a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. október 18.

LORD LAZARUS

"Tessék, tessék, Herr Doktor. Tessék, Herr Ellenség. Én vagyok a te műved, a te értéktárgyad, az a színarany baba, akit elolvaszt egy sikoly."

fejezetindex


V .


“So, so, Herr Doktor.
So, Herr Enemy.


I am your opus,
I am your valuable,
The pure gold baby

That melts to a shriek.”


Van egy szálló valahol, a Kastély az Őszben. És Erik, Charles karján, felé botladozik.
Egy pillantás a lépcsőház, a fényszikra a fokok során. A párbeszéd, valaki mond valamit. A súly. A szájpadláson kátrány, keserű, nehéz csirízbe fogja félálom-szavát.


Amikor először riad, az ágy. Amikor először ébred öntudatára, egy vetett ágyon hever, oh, ez jóóó, a nehéz brokát-takaró, a tapétán madár-minták ágakon. Mellette Charles, a skarláton, Charles a bőr bomberdzsekijében, Charles csendben szendereg. Az ablak magas, a mentén fény. Erik kinyújtja a kezét,  csak az ujjbegyekkel Charles orcájához ér, majd az ajka mimikálja a mozdulatát. Eriken a szürke posztókabátja, a szárnyát Charlesra teríti. A férfi felszusszan.
- Jó reggelt.
- Arról nem volt egy szó sem.
Charles kuncog, a hátára hengeredik. Erik követi, fölé heveredik, teljesen a kabátjába karolja.
A szobának tiszta szaga van, olyan ez, mint Charles illata. Erik homloka Charles nyakán. A valóság még házon kívül van (az agy peremén tompa pánik, tumoros fájdalom.)
(Ketten, hárman, négyen voltak, meggyilkoltam, meggyilkoltam- )
De Charles öle - és a keze a tarkóján - Erik elméje elnehezedik -


NAPFÉNY.


Felriad. A mennyezetig hajló ablak tárva-nyitva, a függöny félrevonva. Ragyog, ragyog a parketta tükre. Az ablak tövén tömör komód. Erik feltápászkodik. Igen, itt van a bevetett ágy, széttúrva: a skarlát brokát, a dupla párna, a plüss fejtámla és aranyozott fakeret. Kis szekrényen olvasólámpa, az ágy tövében csíkos dívány. A világos, virágos tapétán madarak hada. Igen, ez az a szoba, a Kastély az Őszben - Amerikában - ott van éppen, ugye?
A falon két fehér ajtó. Talpra kecmereg, és becélozza az egyiket. Bár most van ébren, az egész olyan… nem igazán, mint egy álomban, soha nem álmodott hasonlót, de valóságos ez aligha lehet.
Az ajtón túl fürdőszoba van. A fürdő topázkék és törtfehér, benne faragott fabútorok. Erik teletölti az aranylábú porcelánkádat. A sarokban van egy karcsú fotel; nem ül rá, hirtelen mocskosnak érzi magát. A tükörbe tekint, és igen: mit is keres itt? Űzött a tekintete. Menekült, ugye?
Lerángat kabátot, inget, trikót és nadrágot. Undorodva szórja a földre őket. Vér- és vasszaguk van, verejték és gépolaj.
A szappan: borsmenta, só.  Behabozza magát, aztán tehetetlenül ül a kádban. Ezt hogy kell? Mihez kezdjen ennyi vízzel? Végül befogott orral alámerül.
Felvesz egy köntöst. Ki volt készítve. Fekete. Majdhogynem a mérete. Várja még egy fogkefe. Kerüli a saját pillantását a tükörben. A haja sötéten és nyirkosan tapad a tarkójára, az arcán borosta árnya.
Átvág a hálószobán. Charles nem hagyott üzenetet. Óvatosan belöki a következő ajtót: egy társalgóba vezet. Enciklopédiák köre őrködik a fal mentén, a kandallóban láng lobog. Csak kíváncsiságból előre sétál. A lába szőnyegbe süpped. Kilesik a következő ajtón, folyosóra számít, de csak egy újabb szobába téved. És elkezdődik Erik Lehnsherr lidércnyomása: minden szoba szobára nyílik, és a hotelnek soha-soha nem lesz vége, és lakott minden lakosztály: az asztalkákon könyvek hevernek, a vázákban frissen bomlik minden virág, a függönyök puhán lobognak és mégis sehol senki. Végül egy gardróbban köt ki, ott halálosan elege lesz,  és visszatérve becélozza a legközelebbi ablakot. Kihajolva két dologgal szembesül: először is, több emeletnyi a puszta mélység, másodszor pedig, Charles Xavier a reggelijét költi a frissen nyírt pázsiton. Fehér fémasztalka van előtte, rajta, amennyire Erik ki tudja venni, teáskészlet és sütemények. Charles egy újság fölé hajol, az ölében a kutyája gunnyad.
- Hé - kiált Erik, aztán hangosabban: - Hé! Segítség!
Charles felkapja a fejét. Felé virrad a mosolya, úgy ragyog fel, mint a nap.
- Hahó! Csak felébredt végre?
- Nem tudok kijutni a hülye hotelből.
Charles arcán átsuhan valami.
- Ó?
- Charles?
- Ez, ami azt illeti, tehát mindent tekintetbe véve, nem egy hotel.
- He?
- Nem egy hotel!
- Azt értem, de mit akar mondani ezzel?
Charles ott ül a reggelijével, selyem háziköntösben. Minden-minden szobában könyvek és könyvek. Erik az ablakkeretre markol, ahogy derékból előre hajol, a mélység még fenyegetőbb; majdnem olyan fenyegető, mint ő:
- Várjunk csak - ordítja -, úgy érti, hogy itt lakik?
- Nos...!
- Az összes szobában? - folytatja Erik, és maga mögé gesztikulál.
- A folyosót bal felől találja. Van egy rejtett ajtó a könyvszekrény mö…
- Maga - üvölt Erik, és hadonászik. - Kastély!
- A helyes kifejezés “mansion” - dünnyögi a férfi. Erik már nem hallja.
Egy kastély! Persze, nem lehet valami régi, itt, az Államokban - legfeljebb ha ötszáz esztendős - hahaha - nem, kevesebb - egy kastély!
(Magángépe van, emlékezteti az épebb tudata. Láttad az öltönyeit. Mit hittél?)
Hát - ahogy Charles nézett rá, talán azt hitte, hogy egyenlők. A gondolatra nem ér rá. Majdnem kigáncsolja a boldogság, mert ami fontosabb, mint a csillárok kristálya és a várva-várt előszoba hossza, a bálteremnyi lépcsőház és aztán maga a kibaszott bálterem, az Charles Xavier, személyesen, itt és most és vele, az otthonában, amit megoszt vele, ennyi idő után, mindazok után-
(A hang, ahogy a csont reped.)
Kifulladva ér le hozzá. Mezítlábas talpa alatt meleg a lépcsőkő és aztán a fű nyirkos, harmatos. Charles a csésze pereme fölül néz rá.
- Van ám lift is.
- Hát így jártunk. - A széktámlára markol, bizsergő fém, az ajka Charles ajkán, csak puhán.
Még most egy pillanatig mérföldekre van Németország.
- Távirata jött - suttogja Charles a csókba. Erik elhajol.
- Egen?
- Utólagos engedelmével feladattam egy telegrammot még az érkeztünkkör, amikor aludt még, és most reggel meghozták az édesanyja válaszát.
A fehér boríték ott hever egy ezüsttálcán. Erik kihúzza magának a széket, és helyre zuhan. Charles keze a vállán. Erik tompán a markába fog egy kést, felhasítja a levél szélét, és talán századokon át hajtja ki a cédulát.
Villámgondolatok: hogy mama nem ír és nem olvas, tehát az üzenet nem garancia arra, hogy életben van - de ha diktálta? - De talán csak valami - hogy meg kellett volna kockáztatni, nem? Megállni érte - de az ő állapotában - előbb egy jó doktor kéne, felépülne, csak annyira, hogy átszelhesse az óceánt, csak hogy - A fenébe -
És a lapon három szó:


ALLES IST GUT


Erik felnevet. Hirtelen nem is tudja, ezt hogyan fordítsa le. “Everything’s alright?” Az kevés, az nem fejezi ki mamának ezt a tomboló, tántoríthatatlan hitét, hogy minden jó, hogy minden tragédiában szétfut valami szép.
- Édesanyám - mondja Erik -, kitartóan optimista.
- Ah! - Charles megkönnyebbülten felnevet. A szorítása erősödik. - Ebben azt hiszem, rokon velem.
- Maga aztán csak ne legyen rokon az anyámmal. Kínos volna.
Charles megint nevet, és Erik hátradől a széken. A süteményállvánnyal szemezik, és tétován kinyúl egy habos falatkért. Charles rögtön bátorítja, sőt, egyenesen uszítja, hogy egyen, és úgy tölti ki a teát, mintha legalábbis pezsgő lenne.
Erik két falat közt kis híján emlékezteti rá, hogy azért nincs minden teljesen rendben, de Charles egyszerűen annyira bájosan rág, hogy egyszerre elbűvölő és nevetséges figyelni, hogyan tünteti el falatról-falatra a puncstortát. Aztán Charles végignyal az ajkán, és elégedetten sóhajt hozzá. Erik azon van, hogy lecsókolja a szájáról a cukormáz maradékát, amikor észreveszi, hogy a kerten át közelít feléjük valaki, és hirtelen kihúzza magát. Túl hirtelen, talán, mert Charles anélkül, hogy hátrafordulna, búgja:
- Ó, meghozták a ruháját?
A fekete inas a közelbe ér, és összevágja a sarkát. Kétségtelen, nála van egy ruhazsák, és előkerít egy ropogós újságot is: a New York Times, amit Charles egy hálás mosollyal vesz át.
- Samson, ön egy áldás. Az úr Erik Lehnsherr, a vendégem.
- Szolgálatára, sir.
Samson meghajol felé. Erik nem tud mit reagálni. Charles kitapintja a ruha anyagát, és büszkén szusszant.
- Tökéletes lesz. Volna olyan jó, hogy leadja egy gyors vasalásra Fatimah-nak?
- Készséggel, sir.
- Igazán köszönöm.
Samson megint meghajol, aztán elindul. A válla fölül visszanéz.
- Sir?
- Igen?
- Öröm újra itt látni önt, sir.
Charles felnevet, és Erik legnagyobb meglepetésére  kilöki maga alól a székét. Professzor Puddington kapaszkodik az életéért, ahogy a gazdája Samson után siet, és lábujjhegyre állva egy fél karos ölelésbe rántja.
- Milyen remek fickó maga! Mondja meg a nejének, hogy üzenem.
Samson biccent, nevet öblösen, meghajol megint, és fürge léptekkel a házba siet. Charles visszaereszkedik a székébe, de Puddington már nem bízik benne. Elkezd alattomban átsorolni Erikhez. A férfi az ölebre meredve mondja:
- Szóval… szolga?
- Személyzet - korrigál Charles. - Még a szüleim vették fel, a családja generációk óta állt az én családom alkalmazásában, ez a történet.
- Ühüm - mondja Erik, és megvakarja Puddington füle tövét, a bütyökkel, ahogy Frida szerette.
- Persze - csacsog tovább Charles, ahogy önt magának egy kissé kihűlt teát -, aztán beállt a gazdasági válság, a háború után,  és… - Belezavarodik. - Nos. Lehetséges, hogy túlzásba estem.
- Hogy értve?
Charles vet rá egy bűntudatos pillantást.
- Olyan irdatlan nagy ez a birtok - magyarázza -, és tényleg igényli a karbantartást…
- Igen?
- És annyi a munkanélküli. - Kiengedi a levegőt. - Akinek csak tudtam, adtam munkát.
- Várjon, várjon - csak azért alkalmaz cselédeket, mert…
- Senki nem fogadná őket - kel a védelmükre Charles. - Akik egész életükben itt dolgoztak, azokat csak nem bocsáthattam el, no és a bevándorlók, igazán, miből éljenek? Nem sok itt a dolog, csak az erdő miatt száll a por, és no…
- Ön - mondja Erik ellentmondás nem tűrően -, felfogadott az utcáról pontosan mennyi jöttment…?
- Nem jöttmentek. - Charles vállat von. - Port törölni mindenki tud.
Erik elneveti magát. Charles megenyhülten folytatja tovább:
- A terveim szerint a későbbiekben átalakítanám bentlakásos iskolává.
- Az egy jó terv - mondja Erik, ahogy meggyőzi magát még egy képviselőfánkról -, és ami azt illeti, mondanám, hogy maga egy szent, de túl élénk emlékeim vannak arról, ahogyan elélvez alattam.
Charles nem pirul el. Meg se moccan, csak a szemöldökét vonja fel.
- Mocskosan játszik, Lehnsherr?
- Es tut mir nicht Leid, X.
- Lesz még maga laid.
Erik kiköhögi a fánkot, és Charles elégedetten maga elé vonja az újságot. Aztán:
- Oh dear.
Erik érdeklődve felé hajol.

NÁCIK TÖRIK BE ÉS FOSZTOGATJÁK ZSIDÓ BOLTOK ÉS TEMPLOMOK KIRAKATÁT, AMÍG GOEBBELS MEGÁLLJT NEM MOND


- Ez mióta újdonság?
Charles megkocogtatja az alatta futó paragarfus sorát. 
  
Zsidókat vertek, a bútoraikat az ablakon kihajigálták - 18,000 letartóztatás - 20 öngyilkos lett inkább


Erik szemei elkerekednek.
- Tizennyolcezer? Nem is vagyunk annyian.
- Ez kegyetlenség - mondja Charles, ahogy a szemei átfutják a cikk többi sorát. - Ez embertelen.
- Ó, ez nagyon is emberi.
- Ezt nem értem. - Charles az asztalra dobja az újságot, csalódottan. Összekoccan a porcelán. - Főcímoldal. A nyugat tud róla. És nem teszünk semmit.
- Nem érti? - kérdi Erik. A levegőben a puha gyep szaga és a sütik illata, bágyadtan csorog rájuk a hamvas őszi napsugár, Erik térdén a szeretője ölebe; a nyugatot miért érdekelné, mi dúl az óceánon túl?
- Esküszöm önnek - mondja Charles, és a hangja indulattól remeg -, hogy mindent megteszek, hogy ennek az elejét vegyem.


Erik ezután valami olyasmire számít, hogy Charles majd kihajt a garázsból egy tankkal, és neki a lánctalpak elé kell vetnie majd magát, hogy megállítsa.


Ehelyett a férfi útja a könyvtárba vezet.
- Fajelmélet - dünnyögi, ahogy felkapat egy gördülő létrán. - Árja-anatómia, na persze, hogy van németül, hogy evolúció: “das was the hell is dast?” Zsidó gének, vörös haj, az erős, az orrom görbébb, mint Eriknek, az én orrom, a délfrancia…
- Erhm - mondja Erik, amikor már egyértelműnek tetszik, hogy Charles teljesen megfeledkezett róla. A férfi meginog a létrán, aztán kellemes meglepettséggel bámul le rá.
- Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de miért nem öltözik fel, kedves? A lelkemre venném, ha megfázna. Jut eszembe: orvost is keresnem kell. Mit mondott, hogy miért nem kezelik az édesanyját? Nevetséges… - És a gondolataiban gunnyaszt megint. A tekintete elréved, de máshogy, mint ahogy szokott; akkor olyan, mintha hallgatózna, mintha nagyon is figyelne valamire, most viszont magába mélyed, és keletkezik köré valamilyen áthatolhatatlan buborék.


Erik lábujjhegyen kimegy, az ujjait végighúzva egy polcnyi viharvert köteten.


És így telt el az első négy-öt nap, ami alatt Erik elvesztette az időérzékét, és csak felejteni tudott. Charles-t elnyelte a könyvtár, Erik pedig a birtok feltérképezésébe vetette magát. Charles a rendelkezésére bocsájtott egy kisebb stócnyi ruhát, amiket a városban készíttetett; a méreteit pontosan eltalálta, de hát ez volt Charles, többnyire egyszerűen csak tudott dolgokat.
Kivéte, amikor nem.
- Engem tudja, mi érdekel? - kérdezte a vacsora felett. - Hogy hol vannak tizennyolcezren. Mert nincsenek a börtönökben.
És Erik az erdőhöz ment és követte a kis csermely vonalát, ami acélkék tóba folyt, és az ezerszín leveleket nézte, rozsda, réz, óarany, és nem gondolt rá, milyen világ fekszik a horizont túloldalán. Abszurd volt az emlék, a lusta napsugarakban gázolva, célvesztetten andalogva, hogy van valahol egy ország, az otthona, hogy ő oda nem térhet vissza talán soha, és mégis, Amerika minden roppant szépsége nem volt más, mint ideiglenes, mint egy korty bor, ami a szájban még édes, és keserűvé csorog a torkon.
De aztán persze ott volt Charles: Charles, az ígéret, és minden világ forgáspontja. Charles alatta, Charles a karjaiban, Charles hajnalban, amikor a madaras hálószobába ért, a szeme mentén és a homlokán sötét árnyék. Elsimította Erik gondolatait, mintha a tenyerébe venné a gondjait, az öklébe gyűrné az aggodalmait, és csak kapaszkodott belé, csitítva és akarva, a combjaival karolta és ezerszer is végigcsókolt a nyakán. Mindez az időn túl történt, valahol a virradat peremén, abban az állandósult öröklétben, ami Amerika volt és Westchester, New York, ahol a történelem megtoppant egy pillanatra, és lábujjhegyre állt.
Charles nyújtózott az ablak előtt, meztelen teste fehér fény-nyaláb, és Erik végigfuttatta rajta a pillantását.  
- Mit tervez mára? - kérdezte Charles Erik fásult tónusával.


Ezt Erik nem tudja: Charles elcseni tőle a szomorúságát, jól érzi, hogy marokra fogja a dühét és a bánatát, de amit nem ért meg, az az, hogy Charles lenyeli mindezt, mint keserű pirulát, és felcsókolja rá a saját örömét, a lelkesedését. Persze ezt nem szabadna - és lehetnek következményei - de még most, csak egy kicsit, így akarja Eriket látni, azok után, amiket átélt. (A gyilkosság után. Ó, Erik gondolt rá, gondolt rá rögtön az első éjszakán.)
Erik nem tudja, hogy Charles tudata követi őt minden sétán, hogy látja, ahogy felrugdalja az avart, és látja, hogy a magas ég fémkék. (Minden egyes ember másképp érzékeli a színeket.)
Szórakoztatóbb házigazdának kéne lennem, mondja Charles, könyékig a német- és nemzetközi jogrendszerben, az iratokban és pamfletekben, a nagy háború politikai történetében, Baldwin- és Hitler-beszédekben. Mindenek előtt viszont meg akarja menteni Erik világát, a világot a fémkék egekkel, az édesanyjával, aki tüdőbeteg, a halott Fridával és talán önmagával, mert tudja, hogy ő Erik egyetlen reménye; és Erik is neki, az első férfi, aki szívből és gyomorból szereti, minden sejtjével és minden erejével, az egész lényével. Ami ezen túlhalad, az még számára is felfoghatatlan, de ott van, ott van, ott van, és ő küzd és küzd érte.
Lapozik.


Ezt Charles nem tudja: amikor Erik született, a bölcsőben meghajolt a fémkeret.
Ez a hatodik nap. Erik a kertben áll, a keze a korlát kövén, a tekintete a hatalmas antennán az erdő peremén, a gondolatai pedig, a gondolatai Németországban.
Ez nem honvágy, ez annak talán az ellentéte. Elképzeli mamát itt, ahogy csak sétálna a gyepen; olyannak látja, amilyen volt régen, a haja felcsavarva, rajta az indigó ruha a kis fehér gallérral, Edna Lehnsherr még a férje halála előtt, a temetés előtt, amikor jött egy csúnya szél és az eső eleredt, amikor az egészsége a gyászban végleg odalett. Edna a fia éles mosolyával, a magabiztos járásával, és fütyül, jobban, mint a legtöbb férfi. Edna, a szőnyegszövő asszony, úton hazafelé a gyárból, a kezében Erik kicsi, hideg tenyere, a baljában a férje erős, érdes keze. A szülei mindig kézenfogva jártak, folyvást csak úgy sétáltak, és az este mama apa térdére ült, és Erik - frufrus, szeplős, görbe térdű, akkor még - az ölébe hajtotta a fejét.
Apa hazajött a háborúból és nem tért vissza a halálból, és Erik néha gyűlölte ezért.
Az emlékeire most rácsorog ez a gyűlölet, a tárgyai: arctalan katonák egy kapu alatt, fakó politikusok, a teljes nacionalista párt és a tömeg mögöttük, az a masszányi majdnem-német, a szülőföldjükbe kapaszkodva, amit maguk is loptak, ami épp úgy volt Eriké, mint az övéké, és ő talán még többet is tett érte, és akkor ott voltak ezek, és azt mondták, “na elég volt, menjetek,” azt: “a ti hibátok kell, hogy legyen,” a háború elvesztve - fémcsikordulás - a háború…
Erik felemeli a tekintetét. Az antenna kis híján szembenéz vele.
- No-no - mondja -, bitte nicht! - És kitartja a kezét.
Az antenna egyre csak fordul felé, a vak harag és a nosztalgikus áhítat mágneses vonzásában. Erik érzi a föld erővonalait, megpróbálja megragadni őket (őrült vagyok megőrültem), maga elé emeli remegő karját és egy lépést hátrál.
- Turn the fuck back now!
Az antenna, mint egy ostoba napraforgó arca, lassan már teljesen felé néz, és mulatni látszik, röhög rajta, a tehetetlenségén, a…
- Ezt maga csinálja?
Erik válla megzuhan. A lélegzete fennakad.
És az antenna megáll.
- Ezt maga csinálja? - ismétli Charles. Erik nem mer felé nézni, egy darabig nem, aztán átles a válla felett.
Ugyan, kérem, készül a feleletre. Az lehetetlen.
Charles ott áll a szürke blézerében, és Charles… rémült? Kétségbeesett? Nem, ez más, ez… rajongás. A tekintete fénylik, csillámlik, azok könnyek talán, az ajka elnyílva, és sápadt és ragyog, lüktet belőle valamiféle energia, mint a szeretkezéseik során, ez a kábító sugárzás, itt-vagyok-veled, és Charles felé lép, Erik pedig szembefordul vele.
- Én… - kezdi, Charles pedig felnevet, és a kacaja gyöngyöző, gyönyörű és hihetetlen.
- Maga… Maga…! - A mellkasába öklöz, a mozdulatban nincs erő; aztán a vállának támasztja a homlokát, és megremeg, felzokog, talán, és Erik rémült egy pillanatra, a keze a hátán, idiótán nyugtatgatja:
- Hé, szedje össze magát, épp csak … - (Csak irányítom a fémet? Néha?  Scheiß drauf. )
Egy újabb ökölcsapás következik, Charles Erik ingébe motyogja:
- Miért nem gondol rá gyakrabban? Nem gondol erre soha!
- Naná, hogy… Ez csak egy…
Charles mély levegőt vesz. Kiegyenesdik. A kezei Erik vállain, a szorításuk gyengéd. Charles tekintete nyílt és diadalmas és már-már ultramarinkék.
Erik a FENÉBE is úgy FÉLTEM hogy egyedül vagyok egyedül az egész világon és KI MÁS ha nem ÖN…”
- Heh? - motyogja Erik. Charles szája nem mozdul. A fejében hallja zúgni a hangját. - Charles?
Charles moccanatlan ajka megrándul, egy hitetlen kis félmosolyba fut.
Drága Erik FOGALMA sincs róla, micsoda AJÁNDÉK a maga mutációja ugye?”
- Mutác… - kezdi Erik, de alakad. Igen, ez Charles hangja, csak gondolatban, a… - Mi maga?
Charles biggyeszt.
Telepata. Jómi?”
Hátralép kicsit. Leporolja a zakóját.
- Hogyan műveli?
Erre csak vállat von.
Valahogy ahogy maga. Nem vagyok amúgy túl hangos?”
- Egy kicsit, de tisztán ért… Maga olvas a… Olvas a gondola…
óhnemnemIGAZÁNcsakafőlega felszíniérzelmeketszoktam NÉHAPERSZEdecsakhaSZÜKSÉGES”
- Ezt most lassabban.
- Apropó lassabban.
- Mi apropó lassabban?
- Óh? Éppen megállítottam az időt. Látványosabb persze, ha valami történik is… - Charles kapkodva körbefordul, aztán egy győztes kis kiáltással az előttük elterülő parkra bök. - Látja? Állnak a falevelek a levegőben.
- Most szórakozik velem?
Erik mellkasában: pánik, öröm. Mibe, hogy az antenna ideszagol majd felé megint. Charles talán érzi.
AnnyiMINDENTfogunkmegbeszélni”
- Ne hadarjon.  Hadar, és itt van a fejemben. A fejemben hadar. Ha már a fejemben van, legalább ne…
- Jó-jó, de nos, szóval, nem igazán volt még alkalmam tökéletesíteni…
Erik föltartja a kezét.
- Charles - mondja -, az égre kérem és mindenre, ami maga előtt szent, hogy legfeljebb három mondatban foglalja össze, mi ez az egész. - Lehajtja a kis- és hüvelykujját. Charles villámsújtottan áll.
- Óh?
Erik lehajtja a gyűrűsujját.
- Nos, ön, drága Erik, a telekinézis egy sajátságos formáját gyakorolja és birtokolja, én pedig a telepátiát, ami erre minket alkalmassá tesz, az egy, az evolúció történetében mindeddig jóformán példátlan mutáció, mely az úgynevezett x-gén hasadásával jön létre, és képessé tesz minket, hogy a túlélésünk érdekében… - Elakad, és a homlokát ráncolja. - Várjon, újra kezdem: szóval az emberi testben körülbelül kétszázezer gén található, ugye, melyek klónozzák magukat, és amikor véletlen létrehoznak egy dupla példányt, akkor ezáltal létrejön egy mutáns sejt, amely… - Charles végig gesztikulál: a DNS-lánc szemléltetéséhez összefűzi az ujját. Erik leengedi a kezét.
- Ön - mondja. - Én.
Charles tekintete ellágyul.
- Ketten - bólint. - Mik az esélyek…? Bejártam Európát, kerestem őket, volt ez az elméletem… és ott, ahol nem is néztem… Szép kis fricska a valószínűségtől, nem gondolja? De újra mondom: a mutáció maga is puszta véletlen.
Erik két hosszú lépéssel odaér hozzá, és a karjaiba zárja, fölkapja, magához szorítja.
Charles, őrült és brilliáns és fantasztikus Charles, friss szappan, kölni és fűszer-illatú, Charles arca forró, súlya szinte nincs is.
- Nincs egyedül - mondja neki Erik. - Nem hagyom, többet nem engedem.


    A sokk utólag következik, lassan és majdhogynem észrevétlen - Charles előbb tapintja ki a tudatában, minthogy Erik megérzi a görcsöt a gyomrában. A társalgóban vannak, biztos távolban a világtól, előttük a becsukott sakktábla, és a kandallóban lángok vonaglanak. Charles a karfán ül, Erik mellett, cirógatja a nyakát. Ismerős mozdulat: mintha visszazuhantak volna abban az időtlen álomba, ami az ittléte idáig volt, a menedékbe mindenek elől. Charles aztán azt kérdi:
- Megengedi?
És a halántékára simítva az ujjait a szorongást elveszi.
- Ilyenkor - mondja Erik -, átveszi az érzelmeimet, ugye?
Charles kurtán bólint.
- Arra kérem, hogy ha lehet, ne tegye. - Erik hangja túl hivatalos; ha aggódik, ilyen - Charles ezt nem érdemli meg - ismerve az elméjét - ismeri, és mégis vele marad-
- Nehéz - mondja Charles -, amikor valósággal taszítja felém a félelmeit. Amúgy már mondani akartam: az énképe teljességgel irreális.
- Aha.
Magában: “Vielen dank, prettyboy.”
- És nem értem, amikor németül gondolkozik; ha ez megnyugtatja magát, bár a gondolatok java része nem szavakból áll.
- Meg tudná mutatni?
- Mmm.  
Ha hallja üzenem hogy egy lusta macska maga haha.”
“ Ejnye, kedves. “
- Megkísérelhetem - mondja Charles -, de figyelmeztetem, hogy ezt még nem igazán próbáltam. A képességeimnek határa van, amit nem állt módomban felfedezni még.
- Kvittek vagyunk - közli Erik, ahogy Charles kezét a halántékához vezeti. Futólag a tenyerébe csókol. - Együtt bőven lesz módunk kikísérletezni.
Charles lesütött pillák alól néz le rá.
- Szeretem önt - jelenti ki úgy, mintha felolvasna egy újsághírt, azzal a blazírt boldogsággal, és az ujjai Erik hajába futnak.
Velük lélgezik a hő, a kandalló tüze. Egy távol világ árnya feszül az üvegbálákra, az ablakokra, egy világé, amit pár órája és pár órára és mindörökké talán magára hagytak. Charles ujjai Erik hajában, a gondolatai a gondolataiban.


Erik lassú léptekkel közeledik a kocsi felé, és megtorpan, mielőtt felhajtaná a motorháztetőt. A válla felett bizonytalanul Charles-ra pillant, gyorsan, mintha csak ellenőrizni akarná, valóban ott van-e. Van egy hálátlan gondolata a zakójáról.
Erik a fogai közt beszívja a levegőt. Felpattintja a motorháztetőt.
- Nem az öné az autó? - kérdezi. Egy pillantás. Erik észreveszi a szeplőit, és Erik úgy érzi, hogy súlyos hibát követ el ezzel. A tekintetét úgy kell elvonszolnia a fiú arcától.
- Nem, nem - mondja Charles ábrándosan.
Erik izmos válla megemelkedik, ahogy a kocsi peremébe kapaszkodik, a háta íve meghajol. Erik szépsége könyörtelen és kérlelhetetlen, szabályos, mint a legpontosabb munkával szerkesztett gépezet, egy óramű gúnyos gyönyörűsége ez, mert azt hinnéd, ember ilyen lenyűgözőt nem teremthet, és most itt áll, két DNS találkozása után, talán az evolúció csúcsán, ó Teremtő, az álla, a haja, a szeme, a keze, a fogai, és mindezek mellett, a tudata-
Erik tudata: Charles óvatosan megérinti. Ilyen egy hűvös fémfalnak hajolni a nyár melegében. Erik tudata bunker, rendezett, fegyelmezett, fenyegető biztonsággal. Erik tudata acél, ott fénylik ez minden gondolata felszínén, és minden pengeéles belső szó hegyén. Charles aláereszkedik, mélyebbre megy az óvóhelyben, túl a szavak szintjén, a hasító hűvösbe, és ott; majdhogynem meginog, majdnem összeroppan: régóta tudja, a bölcsességnek súlya van, és a mellkasára nehezedik Erik géniusza, a tudata terébe lépve hirtelen azt találja, hogy zuhannak rá a falak, amik roppantak és hatalmasak, egy barlangöreg bánya ércből és aranyból, a falak között feszül a férfi mágneses tere, és Charles tudata csak egy fém porszeme, Erik léte a földre nyomja és megszaggatja, fölé tornyosul váratlanul - páratlanul - Erik Lehnsherr -

- Maga - suttogja Charles a megosztott emlék mögül, az ajkai lágyan érintik Erik ajkait - a legkivételesebb ember, akivel valaha is találkoztam.
- Az ég szerelmére, Charles - sóhajtja Erik, mielőtt a csókjába merítkezik -, tegezzen már.


És boldogan éltek, amíg…  ó, de nem, itt van, ami történt előtte (vagy helyette?): az orvos, az őrmesternő, a kék lány és a boszorkány, és végül, Lord Lazarus az ajtón kopogtat. Előtte még:


Salim a konyhában. A személyzet nyüzsög, neszezik, a személyzet száz-tagú vagy félezer, és mindnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy voltaképpen teljesen láthatatlan. Erik látott már turbános férfiakat fecsegni fűnyírás közben, és egy tetőtől-talpig lefátyolozott hölgyet vakarni Professzor Puddington hasát. Voltak nadrágtartós, nagyszájú amerikaiak és csendes ázsiaiak, pár ausztrál; Erik talán sosem látja kétszer ugyanazt a figurát, a birtok túl hatalmas és az ő emlékezete túl rövid.
Charles mindnek tudja a nevét, helyét, helyzetét. Erik tudja, hogy már nem kéne meglepődnie ezen, és azt üzeni felé:
“csalás,” de erre gondol, persze: ha valamivel lenyűgözte, akkor az pont az a képessége, ami megengedi neki, hogy mindig mindent tudjon, ami egy kicsit is lényeges.
Erik részéről az egyetlen, aki igazán számít, az Salim, a szakács, az indiai srác, aki csodákat teremt, fűszeres, puhára párolt zöldségeket, pergő rizst, kesernyés gyümölcsszószt és ezerszín étkeket. Salim mindig megtűri, amikor Erik és Charles mellé szegődik, ingujjakat feltűrve, és a vacsorába kontárkodnak.
“Biztos vagy benne,” gondolja most Erik, “hogy ilyen jól főzni nem genetikai rendellenesség?
“A mutáció NEM rendellenesség
,” okítja Charles. “Egyedül az hozhat VÁLTOZÁST ami túlmutat a NORMÁN.”
Összemosolyognak a kanálnyi chutney felett. Nekik mindig a kertben terítenek: Charles a személyzet rendelkezésére bocsájtotta a teljes étkezőt. Erik bakancsos lába észrevétlenül indul felfedezőútjára, és megkoccintja Charles bokáját. A férfi puhán felnevet.

“Nem láttad előre?”
“Kedvesem, ha MINDIG leskelődnék, mi meglepetés maradna nekem? “
Erik lába még feljebb biccen.
- Nana!
- Mi az? - vigyorog Erik. - Nem vagy meglepődve? - A pillantása a kanálra téved, amivel Charles kuncogva kotorja az aszalt szilvát a tál szélére. Meg tudná mozdítani?
- Csak próbád meg, kedves, magunk vagyunk; várj, oh, egy pillanat, még sem. - Charles hunyorít. Erik felkönyökölve figyeli, egy félvigyoron csámcsogva. Charles hátrafordul ültében, és két karral integet, majd kiált:
- Samson, honnét jött a levelünk?
A férfi a távolban rajtakapottan megtorpan, aztán kihúzza magát:
- Düsseldorf, Németország, uram!


Na igen, Erik felelete így festett:

Hiszem, ha látom STOP Charles kutat egy amerikai doktor után aki utánad menne & összeszedne STOP Legyél jobban meg akarom mutatni a birtokot emlékszel amikor megmutattad Sans Soucis-t abban a potsdami képeskönyvben na ez valami olyan csak kétakkora biztosan kikezelne STOP Lassan azt hiszem állást keresek Charles felfüggesztette ezt a szemesztert amíg rendbe nem hozunk mindent STOP Nagyon várunk STOP E.


És rá ez a sürgöny érkezett:

Kedves Herr Lehnsherr,

itt Peter, hallo. Az édesanyja kérésére írok, képzelje, mi történt, azt mondta hogy meséljem el. Volt nyomozás tudja a kapu miatt, ami baleset volt, és ott volt egy doktor a hullák sérültek miatt, vizsgálta őket mondom mibe üti az orrát! Nagyon érdeklődött meg mondta találkozna a tulajjal mondom nem itthon van, erre, hogy hol van, mondom, nem tudom. (Amúgy hű, New York? Csúcs!) És hogy az édesanyja itthon van, felment hozzá hogy beszéljenek. Képzelje, de ez titok hogy elvállalja! Mármint hogy gyógyítaná Ednát hogy maga után mehessen Amerikába. (Én jöhet Azt mondja még nem tudja, mikorra javasolja az utazást, Edna meg akarta neki adni a New York-i címet de én mondom ne írok én nem neki kell. Persze ha akarja akkor, megadom neki a címet. A neve Doktor Sebastian Schmidt. Nagyon rendes ember, segít.


Üdvözlettel Peter


Düsseldorfban, Németországban, most éjszaka van, a föld forgáspontján túl. A macskaköves utcákon egy doktor lépdel, vasalt köpenye puhán lobog, nagy hajában szél, az arcán széles vigyor. (Az orrnyergén szemüveg. Tökéletesen lát nélküle.) A sarkában egy nő, talpig fehérben; egy hosszú hajú idegen; és egy férfi, akinek sosem látni az arcát. Hamarosan a laborba érnek. A doktor ide szállíttatott egy meghajolt fémajtót. (Az ajtó véres. Haj tapad rá, koponyatörmelék és belsőszervek.)
- Meg akartam mutatni önöknek, most, hogy mindünket összehozott a szerencse…
A doktor előre lépdel. Hosszú árnyék az arcán, a fogai felcsillannak. A tekintete eleven.
(A doktor nem tud megöregedni. A doktor már itt van egy ideje.)
A nő, a Kristályasszony, lehúzza a kesztyűjét, a fémre fekteti a tenyerét. Fintorog.
- Ez nem Xavier.
- Sejtettem.
- Nem is lehet, és nem érzem. Ostoba fiú. Egy pillanatra már majdnem becsültem.
- Tudják, mit jelent mindez?
A hosszúhajú és az arctalan nemet intenek. A doktor tekintete a nőre tapad. Az nyel egyet, majd megrázza a fejét. A doktor felnevet. Összeüti a tenyerét.
- Barátaim! Van még egy.


komment: IGEN // jaj

22 megjegyzés:

Storm child írta...

Így röviden kijelenteném, hogy csodás fejezet volt, imádtam.
Olyan hangulatingadozásokat váltasz ki belőlem Erik dinkaságával, Charles küzdeni vágyásával meg ezzel a befejezéssel (magamban jajgatok miatta ), hogy csak na.
Külön pirospont a fetrengős Erik gifért. Meg a mutánskodásokért. Meg mindenért.<3

Mitsuki írta...

*a blogger megölte a kommentem, pedig első voltam nöeeeh*

Indokolatlanul sok - mocskosul tökéletes - rím van ebben a fejezetben.
Ez a komment meg indokolatlanul rövid lesz.

Kastély. Istenem az a kastély, meg a birtok, meg az őszi falevelek.

Egyem meg a szakácsot is currybe mártva.

Köszönöm.

Raistlin írta...

Jajvihargyermekem, köszönöm-köszönöm nagyon-nagyon ;u; És fetrengős Fassbender nélkül hová jutnánk.
A terveim szerint a srácok a regény messze közepéig nem jöttek volna rá egymás képességeire, de ezt kicsit alulásták nekem, amikor úgy döntöttek, hogy összeköltöznek. Nem is értem, miért tervezek előre, meg ilyenek. Bár ha rajtuk múlik, akkor a regény további része abból fog állni, hogy szerelmesen bámulják egymást a fémasztal fölül. (Ami igazából nem lenne TELJESEN ellenemre.)

Raistlin írta...

Ó közben MITSUKI - a blogger baromira baszakszik ma, megérdemli a megalázó alliterációt.

És köszönöm a rímészrevételt. Igazából az egész próza-írói létem a bukott költészeti karrieremet takargatja, de ez titok.

Ha minden jól megy egy évig Charles birtoka lesz a történet helyszíne. Szokjuk a látványt. Hnnng.

jederanalexa írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
jederanalexa írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Raistlin írta...

Juj, szia itt ;u; Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm szépen és UGYEDECUKIK ez a páros lesz a halálom.

Shaw-ban én...nem bíznék. Nagyon nem. De ugye Erik nem látta a filmet.

Mary Wolf írta...

Ah, irdatlanul tehetséges vagy! Ez a fejezet is fantasztikus volt, belemerültem és megszűnt számomra létezni a külvilág! És megint oda jutottam, hogy ej, ez a fejezet is ilyen hamar véget ért? Egyszerre eltudtam volna olvasni akár ezer oldalt is, akkor is azt mondtam volna, hogy ide a többit! =D Nekem ez a páros lesz a vesztem... a zsigereimben érzem.

Névtelen írta...

csak tegnap csatlakoztam az x-men fandomhoz (rögtön amint megnéztem a filmeket) és Cherik volt az egyetlen páros, amit már a film közben is shippeltem (mármint pl. Theont és Robbot nem nagyon láttam együtt,csak a ficeid hatására kezdtem shippelni^^) szóval nagyon megörültem ennek a regénynek:) és tegnap este végigolvastam és annyira fantasztikus, csodásan írsz:) az egyetlen dolog amit sajnálok,hogy nem egyből könyvként olvashatom(hiszen kapásból fel tudnék sorolni 25 ha nem több könyvet aminél jobb ez a fic, meg ugye persze akkor egyből olvashatnám tovább:D) szóval csak annyit akarok mondani, hogy imádok minden sort és kiváncsi vagyok a folytatásra,:) (legalábbis azt hiszem…valami rossz dolgot sejtek közeledni)

Raistlin írta...

MARY WOLF, ez a fejezet tényleg rövidebb volt, mint a szokásos, de ne mondd el senkinek. (Úgy éreztem a Nagy Felfedezéssel és a fél liter új szereplővel és helyszínváltással már épp elég minden történt benne ahhoz, hogy ne hajkurásszam most tovább.) Nagyon örülök, hogy tetszett, és remélem, mihamarább tudom hozni a friss fejezetet :3

Drága NÉVTELENKE, neked meg üdv a fedélzeten! *tiszteleg* A Cherik egy szuper ship, tele csodás történetekkel, és nagyon megtisztel, hogy az én blogomat választottad (és egy hős vagy, hogy rögvest belevágtál egy AU regénybe) - éssss igazából ha bölcs lennék, akkor előbb befejezném a regényeket és aztán publikálnám őket, de a kommenteitek tartják bennem a lelket, az segít tovább haladni, és nagyon erősen építek a visszajelzésekre, szóval el lennék veszve, ha nem lennétek itt nekem a fejezetek végén (o//u//o)

littlemissprimadonna írta...

Olyan nagyon fluff lett volna, aztán hirtelen mégsem. Nyú. Nem ér. Gonosz vagy. De ha nem lennél, az már OOC lenne részedről, annak meg nincs értelme. Majd egyszer megint írok értelmes kommenteket is, addig csak jelzem, hogy elolvastam :3

Raistlin írta...

ÉN ANNYIRA SZERETNÉM HOGY BOLDOGOK LEGYENEK *zokog*

Caty írta...

Már nagyon vártam ezt a fejezetet. Imádtam minden egyes sorát. Remélem minden rendben lesz velük. Szurkolok nekik. Köszi, hogy megírtad :)

Raistlin írta...

*leizzad* *hebeg* hátöööeeehhh rendben persze legalábbis a következő fejezetben hnnnhhhtalánööö *kihúzza magát* Nagyon szépen köszönöm a kritikát ésühhh MENTSÉTEK MAGATOKAT SRÁCOK minden oké.

GwenPage írta...

Idereppentem azzal a nagyszabású tervvel, hogy írok ide neked valami értelmeset, újraolvastam, és már tudom, hogy értelmes kommentre nincs esély mert akfgpfldjmndjgh.
Elalélok a leírásaidtól, attól, hogy mennyire át tudom élni az egész történetet, teret teremtesz, látok magam előtt/körül mindent. Istenem, annyira szeretném, hogy boldogok legyenek ezek ketten! Hihetetlenül a kezedre játszik ez a páros, ez a kor, nem is tudom, olvastam-e már valaha ilyen jó AU-t.
Szeretleknagyon.

Raistlin írta...

GWEN, boldoggá tettél egy öregasszonyt. De nagyon. Főleg a megjegyzéssel a beleélhető leírásokról, mert arra nemrégiben elég ronda kritikát kaptam, és azóta hunyorogva nézek az oldalakra, hogy "de nem kéne leírnom, milyen volt a szőnyeg, meg a tapéta, meg a berendezés? ne menjek le jókai mórba? látni lehet így?" - de zseniális olvasóim vannak, és ez a kezemre játszik. Nagyon-nagyon köszönöm!

Molnár Lili írta...

Szia, új olvasód vagyok. Faltam amit írtál. Annyira zseniális. Nagyon köszönöm az írásodat. Erre fekszek le és ahogy felkelek máris a kezemben van a telefonom és olvasok. Imádlak!:)

Raistlin írta...

Drága Lili, egy angyal vagy - köszönöm szépen, rengeteget jelent, hogy így tetszik neked (;u;)

River írta...

Gyűjtöttem az erőt rá. Lassan, foszlányokban el is kezdtem érezni. Engedtem neki, megnyitottam. Olvastam és repültem, lágyan hullámzott a fű, én pedig tíz körömmel kapaszkodtam a szerelmükbe hogy megtartsam magam még akkor is, ha belém vágnak a rövid, éles, zaklatottba forduló mondataid. Tartottam magam az ölelő idillben, ami bizarr módon csak a félelmet és az árnyakat tette erősebbé, a vad egymásra ismerésben pedig elhittem, megint, (tízéveknél igencsak sokkal gyakrabban) hogy lehetnek .

Nem vettem észre, mikor emelkedik a feszültség, csak azt, hogy körülöttem van. Az elidegenítések még –mintegy figyelmeztetésként- idecsaptak , aztán megérkezett a távirat és vége(m) lett.

Én ilyet szerintem még nem csináltam. Én ezt továbbolvasni nem, nem most, nem így, nem tudva, nem értük rettegve (nem előre gyászolva.) Most kiléptem, és gyűjtöm az erőt.

Hatsz.

Raistlin írta...

nem tudom elmondani, mennyit jelent ez. (egy körülhatározhatatlan és nagy mennyiséget, annyi már biztos.) mentem lemenni répába.

Suzanne írta...

Pénteken vizsgázom, és még csak egy fejezetet olvastam el az anyagból. Persze, hogy ilyenkor bukkanok rá ilyen csodálatos dolgokra. Amikor továbbléptem ide, azt mondtam, hogy mára ez az utolsó fejezet. És milyen vége van a fejezetnek? Na milyen? Nem akarlak szidni, ahhoz túl jól írsz.

Azon még nem gondolkodtál, hogy kiadj egy önálló kötetet?

Raistlin írta...

Ajaj - remélem, jól ment a vizsga, és nagyon sajnálom, ha nem! D:

(a kérdésedre választ kaphatsz a GYIK menüben oldalt; amennyiben 'csak' bók - köszönöm szépen!)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS