnyú ajtó felé kezd ügetni. Erik a tekintetével követi, de Charles az álla alá simítja az ujjait, és a figyelmét ismét maga felé tereli.
- Azt hiszem - suttogja a férfi, a fakó pillák félárbócon -, jutalmat kéne kapnod érte…
- De ha egyszer nem sikerült? - Az asztal pereme Erik derekába vág. Sötét van itt, puha félhomály: az emelti ablakok alig világítják meg a galériát, és nem ég a csillár, minden fény az, amit az asztalon a banklámpa fényköre ád: a franciaablakok bársonyfüggönyét bevonták, és Erik és Charles egymás lélegzetét lopva kapaszkodnak a másikba. Charles lába, a papucsából kilépve, elindul felfelé Erik lába szárán, ahogy közelebb vonja.
- Mi lenne, ha olyasmivel próbálkoznál, amit tényleg akarnsz? - mondja, az ajka Erik állán. Erik elvigyorodik: “ó, ez egy kihívás?
- Téged bármikor megkaphatlak - mondja, ahogy hátrébb dönti az asztalon.  Charles édes mosollyal fekszik el alatta, és Erik a háziköntöst félrevonva feltárja szeretője mellkasát.
- Mmm. Nagyon is igaz. Kivéve, ha azt mondom, hogy nem használhatod a szádat, vagy a kezed, és én sajnos már félig felöltöztem… - Felemeli a derekát. Erik felnyög hozzá. Charles-on egy elegáns vászonnadrág, a fémgomb felvillan a slicc felett. - Vedd le rólam - suttogja a férfi. - És megmondtam, hogy nem használhatod a kezedet.
Erik elhúzza a tenyerét Charles finom mellkasáról, de bosszúból még megenged magának egy lusta körzést a kemény mellbimbók felett. Charles elharap egy lélegzetet.
- Ejnye.
- A te ötleted. - Erik Charles ölére mered. - Istenem, ne tedd ezt velem.
Charles vállat von, és kinyújtózik.
- Én igazán ráérek. Az egész nap előttünk van.
Talán, hogy ezt nyomatékosítsa, az egyik enciklopédia az asztal pereméről puhán a földre puffan.
- Pápá, nacionalizmus - jegyzi meg Charles, és Erik most már igazán koncentrálni kezd; a fémgomb és a cipzár, igen, talán érzi őket (de érzi a csöveket a falakban, és a szögeket az asztallapban; és az nem lenne jó, az nem valami jó ötlet, ha elhajlítaná őket.) Charles mosolya felé rebben.
- Ugyan, tökéletesen megbízom benned, Erik.
A gomb, mint egy varázsütésre, kinyílik, és Charles kurtán felnevet.
“Nocsak, ezt szereted?”
“Szeretem, ahogy mondod a nevemet. Szeretem, ha szeretnek.
A cipzár lejjebb kúszik. (Valami a távolban enyhén megreccsen, de annyi baj legyen.) Charles elnehezült pillantással néz felé, és a mellkasán végigfut egy remegés.
“Erik…”
“Szeretek hozzád érni.”
Még egy centivel lejjebb - csak óvatosan - a nadrág, a fém anyaga Charles ágyékát simítja - a férfi felszűköl alatta,  és ez annyira ő, kipirultan, elaléltan, máris, mielőtt még igazán elkezdenék - a nadrág elszakad, és Erik rögtön magához rántja a férfit, lerángatva róla a maradék ruhát, kapkodva és könyörögve, amikor is egy már egészen meztelen Charles mutatóujja finoman a mellkasára rebben.
- A saját nadrágodhoz - mondja -, szintén ne használd a kezed.
-...Verdammt.
Charles egy édes kis fintorral a hasára hengeredik (és azok a könyvek véletlenül nem értékesek?), négykézlábra támaszodik, és azt suttogja:
- Szeretnélek, magamban, mélyen… - És még van képe bepucsítani hozzá. Erik felhördül. A tenyere Charles derekán: markol, karmol, szorít; de a nadrágjához parancs szerint nem ér, és próbál a gombra figyelni, csak a gombra, amíg Charles kéjesen hümmögve végigsimít az asztallapon.
Ooolyanjóleszszeretlekmagambannnnigen
- Mocskos kis hímkurva - dünnyögi Erik, és a hangjából egyértelmű, hogy részéről ez a létező legnagyobb dicséret. A gomb sehogy se kerül a figyelmébe, nem, amikor ívbe görnyed Charles háta, ahogy a por szitál felettük és bársonypuha a sötét, a lapok meggyűrődnek - “nem fog menni” - pánik-pánik-PÁNIK   
Ejnye, Erik, kinek menne, ha NEM neked? Ne koncentrálj, csak engedd; csak AKARD.
Erik vágyja: minden sejtjével, minden erejével, és igen, neki erre hatalma van, ahogy akarja, úgy legyen - egy gondolattal később (ahogy Charles megvonaglik alatta, és halkan felkiált - érezve a hatalma mozgását) - egy gondolat, és a nadrág lustán lesiklik a combján, Charles a válla felett felnézve az ajkára harap, és onnantól már csak egy mozdulat - Erik belé hatol, végre, szárazon, de ez most így jó, Charles azt akarja, hogy fájjon, felszűköl alatta, és na, ennyi volt a tea, az első lökéssel leszédül a csésze az asztal széléről, könyvek követik, és Eriket pont nem érdekli, az egész tudatával Charles gyötrő gyönyörébe temetkezik.
- Csodálatos voltál, Erik-
- Fogd be, Maus, csak most kezdem.
Charles felkuncog, és a csípőjét háralökve találkozik Erik mozdulataival. Az ütem gyors, lázas vágta, Erik tenyere Charles hasára tapad.


“Ugye tudod, hogy akarlak majd megint az éjjel - és az ébrenlétem minden percében - hogy az álmaimba is követsz - hogy drága Erik, én visszavonhatatlanul és menthetetlenül és mindörökre egyedül téged szeretlek, mindenemmel, mindenemmel, mindenemmel…”


BANG. Igen, a fegyverek majd elsülnek - egy golyó a gerincben - Charles keze majd Erik után kap (mint most: figyeld, figyeld) - most még: az orgazmus - és ugyanúgy ordítják egymás nevét - Auschwitz - ó, ott a tél más, rémhideg - de most még: két szerető összeborul a könyvtárban, körülöttük befejezett történetek, és kint majd a hó szitál, kint majd a hó pereg
(a hóban: vérjelek, vérjelek, vérjelek [“mert Charles, én az életemnél is jobban szerettelek”])



A hó
leesik
A tájat
mint a holtakat
eltemetik.



Titkokat takar a hó akkor, decemberben, 1938 decemberében: ez az ő decemberük, csakis kettejüké, és marokra fogják, mielőtt szétolvadna.
Ez a gála napja. Erik fémgömböket lebegtet egy fenyőfára, és ez szinte szánalmasan egyszerű: nem azt akarja, hogy a gömbök ott legyenek, hanem hogy Charles majd megdicsérje érte, akarja azt az ámuló rácsodálkozást a tekintetében és az öröme vibrálást az elméjében.
Nem kell csalódnia.
Charles kintről érkezik a hallba, kurta kabátja havas, tél-szagú, hideg, a hajában csillogó hószemek, és kipirul az arca. A kezében egy martezüst menóra.
Erik érdeklődve felvonja a szemöldökét. Charles felé siet a tükörfényű parketton át, lábujjhegyre áll és puhán megcsókolja: a szája száraz, szél-cserzette.
- Ez egészen gyönyörű, kedves. Jól sejtem…? - Fél kézzel tesz egy mozdulatot, ami feltehetően Erik mutációját imitálja, de a férfi tekintete a menórára tapad.
- Hát azt meg honnét?
- Oh? - Charles feltartja a hétágú gyertyaállványt, mintha csak most venné észre. - Nos, gondoltam, hogy ha nem lenne ellenedre, akkor… Az ünnepekre…
- Nem vagyok éppen… Nem nagyon tartom a vallást.
- Nos, engem is letagad a városi ministráns-egylet, de nézz csak körbe.
Igaz ami igaz: a kastély tetőtől-talpig karácsonyi díszbe öltözött, fagyöngyök és magyalágak pompáztak majd’ minden ajtón, gyertyák égtek, a kandallókról zoknik lógtak, és valahol volt pár dekoratív jávor- meg rénszarvas (szobor formában, szerencsére.)
Erik elesetten bólint. Mindig mamával együtt gyújtják meg a menórát. Jövőre már itt kell lennie…
“Úgy lesz, hidd el nekem.”
- Persze.
- Mesésen szép lett a fa! Jut eszembe, meg kell tanítanunk Salimet egy sufganiyah-receptre; az a hagyományos Hannukah-ra, nemde?
- Egen - mondja Erik, és a torka még mindig kapar, mi a fene (a menóra Charles kezében, neki vette, ez lesz az első Hannukah kettesben) - De ööö, igazán nem nehéz, tulajdonképpen fánk, meg, na, töltelék. Eperlekvár. Mi főleg inkább krumplipalacsintát csináltunk.
Charles ragyogva biccent.
- Feltétlen ki kell próbálnunk!
Az alkalomra bérelt pincérhad ezt a pillanatot találja arra alkalmasnak, hogy bemasírozzanak egy gigászi gyümölcstállal. Erik siralmas képpel követi őket a tekintetével: mangót és banánt cipelnek, fügét, kiwit, ananászt, olyan ételeket, amiket Erik itt először ízlelt; gyerekként örült, ha egy almához néha hozzáférhetetett, és a krumplipalacsinta volt a fejedelmek étele.
- Félek - jegyzi meg Charles -, hogy ez nagyon is pazarló party lesz, de kérlek, ne ítélj el érte.  Oh… ott jön egy jégszobor… Nos, igen…
A jégszobor taligán érkezik. Egy angyalt ábrázol, életnagyságban.
Erik felsóhajt, és Charles-t félszeg ölelésbe vonja.
- Egyezzünk meg abban, hogy ha nekem nem szabad szégyellnem magam a szerény körülményeimért…
- Kérlek.
- … akkor neked se kelljen a vagyonodért. - Rövid megfontolás után hozzáteszi: - Az őseid megdolgoztak érte.
- Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem éppen.
A hallban körben portrék állnak: sudár, sápadt ifjak és öregek, nehéz díszbe öltözött Xavierek, némelyikük Charles cseresznyeajkával vagy gesztenyehajával, de a mázolt tekintetek üresek és fagyhidegek.
Erik már párszor sorra járta a felmenők festményeit, végigolvasta a neveket, az éveket: megtalálta Charles apját, a büszke katonát, és sehol sem lelte az anyját. (A díszes tapétán van egy világos folt. Pont akkora, mint egy képkeret.)



    Levendula-alkonyba bukik a táj, és a hó rózsaszínen izzik. A bálterem tündöklő palota, fölötte üvegkupola. Erik egy ponton megjegyzi, hogy praktikusabb lenne, ha ez volna a könyvtár. Charles horkant egyet, és azt mondja:
- Ez volt a könyvtár. De a mostohaapám áttelepítette a régi bálterembe, mert ez nagyobb és díszesebb.
Megérkeznek a zenészek, és hangolni kezdenek. Erik öltönye percről-percre kényelmetlenebb, de erőt merít egy csokornyakkendős Charles szemet gyönyörködtető látványából, aki a szükségesnél jóval többször vonja félre őt eligazítani a gallérját vagy a mandzsettáját, és csókot lop, ha senki sem figyel rá.
Erik száján még Charles egy csent csókja bizsereg, amikor megérkezik Moira MacTaggert. Mintha a reggeli jelenet ismétlődne: Erik a hallban áll, a karácsonyfáknál, fölé magasodva századnyi Xavierek, az élő utód pedig valami pezsgőszökőkút sorsa után siet. (A menóra a bejárattal szemben, büszkén, mint egy hadüzenet.) Moira halk léptekkel érkezik, és sorra hajol vagy pukedlizik előtte a siető személyzet: “Madame! Madame!”
Erik, aki egészen eddig a fémgömbökben gyönyörködik, felé les. Két szobalány egymással viaskodva segíti le a nőről a szőrmét, aki zavart mosollyal megköszöni. Alatta lenge ruhát visel, a bíbor szoknya földet seper, a felső húzott, a hátrész mélyre vágott. A kezén tündöklő ékszer. Észreveszi Eriket, és kopp-kopp-kopp, felé indul, felszegett fejjel és előre nyújtott kézzel:
- Óh, ön minden bizonnyal Er… Mr. Lehnsherr.
Erik nem fogadja el a kézfogást: a nő kezét az ajkához emeli, és a csókját a jegygyűrűre leheli.
- Mrs. Xavier.
- Még nem éppen. Charles rengeteget mesélt önről.
Erik büszkén kihúzza magát.
- Valóban?
Moira megadó mosolyában az van: tudok mindent. Erik vigyora élesedik és szélesedik. A karját kínálja:
- Megkeressük a vőlegényét, Miss?
- Nem hiszem, hogy kell… Nézze, már itt is van.
Charles izgatottan feléjük rohan, és az utolsó pár métert csúszva teszi meg.
- Erről szokj le - kéri a nő.
- Moira, drága! - A karját hadonászva egyensúlyba áll, és derékből előre hajolva puhán szájon csókolja a lányt. - Hát eljöttél!
- A leveledben nagyon… Határozott voltál - motyogja a nő, és egy tétova mozdulattal hátratűri a haját. Erik érdeklődve figyeli a jelenetet.
- Hadd nézzem a ruhát… Csodálatosan festesz! Egy órán belül kezdetét veszi az este, addig lenne időt rálesni arra, amit kértem? - A tekintete Erikre villan. A tekintete ellágyul. - Megkértem a legkitűnőbb jogászt, akit csak ismerek, hogy vessen egy pillantást az én amatőr jegyzeteimre.
Erik egyszerre hallja a nő puha hangját a fejében: “Ha én vagyok a legkitűnőbb jogász, akit ismersz, akkor nagyon vigyázz, hogy ne szegj törvényt - az ég szerelmére, lehetnétek ennél is feltűnőbbek?
Erik meghökken. Némán követi őket a könyvtár felé, Moira Charles karján. A férfinak eszébe jut felkínálni egy kis frissítőt, amit Moira kurtán elutasít.
“Charles, ühm, Miss MacTaggert…”
“ELBŰVÖLŐ nő, alig várom, hogy jobban megismerd - hoppá, be KELLETT volna mutatnom egymásnak titeket, nemde?”
“Ő is telepata?”
“Mi? Ó, NEM - Ugyan - Tudtommal én vagyok a földön az egyetlen - De úgy ILLŐ, ha közvetítek, azt hiszem? A képességeim… Nos, kapcsolatunk egy pontján kiderültek, és jelenleg rajtad kívül ő az EGYETLEN…”
“Akkor vele miért is nem gyakoroltál?” - Erik érzi, hogy a gondolatai túl élesek. A könyvtárba kerülnek, és Charles csevegve vezeti az asztalhoz a nőt. (Ahhoz az asztalhoz.) “Charles?
“Nos… drága, ezt ne áruld el neki, de… Bár őszintén és nagyon kedvelem, nem hiszem… Ő nem olyan, mint te, nem csak, hogy nem áll hozzám olyan közel, de…”
A megjegyzés, hogy nem mutáns, kimondatlan. Charles pirulva teríti szét a papírokat, és Erik érzi a szégyenét egy (szerény véleménye szerint teljesen jogos) diszkriminációért; a féltést, hogy egy emberi elme nehezen viselné a gondolatolvasás súlyát és kockázatát, így ő és Moira elvileg csak vészhelyzet esetében…
Erik diadala teljes.




    A vendégek megérkeznek: úgy szállingóznak be, mint a hópelyhek, mintákba rendeződnek, beborítják a báltermet. Moira minden megrökönyödésére Charles rendre úgy mutatja be Eriket: „Mr. Erik Lehnsherr, a partnerem” - az igazság kimondva mindenkiről lepereg, üzleti viszonyt sejtenek, és arról diszkréten semmit se kérdeznek. Erik egy fess, magas idegen, rögvest szimpatikus mindenkinek, némán megegyeznek: “ez a fickó fontos lehet,” és a pezsgőspoharak pereméről mosolyok csillannak felé.
A terv,” ezt gondolta Charles, “a terv: elcsevegünk mindenkivel, és mintegy véletlenül a németországi helyzet felé tereljük a társalgást…
Ez egy szörnyű terv,” üzente vissza Moira, de ahogy telt az éjszaka, mégis engedett neki.
- Mr Hitler amit csak akar, azt megteheti - magyarázza izgatott gesztusokkal egy szenátusi tagnak. - Gyakorlatilag teljhatalma van.
- Az alkotmányellenes - dünnyögi a férfi zavartan, és Erik magában jót mulat.
Telve a terem, mint társalognak, táncolnak, mulatnak, szól a zene: laza jazz, ünnepélyes, méla, szelíd szikra-szólamokkal. A pezsgő gyöngyöző, szökőkútból csorog elő, és van valahol egy csokikút is, eperrel. Erik igyekszik nem megbámulni mindent és mindenkit, a fejében az megy: “vén pénz,” és úgy fest, Amerika felső tízezre a maguk teljes közönyében képviseli magát, és a maguk közvetlenségével mind úgy tesznek, mintha a pazarló pompa mindennapos lenne. Az este elviselhetőségén jelentősen emel, hogy Charles gondolatban mindenkihez fűz valami hízelgő kommentet, amire Erik költ egy durva kontra-felelelet. 



- Ami a Nagy Háborút lezárta, az nem békeszerződés volt - Charles ezt magyarázza éppen valakiknek, amíg Erik dekoratívan áll az oldalán. - Nem, az önmagában egy hadüzenet. Amit Németország elszenvedett a veszteségével, az revansért kiált, és ezt akarják megszerezni: válság esetén minden radikalizálódik, és aki feloldja a válságot - nos, az vitán felül hős lesz, nemde?
- Nem hiszem - dünnyögi a hallgató csoport egy izgága tagja (“és az amerikaiak mind ilyen hórihorgasak? tisztelet a kivételnek, Charles”) - Németország nem jelent fenyegetést, az Államokra tekintve biztosan nem. A gazdasági válság mellett már vállalhatatlan lenne a hátországi szerep, nem fogunk ismét belelépni ugyanabba a gödörbe…
Charles könnyedén kuncog.
- Ön tehát inkább végignézni, ahogy a demokrácia, mint idea, vérezve elbukik az öreg kontinensen? Akkor mégis milyen remény marad nekünk? Más államformát nem ismerünk, és ami ott megesik, egyet se féljen, elhat hozzánk. Ha ott kiirtanak egy teljes népet, mit várjunk mi? Válassza ki a kedvenc bevándorló-csoportját: kik legyenek a következők, a skótok, írek, szlovének? - A tekintete mindenkit végigkövet, gének szerint. - Önnek osztrák felmenői vannak, nemde? Ha lehetségessé tesszük, hogy származás alapján ítéljenek, bárkit, bármikor, minket mi ment meg?
Erik fintorog a kompromisszmus hangvételre, és a figyelme elkalandozik.
Az egyik jégszobor mozdulni látszik. Pislog, és felismeri a tévedését: csak egy nő az, fagyfehérben, a haja szőke, a mosolya dér. Feléjük tart, és a hallgatócsoport megnyílik előtte, úgy fest, a zene is követi a légben - hogy minden megfagy körülötte -
- Charles! - csilingel a hangja, és a karját felé tárja. Charles életében először látszik teljesen zavartnak.
- Oh, Emma! Nem is tudtam, hogy jössz… - Hagyja, hogy a nő átkarolja, és kétszer arcon csókolja.
- Ne haragudj, hogy meghívattam magam, az igazságügyi miniszterrel érkeztem… Micsoda felhozatal, nemde?
- Miss Frost, ő a partnerem, Mr Erik Lehnsherr. Erik, Emma Frost. Frost még, ugye?
- Fél lábbal már Mrs Shaw - dorombol a nő, amíg Erik kezet csókol:
- Ma’am.
- Lehnsherr… nem ismerős a név, ne haragudjon; hová valósi pontosan? Szintén Westchester?
- Düsseldorf, Németország.
- Ne mondja! - Emma könnyű nevetéssel a szívéhez kap. Charles egyre kényelmetlenebb fintorral figyeli, de Erik ezt nem érti: Emma látszatra pont olyan, mint a többi hirtelenszőke nő a bálon, hullámos hajjal, vörös ajakrúzzsal (vérvörössel), az illata toxikus, erotikus, egzotikus, és a tekintete üveges.
- Hogy van… - motyogja Charles, és elakad. Megköszörüli a torkát. - Hogy van Sebastian?
- Pompásan! Őszinte sajnálatát küldi, hogy ő nem tudott jönni.
- Micsoda balszerencse - dünnyögi Charles.
- Ó, még mindig a múltkori miatt…? - Emma Erikhez penderül. - Kissé összekaptak.
- Ne haragudjon, Emma, de az ajánlata számomra elfogadhatatlan-
- Férfiak! - Emma könnyedén kacag.
Valami elkezd szétolvadni. Valami elkezd megrepedni, mint a jég. A nő máza az: Erik egyszerre úgy érzi, mintha tükörből figyelné - mintha nem őt látná, hanem valamiféle jelenést, pedig előtte áll - és Emma mosolyogva fejet hajt:
- Ha egy pillanatra megbocsát…
Visszazökken a helyére minden: a sziporkázó fények, a lassú jazz-zene, a körülöttük álló kör zsongó beszélgetése. A halántéka mögött Charles hangja, ahogy Emma elsétál, ingó csípővel.
“Gyerekkorom óta ismerem, nem valami jól, de ott van mindig az ilyesféle rendezvényeken, minden egyes társadalmi eseménynek a kellős közepében…”
“Értem.”
“Tudod, mi a különös, kedvesem?” Charles zavartan mosolyog rá. A tekintete vad, riadt. “Még soha de soha nem hallottam egyetlen-egy gondolatát sem.”
Erik a nő után néz. Már nem találja a tömegben. Charles tovább mesél:
“Persze az is lehetséges, hogy csak… Hogy hibádzik valami, mert HALLOK dolgokat, de csak afféle FELSZÍNI gondolatokat, amik túlságosan is szabályosak, jól fogalmazottak, mintha csak FELOLVASNÁ nekem… És ugyanez a férje, csak egyszer hozott vele össze a végzet, de az istenekre kérlek, Erik, tartózkodj tőlük, ha lehet.”
Erik elvigyorodik.
“Nem hiszem, hogy annyira érdekelném, ha csak nincs abban a tévhitben, hogy valami ősi európai família utolsó sarja vagyok. Nem, Charles, ha azt akarod, hogy leszálljon rólam, akkor csak mondd meg neki, hogy autókat szerelek Düsseldorfban.”

PLATTY. Egy pohár pezsgőbe jégkocka toccsan: egy angyalszobor figyelmeztetően feltartott ujja. Emma a poharába mosolyodik, elégedetten; meglepetten; a homloka mögött Erik gondolatai. 



komment: IGEN // nem

10 megjegyzés:

margaery. írta...

jaj, istenem ez annyira fantasztikus lett! mégis hogy lehet ilyen befejezést írni? tudtam, hogy már minden túlságosan boldog ahhoz hogy így marajon... arghnembíromolyancsodásanírsz
*megdob egy csokor rózsával, mert nem tudja mit mondjon*
(a dobás az Auschwitzos bekezdésért van)

Raistlin írta...

Juj, köszönöm szép---AUU *a rózsacsokor képen találja* *levelekkel a szájában hálálkodik tovább*

Storm child írta...

Nem tudom, hogy csinálod, de egyes részeket olyan olvasni mintha finom, fahéjas mézes masszában úsznának.Tompán és kellemesen csúsznak az ember elméjébe.
Ez a két dinka a dinka szerelmükkel pedig <3.
Köszönöm, hogy olvashattam.
(Auschwitzhoz meg szavakat nem fűznék, csak a könnyeimet borítékolva. Itt van. Tessék. )

Raistlin írta...

*győztesen a levegőbe boxol, hátravetetett fejjel, és úgy marad pár percig* a mézes hatás volt minden, amit akartam *suttogja*
(és nagyon köszöni)

littlemissprimadonna írta...

Itt még egyszer elsírnám neked, hogy nem ér szexjelenet után/közben ilyeneket írni, mert egyes olvasókban maradandó szellemi károsodást okozhat...
De már kezdem értékelni a párhuzam részét is, adsz nekem néhány évet és kiheverem.
Amúgy szokás szerint zseniálisak a fogalmazások, bocsánat, de vagy három percig röhögtem az "amíg Erik dekoratívan áll az oldalán" kijelentésen.
Egyébként egész gyorsan haladsz vele. Mi történt veled? Ennyire meglódult, vagy már megírtad, csak igyekszel nem egyszerre ránk uszítani az egészet?

Raistlin írta...

Ha lenne lelkem, már előre megírom az egészet. Sajnos ez nincs így. A titok nyitja, hogy őszi szünet van és Cherik-feeljeim dühöngő dögivel. (Nagyon-nagyon köszönömszépen)

jederanalexa írta...

Szia!
Wiii! Ez nagyon jó volt! Imádom, mikor Charles elkezd magyarázni. Akkor olyan átszellemült és legfőképpen CUKI, plusz hihetetlenül tud hatni Erikre (Különösen akkor, ha átmegy hímkurvába.) Az asztal-szex volt az egyik legjobb erotikus jelenet az eddigi 6 fejezetben.
A kis Erik/Charles/Moira jelenet egyszerre volt vicces és édes. Örülök, hogy Moira elfogadta a kapcsolatukat, és őszintén aggódik értük.
Szívesen elmennék egy Charles-féle karácsonyi partira, főleg ha mindkettőjükkel táncolhatok egy kört. :)

Raistlin írta...

Örülök, hogy tetszett, köszönöm szépen (ouo) [Moirát azért én egy kicsit sajnálom. Tényleg szereti Charles-t - no de lesz még szerepe] [és nem, nem szereti el Erik elől, arra senki sem képes :D]

Mitsuki írta...

Miss Frosttól kiráz a hideg. És ez megfagyasztja azt a túl szép, túl édes, mézszínű boldogságot, ami éppen csak összeállt, de már omlik, már reped. Az évszám. Az apró utalás a fegyverekkel, a vérrel a hóval és a golyóval. Szépen kevered a keserűt a sóssal. Sós vérrel.
A nyugalmas őszből lassú hó, azt hiszem hamarosan, igen hamarosan, komor lesz a tél.
Már várom. Nagyon várom mit kezdesz velük '38-ban.

Köszönöm

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon (nagyon) szépen köszönöm, hogy írtál kommentet, és szuper, hogy tetszett a fejezet ;u; (psszt: '39-ben, '38-ban most lett végre - de bevallom, egy ponton úgyis baromi zavaros lesz az idővonal, mert nem teljesen tartják magukat az események a történelmi tényekhez a pillangó-effektus miatt.)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS