a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. szeptember 17.

LORD LAZARUS

 "Ára van / sebeim szemrevételének, ára van / szívem verésének, ha hallhatod.
És ára van, / igen nagy ára van / egy szónak, egy érintésnek, / egy kevéske vérnek még."



III.

“There is a charge

For the eyeing of my scars, there is a charge
For the hearing of my heart--
It really goes.

And there is a charge, a very large charge
For a word or a touch
Or a bit of blood”

- Levele jött - mondja Magda Maximoff valamiféle kedélyes hitetlenséggel.  Erik épp a tűzhelyet részesíti testi fenyítésben; felnéz, és azt tudakolja Magda vállától:
- He?
- Jó, mi? - hunyorít a nő, és elhaladtában a férfi mellkasának löki a borítékot. A keze kicsit ottmarad. - Svájcból.
- Svájcból - ismétli Erik száraz torokkal. A kopott fazékban krumpli fő; Magda fölé hajol, és fintorog, ahogy felemeli a fedőt.
- Kije van magának Svájcban? - kérdi némi éllel.
- Ezen én is sokat gondolkoztam - dünnyögi Erik, és imbolygó léptekkel megy a kredenchez, kiszed egy kést, a lábával kihúzza a széket. Minden figyelme és fókusza a levélen függ (úgy tűnik, a lélegzete, úgy fest, talán az élete is); a mellkasában megreked valami a krikszkrakszos kézírás láttán, egy egyetemi elme szálkás vonalai jegyzik, E. LEHNSHERR ÚR SAJÁT KEZÉBE, a cím (némi helyesírási hibával DUSSELDÖRF és a házszám mögött kérdőjel), a felső sarokban Charles F. Xavier szignója, a Geneva-tó partjáról.  
Erik felnyitja a levelet, de megvárja, amíg Magda kimegy (“ki fog futni,” jegyzi meg, Erik nem tudja, ki vagy miért [Peter?]) Frida az alkalmon kapva besurran, büszkén végigcsattog a csempén, és Erik combjára fekteti a fejét.  A férfi futólag megvakarja a füle tövét, és értetlenül hunyorít a kezében tartott képeslapra.
Egész szép darab, meg kell hagyni: ahogy kihajtja, körbeollózott hegyek sziluettje bukik elő cakkos fenyőkkel, kétségkívül Charles saját keze munkája, az olcsó csiríz szagát még érezni lehet. Frida felvakkant.
- Viselkedj - dünnyög Erik, ahogy megfordítja a lapot: a háta üres. A kartonrétegek alól egyszerre egy négyrét hajtott cetli pottyan elő, és Erik arca lángban ég, ahogy kiteríti az asztalon, a tenyerét gondosan a lap szélére simítva. Egy rövid lélegzet után átsiet a sorokon, majd fintorog, és végigbetűzi őket megint, szóról-szóra.


Kedves Erik és Mrs Lehnsherr,

üdvözletemet és jókívánságomat küldöm Svájc messzi (mindenesetre messzebb, mint aminek tetszik) országából. Ez az utolsó napom itt, mielőtt tovább haladnék Liechtenstain felé. Az idő igazán nagyon-nagyon szép, bár a hegyek havasak, ámbár ennek inkább lehet köze talán a magassághoz, mint a hőmérséklethez, mindenesetre, a nap süt, és csak egyszer esett ittlétem alatt, ami Anglia után valóságos (bár jóleső) sokk! Összeakadtam egy igazán mókás kecskével, aki megfosztott a perecemtől, de nos, minden ismertségnek ára van. Nyílik itt egy egészen mesés fehér virág, melynek a nevét beható biológiai ismereteim ellenére sem tudom (egy lepréselt szárat mellékeltem a borítékban. Őszintén bizakodom benne, hogy ez nem minősül csempészetnek?) Szívből remélem, hogy remekül telnek a nyárnak ezen utolsó röpke hetei, és mindkettejük egészsége vagy változatlan, vagy javuló tendenciát mutat, inkább az utóbbi, azt hiszem.

Szívélyes üdvözlettel jegyzi,
Charles Xavier



- Wass - motyogja maga elé, és mintegy végszóra, a víz kifut a krumpli fazekából, és felemészti a lenge lángot.


- Milyen figyelmes! - búgja mama, ahogy a préselt és meghatározhatatlan virágot forgatja a kezében. Pontosan ez a problémám, dönt Erik, az túlfőtt burgonya sótlan falatjait forgatva a szájában. A tányér a térdén.  - A képeslap is igazán ötletes, láttál te már ilyet?
- Nem szoktam levelet kapni - jegyzi meg Erik.
- Írd meg neki, hogy köszönöm, hogy gondolt ránk.
- Nincs meg a címe. - A villára harap. - Liechtensteinbe ment - mondja tele szájjal -, azóta szerintem már még tovább. Cseszlovákiába vagy Magyarországba.
- Mikor látogat meg megint?
Erik vállat von.
- Soha?
Mama tiltakozik, de Erik egészen biztos ebben: tüzetesen átvizsgálta az üzenetet, és nem fedezett fel benne semmit, ami utalna, nos, bármire is. A kecskés megjegyzést az ismertségek árával megkísérelte magára vonatkoztatni, de a pereclopás, mint metafora, sehogy se illett a történtekre. A képeslap, végső soron, egy kelekótya, kusza kis küldemény volt egy régi jó baráttól.
- Vissza kéne írnod neki - ágál mama. - A hostelnek hátha meghagyta a címét.


Erik pontosan így cselekszik.



Charles,
a szájára gondolok és a szemeire. Ne hagyja, hogy elfelejtsem a mosolyát. Hiba volna. Még érzem az illatát, nem is a kölnijét vagy az arcszeszét, hanem a bőre lázas szagát azon a berlini éjszakán, az alkohol és a füst éles párája alatt, a nyelvem hegyén. Felkortyolnám a nyakáról és a válla medréből.

Meg akarom baszni, Charles, úgy, ahogy egy nőt sose mernék, úgy, hogy szűköljön alattam és szétszaggassa a hátamat a körmeivel, hogy a fogaival belém tépjen. Nem lennék gyengéd magával. Ön megértené a haragomat. A vágyamat. Elhitette velem, hogy így van.

Kedves Charles, így kell levelet írni. Ha fél tőle, hogy a hatóságok kézhez kapják valamiféleképpen, ha ilyen gyáva, akkor ne írjon és ne jöjjön.

Az idő amúgy szép. Kicsit hűvös.

Amikor ma reggel kivertem, magára gondoltam. Csodás kis segge van.

Meg tudnám ölni magát.

Majd szóljon, ha végigkefélte a kontinenst, és rám ér.
Maradok tisztelettel,
öreg barátja,
Erik

utóirat: Édesanyám köszönetét küldi a képeslapért. Én nem. Frida jól van.

A levelet persze nem küldi el. Egyrészt bizonyítothatná volna vele az igazát, másrészt viszont kétségei vannak a helyesírást illetően, meg hogy Charles elolvasná-e egyáltalán. A képzeletében egy komornyik viszi hozzá ezüsttálcán, amíg Charles görög pózban hever egy fiktív szerető pamlagán, és kacagva a közeli kandallóba veti a sorait.
Erik benzinnel meglocsolja és bakanccsal széttiporja a lángoló papirost, bár a levlapot Maximofftól lopta és a töltőtollát is eltüntette. Dolgoztam vele, fut át az agyán a pernyére meredve.
Megküzdhetnék érte, jut az eszébe.
Nem olyan ember volt, hogy vesztes csatákba fogjon.
A kezébe vesz egy kalapácsot, és munkához lát.
A vas aránytalanul nehéznek érződik.


Nem számolja az éjszakákat, és túl elfoglalt ahhoz, hogy holmi félrefutott esélyeken és szétzúzott reményeken pityeregjen.
És csalódott, és kiábrándult, és hideg-kemény, mint az érc; és mégis azon kapja magát, hogy vár, egyre vár, minden pillanatban, és minden napkelte egy újabb fohász, egy vészhívás, gyere, térj vissza hozzám, muszáj, muszáj.


Charles egy csütörtöki napon érkezik.


Késő este van. Erik munkába merül, egy Ford Sedant farigcsál, felvágós darab, vörös- és vajkrém-lakk, szétzilált motorral és egy közveszélyes kuplunggal, a szélvédő szilánkokban, a féket meg megette a fene. Amennyire egy kocsi tönkremehet, ez tönkrement, gyűrött roncs az elején és mámoros elegancia a végén, és van ebben talán valami kielégítő; talán Erik a legszívesebben így hagyná, és talán ez az oka, hogy még mindig vele virraszt. A hátán, a mellkasán verejték, csak trikó van rajta, nadrágtartó, korom és gépmocsok. A kezét a nadrágjába törli futólag, és Frida unottan figyeli a székre tekeredve, összegömbölyödve.  A rádió szólt még nemrég, a sláger-nóta a levegőben függ, és fene nagy meleg van, az új hét hősége a betonba rekedt, és a gázlámpa fényköre is izzadni látszik.
Amikor kopogtatnak, Erik semmit sem feltételez. Felrántja a garázsajtót, még műszaki miazmákon merengve, azzal a mindenkor rosszalló tekintettel, aztán Professzor Puddington csaholva átvág a lába között, és az emeletre rohan; Frida felpattan és lobogó fülekkel, befarolva utána szalad.
Erik egy darabon utánuk bámul, mert előre nézni nem mer.
Felismerné a férfit a lélegzetvételéről már talán. Charles zihál. Charles úgy fest, mint aki gyalog jött a határtól. A levendula ing ujja feltűrve, a gallér kigombolva, a szeme karikás és álomtalan, és a haja - no az bezzeg tökéletes rendben. A tekintete tiszta, mindentudó, átható, és a mozgása (a mozdulat, ahogy előre lép) könnyed és könyörgő, úgy lép elé, mintha Erik mágneses mezeje vonzaná és megtartaná. Felnéz rá, de nem mond semmit. A szája megvonaglik, majd makacs vonallá hajlik, és megfordul, hogy egy mozdulattal lerántsa a garázs ajtaját.
Erik mögé lép.
Erik a fémnek szorítja.
Charles kapkodó lélegzete megakad, ahogy Erik hozzá tapad.
- Nocsak - suttogja a férfi a tarkójába -, ezer éve.
Charles csak hátratolja a csípőjét. Erik felmordul, és a derekára markol, előre lökve magát. A mozdulat túl erős, Charles homloka fájdalmasan koppan a garázsajtó fémfalán. Erik felnyúl, a hajába markol, és az ajtónak szorítja a férfi arcát.  Charles szeme kéken lobban. A fejét hátrahajtva Erik  szorításába simul, fehér ív fedetlen nyaka.
- Hiányoztam, kedves? - mondja, és a hangja elviselhetetlen. Erik a felszegett áll alá csókol, felmordul:
- Mégis hová gondol?
Charles felkuncog, és elégedetten hümmög. Ring Erik karjaiban, a szemeit lehunyva, egészen hozzá hajolva.
- Nem akartam én megváratni - dünnyögi, a szava lustán forog -, mindössze nos, arra jutottam, szükségünk lehet némi időre...
- Csak magára van szükségem, Charles. - Hátrébb lép, és maga felé fordítja végre. Charles riadtan néz rá, az álmodó éber értetlenségével, aztán egy szédült mosollyal a nyaka köré fűzi a karját. A mosolya mindig előbb látszódik a szemein, mint az ajkain, és az orra is mozdul rá, ahogy hunyorít. Egy egészen kicsit lábujjhegyre áll.
- Nem mond semmit? - kérdi Erik, és visszaharcolja a vigyorát. Charles vállat ránt.
- Arra várok, hogy megcsókoljon végre.
- Meg fogom csókolni?
- Ó, igen - És az az igen csak egy sóhaj Erik száján, ahogy a játékot elunva lehajol hozzá, és birtokba veszi az ajkait.  Hogy több időt már ne veszítsen, közben kitűri Charles ingét a bőröv alól, és az ujjai a hátára futnak: puha a bőr, hegyesek a csontok és az izmok kemények.
Charles egy türelmetlen szusszantással Erik lábai közé ékeli a combját, és a trikójára markol. Erik felnyög és az egyensúlya megborul; hátrálni kezdenek, egymást vetkőztetve, és a férfi felnyüszít, ahogy Charles kézfeje a sliccét súrolja egy kapkodó mozdulatban.
- Van önnél vazelin?
Erik értetlenül pislog le rá.
- Huh?
- Tart olyat?
- Ühm, aaa ööö… - Ezzel tesz egy gesztust a tisztítószerek felé, és rögvest megbánja, amint Charles arra siet. Már csak a nadrágja van rajta és fél pár cipő.  Ahogy felnyújtózik a polchoz, a lámpaláng megvonaglik a vállán, a derekán. Erik sóhajtva hanyatlik az autóroncs felé, a térdei hirtelen túl gyengék. A fém hűvöse felrázza és végigfut rajta egy pillanatnyi pánik, amíg Charles felé nem néz megint. A pillantása felé rántja, de Erik még mindig nem tud mozdulni. Charles a tégellyel a tenyerében felé közelít, menet közben kilépve a nadrágjából és a félcipőből, aztán az alsónadrág következik. Erik az ajkaira harap. A férfi elé ér; az ujjhegyeit a mellkasának támasztja, és egészen finoman lök rajta. Erik, teljesen a hatalma alatt, a roncsnak feszül, mozdulatlanul és engedelmesen. Charles letérdel, lehúzza róla a munkaruhát. Az arcát a combjának hajtja, és a vágyába kóstol. Fémhanggal felcsikordul valami a műhelyben.
- Charles!
- Hmm. - A férfi lesüti a pillantását; szempillái árnyakat karcolnak az orcájára. Erik tétován túr a hajába, és Charles az érintésébe simul. - Lenne olyan jó, hogy a hátsó ülésre heveredik, kérem? - motyogja.
Erik felvonja a szemöldökét.
- Lenne olyan jó, hogy előbb befejezi ezt? - Maga felé mutat. Charles feltápászkodik, a fejét rázva.
- Ma este nem - közli kereken, és egy vitathatóan vigasztaló gesztussal Erik ágyékára simítja a kezét. - Azt akarom, hogy alattam élvezzen el.
Erik homlokegyenest masírozik a hátsó üléshez.  


Amire Erik később majd emlékezik, az ez: minden lélegzetvétel, ziháló és rekedt sóhajok, elsuttogott, elharapott nevek és ki nem mondott szeretlekek, az ígéret: mi ketten.  Charles a derekán ülve, szétvetett lábakkal, a mellkasa hullámzik (hah, hah, hah) a hullámos haj zilált, és tenger-szilaj minden mozdulat. A kezeik görcsösen összekapaszkodnak. Erik fellöki a csípőjét, minden izma lázba forr, Charles hátrahajtott fejjel nyüszít rá fel (Erik, Erik, kérem, ERIK.) A tekintetük összetalálkozik, a kocsi ring körülöttük, fém-bölcső új szeretőknek, és az ülés bőrhuzata Erik izzadt hátára tapad.  
A vége felé a keze már Charles csípőjére mar, a férfi a plafonba kapaszkodik, előre görnyedve (fölé borulva) és közös minden kiáltás.
Az orgazmus szinte mellékesnek tűnik. Egy rándulás a gerinc mentén, robbanás a medencében, szilánkok az agyban, szünet. Utána viszont Charles még mindig ott van, és csak ez számít, Charles gömbölyű, szeplős válla, amit végigcsókol, fénylő fogai egy nevetésben.


Amire Erik örökre emlékszik majd az Charles, ahogy meztelenül és diadalmasan a munkapultra ül, és cigarettára gyújt.


Lemosakodnak: spongya, gyári szappan, a tűzhelyen forralt víz teknőből. Charles némileg naivan utána Erik hálószobáját keresi, a kezében elfeledett koffere.
- Hát olyanom sincs - mondja Erik. - Egy szobát bérlünk, ott anya alszik.
- És maga pedig?
Erik a közös nappali egyetlen díványára mutat: alacsony kis kanapé falábakkal, kopott huzattal. Charles bólint, és egy ásítást elfojtva lop magának róla egy díszpárnát. A földre dobja.
- Szórakozik?
- Alszom.
Erik demonstratívan a díványra dől, és a szélére húzódva meglapogatja maga mellett a helyet.
- A szomszédai - mondja Charles bizalmasan halkan -, a lelkemre venném, ha feljelentenék.
- Aludni már csak lehet?
- Tudja, hogyan értem.
- Jöjjön. - Erik kinyújtja az egyik feleslegesen hosszú lábát, és közelebb rugdossa. Charles kuncogva ellenáll, a kezét a szájára szorítva, amíg előre nem zuhan.
- Maga lehetetlen fickó - dünnyögi Erik mellkasába. A férfi elégedetten fészkelődik, és Charles puha fürtjeibe fúrja az ujjait. Érzi a hőjét a pizsama finom anyagán át; takaróval nem szolgálhat, de reméli, hogy a saját testmelege majd megteszi.


    Álmában egy vonaton vágtázik, a táj körötte csak homályos benyomás az üvegen át. A fülke szokatlanul tiszta, a fapadok sora fényesen ragyog.
Érzi a sínek görbülését.
Érzi a kerekek gördülését.
Érzi a fémfalak hajlását, a tömör anyag  lihegő mozdulását, minden rozsdálló lélegzetvételét.
A fülke előtt Charles halad el, háziköntösben. Meglepettnek tűnik; visszafordul felé, az ajtóba kapaszkodva.
Ta-ta-ta-tam.
- Pardon - mondja -, ez most a maga álma, vagy az enyém?
A vonat ring és rázkódik, ta-ta-ta-tam.
Erik elbizonytalanodik.
- Német vonat. Sráckoromban utaztam itt.
- Ah. Bocsánat, hogy alkalmatlankodtam.
Erik elvigyorodik.
- Nem marad?  
Charles nevetve ingatja a fejét.
- Nem volna etikus.
- Ugyan miért nem?
- Ez a maga álma. Én éppen csak besétáltam. Véletlenül, ugye érti.
Erik nem érti.
Felelne,
de felriad.

   
    Valami zaj volt. Valami felnyüszített. Aztán valami, valami, valami - Professzor Puddington kaparja az ajtót. Ugat és ugat és ugat.
Charles Erik mellkasába nyög. Legyint, és két ujját a halántékának támasztja.
- Ül - mondja. - Csitt - mondja. - Alszik.
A Professzor pontosan így cselekedik. Charles Erik álla alá ékeli a fejét.
- Charles?
- Aludjon.


    Amikor felriad, sötétségből riad, emberi hangokra - Charles hangjára - az ajtó mögül, tompán. Charles kiabál.
Eriken a tegnapi nadrágja van, amiben lefeküdt, a tegnapi éjszaka zsibbasztja a lábát, a derekát. Felkönyököl és megszédül. Az ablakon túl tündöklő nappal.
Charles mond valamit.
- GO BACK TO YOUR ROOMS!
Erik hunyorít.
- NOW!
Now, now, now. Kintről a külvárosi forgalom kezdődő zaja, szélzúgás és itt bent a vaslépcső a garázsból fel-fel-fel, csikorog, döbb-döbb-döbb. Az ajtó kitárul, dumm, Peter és Wanda, a hónuk alatt átspárgázott könyvek, a kezük összekulcsolva, és leszegett fejjel csak haladnak tovább.Peter haja az arcába lóg. Peter haja feketére festve, hogy olyan legyen mint az anyjáé és a húgáé, hogy ne legyen olyan, mint amikor megszületett; Wanda coffjában skarlát szalag.
Tizennégy évesek. Tizennégy éve volt-
Nem kéne iskolában lennetek? gondolja Erik, aztán azt: Mióta tudtok angolul?, de az ikrek csak elsorolnak mellette, célzatosan a Maximoff-lakrészhez menetelve, a Maximoff-kölyökhöz (a másik Maximoff-kölyökhöz, mondja magának Erik, az újszülötthöz.) Az ajtó zárul.
Szezám, tárulj.
Erik feltápászkodik. A lépcső aljáról szűkölés, majd Professzor Puddington felcsahol.
- Frida? - ásít Erik. - Frida, lábhoz!
Nehéz léptekkel indul neki, és az ólom minden egyes megtett méterrel feljebb kúszik, amíg félelemmé nem olvad.
- Charles, minden rendben?
A férfi felöltözve áll a műhely közepén, a roncs mellett, a keze, a szája, a válla remeg. A szemközti falra mered.
- Ezt nem akarja látni - mondja, de a hangja elcsuklik. - Menjen vissza.
- Minden rendben? - kérdezi megint Erik, és magában azt ismétli: minden rendben, minden rendben, minden rendben.
Charles sápadt, mint a halál.
A feje oldalra bicsaklik.
A falon
vörös
feliratok
voltak
A fal bádogból és a szavak vérből.
Előtte függ az első áldozat.
- Frida?
Frida vaskampóra akasztva, a nyakán hurok.
A falon felirat: HÚZZ HAZA IZRAELBE, ZSIDÓ!
Frida nyelve hosszan lelóg, sovány teste élettelen súly.
- Frida? Kislány, kiskutyám!
Erik elé lép.
HÚZZ HAZA IZRAELBE, ZSIDÓ!
Charles felzokog.


Charles azt kérdezte tőle, hogy kik lennének képesek ilyesmire.
Die Menschheit. Csak az emberiség.


Amikor temetik, Charles azt kérdezi:
- Mit jelent a felirat?
A piszkos kis belső udvaron vannak. Itt tárolják a konténereket, van egy hinta, pár bokor, homokozó. Frida itt szaladt. Erik a gödörbe engedi a testét, a tetemét. Frida szőrének tapintása idegennek érződik a hő nélkül, a pofája a vigyorgó lihegés nélkül. Nyirkosnak tűnik most, hidegnek, súlytalannak és ezerszer nehéznek.
- Azt mondták, menjek vissza Izraelbe - mondja Erik.
- Itt vagy otthon. - Charles hangja üres és kopott. Erik kezében ásó, Charleséban virágok. Erik a sírba néz.
- Itt vagyok otthon - ismétli.
Aztán azt mondja:
- Alig egy hónapja a kancellár rendeletére a nevemhez kellett tenni, hogy “Izrael;” a nőknek azt kell tenni hozzá, hogy “Sarah,” minden zsidónak. Szóval én vagyok Erik Izrael Lehnsherr, a kutyám meg? A kutyám egy kibaszott német dobermann.
Felhányja rá a földet.
Charles ráteszi a virágot.
A kertben szedte.

    Eriknek dolgoznia kel. Eriknek le kell mosnia a vért.
- Előbb jelentenünk kéne a rendőrségen - mondja Charles. És Erik? Hát, Erik igazán jót röhög ezen.

    Mamának nem mondja meg. Minek? Az önkényes ebédszünetben felnéznek hozzá. Charles szemei szárazak és pirosak, az arca felduzzadt.
- Frida megszökött - mondja Erik. - Egész nap kerestük. Nincs sehol.
- Csak elcsatangolt - mondja mama. - Vissza fog jönni.
- Hívtuk, ahogy tudtuk.  Semmi. Tudod, hogy soha nem kószál el, soha.
Mama megszorítja a kezét. Erik az ágy szélén ül, Charles mellette áll. Ha Charles nem állna ott, akkor megőrülne. Akkor talán nem bírná tovább.
- Ugyan már - mondja mama. - Bárhová ment is, visszatalál hozzánk. Emlékszel, amikor hazahoztad? Kész kis vakarcs volt. Egy újságpapírba bugyoláltad. Hogy vacogott!
- A sorsára hagyták - teszi hozzá Erik, és a szorítása erősödik. - Télen. Kidobták a francba, úgy szedtem össze a hülye hóból. Hagyták volna meghalni, azt akarták, hogy meghaljon; mi a fenéről tehet egy kutya?!
- Ejnye na, kisfiam. Minden rendben lesz. - Mama felmosolyog rá, és félrefordulva Charles-ra néz. - Mondd meg a barátodnak, hogy ne aggódjon ő sem.
Mama mosolya olyan állandó és bizakodó és őszinte; Erik talán ezért nem állja meg, talán ezért mondja azt:
- Charles nem a barátom.
És mama nevet.
- Ugyan, tudom, hogy újszerű neked, na de ti ketten-
- Szeretők vagyunk - mondja Erik. - Charles és én. - Egyenesen ránéz. Az édesanyja állja a tekintetét.
- Ó! - Azt mondja. - Milyen szokatlan!
Erik pedig:
- Ennyi?
- Mégis mit mondhatnék?
- Például, hogy nem tudom, kitagadsz?
Mama felhorkant. Közel rántja őt, és elkapja Charles ingujját. A férfi meglepetten az ágy szélére esik, és mama mindkettejüket a karjaiba zárja. Charles válla megfeszül, majd megzuhan.
Charles-t talán soha nem ölelte át a saját édesanyja.
- Csak vigyázzatok egymásra - suttogja mama. - Nagyon kérlek benneteket, fiúk, vigyázzatok egymásra.
Erik átkarolja Charles derekát, és mama vékony vállának hajtja a homlokát.
Csak akkor ragadja torkon a sírás.
Ott ülnek összekapaszkodva a betegágy szélén.
1938-at írnak.
A nyár a végére jár. 





komment: IGEN // nem

22 megjegyzés:

D.L.L. írta...

Eredetileg azért sajnáltam, hogy ez egy fic, mert nem voltam benne a fandomban. Rég nem számít. Csak olvasom, mit olvasom, falom a sorokat, és már csak azért sajnálom hogy ez egy fic, mert így sosem lesz kiadva, és nem vehetem meg és nem vihetem el hozzád dedikáltatni, hogy aztán újra és újraolvassam míg rongyosak nem lesznek a lapok.
Az a levél. Az. Az egy olyan dolog amit ellopnék és kitennék a falamra, ha nem a szüleimmel élnék együtt (Erik mamáját akarom).
A végét meg megkönnyeztem, ami nem mérvadó mert én mindenen bőgök jóformán de sebaj.

Raistlin írta...

első komment első komment (◍•ᴗ•◍)❤ köszönöm szépen, annyira örülök, hogy tetszik így is~! (bár hevesen ajánlom a fandomot - két film. csak kettő. és aztán kreccs a szívednek durr.)
Külön örülök, hogy kiemelted a leveleket, mert nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e azt beleemelni, de no - a fowlesi iskolát követve úgy döntöttem, hogy a karakterekre hagyom, ők pedig akarták.

Scout írta...

Annyira de annyiranagyon örülök hogy rátaláltál a cherikre- (mert most lehet hogy instabil állapotban sikerült elolvasnom), de tényleg majdnem bőgtem rajta.többször. Miért ilyen jó? Minden mondat passzol, pont a helyén van, odacsusszannak a szavak ahova kellenek és olyan érzelmeket tudsz kiváltani az emberből, hogy én csak nézek hogy HOGY csinálod atyaisten.. nagyon szeretem ezt a regényt, úgyhogy örökbe fogom fogadni. Azok a pici mondatok is hogy tudnak szúrni, amikor Charles anyja sose ölelte.. huh *titokban letörli a könnycseppeket* nem sírok
Már úgy vártam ennek a regénynek is a folytatását, és hát nem hiába vártam ;u;

Raistlin írta...

Hopp egy Scout ;u; Kérlek, alkalomadtán üsd agyon Rivert, mert ő noszogatott el a DofP felé (mondta Raist the Accuser) (vádolom)

És nagyon ég a fejem, amiért ennyit csúszott a fejezet - eléggé előttem van a történet, így hajlamos vagyok azt hinni, hogy már meg is írtam, aztán kinyitom a dokumentumot és haha lol nope. Szóval a mostani az kétültő helyemben született, konkrétan. A 70%-a tegnap este. Yami itt van vendégségben, és idáig még nem realizálódott bennem, mennyit káromkodok és csapkodok és járkálok írás közben. Szerinte vicces.

Kurva Cherikék. A sírba visznek még.

Caty írta...

Nagyon tetszett ez a fejezet is. Erik levele nagyon szókimondó volt, kár, hogy nem küldte el :) Örülök, hogy egymásra találtak. Ami nagyon szomorú volt az Friga meggyilkolása. Utálom az állatkínzókat, ideiglenes befogadó vagyok, most egy kislány van nálunk, akit az út mentén szedtek össze. Legszívesebben azt akasztanám fel, aki ilyet tesz egy állattal. Bocsi, kicsit elterelődtem, de nagyon felháborít. Nagyon jól megírod, visszaadod, hogy milyen szörnyűségre képesek az emberek. Mindegy, hogy az a múltban a jelenben vagy a jövőben történik. Erik anyukája pedig egy igazai édesanya, elfogadja a fiát olyannak amilyen és csak azt akarja, hogy boldog legyen, mindegy, hogy ki az illető. Imádtam, várom a következőt. Puszillak :)

Raistlin írta...

Kedves Caty, Fridáért nekem is megszakad a szívem, de sajnos az ignoráns gyűlölet nem ismer határokat - és az ember dönthet, hogy Charles töretlen optimizmusával és a fejlődésbe vetett hitével tart, vagy Erik bosszúvágyával. Lehnsherr mama pedig tartogat még kellemes meglepetéseket ouo Nagyon szépen köszönöm a kommentet!

sliver írta...

JAJJ. Olyan jól éreztem magam, nem lehetett volna a kutyát a következő részhez hagyni? EZ RÉMES. Persze általában rémesebb, amikor egy kutya hal meg, mint amikor egy ember, mert. Érted. Erik kutyája. Ki akar megölni egy kutyát? NEM. (Tudhattam volna)
De azért mindent nagyon szerettem. Erik és a fémek mindenhol körülötte.
És Erik levele.
Jó. Ég. Nagyon szeretem Eriket.
Amúgy téged is. Hogy vagy ilyen jó *morog* De tényleg, minden szó a helyén van. Még a szexjelenetet is képes voltál olyan finoman leírni (körbeírni), úgy, hogy közben nem is volt az. Szinte vártam, hogy legalább egy picit ronts már bele valamivel, de nem. Fuck you.
És nem értem, hogyan csinálod, hogy nem awkward, hogy magázódnak. Tudom, nem most játszódik, de az ilyesmi akkor is furán szokott kijönni, de nálad nem, sőt. Egész természetes. És olyan aranyos.
Charles meg hát Charles továbbra is, és csak szeretném, hogyha szeretném felpofozni érte, de hát nem. Rohadék.
Kivagyok. De több kutya nem fog meghalni, ugye? Most már jöhetnek az emberek. Az is valamivel elviselhetőbb (haha, persze, érzem, fogok én itt nyüszögni még).

Raistlin írta...

SLIVER nézd ahogy le tudtam írni a neved elgépelés nélkül fuckyeah, nagyon-nagyon elégedett vigyorral fogadtam ezt a kritikát [meg sűrű és meghatott pislogással. főleg.]

A szavamat adom, hogy a továbbiakban állatok legfeljebb természetes körülmények között, csendes öregségben múlnak ki. Reméljük, akkor sem. Fiatal még a Professzor és strapabíró kis dög.

És tőled egy dicséret a szexjelenetre felér egy pápai áldással (ez az allegória itt igen illetlen, de u feel me) Kegyetlenül megszenvedtem vele. Innentől fejezetről-fejezetre élvezheted, ahogy kínosan próbálok árnyalt körülírásokat találni a péniszre és az anális/orális szex különböző fajtáira. Izgi lesz és humoros, stay tuned.

Ó! És elöljáróban kérek egy pajtársias hátbaveregetést azért, hogy a regény felénél változni fog a POV, mert nem is emlékszem már, mikor mondtad, hogy mé' nem írok többet Charles POVban, de azóta azt kérdezem magam, hogy "mé' nem írok többet Charles POVban?", szóval: Charles POV.

666rytus írta...

Nem hiszem el! Kinyírtad Fridát? Kinyírtad??? Gonosz vagy...na jó, mindíg vannak gyalog áldozatok, megértem én...
A levél nagyon ütős volt, mármint Eriké;visítottam, hogy elküldi aztán mégsem tette szinte sajnáltam, hogy nem került a levélbontogató kémpostások(már ha létezik ilyen egyéltalán)karmai közé...viszont a Cherik jelenet szívdöglesztő volt...ajtó kitárul és már ott is volt a karjaiban...
(hétvégén xmenezek, muszáj már megnéznem ezeket már végre valahára már....ja, láttad már a Szégyentelen c. filmet MF-el? Érdemes megnézni?)Na pussz, és kellemetes 7végét!Hajrá Cherik!

River írta...

Ülök itt üresen. Ülök itt a történelem alatt agyonnyomva és ülök itt úgy, hogy kényszerítenem kellett magam, olvassam tovább, hogy ne forduljak el, nézzek vele szembe és nézzem végig ahogy elszakad, ahogy az életek, a szerelmek, a szeretetek így csettintésre és ideológiára a semmibe hullhatnak.
Szóval. A történet maga még mindig gyönyörű, Charles és Erik (és Erikmama, ó) és a kurva képességeik amiket ha csak észrevennének , ha ennyire nyilvánvalóan nem néznének el felettük akkor talán

- bocsánat, nem tudom rendesen elmondani, csak ülök itt, és ráz a hideg.

Raistlin írta...

RYTUS, száz történetenként egy kutyát ölök meg, de még így is rettenetes embernek érzem magam.
(X-menezzél hevesen)
És köszönöm ;u;
És hálám jeleként ajánlom a Szégyentelent, mert huh. Kegyetlen film. Nagyon kikészít, de nagyon hálás leszel neki érte - az egyik kedvencem, ami azt illeti, döbbenetesen erős, de sokan sajnos nem jutottak túl a meztelenkedésen. Ami igen ironikus a film kontextusában. Khm.

Raistlin írta...

RIVER, szeretlek lélektelen burokként látni.
Ésühm. Azért haladok vele lassan, mert nekem meg írni kell. Szembenézni azzal, hogy megtörtént. Hogy ebben most nem sokat fog nekem segíteni a fikció menedéke. Okok amiért nem szoktam történelmi regényeket írni. Brhhr.

GwenPage írta...

Ó hát már tegnap este behabzsoltam a fejezetet, de csak most jutottam el odáig, hogy kommentet írjak (mert le kell írnom mennyire boszorkányosan tehetséges vagy meg egy zseni); szóval semmi újat nem tudok mondani, legalábbis a véleményemmel kapcsolatban: fantasztikusan kitalált és összerakott, életszagú történet, a karakterek élnek, olyannyira, hogy átszivárognak a képernyőn és csaknem megérinthetem őket. Rengeteg érzés átrohant rajtam olvasás közben: csillogott a szemem a Cherik jelenetnél, aztán a csillogást könnyhomály váltotta fel, amikor Frida halála következett, és aztán a vége... az megkoronázott mindent. Erik édesanyja egy angyal.
Köszönöm az élményt és már most remegek a folytatásért. És ha azt sem fogja jelezni nekem a blogspot, Hulk leszek ._.

Raistlin írta...

GWEN, drága, nagyon szépen köszönöm, hogy visszaoldalagtál kommentelni ;u; A blogger sajnos... hát, eleve be van kattanva a követés-rendszer, de engem külön utál a kódolás miatt (valaki említette, hogy neki a két hónapja felrakott Drunk On Your első fejezetét mutatja a rendszer a legfrissebbnek.) Ha nem bánod, hogy mailt kapsz a frissítésekről, akkor a bloglovin oldalát ajánlom: http://www.bloglovin.com/blog/10024759
Remélem, hamar lesz időm a következő fejezetre is, előbb viszont feltétlen lógok valami fluffal mindezek után...

Mitsuki írta...

Egy ideje már statikusan bámulom a billentyűzetet, hogy most mondani kéne valamit. Valami nagyot és szépet és velőset, de nem megy. Annyira igaz és él ez a történet, alakítja magát, az embert, az olvasót, és vezeti a szemet, hogy a sorok mögé nézzen, mert ott van mögötte, ott a világ, amit tagadunk és felejtünk, átnézünk felette, pedig. Pedig.
A soraid lassan besétálnak az álmunkba és köszönnek, intenek, elmennek, otthagynak mit sem értve az egészből. Halkan azért sunnyog a kis gondolat, ezek ketten majd túlélik valahogy.
Aztán eltapossa a történelem.
Köszönöm.

Raistlin írta...

MITSUKI, én köszönöm, de én gnkgnrfkdv. Cherikék túlélése pedig... nos, ha valamiről szól a regény, akkor az lényegében ez lenne, a Lazarus-mítosz a történelemben. És előre szóló mentségemül halkan megjegyzem, hogy egy olyan mágikus világban, amit már az atombomba robbanása előtt mutánsok laknak, talán egy kicsit másképp alakulhat a történelem... sejtelmes három pont... és még több három pont... hű mennyi három pont...

Celia írta...

Végre eljutottam odáig, hogy tudjak ide kommentelni. Elmondom még százszor, de szeretem a ficeidet, főleg a szívtipró angstokat. DE! Hogy volt szíved kinyírni Fridát, hogy? Sajnos, igen, Celia nem szereti, ha egy állat lesz áldozat. Mamát - bár nem említettem- rettentelenül szeretem, na meg azt, ahogy leírod! A leveleken, visítottam.

Raistlin írta...

Köszönöméssajnálom és és és
erikmama tán megmenti majd a napot

Hattie írta...

mikre rá nem veszel.
láttam x-men filmeket, de elég régen volt. vagy legalábbis nem fogtak meg.
és most meg tanulás helyett a tabletemen néztem meg valamelyik délután, és ezt is olvastam már egy ideje, csak most írok kommentet, mert nem tudom, és igazából sose mondok semmi újat meg hasznosat. igazából csodálatos, csak van ez a szorítás a torkomban a második világháború kapcsán. muszáj emlékeznünk rá, de néha azt kívánom, bárcsak elfelejthetném azt is, amit tudok. mert borzasztó, és amúgy azt játszom, hogy kemény vagyok, de néha random elbőgöm magam. csak úgy. stuff.
asszem már megint eltértem a témától. mi volt a téma egyáltalán?
valamiért szokatlan íze van ennek a történetnek, amúgy. (eh?)
bocsáss meg.

Raistlin írta...

Drága Hattiem, hát hogy a vérbe ne számítana a te véleményed? Mert lehet, hogy te azt hiszed, hogy habogsz, de pont rámutattál (és pont te mutattál rá arra) miért fogtam bele egyáltalán a történetbe, és rengeteget jelent, hogy ez neked is számít - a második világháború meg-nem élt traumája, amiről muszáj mesélnem (beszélnem) és azt kívánom, bár ne tenném, bár ne kéne látnom, bár ne kéne tudnom róla.
Bár soha ne történt volna meg.
Nagyon-nagyon örülök tehát, hogy megláttad ezt az aspektusát, hogy írtál, és hogy sikeresen beleráncigállak az X-men fandomba; jó hely ez, színes, sokszínű, vigasztaló és terapeutikus. Erőst.

jederanalexa írta...

Istenem! Ha Erik Lehnsherr nekem ilyen levelet írna... Az első alakalmuk nagyon szép volt. Nem hittem volna, hogy egy szex ilyen jó lehet egy kocsi hátsó ülésén (kissé be van zsongva). A kanapén meg teljesen elolvadtam. Szerencse, hogy nem estek le róla. :) Fridát nagyon nagyon sajnáltam. Hogy lehetnek ennyire kegyetlenek az emberek! Erik mamája felküzdötte magát a 2. kedvenc szereplőmmé! :)

Raistlin írta...

Erik mamája egy áldás, a fiúk pedig nagyon-nagyon szeretik egymást ;u;

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS