a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. október 30.

Future Perfect

Erik/Charles, X-men, a Days of Future Past eseményei után. Félresiklott fix-it-fic és egy direkt-véletlen találkozás. Futurisztikus fanart [innen]

 F U T U R E  P E R F E C T



Abban a középronda irodában kezdődött, a felkopott parkettával és a fonott székekkel, a falakon az az abszrakt tapéta.
A legrosszabb az, hogy Charles határozottan megszenvedett azért, hogy ide kerülhessen: az épület csak tessék-lássék volt akadálymentesítve. Volt egy hátsó bejárat babakocsikra szakosodott, szűk rámpával, és egy lift, ami az utolsókat rúgta. És voltak küszöbök. Feleslegesen sok, gigászi küszöbök, amik felértek volna egy-egy félfával. Charles vagy nyolc példányon átrodeózott, és a kerekesszék minden egyes alkalommal egyre inkább kilengett. A végére úgy döntött, hogy az irodába majd arccal előre esik be, és tüntetőleg a padlón marad, amíg mindenkinek forgácsosra nem pereg a lelkiismerete. (A módszer működött Hanken. A módszer működött olyasvalakiken, akiknek volt lelke, és törődtek a bajbaesettekkel, nem úgy, mint egyes Erikek.)
Az egyes Erik az irodában foglalt helyet, szűkre szabott, szürke öltönyben, lila nyakkendővel. A haja tökéletes rendben. Charles gyanította, hogy megint túl sok valamit szedett. Hunyorított, de Erik még mindig ott volt; a fejes, valami Collins vagy Morris viszont bőven nem, az a fickó, akitől az iskola újranyitására kéne engedélyt kérnie.
Amikor utoljára látta Eriket, ráhajított egy sportarénát. Az volt úgy… három, négy hete?
- Erik?
- Charles! - A férfi úgy tett, mintha csak most venné észre, és színpadiasan a szembeszékre intett: - Foglalj helyet!
Mentségére legyen mondva, amint ezt kimondta, rögtön megbánta. Az arca vagy húsz emeletet zuhant. Vagy húsz emelet magasan voltak, egy fránya önkormányzati felhőkarcolóban. Charles és Erik. Erik és Charles.
- Ennek nincs semmi értelme - jelentette ki Charles, és birizgált a tolószéken. (Rükverc. Rükverc. Rükverc.) A szék nem igazán tudott mozdulni. Ennek köze lehetett bizonyos véletlenekhez, vagy egy mutánshoz, aki irányítani tudta a fémet; ami Charlest mégis feltartóztatta, az sokkal inkább volt Erik nyers riadalma. Nincs rajta a sisak. A gondolatai jóformán felöklelték a férfit, bármennyire is próbált elzárkózni előlük, az a zúgó-vonzó “BITTE, BITTE, BITTE” és mögötte a férfi fémes kétségbeesése (ez a pánik alumíniumszagú és ólomnehéz.)
Charles az utolsó marék méltóságával azt mondta:
- Mit akarsz?
És egyértelművé vált, hogy valahogy eddig tartott Erik terve. A szobában a fémtárgyak, a kilincsek, képkeretek és a kis kutyaszobor az asztalon mind lágyan vibrálni kezdtek (ez Erik meghökkent öröme.)
- Beszélgetni - közölte a férfi egyszerűen, és elkezdett áradni felőle valami óvatos elégedettség. Charles-nak szédült a feje: alig pár hete, hogy visszatért a telepátiához, egy megjegyzendően traumatikus eseménysor után, és erre tessék, minden lehetséges tudat-tér közül pont Erik elméjével kell szembenéznie, ami ugyanolyan vasasan őszinte és briliáns, mint mindig volt, ugyanolyan… a francba is, mágneses.
Charles előrébb araszolt: át a küszöbön. Ez egy nehéz, hosszas és megalázó művelet. Eriknek látszólag eszébe sem jutott, hogy segítsen rajta, mondjuk, ne adj Isten, egy könnyed csuklómozdulattal - túlságosan lefoglalta, hogy szemlélje, az ajkait beharapva.
Charles valahogy átjutott. A haja az arcába esett. A jobbik öltönyét viselte, a kéket, a szürke szvetterrel és a vasalt inggel. Jó benyomást akart tenni. Még hajat is mosott. Kis híján megborotválkozott, de… nem, ha tükörből visszameredne annak a képe, annak az álmodozó hülyének, azt nem bírná elviselni. Az a Charles Erikhez tartozott, és a karjaiban kiszenvedett - ha túl drámai ez így, hát úgy legyen. Ezt adja az ópium, az átköltött kis múlt-emlékeket.  (Egyszer volt, hol nem volt. És itt a vége.)
- Nem kéne itt lenned - mondta Charles, ahogy az íróasztal felé lavírozott. Erik úgy ült ott, olyan megfeszült kényelemben, mintha mindennek a főnöke lenne. - Úgy tudom, köröznek.
Erik vállat vont.
- Könnyen lehet.
Charles keserűen felnevetett, ahogy lefékezett. Óvatosan felnézett, és hunyorított hozzá megint, a hatás kedvéért, és amikor megszólalt, ügyelt rá, hogy a hangja lusta és érdes legyen:
- Te, meg az a kurva arroganciád.
Erik meghökkent. Hátradőlt egy keveset. Régen-Charles sosem mondott ilyesmit, édes-Charles, hülye-naiv. (Milyen kár, hogy megölted. Kibaszottul kár érte.)
Charles az asztalra könyökölt, derékből előre hajolva. Ügyetlen póz volt, és felesleges; a vállát megfeszítette, azt mondta:
- Szóval, mi a fenét akarsz?
És Erik tartása megzuhant, mert egyszeriben átlátott rajta, és élesen elvigyorodott.
- Téged - mondta, aztán hozzátette sietve: - Ha rabolhatom egy kicsit az idődet.
Charles azt akarta mondani, hogy nem, de igazság szerint egy élmény volt nézni, ahogy Erik rendre pofára esett a saját állításain; és a reménye íze, és a félelméé - ez Erik - gyáva és rettenthetetlen.
- Mert?
- Van pár… kérdésem.
- Ó! Hah! Csak nem?
- Nem akarom - vágta rá a férfi -, hogy ez valami értekezlet legyen. Ezt a találkozót most magánszemélyként… - Gesztikulált. Talán arra utalt, hogy itt van. Talán, hogy Charles a jóváhagyását adja.
- Aha. - Charles megnyalta az ajkait. Kiszáradtak. Hátradőlt egy kicsit a székben, látszólag kényelmes pózban, de élvezte, ahogy az egy egészen kicsit felcsikordul, és Erik szeme egy egészen kicsit megrándul. (És ez miféle átok lehet: folyton-folyton-folyton érezni a fémet, a kerekesszéket és a drótokat Charles csigolyáiban, a medencéjében, a tehetetlen orvosok elcseszett remekét.) - Értem. És aztán?
Erik feltehetően készült egy beszéddel. Az asztal peremére markolt, és Charles felcsuklott. Fel akart állni hozzá, Erik állva akarta előadni… aztán persze észbe kapott, és továbbra is az asztalba kapaszkodott, mintha ez lett volna a terve. Csak nem tartaná illetlennek, ha a magasból beszélne? (Charles arra akart gondolni, hogy egy életre megnyomorítani valakit bizonyára még belefér az udvariassági kódexbe; helyette arra gondolt, megint ott hagyott engem, engem és egy marék feldühödött, fegyveres embert, a semmi közepén, egyszerűen elment--- szóval néha emlékeztetnie kellett magát, miért gyűlöli Eriket. És ez nevetséges.)
- A jövőben - mondta a férfi. - Ha jól értem, a jövőben valamiféle egyességre jutunk mi ketten.
Charles kurtán biccentett.
- Ami azt illeti, együtt küldtük vissza az időben Logant… ó, tudod, Logan? Akibe fémkábeleket fűztél és aztán egy folyóba vetetted?
- Ez most nem lényeges.
- Á, szerintem sem lényeges, kiket kínzol meg.
- Hagyd már ezt! - Erik felcsattant, és Charles nevetni tudott volna (hisztérikusan.) Ó, ez végre Erik volt: a nyers düh és a türelmetlen lobogás. - Pontosan tudod rólam, milyen fából faragtak, tudtad az első pillanatban, tudsz rólam mindent, tudod, hogy mennyit gyilkoltam, tudod, hogy hogyan, tudod, hogy élveztem, szóval most ne játszd nekem a szentet-
- Szóval most ott tartunk, hogy az én hibám-
- Ott tartunk, hogy nem kell nekem hazudnod! - Erik az asztalra vágott. Charles kényelmetlenül mozgott. (Így akarta látni. Erik szeme hasított, mint a kardél, és Charles fülében az dübörgött, “még mindig szerelmes vagyok beléd, még mindig szerelmes vagyok beléd.”) - Ne játszd itt meg, hogy nem tudtad előre, hogy nem találtad ki Párizst a képességeid nélkül is, hogy nem sejtetted DC-t a zsigereidben…
- Azt akartad, hogy állítsam meg?
- Azt akartam, hogy fogd fel! - Volt még egy csapás a nyomaték kedvéért, és összemeredtek. Charles igyekezett az arcát közönyösnek mutatni, és enyhén szórakozottnak. A szája kiszáradt. Erik szabályosan zihált. Az az öltöny rajta egy hazugság. Jobban illett hozzá a köpeny, a páncél: Erik egy hadvezér.
- Mi van a jövővel? Azt mondtad, tudni akarod, hogy mi van a jövővel. - Charles egy személyben volt egy egész vesztes sereg. Erik kissé hátrébb húzódott a székkel, és vett egy mély lélegzetet. Charles elnézte, ahogy összeszedi magát, és a tudata peremén felsejlett, hogy Erik valami derűs emlék segítségével próbál lecsillapodni - kettejükről (“az igazi fókusz valahol a düh és a derű… A fenébe, Erik, miért csak akkor figyeltél rám, ha…”) Kilökte a tudatából megint, megpróbálta teljesen elzárni. (Erik jelenléte az ujjbegyeiben vibrált és fantom-fájdalom volt a szívében.)
- Valamiféle… - kezdte Erik. - Hogy úgy látszik, végül kitartottunk egymás mellett.
Charles arra gondolt: “felteszem, nem rajtad múlt.” Nem mondta ki. Nem mondott semmit. Erik folytatta:
- Nem a politikai nézeteink egyeztetésére gondolok. Az most… - És ezt valószínűleg fáj kimondani: - ...mellékes. Arra gondoltam, hogy. Hogy mi ketten.
Charles finoman felvonta a szemöldökét. Erik maga elé meredt, és végül csak kibökte:
- Szeretnélek elvinni randevúzni.
- Egészen biztos vagy benne, hogy előtte nem akarsz még egy kicsit üvöltözni?
- Te kezdted! - csattant fel Erik, és vádlóan rámeredt; aztán az arca ellágyult. Charles akkor fogta fel, hogy ő most éppen mosolyog, hogy csupa szívvel Erikre ragyog, úgy mint régen és most vagy soha, és hogy a férfi viszonozza. És egy pillanatra beleszédült ebbe egészbe, az éppen tartó jelenbe, és halkan felnevetett, puhán és lélegzet-vesztetten, és Erik felhorkant rá és a mosolyráncok a szeme sarkába gyűltek.
- Te… - kezdte Charles, és csak eddig jutott: - Te.
Hiba volt megszólalnia. A pillanat szétperegett. Erik mosolya elhalványult, és Charles hirtelen nem látta benne azt a fiatalembert, aki után a vízbe vetette magát, aki után fuldoklott tíz hosszú évet és sós könnyeket köhögött fel; hirtelen Erik egy idegen lett, és elérhetetlenül messze volt tőle.
Charles szája száraz, keserű. Viszketés a torokban. Innia kéne. (Leszokóban van.) Muszáj innia.
- Megihatnánk valamit ma este - mondta Erik, és olyan tökéletesen ráhibázott a kapcsolatuk lényegére, hát nem? Megad Charlesnak mindent, amire vágyik. Megad neki mindent, ami tönkreteszi. Charles lehajtotta a fejét, egy bólintás akart lenni, de aztán nem nézett fel.
Hallotta, hogy Erik felállt - csikordult az ócska szék, és léptek következtek a parkettán. A férfi maga felé fordította, és egyszeriben a szék már egyáltalán nem zavarta, egyszerűen megragadta, és a karfára markolva előre hajolt… Charles félrefordult a csók elől. A torka kitartóan kapart.
Erik a nyakát csókolta; a hosszú haj biztos szokatlan, és a borosta; Charles új kölnit használt; de megváltozott Erik is, megváltozott ez az egész, ezért nem hagyhatta… Erik ajka a nyakát cirógatta. A fenébe is.
(A keze Charles kezére csúszott a karfán. Egy óvatos érintés, közben, egy harapás.)
“Hiányoztál,” Erik erre gondolt, de nem mondta ki - akkor elkezdhetnének azon vitatkozni, kinek a hibája ez; hogy ki tehet róla, hogy minden közös esélyük most egy évtizeddel rövidebb, hogy elvesztegették egymás nélkül…
- V-várj, mi lett azzal a fickóval, akivel a meetingem van, meggyilkoltad?
Erik puhán felnevetett.
- Nem. - És azt suttogta: - Eljössz velem vacsorázni?
Erik akarta azt a jövőképet. Nem kérdezett rá; nem akarta tudni, Charles mit látott. Meg akarta teremteni. Valahol persze ez is arrogancia, persze, hogy már megint egyedül az ő döntése - De Charles cserébe úgy határozott, hogy nem lesz nehéz eset.
- Igen.
Abban a pillanatban meg tudta volna ölni Eriket. A férfi a nyakát csókolta, fölé görnyedve, egy önkormányzati irodában, a makulátlan öltönyében, és Charles tudta, hogy meggyilkolhatná, egyetlen kurta gondolat lenne; azért vágyott rá, mert ez volt az utolsó lehetősége; mert amíg Erik az élete része lesz, ő soha nem tudja majd elengedni, addig…
- Gyere ide. - A férfi arcát a kezébe vette, és egészen finoman szájon csókolta, szinte szűziesen. Nevetséges gesztus volt. Nem rájuk vallott. Valamit mégis jelentett. Erik belesimult az érintésébe. Erik elemi természetességgel olvadt az életébe, ahol már nem volt helye.
- Meséld el - kérte Charles. - Mondd el, hogy milyen lesz  a randevúnk.
Erik egy egészen kicsit elhúzódott, és végigmérte; megolvasta a vonásait, ugyanazzal a puha és ámuló gyengédséggel, amire Charles mindig emlékezett, ami után szomjazott egy egész évtizedet; és a férfi tenyere az ő kezére hajolt, Braille-írássá lettek a csontok, a bőr, az erek.
- A kedvenc helyedre megyünk - mondta Erik. - Bárhol van, elviszlek.
(Itt van veled.)
- Majd bort rendelek - folytatta. - Hm, mennyire vagy éhes?
Charles jóllakott a jelenlétével, és a mesével. Eszébe jutott, hogy idefele jövet látott egy egész helyes éttermet pár utcával lejjebb: talán oda még elérnének katasztrófa nélkül, a muskátlis kis falatozóhoz a kockás asztalterítőkkel, amik lobogtak a szélben. Charles puhán elmosolyodott, és a fejét ingatta. Erik elhúzódott.
- Sétálnánk utána - mondta, és az arca most nem rándult meg. Felült az asztal szélére, az ujjait Charles ujjaiba fűzte. - Végig a holdfényen.
Charles látta: a várost átfesti az éjszaka, erről egyszer beszéltek - egy okkersárga és indigó csendélet, tanulmány a tévedésekről, bizonytalan lámpagömbök imbolyognak a fejük felett, ő és Erik, az avaros aszfalton járva, az emberek között; igen, az emberek - Erik tenne egy megjegyzést, épp csak foghegyről; egy megjegyzés elég lenne, az estének vége - felszakad a vászon, a festék lepereg.
- Ágyba bújnánk - mondta Erik. - Mint régen. Egész este ölelnélek.
- Köszönöm - mondta Charles, és egy csókot lehelt a kezére. Valami megvonaglott benne. Talán Erik fájdalma volt; talán akaratlanul is érezte.
Rövid csend.
- Szép este volt - jelentette ki Erik, ahogy elhúzta a kezét, és zsebre tette. A vigyora kitartott. - Hogy érezted magad?
Charles kihúzta magát. A torkát köszörülte.
- Feltétlenül meg kell ismételnünk.
- Biztos vagy benne… tudod. Hogy ne kockáztassuk meg élőben? Ma este?
- Nem hiszem, hogy menne.
Erik kurtán felnevetett.
- No igen - jegyezte meg, ahogy lecsusszant az asztal széléről. Egyenesen állt. Nem nézett Charles felé. - Már én sem hiszek benne.
Charles lehunyta a szemét. (Csak egy pillanat.) Visszatartotta a lélegzetét. (Csak egy pillanat. Ez is csak egy pillanat a történetükben.) Amikor felnézett rá, Erik végre állta a tekintetét.
- De majd egyszer - mondta Charles, puhán.
- A jövőben, felteszem.
- Igen.
- Úgy legyen. - Erik felemelte a karját, egy kicsit; talán kinyúlt felé; végül csak maga mellé ejtette. - Majd egyszer.

Charles vállat vont egy törékeny mosollyal: ki tudja? (És legbelül: szűkölt, vonyított, mint egy állat a végső fájdalmában, és Erik keze után kapott - fogakkal, ha kell -)
- Persze.
- Akkor… - kezdte Erik, aztán biccentett.
Ennyiben maradtak: akkor.
A férfi vissza sem nézett.
A future perfect az angol nyelv egy összetett igeideje: a múltban kezdődő jelen, ami kihatással van a jövőre.  Példamondat: will have had. És illusztráció: ők ketten. 



16 megjegyzés:

Névtelen írta...

óóóó. ez szíven ütött. és teljesen el tudom képzelni a film folytatásaként. nagyon. ouo
Következnek a kedvenc mondatok:
-A módszer működött Hanken. A módszer működött olyasvalakiken, akiknek volt lelke, és törődtek a bajbaesettekkel, nem úgy, mint egyes Erikek.
-A future perfect az angol nyelv egy összetett igeideje: a múltban kezdődő jelen, ami kihatással van a jövőre. Példamondat: will have had. És illusztráció: ők ketten.
ésésésés jajjaszívemjajjaszívem.
*rózsákkal dobál*
Sunny-Apple

Raistlin írta...

Ez az egész történet teljesen véletlenül...történt, szóval rengeteget jelent a kommented, köszönöm szépen ;u; (És nyüff. Ezek ketten még a sírba visznek.)

Raven Stark írta...

Ez csak annyira tökéletes. Úgy értem, hogy nagyon. De komolyan. Azt a keserédes se veled-se nélküled kapcsolatot amiben ők ketten vannak olyan csodásan megfogalmaztad, hogy nem találok szavakat. Megszakad a szívem :c Ezzel most megmentetted az amúgy rémes napomat. Köszönöm ^^

Raistlin írta...

Jobbuljon meg a napod nagy iramokban, drága, és köszönöm szépen ;u; [Cherik mindenek felett.]

jederanalexa írta...

Szia!
Ez szívfájdítóan gyönyörű volt! Miért nem lehetnek ezek ketten legalább egy estére boldogok?!
Tudom: az ő kapcsolatuk - bárhogy is nézzük - nem egészséges :(
"Erik tenne egy megjegyzést, épp csak foghegyről; egy megjegyzés elég lenne, az estének vége - felszakad a vászon, a festék lepereg. " - Ez a mondat tökéletesen lefesti.
A future perfect definíciója pedig teljesen illik rájuk.

Raistlin írta...

Pont az a szomorú (értsd az hasít apró darabkáimra minden egyes alkalommal és kényszerít terápiás ficírásra) hogy ott van bennük a potenciál, hogy boldogok legyen, hogy ez tényleg egy egészséges, működőképes, gyönyörű viszony legyen, de egymásnál jobban már csak az elveikhez ragaszkodnak, és igazából nem akarod te sem, hogy bármelyikük engedjen, mert önmagukat adnák fel azzal, és úgy már nem működne a viszony sem - ez a 22-es csapdája, és mellé jön még az, hogy éveket és éveket vesztettek. ("All those years, wasted... just to have a few precious of them back." Meghaltam. Végem.)

Névtelen írta...

gyönyörű, keserédes, szívfájdító. ez a fic pont olyan lett, mint a páros amivel dolgoztál. *p*
olyan jó volt látni, hogy nem engedtél a csábításnak, és hagytad, hogy ez a két szerencsétlen szenvedjen (és mi is), de legalább önmaguk maradjanak. minden elismerésem! ölel: cécile

jederanalexa írta...

Könyörgöm, ne írj ilyen idézeteket, mert az egész éjszakát végigbőgöm!
Our babies! :(

margaery. írta...

jajj, azt hittem hogy most a Lord Lazarus 6. fejezete után esetleg fluff lesz:c ezt a ficet nagyon is el tudom képzelni a film folytatásaként sajnos és fantasztikus lett, tényleg, abszolút kedvenc:
"A future perfect az angol nyelv egy összetett igeideje: a múltban kezdődő jelen, ami kihatással van a jövőre. Példamondat: will have had. És illusztráció: ők ketten. "
ezeket a mondatokat pedig kérem a Lord Lazarus utolsó fejezete után bekövetkező temetésemkor felolvasni, köszönöm.:D

Raistlin írta...

CÉCILE, gyűlölöm, hogy pont az fog meg engem a szerelmükben, hogy mennyire might-have-been és a világ-legszebb-dolga-lehetne és hoppá-bocs-mégsem. A következő ficem egy audiovizuális performansz lesz, ahogy szemben állok egy fémfallal és ütemesen csapkodom hozzá a fejem fájdalmamban.

JEDERANALEXA, fluffra fel.

MARGAERY, az az átka a Lazarusnak, hogy mivel sajnos nem volt szabad időm egyben megírni, ezért állandóan rajta pörgök - amiktől állandóan Cherik fíljeim vannak - és olvasni néha nem elég és akkor az égbe sikoltok valami ilyet. (Vagy valami kevésbé irodalmit. Többnyire valami kevésbé irodalmit. A fenébe, miért ilyen szerelmesek? Már nekem kínos.)

Lottie Ellis írta...

Gyönyörűű *.* Szóval nagyon tetszik, ötletes a cím is! Még sosem olvastam ilyen típusú szösszenetet, mégis örülök, hogy ebbe beleolvastam. Olyan romantikus *.* És különös, hogy nem csak fiú és lány között lehetnek ilyen pillantok. Engem elkápráztattál!

Ölel,
Lottie

Raistlin írta...

LOTTIE, szia a blogon :3 Nagyon örülök, hogy megragadott, és üdv a jelek szerint az első slash történetednél :D Személy szerint azt hiszem, hogy a szerelem nemtelen, és mindegy, fiú vagy lány az illető, lehet ugyanolyan gyengéd, szenvedélyes, tragikus, gyönyörű, felkavaró vagy hiábavaló ez az érzelem ^^

Aranka Poratka írta...

Ez fájt. Édesen szomorú volt az egész, mindjárt sírok! De egyszerűen ilyen a kapcsolatuk, mást nem is nagyon lehet elképzelni, vagy csak egy kis boldogságot egy rövid időre. Szép írás, tele érezelemmel! Node így kifacsarni az ember szívét egy ilyen rövid történet végére! :D

Raistlin írta...

Aranka, ez fluffnak indult, csak aztán a srácok összevesztek :DD Nagyon köszönöm~ ouo

Dorottya Szabó írta...

Végre megnéztem a days of future past-ot és fájt és naívan idejövök vigasztalásért és ez történik. (mindez azonban mellékes amellett, hogy ez zseniális volt. köszönöm.)

Raistlin írta...

már csak egy örökkévalóság az apokalipszisig
*nyüszít*


(köszönöm szépen!)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS