a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. október 2.

LORD LAZARUS

"Szemétként égess el / évtizedeket."
 

IV.

“What a trash
To annihilate each decade.”


Charles úgy próbálja a fűszereket, mint drága nők a parfümöket: a csuklójára hint egy keveset, és megszimatolja. A zsidó szatócsboltban vannak, és Erik elbűvölve figyeli, hogyan légzi be Charles a fahéj forró illatát.
- Ez egészen mesés - suttogja a férfi, és felé kínálja a kezét. - Nem gondolja?
- Kétségkívül. Mihez lesz?
- Evett már ön francia pirítóst?
Erik védekezően a kezében tartott kenyérre markol.
- Még nem ettem pirítóst - vallja be, és épp arra térne, micsoda pazarlás volna, amikor Charles egy tündöklő mosollyal végleg elvarázsolja.
- Akkor az lesz reggelire, mit szól?
Eriknek nincs szíve azt mondani, hogy feléjük nem dívik a reggeli. Charles tovább halad a tiszta bolt fapolc-sorai közt, és elgondolkozva megtorpan.
- A tojás, ugye, kóser?
- Ha nincs benne vér - mondja Erik rezignáltan -, akkor szerintem bőven kóser.
Charles finoman felvonja a szemöldökét.
- Erről némi vita van - teszi hozzá Erik. - A kenyérről is.
Charles arca megzuhan.
Az, hogy idegen készítse az ételt, már eleve megszegi a kashrut szabályait, és Charles bő egy hete főz rájuk; Erik erről inkább nem szól. Ami azt illeti, ő a maga részéről hálás bármiféle ételért, és Charles segítségéért, és azért, hogy ezt nem a műhelyben kamatoztatja, mint azt megpróbálta (egy teljes karosszéria bánta.) Végül inkább magára vállalta a háztartási teendőket. Erik egy hete nem mosogatott, és sírni tudott volna örömében.
A boltossal gyors szót vált, jiddish nyelven, és Charles valósággal tündököl az oldalán. A párbeszéd amúgy némileg dicstelen:
- Honnét való a barátja?
- Mi köze ahhoz magának?
- Angol?
- Amerikai.
- Van finom teám.
- De jó magának.
- Gyönyörű ez a dialektus - jegyzi meg Charles, ahogy kilépnek. - Feltétlen meg kell tanítania rá.
Erik hunyorog a hirtelen lámpafényben.
- Majd meglátjuk… - A szava egy pillanatra elakad. A tekintetével ösztönösen Fridát kereste. Vásárolni mindig együtt mentek.
- Nocsak, jó fiú voltál? - búgja Charles, ahogy leguggol Professzor Puddington elé. - Ki kap jutalomfalatot?
- Jövök magának egy márkával.
- Ugyan, miért?
Erik a corgi felé biccent.
- Még mindig nem szökött el.
- Nem kell neki póráz - felel rá önérzetesen Charles, és igaz ami igaz, ahogy elindul, a kutya egy lelkes vakkantással a sarkába szegődik. Erik gyanakvóan figyeli a jelenetet, aztán a nyomukba ered.
Charles jókedvű, és a hangulata ragályos. Kora este van, a levegő bágyadt, balzsamos;  sápadt, sovány hold szórja a fényét. A házak homlokzata fölött majd’ minden ablak tündököl, és narancssárga négyzetek vetülnek a járdakövekre. Charles dudorászva a szélükre szökell, a dal el-elakad.
- Kiskoromban azt játszottam, hogy csak a fényre szabad lépni.
- Én meg azt, hogy agyonlövök mindenkit. - Bizonyítékként Erik feltartja pisztollyá formált ujját. Charles nevet. - Peng-peng!
- Mi azt úgy mondjuk, bang-bang. Érdekes, nem? Ahogy a hangutánzó szavak is különböznek.
- Knall-knall - teszi hozzá Erik. - A fegyverhangra mondjuk azt is.
Charles egyszerre szembependerül bele. Lelépett a fény széléről, és köztük csak egy lélegzetvételnyi táv.
- Ich liebe dich - suttogja Charles.
- Megőrült? - motyogja Erik.
- Megőrjített. - Charles egy csókért hajol, az utca kellős közepén. Erik elsiet mellette, a fejét leszegve. Hamarosan hallja a lépteket, és a kutya ugrabugra ügetését. Charles rendben beéri. - Bízzon bennem - jegyzi meg -, úgy sem vesznek észre.
- Ha magán múlik, végünk - vág vissza Erik, de a hangjának nincsen éle. A szája szegletében mosoly lapul, amit Charles elcsen onnan: lelopja az ajkairól, a csók fürge és gyors, és utána vad vigyorral rohan. Erik nevetve és káromkodva a nyomában, a lépteik felzavarják a félreeső utca rendjét. Egy éles kanyar, és Charles a park felé vág; Erik beéri vége, és - mintegy barátian - magához rántja a derekát.
Charles-on még érződik minden fűszer, amit végigpróbált, szegfűszeg, vanília, fahéj.
- Ez nem ér - mondja Charles. - Eresszen, ejnye!
- Nicsak, ki beszél - leheli Erik, a lélegzete puhán Charles nyakán. Aztán van annyi esze, hogy hátralép. A férfi kipirultan néz rá, elnehezült pillantással; tétován megnyalja az ajkát; és hamar összeszedi magát, elfordul, mintha dróton rántanák. Amikor megszólal, a hangja érdes és éles:
- Nincs kedve sakkozni? - int a park felé. Öregurak ülnek a táblák felett, a gyér fényben, a kerítés túloldalán. Erik elvigyorodik. Élvezi, milyen könnyedén kihúzza magát, hogy a hangja nyugodt és közömbös az arca, amíg Charles lázban áll.
- Nekem nem lehet - mondja közönyösen, és színpadiasan zsebre akasztott kezekkel elindul. Nincs rajta zakó: inget és nadrágtartót visel puha sapkával.
- Nem szabad sakkoznia? Vagy nem tud?
- A legjobb játékos vagyok Düsseldorfban - kezdi Erik, aztán tódít: - Németországban, meg Európában; magánál mindenesetre ránézésre jobb, de…
- De?
- De zsidók nem mehetnek a parkba. - Nem akart ebből csattanót csinálni, de a játékos tónus miatt úgy hangzott. Fintorog. Charles értetlenül néz fel rá, aztán egyszerre rázza a keserű kacagás.
- Ezt ki találta ki?
- Gondolom, a kancellár?
- Ez nevetséges! Én bemehetnék?
- Hogy ne mehetne? Tisztavérű.
Charles a park felé int. A kőrisfák lusta árnyak.
- Én - mondja -, szóval az én nemzetem leigázott mindent, elvett maguktól mindent, megnyertük a háborút; és én bemehetnék, maga meg nem, akinek a családja megszenvedte, akik részt vettek benne, akik itt élnek és dolgoznak…
- Hé-hé, nem én találtam ki.
- Ez nevetséges - ismétli Charles, és kiegyenesedik. A komolyanvehetetlen kutyáját leszámítva egész meggyőző a kép, ahogy megvetően néz a komor park felé. - Bejön velem?
- Nincs az az isten. - Erik átnéz a kerítés felett. Az árnyak megnyúltak, összehajoltak. Gonoszan zúgnak a fák. - Nem is akarnék ezekkel vegyülni.
- Nevetséges - dünnyögi Charles harmadjára is, és a gondolataiba mélyed.


A komor mód nem tart ki sokáig, és a garázsajtó szezámjához érve végleg lefoszlik: Erik a ruháival együtt rángatja le róla, amíg Puddington jólnevelten felporzik a lépcsőn. Végre Charles egészen meztelen; Erik csak a sapkájától szabadul meg, és kigombolja a sliccét, ahogy előkészíti magát. Charles előtte fekszik a műhelyasztalon, és Erik nyirkos ujjai végigcirógatnak a kiugró kulcscsontokon, épp csak érintik a sápadt, finom bőrt, kitapintják a szívós izmok szálkás vonalát, a férfi karcsú derekát, aztán, mellőzve minden ceremóniát, belé hatol.
A fa, a fém és a szex szaga szúrós, felettük futó fények vonaglanak, és minden lökéssel megremeg az asztal. Charles a feje fölé nyújtózva a szélébe kapaszkodik, ívbe hajolva, az ajkaira harapva és a szája sarkán  játszik az az édes, kéjes kis vigyor.


    A konyháig sántítanak. Erik a combja rándulásában érzi még az orgazmus hevét, Charles pedig a derekát markolja. A lényeg, hogy a ruhájuk, a hajuk rendben, és ha kicsit túlságosan is csillog a kedves vendég tekintete - nos, ki vetné a szemére?
Charles kimérten lecsüccsen, és egy rövid füttyel magához hívja a kutyáját. Erik kitárja az ablakot, és a fekete szellőnek tartja az arcát. A pillanat tökéletes: a párkánynak támaszkodik, és elhallgatja Charles kusza “jól van, jól van, jaj te” motyogását. Charles még így is lassan, jól artikuláltan beszél, jellegzetesen fel-le lejtő hangsúllyal, valósággal táncol a szava, kokett szökkenésekkel és elnyújtott, lusta lépésekkel.
Magda Maximoff besétál, a karján kosár. Egy pillantással észrevételezi majd semmissé teszi Erik jelenlétét, és kihúz egy borítékot a kebléből.
- Vous êtes Charles Xavier?
- Oui,  c’est moi.
- Vous avez une lettre.
- Ah, merci, Madame!
-  De rien.
Charles felveszi az elé ejtett levelet, és felmosolyog az elhaladó asszonyra. Az szív egyet az orrán, és leteszi a kosarát.
- Erik kedves, tudnál adni nekem egy kést?
Erik engedelmeskedik. Magda közben molyolni kezd a talpalatnyi spájzban, és Puddington érdeklődve felé fordítja a füleit. Charles gondosan felvágja a boríték szélét.
- Ki írt magának?
- A menyasszonyom.
Erik azt kívánja, hogy a drámai hatás kedvéért Magda elejtsen valamit. Valami nehezet.
- Ó - mondja Erik, amíg Charles fintorogva előrázogat egy mályva levélkét -, menyasszonya van?  
- Ühüm, aha… - motyogja, aztán egyszerre felocsúdik, és elneveti magát. - Ó jaj, én faragatlan… Nem, nem úgy, félreért. - A borítékot félrerakva elkezd a nadrágzsebében kutakodni; ehhez meg kell emelkednie a széken. Erik karbafont kézzel figyeli. - A neve Moira McTaggert, tündéri lány, csuda intelligens, és volt köztünk valami, afféle, gyerekkori románc, de régen vége. - Előtalálja a tárcáját. Erik kezébe nyomja. - Azért kértem meg a kezét, tudja, jogot hallgat, és tudja, milyen nehéz egy nőnek a felsőoktatásban, pénz, presztízs, blablabla. - Erik egy kicsi képre néz: Moira hosszú hajú, őzike arcú lány. - Most közös szobán osztozunk Oxfordban, és én mindenben támogatom, cserébe ő pedig…
- Alibit biztosít - fejezi be Erik -, az életvitelére.
Charles röviden bólint, aztán elkomorodik.
- Nahát, ez elmondva szörnyen hangzik.
- Ugyan.
- Ennél azért érti, a helyzet jelentősen komplikáltabb, de a lényeget, nos, eltalálta.
Erik a nő arcát nézi, ahogy a közös fotón Charles-ra tekint: régi kis kölyökszerelem, mi? Lehnsherr-MacTaggert 1:0. Szegény lány. Erik teljes sávszélességben kárvigyorog, ahogy visszaadja a tárcát. Charles a kezét egy pillanatra a kezére helyezi, köszönetképpen, és felmosolyog rá.
- Lássuk csak, mit ír - jelenti be, aztán az első bekezdés után a keze megremeg. - Oh, dear.
Erik a részéről az utóiratnál tart: rég megtanulta, hogy onnan kell kezdeni egy levelet.


u.i. Blokád van? Nem volt a hírekben. Már nem is tudom, hanyadszorra küldöd meg ugyanezt a német címet - nem úgy volt, hogy utazol? Válaszolj csak erre röviden: hogy hívják, és hányféle esztétikai mutációt produkál? 10 alatt a feleleted nem fogadom el.


Ezután a tekintete az első sorra téved.


Halaszthatatlanul vissza kell térned.


- Baj van a foglalóval - tolmácsol Charles, a fogát szívva. - A fenébe. Esküdni mertem volna, hogy elrendeztem.
- A félévkezdés is a nyakán van, nem? - kérdi Erik megértően. Charles tesz egy diszmisszív gesztust, és sóhajtva hátraborul. A feje búbja a mögötte álló férfi hasára hajol.
- Mihez kezdek majd maga nélkül? - suttogja. A szeme hihetetlenül kék; a bánat a tekintetében hihetetlenül őszinte.


    Charles a kofferén rámolva egyre magyaráz:
- Majd felhívom az utcai fülkét; melyik napokon jó magának?
És:
- Küldök majd csomagot is, mit gondol, a barnasör vámmentes?
Egy pillanatra se merül fel benne, hogy az elválásuk bárminek is a végét jelentse. Erik szánalmasan hálás, és szédülve boldog: a szíve megint túl hevesen dobog, és beleszeret minden apró mozdulatba, ahogy Charles kirázza a törülközőt, elsimít egy ing-ráncot vagy a hóna alá nyalábolja az ergya kutyáját.


    Erik kifuvarozza a vasútállomáshoz egy önkényesen kölcsönvett kocsin: Charles hajában korai szél. Kiváltják a jegyet, fellelik a vágányt, ellenőrzik az útlevelet - aztán várnak egy keveset, zsongó, puha csöndben, egymás oldalán. Amikor a szerelvény befut, Charles kapkodva előhalászik valamit a ládájából, és Erik kezébe nyomja:
- Fogja.
A Fajok Eredete az.
- Charles Darwin - olvassa Erik. - Még egy Charles.
- A druszám, a hősöm, a mentorom, az istenem. - Charles a szívére simítja a tenyerét, és meghajol a ronggyá kopott kötet felé. - Önnél hagyom kölcsönbe. Olvasta már?
- Hallottam róla.
- Nagyon-nagyon élvezni fogja. És kérem, ha az a maguk kancellárja valamivel ismét előáll, a nevemben sújtsa fejbe vele. - Megkocogtatja a könyvet, és hunyorít. - Keménykötéses.
Erik röviden felnevet.
- Megígérem.
A kalauz kiált: felszállás, felszállás! Charles átnéz a válla felett, aztán Erikre mered; van egy tétova pillanat, mielőtt a nyakába veti magát, úgy, ahogy elszakadni készülő testvérek búcsúztatják egymást, az ajka forró az arcán.
- Vigyázzon magára - suttogja, a hajába túrva. - Látjuk még egymást.
- Szeretem magát - mondja Erik, és annyi mindent mondana még, ami kiejthetetlen.


Rohan a vonat után, és Charles az ablakból kihajolva integet, a karján a kutyája, aztán a szerelvény elrobog, ratatatam, és Erik az ereiben és a csontjaiban érzi, hogyan távolodik tőle a fém-tömeg.


A könyv első használatára szeptember harmincadikán kerül sor. Erik közben már kiolvasta négy- és félszer, és fejből fújja Charles minden bogárbetűjű margójegyzetét (ilyen szavak vannak ott: mutáció, maghasadás, x-gén.) A kötet él a kezében és Charles hangján hallja a fejében: az aláhúzott sorok, bekarikázott félmondatok, hozzáadott nyilak és felkiáltójelek indikálják a tónusát, és a történetéről mesél minden tea- és kávéfolt, benne feledett menetjegyek, préselt falevelek, számlák, névjegykártyák, szamárfülek, oldalhosszú jegyzetek: az egész élete. Erik úgy őrzi, mint ballada-lovagok a szerelmük zálogát, és tudja, nem téved vele, a Fajok Eredete Charles számára értékesebb és személyesebb, mint titkon rótt vers-sorok, hajtincsek és adomány-ékszerek. A belső borítón felirat, EX LIBRIS X, az utóbbi gondosan gravírozott iniciálé, a kiadás dátuma pedig történelmi értékű művet indikál.
Erik épp ezt a kezdőoldalt böngészi ezredszerre, amikor a doktor besétál. Szinte rajtakapottan vágja le a zöld fedelet.
- Beszélnünk kell - mondja az orvos. - Hallotta az új rendeletet?


Három percen belül ötszázkét oldal koppan az agg doktor koponyáján.


- Majd megoldjuk valahogy - mondja mama, ahogy Erik előtte köröz, az ágy végén (jobbra két lépés, balra két lépés.)
- És mégis hogy? - fakad ki a férfi. - Idejön, és azt mondja nekem…
“Árja orvos zsidó pácienst már nem kezelhet,” mondta az orvos, aki világra segítette őt, és aki benntartotta az édesanyjában az életerőt.
- Mondd, hogy nem voltál vele udvariatlan - kéri mama. Erik megtorpan.
- Hogy udvariatlan? - Hadonászik a könyvvel. - Amikor… Felér egy ítélettel…
- Na - csitítja az asszony, ahogy elcsuklik a hangja. - Na.
Erik a tenyerébe temeti az arcát, aztán úgy tesz, mintha csak megtörölte volna. A hajába markol.
- Két lehetőségünk volt - mondja. - Az egyik: a zsidó orvosok. Ők már rég nem praktizálnak, eltüntették az összeset. A másik, a németek. És most annak is vége. Senki nem mer majd idejönni hozzánk, akkor sem, ha millió márkát ajánlanánk. Csak gondold végig logikusan.
- Na - mondja megint mama. - Kicsim, gyere ide. Minden rendben lesz.
- Mégis hogyan lenne? - Erik felcsattan, de azért leül az ágy szélére. Szeretné, ha ez megint csak a keményfejűségéről szólna, szeretné, ha tévedne. Mama a térdére simítja a kezét, megszorítja. Erik a könyv gerincét markolja.
- Sokkal-sokkal jobban vagyok, angyalom.
- Mert ő kezelt, mert orvos volt, hol találunk ilyet? És a gyógyszerek? Mindjárt itt a tél, mama…
- Erik, ne aggódj. Egyet se félj. Megmutatjuk nekik, jó? - Erik leszegett fejjel ül. Mama megcsípi az arcát. - Olyan jól leszek, ott fogok táncolni a Krolloper előtt. Felkapom a szoknyám, nesze, Herr Hitler!
Erik sírósan felnevet.


    Erik érmét érme után dobál a telefonba: a fülke egy fél várossal feljebb van, öt potya villamosmegálló. A kapcsoló már csak rutinból kérdez: Anglia?, és a válaszát meg se várva következik a kattanás, a zúgás.
Erik a kagylóra markolva áll. Van ez az íratlan szabály, hogy mindig Charles keresi őt: kedden és csütörtökön, pontban este nyolckor; és egy kisebb köteg levele is érkezett, amiket Erik a kanapé alatt rejteget, együtt a csodás csomaggal és angol cigarettával, mamának a nassokkal és szappanokkal.
Erik türelmetlen ritmust kopog a párás üvegen. A gyomra görcsben.
Mama is ezt mondta: “miért nem hívod fel Charles-t? ő mindig úgy felvidít.”
(Mama tényleg elfogadta: mint kiderült, lánykorában odáig volt egy zöldségesfiúért, aki sehogy se viszonozta az érzelmét, de akitől mindig kapott szőlőt és barackot, ami pedig igazi ritkaság volt az ő asztalán - és kiviláglott persze, mi volt a háttérben, “és Erik,” mondta anya, “amikor bevallotta, no jó, amikor rajta kaptam, hirtelen nem változott át - ugyanolyan remek fiú volt, amilyennek megismertem, és ez, tudod, elgondolkoztatott.”)
- Vonalban van - mondja a kapcsoló, egy iszonyú reccsenés, aztán a portás hangja:
- Hallo, tessék, Trinity kollégium… ó, maga a német hívás?
Erik az ujja köré csavarja a kábel drótját.
- Mr. Xavier elérhető?
- Kapcsolom a szobáját, sir.
Újabb adag zúgás és kattogás, aztán egy kásás hang:
- Charles Xavier, éjjeli őrszolgálat, miben állhatok rendelkezésére?  
- Felébresztettem?
- Óh, Erik!
És Erik elvigyorodik. A vállával az üvegnek dől.
- Csak hallani akartam a hangját. Remélem, rólam álmodott?


Charles a téli szünetre ígérte magát. Alig lett november, Erik már számolta a napokat; kilencig jutott; és elérte a kristályéjszakát.


KNALL-KNALL!
PENG-PENG!


és a hang, ahogy az üveg törik: ahogy a szilánkjaira zúzódik.


[kopp-kopp, majd, az ajtó.]


A nap rendben lement. Erik a garázsban virrasztva vaxol egy barnásvörös Mercedes Benzt, amit holnap hajnalra ígért a tulajnak. Fütyül közben: a dalt Charles játszotta le neki a legutóbbi hívásuk közben, csupa puha hegedű és zúgó szaxofon omló üteme, és ahogy a füttyfutam a legmélyebb hangjához ér, Wanda Maximoff egy emelettel feljebb kiemelkedik az ágyából.
Eriknek persze erről fogalma sincs. Fütyül tovább.  
Wanda barna haja szétfut a párnán: a szálak maguktól bontják ki a lány gondos éjjeli fonatját.
Trallala-lalala-lalala.
És egyre magasabbra emelkedik: a takaró lecsusszan róla, erőtlenül lóg le a karja, a nyaka hátrabicsaklik. Egy láthatatlan erő húzza a plafon felé, mintha a köldökénél lenne kampóra akasztva. A hosszú hálóing a bokájáig fodrozódik.
Peter megrándul álmában.
Wanda pedig sikítani kezd.
Erik felkapja a fejét.
Wanda sikít.
Égnek a zsinagógák.
Wanda látja mind, szorosra zárt szeme mögött: Wanda, akinek az apja fém és a fivére higany, Wanda Maximoff, a káosz-boszorkány, hunyt szemmel csak sikít és sikít a kristályéjszakán.
- Mi a… - motyogja Erik, és akkor az ablak berobban; a műhely egyetlen, apró kis ablaka szilánkokra szakad, és Erik a fülére szorított kézzel hasra veti magát. Felporzik a padló.
Ronda röhögést hall.  Német szó. Valaki torokhangon üvölti:
- Rohadt zsidó!
Fentről léptek düb-dobb-dübörgése. Magda Maximoff egy koszos rongycsomót töm a lánya szájába, és a tenyerét rászorítja az arcára.
- Shhh, shhh!
Erik feltápászkodik. Az utcán dagad a zaj. Üvegek csörömpölnek, aztán egy lobbanás, tűz fut fel a szomszéd bolt falán.
- Mi a fene baja van maguknak? - üvölt Erik. Az ajtón dörömbölnek, fém csapódik fémnek. Puskacső. Fegyveresek.
Erik gyomrában megrándul az iszony.
- Kinyitni, zsidó! És hozd magaddal a cigány kurvát!
Magdát?
Erik az ajtó felé ered. Ököllel ráver.
- Húzzanak el!
Az egyikük az ajtóba rúg, a fém belebong. Az utcáról gajdolás és siránkozás, egy asszony vonyít szavak nélkül, félnémán valahol, és egy férfihang ismétli: ne, ne, ne, kérem, neee-eee-heee!
- Nyisd ki! - ordít az egyikük; SS tiszt? Vandál? Állampolgár? Ki tudja; mit számít már?
Erik fülében még mindig ott motoszkál a dallam, halkan, és az orrában érzi a wax éles szagát. A gondolatai kifutnak a jelen elől, csak bámulja a garázsajtót, és nem-nem, képtelen felfogni, mi lehet a túloldalán.
Ismét üveghasadás. Elhaló ordítás. Az arctalan asszony jajgat és jajgat tovább, a közelből zokogás.
- Nyisd ki, vagy betörjük!
Mama, zakatol Erik agya. Az ég szerelmére, mamával mi lesz? És egy abszurd gondolat: ha-ha, fel kéne hívnia Charles-t. Volna mit mesélni.
- NYISD KI! - üvöltenek, és ez túl sok; a szagok, a zajok; és aztán, a fegyverropogás.
KLANG-KLANG!
Erik nekiindul. Erik ki akarja nyitni az ajtót, felrántani egy lendülettel, és beverni az első barom képét puszta ököllel, kiloccsantaná a kurva fogait, hagyjanak már békén --
de az ajtó magától mozdul.
A fém felnyüszít, megcsikordul, és zuhan-zuhan az ajtó, mintha a fal omolna alá, egy nehéz puffanás, és ott fekszik a járdán.
Alóla elfojtott ordítás.
És az ajtó zuhan tovább.
Erik fölötte áll. Csont-toccsanás, egy utolsó, állati vonyítás - vér szivárog szét - előkúszó-mászó tócsa az ajtó alól - az megvonaglik még - a szomszédban, velük szemben, a ház ég - Erik arcán lángok, rémület lobog fel -
Mein GOTT!
Minden megtorpan. Oda a hangnak. Üvöltöttek tovább? Talán; és forróság volt, kályha-hő, és ő csak áll ott és zihál. Sűrű a levegő, mint egy álomban, szinte áthatolhatatlan. Köd vagy füst, és a lába előtt vasbeton, vérszag, az ajtó fojtó fémje mintha égne - Erik émelyegve fordul el.
Nem emlékszik rá, hogy felment a lépcsőn.
Nem emlékszik, mikor került mama ágyához.
- Bújj el - azt motyogja. - Jönnek, bújj el.  
- Erik, el kell menned!  
Erik remegve áll. Mama szobájában nem égnek fények, csak a hangját hallja. A hátán hideg verejték folyik végig, zihál, zihál, és tudja, hogy a ház tárva-nyitva áll, mert az ajtónál, az ajtó alatt… (Hányan voltak?)
- Szedd össze magad! - szól rá mama. - Erik, kérlek, fogd az útleveled és menj!
- Mi?
- Visszajönnek, ki kell nekik, szerinted? A fiúk, a férfiak. Elvisznek…
Erik nem hallja. Megrázza a fejét, de a világ így csak síkokra siklik: zúgásra és hangokra; a sötétség feldobb-dobb-dobban; mama azt mondja, azt kéri, a kezét szorítja, esdeklik-
- Menekülj! Az életemre kérlek, hogy menekülj!
- Visszajövök érted. Rejtőzz el.
Az éjszakán átlépve a karjaiba vonja.
KLANG-KLANG!
- Indulj már, kicsim! Hess, hess, hess!
Mama kapaszkodik belé. Erik hátralép.
- Ha egy héten belül nem hallasz felőlem…
- Erik!


Az ajtó bezáródik.


Erik a kilincsre markol, és ahogy a zár kattan, minden erejével azt kívánja, azt parancsolja: csak neki nyílj ki. nem engedhetsz be mást.


Amikor már nála van az útlevél és egy maroknyi márka, összefut Herr Maximoffal a nagyszobában. A férfi kezében kés. Erik meghátrál, de Maximoff nem őt nézi. A tekintete az utcán. (Az utcán ablakszilánkok. Mint a kristály.)
- Dezertál? - suttogja.
- Egyelőre.
- Isten hozzá.
Erik biccent. Az eltorlaszolt ajtón túlról lefojtott sírás.


Filmszakadás.


Erik az autóban ül, amit szerelt. Beindítja a gázt.
És Erik átgázol a kiszakadt ajtón.
kkrrreecsss-shhhkkkkrrrrr


Erik szorosan lezárja a szemét.


Erik felnyitja a szemét. Berlin felé tart.


Üresek, véresek, üvegesek az utcák. Szilánkok szerteszét. Ragyogó gyémánt!

A reptéren azt mondják:
- Az útlevele érvénytelen.
És rányomnak egy hatalmas-hatalmas J betűt. Jüdin. Azt jelenti, zsidó.  
És azt mondják neki:
- Természetesen bátorítjuk rá, hogy mihamarább elhagyja az országot, ugyanakkor az úticélját tekintve figyelmeztetnünk kell, hogy Anglia nem fogad tovább zsidó menekülteket.
A férfi kék szemű és szőke.
- Nem, egyáltalán nem adunk ki jegyet. Komolyan nem érti? Ezzel az útlevéllel vissza már nem térhet. Csak oda érvényes. És Angliába nem lehet, a határt már három éve lezárták a fajtája előtt. Javasolnám Kanadát.
Erik csak bámul rá.
- Van telefonjuk?  
- A B szektorban talál.


Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Jelentkezik a kapcsoló. Igen, tengerentúli hívás. Danke.  Bitte.
A telefon fémje forró a kezében, lüktet és él. Beforrott ablakokon túl hajnal hasítja szét az eget szín-szilánkjaival. Erik torka elszorul, a szíve őrülten lüktet.
Ha a porta nem veszi fel, hazaindul. Hiba volt…
- Trinity kollégium, miben állhatok…
- Charles Xavier - mondja Erik. - Kapcsolná, kérem?
A terminálban mindenütt felmálházott családok, kabátban és pizsamában. Véreres szemekkel az egekre merednek.
Várják a virradatot.
- Charles?
Erik körbenéz. Azt gondolja, gyávák.
Nem fogja fel, mit mond. A szavai összefüggéstelenek.
- … csak ránk akartak ijeszteni…
Valami ilyesmi.
Körbenéz a tömegen. Annyira kibaszottul rettegnek.
- Három órán belül ott leszek magáért.
- Felesleges. Hazamegyek.
- Erik, az égre kérem. Gondoljon az édesanyjára.
- Rá gondolok.
- Semmit nem tehet érte, ha lecsukják.
Erik átles a válla felett. Ó, persze. A rendőrség.
És a hullák a kapu alatt.
Nem én voltam. A kisfiam. Az Államokban van.
- Siessen.
- Repülök. Várjon meg, jó? Kérem, Erik, ne hagyjon cserben.
Charles úgy beszél, mintha még Erik tenne szívességet.
A bordái mögött csak ez zubog: látni akarom, látni akarom-
mert a világon már semmi másnak nincs értelme.


Erik megfakult színek és felborult falak közt ül mozdulatlanul, és maga elé mered. A frissen súrolt köveken ablaktáblák visszképe vonaglik. Undorodik a várakozás izgalmától. Talán nem érdemli meg.
(De ők megérdemelték - ha kinyitja az ajtót, megölték volna; felrohannak a lépcsőn, látja maga előtt; betörik az ajtót, feldúlják a szobát, a hajánál fogva vonszolják elő mamát, Wandát, Magdát.)
Lidércnyomás: kísértet-súly szorítja a mellkasát.
Charles, Charles, Charles.
Álomtalan látomások égetik a szemhéját, keserű parazsuk a nyelve alatt.
A feje előre bukik, a háta meghajlik.
Valaki megérinti az arcát. Ez lehet, hogy sokkal később volt.
- Erik?
Charles homlokába tolva pilóta-szemüveg.
- Maga meg hogy került ide?
A tenyere annyira hideg.
- Jöjjön, kérem.
Ez valóban Charles? Talán becsapják.
- Ugyan, Erik, csak kimerült.
(Kimondta hangosan?)


A kifutópályán egy magángép. Könnyű kis sikló.
- Hallucinálok - mondja Erik.
- Ühm, engedtek leszállni - mondja Charles zavartan, és egy öntudatlan gesztussal megérinti a halántékát, ahogy hátragyűri a haját. A fedélzetre segíti Eriket: a férfi álomiszony-kába, minden tagja ón-nehéz.
- Magának - mondja -, van egy repülőgépe…
- Nos...
- ...és körbestoppolta Európát.
Charles fintorog. Erik némán nevetni kezd. Az elöl lévő bőrülésről Charles lehessenti Professzor Puddingtont, és beszíjazza Eriket. A tenyere megint a homlokán.
- Aludjon, kedvesem.
Charles-on bomberdzseki. Az illata bőr és kölni, olyan valódi - tényleg itt van, talán. Eljött érte.
És most majd átszelik az óceánt.
Erik az érintésébe hajol.
- Mikor hozzuk el az édesanyját?
- Visszajövök érte - dünnyögi Erik. Annyi mindent akarna mondani, de az álom hatalmasabbnak tetszik a tudatánál, Charles szava visszhangként kong, szétfoszlik benne, mint az altató. 
Eriknél nincs csomag. A kezében az útlevél, a zsebében némi pénz. A posztókabátja zsebében egy kötet: Charles Darwin - A Fajok Eredete


 

18 megjegyzés:

666rytus írta...

Annyira a helyén volt az egész, nem is tudnék mit kiemelni....mintha filmbe csöppentem volna, magam előtt láttam a boldog mosolyokat, évődő mozdulatokat és a rettegést és féltést a szemekben...most mi lesz szegény mamájával, már előre félek, hogy Erik bekattan és lezúz mindenkit....
Köszönöm hogy vagy és ilyen remekművekkel fájdítod sajgó szívemet.....

Hattie írta...

jó reggelt. még nem vagyok késésben.
olyan valóságos volt az egész - mintha ott lettem volna, és szörnyű volt, és van ez az érzésem, hogy lesz még rosszabb is. (mármint - érted. nem a történetre célzok.) tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy a bőrömön éreztem az egészet - aztán a szívemben. várjunkazmáradekorációdrésze. nevermind, megyek reggelizni, már ha tudok. (kibaszott jól csinálsz valamit, amit nem tudok megfogalmazni.)

Raistlin írta...

RYTUS, HATTIE, lányok, hülyére hatódtam most rajtatok, és bocsánat, hogy egyben válaszolok, de úgy is csak nyüszíteni tudok mert EEEEEEHHHHH - mert amikor belekezdtem ebbe az egészbe, akkor azt mondtam, hogy "oké, ha félig-meddig történelmi, akkor azt akarom, hogy emberközeli legyen, hogy lehessen érezni a szagokat, az ízeket, a szívdobbanásokat" aztán elkomorodtam, hogy tudok-e én olyat írni, vagyok-e elég gyakorlott hozzá, és rengeteget jelent, elmondhatatlanul sokat, hogy úgy érzitek, hogy sikerült, és köszönöm-köszönöm.

Regina Varga írta...

Köszönöm ezt az egészet, olyan jó volt. Az első felét végigsipítoztam, de éreztem, hogy most történnie kell valaminek. Tökéletes lesz, persze, meg csodálatos, de el fog romlani. É s igazam lett. Mert ahogy megírtad, az utánozhatatlan. Darwin pedig... hát ja, Eriknek hamarosan rá kell jönnie :)

Raistlin írta...

REGINA, én köszönöm (nagyon) és no. Igen. Nálam mindig gyanús, ha minden túl nagy rendben van. Pláne 1938-ban.

Drukkoljunk együtt Eriknek, és Charlesnak, aki Annyira Kurvára Telepata Hogy Még A Negyedik Fejezetben Sem Jött Rá Hogy A Fiúja Is Mutáns.

Caty írta...

Annyira, de annyira megörültem, amikor megláttam, hogy van új fejezet. Nagyon izgalmas volt. Kíváncsi vagyok, hogy mi lett Erik anyukájával. Remélem nem történt baj. Örülök, hogy a borzalmak ellenére, de újra együtt vannak. Köszi az új fejezetet. Imádtam!

Storm child írta...

Azt hiszem ez a kedvenc regényem a blogodon.
Egyszerűen annyira tökéletes a hangulata, annyira szép, annyira imádom mikor Erik azt mondja Charlesnak, hogy szereti.
Bár őszintén,olvasás közben már előre rettegek,hogy milyen tragédiák lapulnak az új bekezdések homályában, de eddig még csak kellemes csalódás ért. (Kivéve Fridát. Szegény Frida.)
Hálás köszönet, hogy olvashatom,szívvel, lélekkel várom az új fejezeteket.:)

Raistlin írta...

CATY, a kristályéjszaka az tényleg főleg a férfiak és üzletemberek ellen ment - 91 halálos áldozat, 30,000+ korai koncentrációs távolba küldés; a túlélőket három év múlva azzal a feltétellel engedték el, hogy haladéktalanul elhagyják az országot. Erik mamájának nagyon jó a rálátása. A borzalmak után pedig végre tényleg az Államok biztonsága következik - egy rövid időre. Nagyon köszönöm a kommentet~! ;u;

STORM CHILD, a szívemet melengeted te menőavataros, te.
És titkon én imádom a fluffot. Fluffon élek, fluffal kelek és ébredek... aztán írok egy második világháborús regényt, amiben az egyik karakter zsidó. *mély lélegzetvétel* Ellenben... *sejtelmes zene*

Mary Wolf írta...

Az előző fejezethez képest valóban vidámabb volt... egy kicsit... azt hiszem ott meghalt bennem valami Fridával együtt :S Szóval remegő ujjakkal kattintottam az új fejezetre, de nem csalódtam, imádtam ezt is! És most nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz kettejükkel, hogy Charles hogy fogja beadagolni Eriknek szépen ezt a mutánsdolgot. Bár Erikből kinézem, hogy nem lepődne meg rajta, hanem még örülne is és bosszúvágytól fűtve rohanna vissza leigázni Hitlert. És tördelem kezeim, hogy mi lett a többiekkel, jaj én már tiszta idegállapotban vagyok, hogy mi lesz kettejükkel, hogy a kapcsolatuk milyen irányba fog ezután változni! Valaki adjon egy xanaxot! Nem bírom én már az ilyen izgalmakat! >< Túl élénk a fantáziám, csak sajnos eléggé komorak is.

Raistlin írta...

MARY WOLF, nagyon szépen köszönöm a kommentet ouo Remélem, vár még pár olyan fordulattal a regény, amit nem spoilerezek le előre. Vagy nem fájdalmasan kiszámítható. Vagy.

(Az én értelmezésemben amúgy Charles a Fajok Eredetét mindenféle hátsó szándéktól mentesen örökítette le neki, mivel ez a legértékesebb tulajdona és meg akarta vele osztani - de a te értelmezésed is határozottan tetszik, és ugye, végső soron mindig az olvasóké a regény ouo)

littlemissprimadonna írta...

És most megyek és felkötöm magam. Egyrészt, mert 'és'sel kezdtem a kommentet, másrészt mert annnnnnnnnnnnnnnnnnnnyira nem akarom tudni, hogy mi lesz a vége, mert tudom, hogy sírni fogok, Istenkém már most is sírok, és nemakaromnemakaromnemakarom, de úgy is el fogom olvasni és már most szarul érzem magam

Raistlin írta...

Jóhátööhátöhhh. Aaaa. Sssszóval.
Sssszóval vannak benne boldog részek. Büntetlenül boldog részek. És mindenen átívelő szerelem. És Lazarus. Ésss. És a következő fejezetet especiel fluffosra tervezem.
Éshümmbümm.
És.

sliver írta...

Már az első nap olvastam, csak nem jutottam el addig, hogy kommenteljek is, ezért most újra elolvastam. Olyan szép, hogy belehalok. Tényleg, kb csüngök minden szavadon, ez egészségtelen, egy kicsit a sarokba is kellett bújnom mielőtt elkezdtem volna írni ezt.
Teljesen szerelmes vagyok Charlesba, ami vicces, mert még mindig van benne valami visszataszító (mármint szerintem, bocsi.) Gazdag ficsúr a hülye kis kutyájával, miért olyan érthető, hogy Erik így odavan érte? Nincsenek egy szinten, és lenyűgözi őt. Ami persze érthető. Hogy lehet ilyen kis elragadó, én is biztos folyamatosan vigyorognék a közelében. Olyan bűbájosnak írod le, hogy képtelenség is nem elbódulni tőle, vagy nem tudom.
A párbeszédeik meg imádnivalóak.
Az egyéb eseményekhez nem is akarok hozzászólni, mert Erik most kinyírt egy csomó embert, és ez szörnyű, és ne, és miért nem mennek vissza rögtön az anyjáért amúgy? És mikor fog Erik végre rájönni, hogy Charles is mutáns, és nem csak ő a szörnyeteg? Gondolom most már ideje lenne! Charles miért is nem mondta meg neki eddig? Túlságosan beleszokott, hogy neki mindent szabad, tuti eszébe se jut. És jól veszem ki, hogy Charles nem tudja, hogy Erik mutáns, és miért nem tudja? Miért ilyen kis hülye? XD Vagy célzás volt az a könyv? Akárhogyan is, nagyon cuki, hogy ott hagyta neki.
*sóhaj* Olyan jó, mikor lesz következő rész? :3

Raistlin írta...

Sliver, aranyozod be az estém itten te. És szereted Charlest. Charles is szeret téged. Csilingelő kis díszbuzi. (És igen - a reményeim szerint még marat benne valami zavaró és ambivalens.)
A kérdések javára a következő fejezet reményeim szerint majd választ ad - ha nem is feltétlen logikusat, de emberit. (Mert hülyék. És hibázhatnak. És született pár szörnyű döntés.)
Charles kérdéskörét viszont később terveztem teljesen tisztázni - most jól lespoilerezem, hogy ebben az AUban, Raven hiányában, a szadista mostohaapja mellett a képességei nagyon következetlenek, és nem tudja rendesen használni őket. Ó, persze kapóra jön stoppolásnál meg a kutyája irányításánál, de Erik még azon is öntudatlanul rajtakapta, amikor pár fejezete nyugtatni próbálta. Ezt reményeim szerint a későbbiekben (úgy 1940-ben) kifejtem.
Addig még egy hint-hint-hint: még nem robbant fel az atombomba. És a mutánsok az atom gyermekei. Tisztelet a kivételnek; az előfutároknak; a keveseknek - amennyire Charles tudja, a számuk kettő. De nem mondom, hogy nem téved.

jederanalexa írta...

Szia! Bevallom, hogy ezt a fejezetet már Vasárnap elolvastam, de kellett pár nap mire megemésztettem. A kezdés iszonyú édes volt. Charles és a fűszerek plusz a fogócska nagyon fluff volt, aminek örültem. A levélnél meg hangosan kimondtam, hogy "Basszus! Ugye nem?!", mire anyukám bejött, és megkérdezte, mi bajom. Te az állomásos részeket tudod a legszomorúbbra írni. :( Kis gonosz! :) Lehet, hogy ezért morbidnak fogsz kondolni, de a Kristályéjszaka leírása nagyon tetszett. Én csak annyit tudok róla, amit a tankönyvben leírtak, úgyhogy jó volt behatóbb képet kapni.Remélem, Erik mamájával minden rendben lesz. A vége is nagyon tetszett. Erik még félálomban is képes szarkasztikus lenni. :) Epekedve várom a folytatást! :)

Raistlin írta...

Hahó! Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kedves és lelkes végigkommentelést, és szorgosan készülget a következő fejezet, reményeim szerint még a napokban felkerülhet.

(A pályaudvarok pedig szomorú helyek. Túl sok mindent láttak már.)

GwenPage írta...

Szépséges estét drága, végrevalahára itt vagyok itt is és ott leszek a következő fejezetnél is, amint sikerül szétfejelnem a matematikát - node eltértem a tárgytól. Nem mondok újat ha azt mondom, hogy ez a fejezet is csudaságos lett, és el nem tudom képzelni hogy csinálod, hogy minden szavad olyan tökéletesen illeszkedik a soron következőhöz és az előtte lévőhöz, hogy sehol sem törik meg a harmónia, és a történet gyakorlatilag megelevenedik körülöttem. Hangulatkeltés: 5*, karakterábrázolás: 5*** mert nem tudok betelni sem Erik, sem Charles ábrázolásával, na és a történet, ó az a történet *hanyatt esik*
Szóval ezzel a tök értelmetlen kommenttel azt akartam mondani hogy imádom és fogadd képzeletbeli virágcsokraim százait az elragadtatásommal együtt. *-* ♥

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, bazsalyogtatod a szívem ;u; Sok sikert azzal a matekkal, és külön hálák a karakterábrázolásos hátbaveregetésért - AUknál sosem hagy nyugodni az OOC réme.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS